madein

Mindenkinek legalább egy ismerőse volt már nyaralni Thaiföldön, mindenki hallott már sztorikat a gyönyörű tengerpartokról, a kedves thai-okról, a ping-pong show-król, nem beszélve a híresen gyönyörű nőkről. Mi is. Tehát van egy elég erős kép az országról az emberben, de valahogy a főváros kívül esik ezen. Nem egy modern metropolisz képe vetül eléd, ha Bangkokra gondolsz, legalábbis mi nem így képzeltük. Vannak „ázsiai” részek persze

, de lényegében ez egy nyüzsgő nagyváros felhőkarcolókkal, Budapestet bőven felülmúló tömegközlekedéssel, hatalmas turistagettóval és gigantikus plázanegyeddel. Még nem merültünk el benne igazán mélyen, de egyelőre érdekes és nagyon élhető városnak tűnik.

Már a bangkoki reptérről a városba tartó buszon éreztem valami ámulatot, de ez akkor sehogy sem fért össze a fáradtsággal. Miután kialudtuk magunkat, átadhattam magam az őszinte rajongásnak, amit olyan sok nyugati turista él meg Bangkokban, és ami miatt olyan sokan telepednek le itt végleg. Bangkok végtelenül izgalmas város: a Nyugat fejlettsége és hatékonysága keveredik Ázsia sokféleségével és forgatagával.

Nemsokára Mianmarba megyünk, ezért megérkezésünk másnapján elrohantunk a mianmari nagykövetségre, hogy idejében megszerezzük a vízumunk. Mikor máskor, mint a sorban álláskor kiderült: Marci megbetegszik. Itt kezdődött utazásunk első 'a férfi nagyon beteg, a nő áldozattal ápol' mindenkinek ismerős fejezete. Szegény összeszedett valami gonosz baktériumot, ami olyan ramazurit csapott az emésztőrendszerében, hogy felülni se tudott wc-re szaladás nélkül.

Alapos és kitartó kórokozóként fittyet hányt a széntabletta és a paracetamol nagyobb adagjaira is, úgyhogy utolsó erőtlen kísérletként, hogy elkerüljük az antibiotikum szedését, bevettem magam egy patikába, hogy ide egy hasfogó csodagyógyszert gyorsan. Ázsia modern orvostudománya azonban nem idegenkedik az antibiotikum használatától, még ki sem tudtam mondani a hasmenés szót, a thai leányzó keze már a polcon kutatott az antibiotikum után. (Recept, mi? Hahaha.)

Di ti tám ödé, di án mong, án ining, mondta nekem hadarva, ő nem ér rá erre egész nap, ugye. Sorry?, kérdeztem én kedvesen és alázatosan, érezve a gyűlöletet. Di ti tám ödé, di án mong, án ining, ismételte el újra mérgesen, minden arcizmával azt kommunikálva, hogy nincs ideje egy gyengeelméjűvel társalogni, adjam oda a pénzt, és ha akarom, vegyem be mind egyszerre, neki aztán édes mindegy. Once again, please, mondtam én még kedvesebben, minden metakommunikációmmal azt üzenve, hogy minden az én hibám, hiszen az én angolomat választja el egy hajszál a kínaitól, és egy életem-egy halálom, én tényleg beadom mindet a Marcinak egyszerre, ha most sem sikerül, de adjon még egy esélyt.

Megszánt, és elszótagolta nekem a használati utasítást még egyszer, úgyhogy végül ki tudtam bogozni: this three times a day, this one morning, one evening (ez háromszor egy nap, ez egyet reggel, egyet este). Megvilágosodva és boldogan felmarkoltam a gyógyszereket, és hazamenekültem, hogy kikúráljam Marcit a rákfenéből.

Az elkövetkező három napban aztán nem volt sok dolgom. Minden türelmemre szükségem volt, de az összes háborús dokumentumfilmet végignéztem egy szó nélkül a különböző tévécsatornákon; megpróbáltam minél többféle „ehető” ételt felhajtani a 7/11-ben; igyekeztem elhitetni Marcival, hogy nem fog meghalni.

A betegség mélypontján éltük meg az utunk eddigi leghosszabb külön eltöltött idejét. Az „expressz” kiállított vízumunkért muszáj volt elmennem, úgyhogy magára hagytam Marcit kétnapi hideg élelemmel, vízzel és a keze ügyében a gyógyszereivel. Először voltam egyedül ilyen hosszan Ázsiában, de Bangkok turistabarát hely, esélyem sem volt eltévedni. A rendkívül komplex út (hajó, metró, gyaloglás) mintegy két órát vett igénybe, de egy kiadós sorban állás után büszkén és elégedetten siettem haza az útlevelet lengetve.

Marci idővel sikeresen meggyógyult, és nekiálltunk várost nézni, hamarosan mesélünk. Nagy mázlinkra most van a thai király születésnapja, az ezt ünneplő fesztiválról beszél mindenki, kíváncsian várjuk azt is.

(Ezzel a poszttal érthetőbb lesz minden.)

Összesen majdnem két és fél hónapot, egész pontosan 71 napot voltunk Indiában: 21 napot Észak-Indiában (india1) és 50 napot Közép- és Dél-Indiában (india2). A kettő közé ékelődött három hét Nepál, de ahhoz külön elszámolás tartozik, amit még nem csináltunk meg, de ami késik, nem múlik.

Íme az átlagok (Ft-ban) előzetesen, lejjebb csacsogunk a részletekről:

NAPI ÖSSZ:

india1:    19.064 Ft
india2:    10.778 Ft

Az út első felében - a ránk beszélt szervezett út miatt – 19.064, a második felében 10.778 Ft volt az átlagos napi költésünk, bár ez utóbbi 9680 Ft lenne, ha nem repültünk volna el az Andamán-szigetekre (hála ég, hogy megtettük). Nem drágább itt az élet (sőt), de a repülőjegy (kettőnknek, oda-vissza) 92.000 Ft volt, ami felhúzta az átlagot.

A szállás és a közlekedés Észak-Indiában kiugróan drága és nem túl reprezentatív, mivel ezeket az utazási iroda szervezte nekünk, és csúnyán rátettek a valódi árakra. Autóval-sofőrrel bejárni Északot napi 7642 Ft-ba fájt, és persze nagyon kényelmes meg gyors, de nem ad annyi szabadságot, mint ha magad utazol.

Valódi információt a hátizsákos turizmusról india2 átlagai szolgáltatnak.

Szállás:
Mindig „double” szobát kértünk, soha nem laktunk többágyasban. Leginkább motelekban és guesthouse-okban szálltunk meg, nem a legolcsóbbakban, de általában a középkategória legalján. A hostel nem nagyon ismeretes Indiában. Átlag 2062 Ft-ért a szobánk általában kicsi volt saját fürdővel, az esetek felében tévével. Az ágynemű és a fürdő tisztasága volt a fő szempont, ebből nem nagyon engedtünk, de Indiában lazább mércére van szükség, mint otthon az árskálának e táján.

Közlekedés:
A közlekedés költségének átlagát érdemes az Andamán-szigetekre való repülőjeggyel együtt (3444 Ft) és anélkül (1604 Ft) is kiszámolni. A szárazföldön közlekedésünk gerincét a vonatozás (LINK) jelentette, ezt egészítette ki a távolsági busz. Utóbbi olcsóbb, de kényelmetlenebb. Városon belül buszoztunk is, de leginkább riksáztunk, ez utóbbival sok kérdezősködést és időt megspórolsz, és ha tudod a valódi árát (kérdezz meg egy helyit!), ez is nagyon olcsó.

Étel-ital:
Az étel-ital-ban mutatkozó 1200 Ft-os különbség Dél- és Észak-India között két dolog miatt van. Egyrészt a drága szállodákban egytől-egyig járt a szobához reggeli, amit az indiai út második felében magunknak kellett fizettünk, másrészt az elején nagyon odafigyeltünk rá, hogy mit és hol eszünk, hogy tompítsuk az előre kifizetett nagy összeg csúnya napi átlagát. A magunk uraiként ott ettünk, ahol akartunk.

Egy reggeli átlagos ára 900 Ft volt. Ez általában a hotel éttermében egy külföldieknek kitalált rém unalmas menü: tojás, ahogy szeretnéd, tósztkenyér pirítva, vaj és dzsem (a nagylelkűbb helyeken egy kis krumplis-hagymás trutyival) vagy az ő – magyarnak eleinte furcsa - reggelijeik.

Éttermekben és kifőzdékben ettünk, ez utóbbiból itt rengeteg van, főleg Magyarországhoz képest. Utcán ritkán ettünk: egyszerűen nem találtuk elég finomnak és változatosnak, hogy többször együnk standról. A költségek szempontjából fontos, hogy mi – a tengerpart hal és rákvacsoráit leszámítva - szinte nem ettünk húst, és csak ott ittunk étteremben vagy bárban alkoholt, ahol megengedett és olcsóbb volt- ilyen helyből pedig nincs sok Indiában.

Egy indiai étteremben elköltött kétfős ebéd/vacsora körülbelül 1500 Ft, kicsit több, ha a turistáknak szánt étteremről van szó. Ez feltornázható 3500-re, ha igazán menő helyen eszel. Ugyanez egy kifőzdében 650-ből megvan. Ha valami otthoni ízre vágytunk és találtunk értelmes boltot a bevásárláshoz, a magunk készített szendvics körülbelül ugyanúgy 1500-re jött ki, mint a vendéglő, ezzel nem nagyon tudsz spórolni. Aki fillérezik, annak sem lesz gondja: egy tál zöldséges tésztát találni 200 Ft-ért, egy csáj 20 Ft, az utcán szamoszával jóllakni 85 Ft.

A gyümölcs keserű csalódás volt: szinte semminek nem volt szezonja, mikor mi itt voltunk, seízű almát (250Ft/kg), banánt (40Ft/fürt), Délen ananászt (250Ft/darab) lehetett kapni. A várva várt mangónak se híre, se hamva nem volt. A gyümölcs ára fix, nincs alku, de azért körbe lehet kérdezni, ki mennyiért adja.

Városnézés és vásárlás:
Városnézésre és vásárlásra is 1000 Ft körül költöttünk naponta a két és fél hónap alatt. A belépők egy külföldinek általában tízszer, tizenötször többe kerülnek, mint egy indiainak, az átlagos belépő még így is kevesebb 1000 Ft-nál. Vásárolni mi csak a legszükségesebbeket vásároltuk: ruhát, kozmetikai termékeket, felszerelést, szinte semmi szuvenírt.

Egész különleges memóriára tesz szert az embert, ha megszokja, hogy minden este vissza kell mondania fejből az aznapi utolsó kis költéseit is. Nem esküszünk meg rá, hogy minden 25 Ft-s rágót sikerült lekönyvelni (Indiában ugyanis 25 Ft egy 8 darabos Orbit! Cserébe olyan tünékeny íze van, mint az autós rágónak volt.), de a számok így is elég pontosan fedik a valóságot.

Minden költésünket visszaszámoljuk USA dollárba, mert a pénzünk ebben a valutában van két bankszámlán. ATM-ből veszünk fel annyit, amennyit a gép limitje enged. A blogon a közérthetőség és könnyebb összehasonlítás kedvéért minden összeg Ft-ban lesz megadva 1 USD=200HUF váltással számolunk.

A napi átlag költésünk hat részre bontva számoltuk:
A „szállás” a napi hotelnek vagy guesthouse-nak a szobáért kifizetett összeget gyűjti.

Az „ételital” tartalmaz mindent, amit ettünk vagy ittunk, mindegy, hogy étteremben elköltött ebédről, egy boltban vásárolt vacsoráról vagy piacon vett gyümölcsről van szó.

A „közlekedés” az A-ból B-be való eljutás költségét fedi le, ha egy városon belül használtunk tömegközlekedést, az a

a „városnézés” kategóriába tartozik. Ez gyűjti továbbá a belépőkért, az engedélyekért és mindenféle egyéb mókáért (például snorkelling) kifizetett pénzünk.

A „vásárlás”-ba kényszerül minden egyéb kiadás a ruhavásárlástól a mosatás költségéig.

Indiában és Nepálban még a vásárlásba tartozott, de a többi országban  az internetezés már külön kategória lesz.

Az egész együtt kiadja a napi költségünk, amit az összes itt töltött napunkra átlagolunk, és így lesz országonként napi átlagköltség.

Ezen felül pedig külön számoljuk a vízumokért és a nemzetközi repülőjegyekért kifizetett pénzt.

Hogy pontosabb képet kapj róla, pontosan MIRE is költöttünk el átlag x USD-t, országonként és kategóriánként részletezni fogjuk, hogy mit kaptunk a pénzért cserébe.

Katt ide Indiáért.

Indiai utolsó állomásunk Chennai volt. Ez egy hatalmas város valódi tömegközlekedéssel, sok látnivalóval és majdnem igazi „hop on-hop off” városnézéssel. Mivel minden repülőnk innen indult vagy ide érkezett, szinte több időt töltöttünk a repterén, mint magában a városban. Azért láttunk ezt-azt.

Utolsó indiai éjszakánk drága hotelszobával és drága étteremmel ünnepeltük. Az utolsó reggelen jó korán keltünk, hogy elérjük a 8-kor induló hop on-hop off városnéző buszt. Ugyan ez nem igazi hoponhopoff, mert csak egy busz van egy idegenvezetővel, de nagyszerű módja a hatalmas város felfedezésének. Az utazási irodában azonban kiderült, hogy aznap nem volt nekünk megfelelő járat. Mit volt mit tenni, egy szívós alkudozás után riksával néztünk szét.

Utoljára Terence-szel néztünk várost, ez az alak most sokkal kellemesebbnek bizonyult. Értelmes volt és sumákolni is alig sumákolt. Ennél több port nem verek már el Terence-n, ígérem.

A nap az Erőd Múzeummal kezdődött, aminél - valljuk be - jártunk már lenyűgözőbb helyen. Két emeletnyi puska, pisztoly és régi érme nem tudott lázba hozni, pedig még nagyítót is kaptam az indiai felügyelőtől. Marci becsülettel végignézte, aztán tovariksáztunk.

Voltunk a világ egyik leghosszabb strandján, a Marina strandon, és elolvasgattuk Swami Vivekanadának, India nemzeti hősének, a Nyugatot megjárt és szinte szentként tisztelt meditátornak és tanítónak a bölcsességeit az úgynevezett Jégházban. Egyszer tíz napra megszállt az épületben, ezért a halála után múzeummá illetve meditációs központtá alakították az emlékére.

Két keresztény és egy hindu templomban jártunk, egytől-egyig csodálatosak voltak. A Szent Mária templomnak a kertje volt gyönyörű,

de a Szent Tamás katedrális, ahol Szent Tamás hamvait őrzik egész egyszerűen a legszebb templom, amit valaha láttam. A hindu Kapalishvara templom is szebb volt az átlagosnál, déli szokás szerint a gazdagon faragott épület színesre volt festve.

A bejáratnál egy száguldó riksás konkrétan lehasította rólam a fél nadrágomat, úgyhogy kénytelenek voltunk a délutánunkat nadrágkereséssel egy plázában tölteni. A nap végén tehát egyenlített a női oldal: Marci  a plázában pontosan ugyanolyan érdektelenséggel kószált utánam biztonságos távolságban, mint én reggel utána a fegyveres múzeumban. Ráadásul ő nem fotózgatta magát hülye pofákat vágva unalmában.

Estefelé még beugrottunk a világszerte üzemelő, indiai gyorsétteremlánc, a Saravana Bhavan egyik éttermébe frissen facsart füge dzsúzt inni. A dzsúzról megoszlanak a vélemények, szerintem uncsi, Marcinak ízlett, de az étterem egyértelműen szuper. SHARABANA BHAVANT BUDAPESTRE!

Innen már a reptérre vezetett az utunk, ahol folytatódott utazási kálváriánk, amiről már olvashattál korábban.

Az Andamán-szigetek – India anyaföld – Thaiföld utat nem akármilyen három nap alatt tettük meg: volt több többórás sorban állás, problémás repülőgép, reptéren alvás, meglepő vízumszabályzat és sok egyéb kihívás. Az út végén félhalottként zuhantunk egy bangkoki szálloda hófehér lepedős ágyába. De kezdjük az elejéről.

Első nap. (Havelock-sziget – Port Blair)

Ugyan csak másnapra szólt a repülőjegyünk vissza az indiai félszigetre, de mivel a szigetek közti hajóösszeköttetésnek nem előnye a gyakoriság, egy nappal korábban kellett hajóra szállnunk, hogy elérjük a gépet. Megpróbáltuk két nappal és egy nappal korábban is megvenni a jegyünket a hajóra, de egy röpke félórás sorban állás után mindkétszer azt mondták, jöjjünk vissza holnap. Nincs előzetes jegyvétel mondta az indiai az „előzetes jegyvétel 9-től” tábla alatt.

Elhajózásunk napjának reggelén tehát teljes úti pompánkban odavonultunk a kasszához nyitásra, hogy az elvileg 10:30-kor induló hajóra legyen helyünk. Két és fél hónap India megkeményíti az ember szívét és elveszti minden európai gátlását a másokkal való fizikai kontaktust illetően. Minden tanult agressziónk kevés volt azonban AHHOZ a tömeghez, ami itt a nyitás után hömpölyögni kezdett.

Női sor, mi? Csodálom, hogy nem tapostak halálra. A buli tetőpontján a kasszás rendőrt hívott, aki egy hatalmas bottal nyomatékosítva felszólított minden kedves jegyvásárlót, hogy alkosson egy sort, és tartsa tiszteletben a női sort is, mint olyant. Ez volt az a pillanat, mikor Marci kiparancsolt a tömegből, és a méregtől remegve hősiesen a negyedik helyet szerezte meg a kialakuló sorban. (A nyugatiak között első helyezett!)

Mintegy két órával az érkezésünk után sikerült két jegyet venni a délután 3-kor induló hajóra. Hogy miért van egy egészen másik indulási időpont kiírva a hirdetőtáblára – bármennyire is jogos kérdés  is -, azt nem volt erőnk megkérdezni. A választ tulajdonképp ismerjük: csak.

Elüldögéltünk itt-ott, ettünk ezt-azt, aztán hajóztunk három és fél órát, hogy tök sötétben megérkezzünk Port Blair-be, a „fővárosba”. Míg Marci ATM után kutatott a városban, én a hotelünk menedzserével (és a szokásos, semmittevő férfi pereputtyal) próbáltam dűlőre jutni a szobánkat illetően. Minden indiai hotelben regényeket kell írni, ha kiveszel egy szobát: legalább két papírt ki kell tölteni a legkülönbözőbb információkkal. (Volt már például, hogy meg kellett adnunk a külső ismertetőjegyeinket és a köztünk lévő pontos viszonyt.) Ez általában egy öt perces rutinmunka.

Na, itt nem volt ilyen egyszerű. A pasas ragaszkodott hozzá, hogy mindent neki kell kitöltenie, különben a rendőrséggel gyűlik meg a baja, hogy olvashatatlan. (Képzelem.) Negyven percen át betűnként diktáltam neki a magyar szavakat. Eleinte még becsülettel (Marci Kerepestarcsán született) (miért is született volna rövid nevű helyen), később arcátlanul és fantáziadúsan (Nemtud utca 5., Angolul, 2000, Hungry). Ezúton üzenem a magyar útlevél tervezőinek, hogy a kiállító szervet „Nyilvántartó Hivatal”-nak elnevezni egy szemétláda dolog volt. Vagy legyen egy befogadható rövid neve, vagy ha szemétkednek, akkor csinálják rendesen: legyen Nyúlvántőrtó Hívűtal.

Második nap (Port Blair – Chennai)

A másnapi rendkívül emberbarát reggel 7-es kicsekkolás után realizáltuk, hogy hétfő lévén semmi érdekes nem lesz nyitva, és sikertelenül kutattunk egy darabka árnyék után két órán át a dimbes-dombos városban. Az Antropológiai Múzeumba sikerült bejutni végül,  ami nem is volt rossz. A reptérre India legédesebb riksása vitt ki, még azt is szó nélkül hagytuk neki, hogy zsebre tegye a visszajárónkat.

Koradélután értünk a chennai-i reptérre, ahonnan - hősiesen átvágva az összes taxison és riksáson - bevonatoztunk a városba, és utolsó indiai napunkhoz méltón egy hiper-szuper hotelben vettünk ki szobát. Itt kiderült, hogy azért Indiában is tudják, ha akarják, mi az, hogy tiszta lepedő.

Harmadik nap (Chennai - Colombo - Bangkok)

Másnap egy megbocsáthatatlanul korai kelés és egy egész napos városnézés után este 8 körül kivonatoztunk a reptérre. A Sri Lanka Airlines gépe az anyaországban, Colombo-ban tett le minket, itt kellett megvárnunk a hajnali fél 2-es csatlakozásunkat Bangkokig. A boarding-gal ugyan bejutottunk egy kapun, de ez egy rejtélyes, levegőtlen szobába vezetett, ami tele volt kíniakkal. Kiderült, hogy a gép Pekinkig repül bangkoki pihenővel.

Mulatságos volt hajnali kettőkor Bábel csodájában elmerülni: egy kétségbeesett sri lankai hosszasan próbálta angolul elmagyarázni az egyik kínai asszonyságnak, hogy nem vihet fel egy zacskóban tíz darab fadarabot a fedélzetre. Mikor végre rájött, hogy az egy szót sem ért angolul, a tömeghez fordult, hogy közvetítsen valaki, de egyre növekvő rémületére  „do you speak english?” kérdésre még egy „no” választ sem kapott, mindenki boldogan mutogatta neki a repülőjegyét.
Miközben jókat derültünk a helyzeten, igyekeztünk elhessegetni a gondolatot, hogy nem is olyan sokára két hónapig majd mi próbálunk köztük angolul eljutni A-ból B-be.

A gépre ugyan feljutottunk, de a felszállás még odébb volt. Valami nem volt rendben a radarral, és még egy laza másfél órát ücsörögtünk a helyünkön, mígnem olyan hajnali 3 körül sikerült felszállni. Az időeltolódás miatt csak háromnegyed 9kor értünk Bangkokba. Az angolok és a németek átsétáltak a határon, mi még egy órácskát sorba álltunk a vízumunkért az indiaiakkal.

Thaiföldön magyarként (jövő tavaszig) ingyen vízumot kapsz érkezéskor. Mindenki esküdött mindenfelé az interneten, hogy harminc napos vízum jár automatikusan, ha repülővel érkezel. Mindenkit, aki erre alapozva Thaiföldre indul, ki kell ábrándítsunk! 15 napot kapsz összesen, és szigorúan elkérik az elrepjegyed. Nekünk nem gond, két hét múlva Mianmarba repülünk, de el tudok képzelni kellemetlen meglepetéseket a határon.

Vízummal a zsebünkben utolsó erőnkkel bebuszoztunk a városba, leráztunk egy utazási irodás fickót, és az utunkba kerülő második hotelben kivettünk egy szobát. Azóta alszunk.

A Havelock-sziget a legfejlettebb és legturistásabb, de az infrastruktúra fejlettsége még így sem éri el egy magyar faluét. A strandok és a falvak (igazándiból egy falu van és ezen kívül házak itt-ott az út mentén) rendkívül fantáziadús módon számozva vannak, nincs nevük. Az ember előbb vagy utóbb, de bele kell nyugodjon, hogy a hármas és ötös strand között nincs négyes, úgyhogy nem a rendszer nem csak a kreativitást, a következetességet is nélkülözi.

A strandokat egy keskeny betonút köti össze, ezen száguldoznak a riksák, motorok, szkúterek, a megtömött terepjárók és naponta néhányszor a helyi busz. Közvilágítás nincs, és mivel este 6-kor már csak a csillagok vannak az égen, hazajutni az „étteremből” a szállásra valódi ideg- és reflexjáték. Libasor, zseblámpa és jó fül, aztán egyszer csak hazaérsz. Az egyik ilyen utunkon például egy kikészült angol gyerek ütött el majdnem, akit aztán mi húztunk ki a bokorból, amibe némi gyanakvás után egyenesen belekerekezett.
2006 óta van internet (a szatellites fajta, ami nagyon lassú és nagyon drága), és a faluban még ATM-re is leltünk. Az egész szigetet egy napelemfarm látja el árammal, ittlétünk alatt áramszünet nélkül.

A szigeten egy árva őslakost sem láttunk, pedig az Antropológiai Múzeum szerint élnek itt is. A helybéliek felerészben bengáliak, felerészben burmaiak (ma Mianmar), néhány százan lehetnek összesen, és mindnek van valami köze a turistákhoz.

Mi az ötös strandon laktunk. Ez hozta a klasszikus, pálmafás, fehér homokos strandérzést, itt-ott óriási, a homokon támaszkodó örökzöldekkel. Itt nagyon sziklás a part, a néhai korallok igen megkeserítik az életed, igazándiból fürdeni csak dagályban lehet. Az apályt a Balaton déli partjához lehetne hasonlítani: körülbelül a Badacsonyig kell begyalogolni, hogy ne térdig érjen a víz.

Az első pár nap után eldöntöttük, hogy nem megyünk tovább kevésbé lakott/turistás szigetre, mivel itt sem voltak sokan, az ember simán eltölthetett fél napokat a parton úgy, hogy senkivel sem találkozott.

A sziget másik oldalán van még két strand, ide azért ellátogattunk.

Az Elefánt strandon - búvárvizsgánk nem lévén - pipás búvárkodtunk egyet (6500 Ft-ért). A szirt, ami körül úszkáltunk meglehetősen halott volt, de azért sok szép, színes trópusi hallal találkoztunk. Jó volt, de megállapítottuk, hogy a felülről szemlélődésnél klasszisokkal jobb lehet a búvárkodás, úgyhogy újra feltámadt bennünk a vágy, hogy Thaiföldön – ahol a legolcsóbb - elvégezzünk egy búvártanfolyamot.

A hetes strand tartogatta a nagy meglepetést. A paradicsomra bukkantunk. Itt nem pálmafák, hanem óriásira nőtt, szürke törzsű erdő szegélyezte a partot. Ha ez lehetséges, a homok itt fehérebb, a tenger kékebb, part még kihaltabb volt, a partra vetett kis koralldarabok – amiket Sára lelkesen gyűjtögetett - színesek voltak és az apály itt nem tette lehetetlenné a fürdést. Az erdőben sétálni olyan volt, mintha egy elveszett világban sétálgatna az ember. Itt azonban csak méregdrága luxus vagy fürdő nélküli minimum kunyhók voltak és szinte semmi étkezési lehetőség.

Vegyük előre a dolgokat, amik zavartak minket az itt töltött tíz nap alatt, hogy aztán elmerülhessünk a boldogságban és lelki feltöltődésben:
Soha nem gondoltam volna, de gyümölcsöket csak horrorisztikus áron lehetett venni. Azt hittük, tömni fogjuk magunkba az ananászt és a papaját, de ez sajnos elmaradt. Ugyanez volt a helyzet a frissen facsart levekkel is.
Az éttermekben fellelhető ételek - egy-két jól elkészített fish curry-t vagy sült halat leszámítva - meglehetősen laposak voltak, és újra otthoni ételekről álmodoztunk, mint India elején.
Az LP jóslata a szörnyű turistákról, nagyrészt igaznak bizonyult. Az utolsó napjainkban ugyan érkezett egy hajónyi angol-holland-német vidám és barátságos felmentősereg, de előtte általában menekültünk minden szociális helyről a hangos, nagyzoló, pénzükkel kérkedő és a vendéglátóinkat hangosan fikázó fiatalok elől.

A majdnem három hónap folyamatos rohanása után ennyi időt egy  helyben tölteni szálláskeresés és alkudozás nélkül, ez volt, amire a leginkább vágytunk. Reggelente a dagállyal áztunk egy kicsit a tengerben, majd a függőágyainkban olvasgattunk az ebédig. Ebéd után ugyanez még egyszer, és kilenckor már alszik az ember sokszor vacsora nélkül. Két szabály volt az életünkben összesen: korán kelni, hogy élvezhessük a napot és dagállyal fürdeni, hogy egyáltalán fürödhessünk.

Az élet itt nagyon olcsó. Mi átlagosan alig több, mint 6000 Ft-ot költöttünk naponta, pedig nem tagadtunk meg magunktól semmi komolyat. Ha azonban egy egyszeri turistapár spártai módon egy fürdő nélküli nádkunyhóban tölti az éjszakáit, unalmasan és odafigyelve eszik, akkor ez az összeg levihető napi 3000 Ft-ig. Napi 3000 Ft-ért élni egy tökéletes, trópusi paradicsomban, hát nem elképzelhetetlen ez?

Az Andamán-szigetekre az út tervezésének kezdete óta el akartunk menni, mert egy hajshow-n a sminkes lány telebeszélte Sára fejét az utolsó paradicsomok egyikéről, és az sem volt mellékes érv, hogy a The Times Ázsia legszebb strandjának választotta. Még az indulás előtti hetekben is fel-felbukkant azonban a gondolat, hogy le kellene mondani a repülőjegyet, mert drága (92.000Ft kettőnknek oda-vissza), pedig még mennyi érdekesség és szépség van Dél-Indiában, amit nem láttunk vagy nem volt rá elég időnk. Még kicsit utána olvastunk, és a sok méltató leírás után Sára meggyőzött, hogy jó lesz az nekünk nagyon is.

A lehetőséget, hogy mehetünk hajóval is jóval olcsóbban (40.000Ft kettőnknek oda-vissza), hamar elvetettük. A beszámolók alapján egy rémálom: több száz szerencsétlent beterelnek egy hajó gyomrába, három napig ott tartják őket, mígnem végül Port Blairben, a szigetek közigazgatási központjában szabadulnak a fogságból. Repülővel kevesebb, mint 2 órát utaztunk.

A szigetek a Bengáli-öböl közepén, észak-déli irányban fekszenek ötszáz kilométer hosszan. Myanmarhoz és Thaiföldhöz tulajdonképp közelebb vannak, mint Indiához. A területük nagy részét sűrű erdő fedi, itt ősközösségi körülmények között létező embercsoportok élnek az indiai hadsereg által szigorúan őrzött rezervátumokban. Pont ezért a szigetek közül csak néhány látogatható. A nagy részükön nincs vagy csak nagyon kőkorszaki szállás van, gond az élelemszerzés is. Cserébe itt lélegzetelállító, érintetlen természetet és teljesen kihalt tengerpartot találsz.

Sokat tanakodtunk merre kéne menni, erősen köti az embert, hogy nincs sátra és kétheti élelme, így lakatlan vagy alig lakott helyre menni nem bölcs dolog. Köt az a tapasztalat is, hogy az indiaiak nem nagyon szívlelik a nyugatiakat a tengerpartjaikon, akik szemérmetlenül szári és törölközőnadrág nélkül fürdőznek és napoznak. A Lonely Planet ugyanakkor több bekezdést szentel annak, hogy a világ e tájára tévedt turistáit szapulja: messze a leghangosabb, legarrogánsabb és legprimitívebb turistakép vetült elénk. (Állítólag nem ritka, hogy a vadabb szigeteken a buszból fotózzák a helyieket miközben majmokat utánoznak.)

Végül addig erősködtem, hogy a tíz napunk nem alkalmas Robinsont játszani, pihenni jöttünk, nem kihívásokat keresni, hogy végül -turisták ide vagy oda - megcéloztuk a legturistásabb szigetet, a Havelockot.

Port Blairben a repülő után még hajóra kellett szállnunk, hogy ide eljussunk. Jegyet venni azonban még indiai mércével is különösen körülményes volt: sorban állni, magyarázni, fénymásolni, sorban állni, magyarázni. Indiában a nők külön állnak sorba (akár ugyanahhoz az ablakhoz is), így általában hamarabb sorra jutnak. Ennek köszönhetően Sára intézett mindent, nekem csak a testhőmérsékletemet kellett egyenletesen tartanom egy fan alatt. Sára mondja a háttérből, hogy valójában a túlmotivált izraeli csaj intézett mindent, ő behódolt asszisztálni.

A Havelockra érve némi évődés után kivettünk egy tisztább, fürdőszobás, verandás nádkunyhót kemény 1500 Ft/éjszakáért. (Egy-két drágább helyet leszámítva minden szállás minden kunyhója ugyanarról az apakunyhóról lett klónozva, csak a lehasználtság és az ár különbözik.) A tengert és a kunyhónkat egy lepedőnyi, gyönyörű pálmafaerdő választotta el, a hely vonzerejét a házigazdáink pedig csak növelték. Ennél édesen butább és semmirekellőbb életformát még nem láttunk. Főztek, vihorásztak, néha sepertek egyet. Az egyik minden nap kifestette vörösre a körmét, soha nem derült ki, hogy miért.

A sziget önmagában is csodás, buja trópusi sziget, de a tenger az, ami mindent visz. Akár a parton ülve nézed, akár messziről a fák mögött látszik egy kis darabka kék, egy kéjközpont édes rezgésbe kezd az agyban. A kék szín új dimenziókat nyert itt. A víz olyan azúr/türkiz/égkék, amilyen színt eddig csak fotoshopban gondoltunk megvalósíthatónak.

A következő posztunkból kiderül, hogy milyen Ázsia legszebb tengerpartja, és mit csinál itt az ember fia tíz napig.

A Kochiból Chennai-ba tartó 12 órás éjszakai vonatozás után úgy döntöttünk, hogy nem maradunk ebben az irreálisan nagy és eszeveszetten dudáló városban, hanem az Andamán-szigetekre vett repülőjegyünkig hátralévő időt inkább Mammalapuramban ütjük el.

Mammalapuramig nem volt egyszerű eljutni, Chennai méretei és buszrendszere egy három órás buszbérletet (fejenként egy BKV jegy árának a fele) és három átszállást igényeltek mire felkerülhettünk a megfelelő járműre, de legalább volt időnk memorizálni a városka nevét. Mintegy három óra múlva, tíz körül már a szállásunk kerestük a  két utcás turistanegyedben. Egy gyönyörű kertben kaptunk végül egy dohos szobácskát (1750 Ft/éj).

Két napot töltöttünk itt, mivel azonban jóbarátunk, a monszun is pont itt időzött, inkább ő osztotta be az időnk, mint mi. A kisváros hajdan fontos kikötőváros volt rengeteg pénzzel és fontos uralkodókkal, akik mániákus templomépítéssel és sziklavájással bizonyították erejük és az istenek iránti hálájuk. (Az az érzésem, hogy Indiában minden város központi, híres és gazdag volt valamikor: ha a tengerparton van, akkor kikötő-, ha beljebb, akkor kereskedővárosként.)

A tengerpart szép, de korántsem volna az igazi az itt álló szélkerekítette templom nélkül. A templom jót tesz a tengerpartnak, a tengerpart jót tesz a templomnak, a helynek erős hangulata van. Voltak, akik strandoltak, mi leginkább csak sétáltunk. Nem a parti templom az egyetlen látnivaló: van még egy templomegyüttes - ahova nem jutottunk el, mert Monszun rosszkedvű volt egész délután -, és egy sziklacsoport faragott barlanggal, domborművekkel, egy világítótoronnyal és egy gigantikus, gömb alakú „Isten tudja miért nem gurul le” sziklával. Hampi utánérzésünk volt, de megállapítottunk, hogy akármilyen mennyiségben tudunk nagy kövek között sétálni, úgyhogy NAGY KÖVEKET BUDAPESTRE!, mondjuk a Városligetbe.

Úgy tűnt, hogy manapság a városban minden megélhetésnek közvetve vagy közvetlenül, de a turizmushoz van köze. Az éttermek, utazási irodák és ruha/csecsebecse/biszbasz/kozmetikai termék boltok mellett példátlanul sok kőszobor árus volt mindenfelé. Van egy elég híres kőfaragó iskola, boldog-boldogtalan követ farag az apró medáltól a méteres szobrokig.

Nagy meglepetésünkre találtunk egy korrekt, szinte szupermarketnek mondható boltot, ahol ZSEMLÉT (na jó, csak hamburger zsemlét, de az már majdnem), vajat, MUSTÁRT, SAJTOT és paradicsomot vásároltunk, hogy otthon mindenféle szétvagdosott zacskókon (=terítő) csodás szendvicset vacsorázzunk. Utoljára Bangalore-ban volt ilyen.

Indulásunk reggelén is ömlött az eső, a buszmegállóban körülbelül százötvenen toporogtunk száz helyén. Mikor már az eresztő fedél alatt szinte teljesen átáztunk a buszra várva újdonsült szövetségesünkkel, egy holland közlekedésmérnökkel, a muszlim srácok mellettünk szóltak, hogy megjött a buszunk. Kiverekedtük magunk, felkászálódtunk a buszra, ahonnan két perc múlva leraktak, hogy ez mégsem Chennai-ba. Vissza „excuse me, sorry, excuse me”-ztuk magunk a helyünkre mindenkit alaposan összevizezve, egészen a következő ugyanilyen körig. A negyedik busz (ráadásul egy vadiúj Volvo) végre valóban Chennai-ba ment, ezen igyekeztünk úgy ahogy megszáradni az újonnan keletkezett tengerek miatt hosszúra nyúlt úton.

A hotelben egyik este szóltak, hogy nyugati statisztákat keresnek egy bollywoodi forgatáshoz. Semmi többet nem tudtunk kiszedni a pasasból, de enélkül is egyértelmű volt, hogy ezt a lehetőséget nem fogjuk elszalasztani. Betörünk a filmpiacra.

Reggel értünk jött egy illatos, kikent-kifent srác, és eltaxizott velünk a forgatás helyszínére, egy Coffe Café Daybe (körülbelül az indiai Starbucks). Igazi nemzetközi csapat jött össze, kollégáink a világ minden tájáról érkeztek.
Volt egy hatalmas kenyai feka, aki félóránként eltűnt szívni, és a forgatás vége felé egyszer csak nem jött vissza többet.
Két észak-indiai lány, akik folyamatosan sutyorogtak valami nagyon viccesről, de szinte egyáltalán nem beszéltek angolul.
Egy nagyon barátságos angol pár, akiket nem az eszükért, na. A lány úgy affektált, hogy egy büdös szavát sem értettük, pedig sokféle angol akcentussal megbirkózunk már.
Egy ausztrál pár, akiket nem lehetett nem egy zöld mezőre képzelni birkát terelni. A fiú kicsi volt, szívós és vörös-szeplős, a lány tenyeres-talpas, szőkített és drabális.

És végül egy myanmari buddhista szerzetes, akit a kolostora jogot tanulni küldött Mumbaiba. „My country needs law”, magyarázta halkan a fülembe, „definitely”, mondtam őszintén miközben azon tűnődtem, vajon hogy reagál egy diktatúra, ha egy állampolgára külföldre megy jogot tanulni.

Egy Western Union szerű pénzutalós internetes szolgáltatást reklámját forgatták: kevés unalmasabb reklámoznivalót lehet elképzelni – kevés unalmasabb forgatókönyvvel. A nem túl bonyolult történet egy new york-i kávézóban játszódik – mi voltunk ugye a ny-i közeg.
Mindenki nyugodtan kávézgat, mikor egyszer csak bejön az ajtón egy szamárfejű ember. Ezen természetesen mindenki szörnyen megdöbben.

A 'szörnyű megdöbbenés' színészi megoldása valószínűleg már egy magyar reklámban is enyhén ripacsba hajló volna, de India ebben is új dimenziókat nyitott. Addig vettük újra és újra a snitteket, amíg nem tátottuk ki mindannyian a szánkat, és nem esett ki úgy a szemünk, mint egy cartoon network rajzfilmben. Fontolóra vettem, hogy a kedvükért leájulok a székről, de aztán az európai visszafogott színjátszás meghonosításának szent célja győzött, és csak leejtettem az állam.

Nagyjából ezzel a jelenettel véget ért az érdemi részünk, innentől több órán át háttérközeg voltunk. A szamárfejű - aki annyira hülye, hogy nem ismeri a szóban forgó csuda honlapot - leül a haverjaihoz egy asztalhoz. A barátai kedélyesen és artikulálva elmagyarázzák neki, hogy a „xoom dot com” mindent meg fog oldani az életében, ennek ők örülnek, aztán ő is örül neki, és vége.

A kávézóban ingyen fogyasztásunk volt, úgyhogy eleinte irulva-pirulva-oldalazva, később teljesen gátlástalanul ettünk szendvicset, tortát, rágót, csokit és ittunk kávét, üdítőt, vizet, amit csak megkívántunk.

A forgatás maga érdekes élmény volt, de ami igazán értékessé tette számunkra, az a rendező volt. Asish egy szünetben ült oda hozzánk beszélgetni, és ott is ragadt velünk a szünet végéig. Reklámfilmeket a megélhetése miatt forgat, egyébként dokumentumfilmes. Jellemző módon az indiai homoszexuális közösségről készített dokuja nem volt az indiai mozik kedvence, egy svéd honlapról tölthető le.

Kochiban (vagy régi nevén Cochinban) két napot is eltöltöttünk sétálgatással: egyszer Alleppey előtt, egyszer utána. A várost - nem túl korrekt módon - India Velencéjének is mondják, mert két részre osztja egy öböl: az egyik oldal Eranakulam Town, ahol a hatalmas bazár van és élet zajlik, a másik Fort Kochi, amin a turisták és a kikötő kereskedői osztoznak A város két fele között a legvidámabb tömegközlekedés zajlik mindenféle rozoga sétahajóval és komppal.

Az emberek szépen sorba állva megveszik a jegyüket két és fél rúpiáért (tizenkét és fél Ft), majd mikor a hajó megérkezik, csirkéstül-biciklistül egymáson átmászva megrohanják, hogy ülőhelyük legyen. A frissen érkezett turista sűrű bocsánatkérések közepette, rettegve araszol a hajó felé, mi immáron a helyiekkel megegyező lelkesedéssel verekszünk előre: ablak melletti hely kell, mert fotózunk, mormolom, miközben átlépek egy kisfiú felett és arrébb taszajtom a rám dőlő biciklit.
HAJÓKÖZLEKEDÉST BUDAPESTRE!

Eranakulamtól Fort Kochiig mintegy negyedóra az út valószerűtlenül nagy óceánjárók között – az öbölben van egy nagy tengeri kikötő. Mindkettőnket lenyűgöztek a hajók, daruk és egyéb furcsa szerkezetek, ennek megfelelően – bár próbáltunk könyörtelenül szortírozni - a blogot el fogják árasztani a kikötői képek.

Fort Kochi az egyik legkorábban alapított európai települések egyike. A Keralában termesztett fűszerek legfontosabb kereskedővárosa volt évszázadokig, úgyhogy a legkülönbözőbb nációk telepedtek itt meg rövidebb-hosszabb időre. A végeredmény egy toleráns kisváros a tenger partján, ahol az emberek kínaiak, portugálok, indiaiak, zsidók, muzulmánok, szírek (ha valakinek mond valamit Arundhati Roy neve) és angolok zabigyerekei.

Az utcák hozzák a tökéletes gyarmati település érzést: a parti sétányon  képeslapkötelező „kínai halászhálók”, beljebb Szentendrét idéző kapuk és ablaktáblák, két emeletes, fehérre meszelt téglaépületek.

A helyiek fő foglalkozása a mai napig a fűszerkereskedelem. Őseiket követve portáik alsó szintjén van egy iroda, ahol nagy zsákok között van egy íróasztal papírokkal. Ennél ül a kereskedő indiai, aki inkább tűnik sziesztázni, mint számolni. A fűszerkereskedés láthatóan nem egy stresszes meló.

A városrészben szerteszét több száz éves óriási fák terpeszkednek Sáta teljes extázisára, és valamiért itt a tehén diktatúrát megtörték a kecskék, akik a legkülönbözőbb helyeken tudtak felbukkanni, még fán is láttunk.

Eranakulam az öböl túlpartján tökéletes ellentéte a másik oldalnak. Ez egy nyüzsgő nagyváros, a fejlődő Indiára jellemző rengeteg építkezéssel, óriási tömeggel, dzsúzosokkal és plázákkal.

Mindenki tudja, aki idejön, hogy Keralában indiai táncot kell néznie. A késő télen tartott templomi fesztiválokon egész éjszakás táncelőadásokat tartanak (és igazából erre vágytunk nagyon), de turistáknak vannak butított és lerövidített pár órás változatok is minden nap. Utolsó esténken elmentünk megnézni egy két órás Kathakali táncot. Korán érkeztünk, úgyhogy végignézhettük a sminkelést is.

Az este: két táncos egy lepedőnyi színpadon egy papírról horror akcentussal angolul olvasó konferansziéval (aki vagy tízszer mondta el, hogy ez a festék jót tesz a bőrnek). Ennek ellenére magával ragadtak minket a tánc ősi, szent mozdulatai, az élénk, mélyről jövő testbeszéd és főleg az öregember szemöldöke. Akárhogy is jó este volt.

(A következő posztokban megnézhetitek a videókat, amiket az előadáson készítettünk.)

Kochiból átvonatoztunk Alleppeybe, mert a Rough Guide szerint itt tudunk elmerülni a legkönnyebben a vidéki Keralában.

India egyik legdélibb tartománya: Kerala. Bármilyen indiaival vagy turistával beszélgettünk, erről a tartományról csak szuperlatívuszokban beszélt. „God's own country” hirdeti a reklám, és most hogy itt vagyunk, azt kell mondjuk, csak egészen kicsit túloz. Kerala álomszép.

Földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően szinte egész évben napi szinten esik: a növényzet elképesztően buja és zöld. A partvidék mocsaras, a hosszan elnyúló rizsföldek, gumi- és fűszernövény ültetvények közötti széles csatornákon komppal, kenuval közlekednek a helyiek. Még mindig meg tudunk ütközni, ha egy negyedórás kompútért kettőnknek 25 Ft-t fizetünk, pedig lassan megszokhatnánk már az indiai tömegközlekedés árait.

A gazdag indiaiak leginkább itt és a nem túl távol eső hegyvidéken nyaralnak, így a vidék gyönyörű, karbantartott nyaralókkal teli, és nem ritka a terepjáró Audi.

A mocsárvidék legkedveltebb turista tevékenysége a lakóhajózás. Az egykori rizsszállító bárkákat lakóhajókká alakították át: van minden a fapados úszó kollégiumtól a légkondícionált, medencés luxushajóig, hogy mindenki megtalálja az igényeinek és pénztárcájának megfelelőt.
A választott színvonaltól függően 25-75.000 Ft-ért 20-24 órát tölthetsz a hajón mondjuk délutántól másnap délutánig. Csorogsz le-föl a r izsföldek és kókuszpálmás gátak labirintusában.

Alleppey alapvetően a temérdek lakóhajó miatt érdekes (itt van a legtöbb Keralában), de aki erre jár, mindenképp menjen el a tengerparttól nem messze fekvő elfeledett kis parkba. Valaha egy csónakázó tó volt kedves kis szobrokkal a körbesétányon, mára azonban köszönhetően az indiai karbantartási képességek és a klíma a nem túl szerencsés kombinációjának egy rohadó, vizes-csúszos elalgásodott rom. Világvége-szürreális élmény, alig akartuk otthagyni.

Az árak az ünnepi hétvége miatt eléggé alkudhatatlannak bizonyultak, és Sárát két napra ledöntötte a lábáról egy ebéd, úgyhogy sajnos se lakóhajón nem aludtunk, se kenuzni nem voltunk. Maradt a kompozás Alleppey-be, ami ugyan kevésbé hangulatos, de ugyanilyen szép és jóval olcsóbb: a három órás útért 100 Ft-ot fizettünk.

Coimbatore csak egy „kellemetlen, de szükséges” megálló volt: innen volt vonatjegyünk Kochiba, ami már a várva várt Kerala tartományban van. Ez India legcsapadékosabb része, sokkal több esőre számíthatunk, mint eddig.

Ezt nyomatékosítva a Coonoorból való buszút vége érdekesen alakult. A város határában a nem sokkal korábban leszakadt ég kisebb tavat. Ez pedig közlekedési káoszt hozott létre. Különböző irányokba vágyódó járművek dudáltak egymásnak félig elmerülve a vízben, hogy menj arrébb. Összetömörült busz, motor, riksa, autó.
Hogy a helyzet még izgalmasabb legyen, az utat szegélyező fákat hatalmas gyökereikkel együtt mostanában szedhették ki hatalmas krátereket hagyva az út mentén.

Ezek egyikébe bújt be az az autó, akinek elege lett a várakozásból, és mindenkit megkerülve megpróbált kijutni a tömegből. Mintegy félórán keresztül állt minden busz, mert az utasok leszálltak bámészkodni vagy segíteni. Végül olyan nagyon jellemző módon körülbelül harmincan tolták ki az autót a gödörből, hogy mindenki visszaszálljon, és szép lassan elinduljunk a városközpont felé, felváltva áthajtva a tengeren.

Itt tapasztaltunk először durvább hátrányos megkülönböztetést: az olcsóbb vendégházak egyszerűen nem adtak szobát, csak tovább küldtek a kétszer annyiba kerülő (és az útikönyvek többsége által ajánlott) hotelbe. Marci borzasztóan kiakadt, de én túl fáradt voltam az érdekérvényesítéshez, úgyhogy jó turistaként kivettük a drága szobát, és megpróbáltunk elaludni a véget nem érő petárdacsattogásban.

Mysore-t nagyon sajnáltuk otthagyni, de kötött minket a vonatjegyek egymásutánja, úgyhogy busz után kellett néznünk Ooty-ig, amit sajnos nem Oty-nak, hanem Uti-nak kell ejteni. Innen indul a híres-neves Nilgiri Toy Train, ezt elérni volt a cél.

Ez egy híres vasútvonal a Kék-hegységben Ooty-tól Mettupalayam-ig: egyrészt gyönyörű, teaföldekkel borított hegyvidéken át visz a vonat, másrészt a pálya egy része fogaskerekű, amitől a külföldiek ágyba vizelnek – nem lakhat mindenki Budapesten. A felsőosztálybeli indiaiak kedvenc nyaralóhelye a három hegyvidéki állomás (itt „hill station”) a vonalon.

Ellenérzésekkel, de besétáltunk érdeklődni egy utazási irodába is a helyi pályaudvar előtt. Meglepően kevés pénzért (2500 Ft kettőnknek) ajánlottak turistabuszt, ami Ooty-ig visz, de megáll út közben két nemzeti parkban, egy tónál és egy vízesésnél, hogy gyönyörködhessünk. Vércse módjára mindent alaposan végigkérdeztünk, az esetleg később felmerülő belépőjegyektől a vonatjegyünkön át a pontos időrendig, de minden okénak tűnt, úgyhogy belementünk.

Én komolyan mondom, ha bárki Indiában jár, az utolsó dolga legyen utazási irodához fordulni. Igen, minden elővigyázatosság ellenére megint félresikerült a dolog.

Amikor azt kérdeztem a pasitól, hogy lesz e még rajtunk kívül elég turista, hogy megérje elindulni, és ő mosolygott, hogy ezzel nem lesz gond, átsuhant egy homályos gyanú valahol az agyam egy eldugott szegletén, de arra soha nem gondoltam volna, ami másnap történt. Közölték, hogy ezek a helyek itt és itt és itt mind foglaltak, úgyhogy a busz leghátuljába szorultunk, ami ugyan osztálykiránduláson a legmenőbb hely, itt azonban pont az ellenkezőjének bizonyult. Öten élvezhettük az utat négy helyen, valaki mindig előre kellett, hogy dőljön, hogy elférjünk.

A túra vezetője az indulás után megszűnt angolul beszélni – kivéve, mikor elkért konkrétan tízszer annyi pénzt belépőre (még így is csak 1000 Ft, de nem ez a lényeg), mint előzetesen ígérték. Hosszasan hallgattunk magyarázatokat tehát malayam nyelven, amiből a következőket sikerült elcsípnünk: 60 rupíz, kamera, area, waterfalls, botanical gardens, lunch break, mountain, hotel és party kaki.

Aztán néha megállt a busz, mindenki leszállt, és csak némelyik kedves utas magyarázta el angolul, hogy most hol vagyunk és mennyi időnk van rá. Egyetlenegyszer álltunk meg értelmes helyen (tehát nem enni vagy szárit vásárolni), a félig elapadt vízeséseknél, ahol mindenki majmok fotózásával töltötte el az időt. Ez legalább egy nagyon hálás fotótéma, és nem mellesleg a legjobb szórakozások egyike, teljesen bele vagyok bolondulva.

Az idegenvezető teljesítménye Ooty-ban érte el csúcsát, mikor egy utazási iroda küszöbén állva újra elmondta, hogy nyugalom, a (napi egyetlen) vonatunk háromkor indul, miközben négy másik indiai magyarázta a háta mögül, hogy kettőkor, úgyhogy szerintük induljunk, van még tízpercünk.

Elvágtattunk a pályaudvarra, ahol természetesen kiderült, hogy kettő tizenötkor megy a vonat, és nincs első osztályú jegy, amit a könyv és más utazók is a lelkünkre kötöttek. Váltottunk hát kemény 30 Ft-ért két jegyet az „unreserved”-re, és beálltunk a kígyózó sor végére.

Akkora tömeg volt a kocsiban, hogy sajnos alig láttunk ki az ablakon, és Nepál még mindig mindennél szebb, de Coonoor, ahol leszálltunk, mindenért kárpótolt. Egy gyönyörű, régi vágású hotelben laktunk, ahol egy házaspár - minden bizonnyal a világ legkedvesebb vendéglátói - gondoskodtak rólunk. Élveztük a hegyi levegőt, csodásakat ettünk (a néni remek szakács volt), néztük a Diwali tűzijátékot és elsétáltunk a városka botanikus kertjébe.

A Sims Garden olyan volt, mint maga India. Észbontóan buja, éppen hogy rendben tartott, olcsó, zegzugos, rendszertelenül kitáblázott és gyönyörű. Mint minden műemléket, ezt is ellepték a csoportokban vonuló húszas éveikben járó fiúk és a piknikező családok. Több órát sétáltunk álmélkodva az ösvényeken egészen a monszun szokásos délutáni zuhéjáig. Ha már teavidék, hát teáztunk egyet. Egy istenit.

Délután felhajtottuk a buszt, ami Coimbatoréba tartott, és a buszról órákon át igyekeztünk hegyeket fotózni a hajtűkanyarokban teljesen eredménytelenül.

Mysore megosztja az embereket: találkoztunk rajongó angol feleségekkel, de fintorgó német párral is, akik egy nap után elmenekültek. Tipikus kereskedőváros, forgalmas, zajos, tehát könnyűnek vagy kikapcsolónak semmiképp nem mondanám, de mi szerettük.

Nem indult jól az egyetlen napunk, ami ide jutott: hosszasan kutattunk az „olcsó, de tiszta” szállás csodája után eredménytelenül. Vannak napok, amikor bekattanunk és nem adunk a negyvennyolcból: legyen tiszta (már itteni mércével) az ágy és a fürdő, legyen zuhany és legyen fan úgy 1500 Ft-ért. Ezt általában megkapod Indiában. Mysore-ban nem nagyon ment a dolog.

Fel nem foghatom, hogy mennyire nézett hülyének az az indiai, akit feleskettem a „clean, shower, fan, no aircondition” mantrára, mégis - miután átcipelt a fél városon - egy olyan szobát mutogatott büszkén, amiben nem volt zuhany.
A csatát végül megnyertük: meglett minden ezerötért.

A várost a muszlimok alakították a mai formájára a 17. században azzal az elegáns húzással, hogy a régi zegzugos települést a földig rombolták, és megépítették a mai napig Mysore-t: széles sugárutak, parkok, szép nagy villák. A város az angolok alatt remekül érezte magát: kereskedelmi központtá vált, az uralkodó pedig rettenetesen meggazdagodott fűszer- és illatszer kereskedelemből.

Épített is egy fényűző palotát, ami illusztris példája indiai felső százezer a mérhetetlen gazdagságának a huszadik század elején. Ilyen gyönyörűen karbantartott állapotban még nem láttunk itt emlékművet (beleértve a Taj Mahalt is). Később kiderült, hogy a mai napig nagyon gazdag leszármazottak birtokában volt egészen 1998-ig, amikor Karnataka tartomány einstand-olta.

Az épületet egy angol építész tervezte, aki minden valószínűség szerint vasútállomással álmodott a rajzok elkészítése közben. A palota belsejét ijesztő pénzszórással készítették el: a fémszerkezetet Skóciából, a márványt Olaszországból a csillárokat és az ólomüveg ablakokat Belgiumból hozatták. Szóval nem aprózták el.

Legnagyobb bánatunkra a belső térről nem lehetett fotókat készíteni, úgyhogy emlékezetből kell megépíttetnünk, ha hazaérünk. Sára szerint  mondjuk ez csak az ő rezidenciája lesz, mert egyértelműen női épület, idézem „mintha Ezeregyéjszaka szultánja építtette volna a kedvenc, legszebb feleségének”, de ez még vita tárgya.

A városban van India talán legautentikusabb piaca. Különböző iparcikkek szerinti szekciókra volt osztva: zöldség, gyümölcs, virág, festék,

fűszer, parfüm részleg. A legkülönbözőbb virágok vannak végtelen girlandokba fűzve, a piac élénk színek, tömény szagok kavalkádja. Nagyon szép és igen intenzív élmény.

Virágokból kivont illatesszenciát vég nélküli mennyiségben lehet venni: valódi leányálom. Ha hagyod magad beinvitálni az egyik ilyen árushoz, könnyedén előállít neked mindenféle márkás parfümöt töredékáron. Lehet hazavinni anyukának a Jadore-t és a CalvinKlein-t kis üvegfiolában tizedáron. Sára nem használ parfümöt, úgyhogy imádta, mikor behurcoltam egy kedves testvérpárhoz szagolgatni, és mint fő piaci célcsoportot őt locsolták tele rózsával, görögdinnyével és lótusszal.

Goán sikeresen elhagytuk a fürdőruha bugyimat. Ez otthon egy szerencsétlen, de megoldható probléma. Mint kiderült, ez Indiában egy szerencsétlen és szinte megoldhatatlan probléma.

Goán ugyan vehettünk volna angol márkás fürdőruhát méregdrágán, de gondoltuk, majd az egyik legnyugatiasabb indiai városban, Bangaloréban meg tudjuk majd oldani a problémát értelmes pénzért.

Itt aztán egy teljes napot jártuk a plázákat: két sportboltban találtunk úszódresszt - de azt háromféle színben -, ami lássuk be, nem strandolásra van. Az összes lányt leszólítottam, akit el lehetett képzelni bikiniben: mind a vállát vonogatta, vagy elküldött valami boltba, ahol vagy a vállukat vonogatták, vagy elküldtek valami boltba.
Kétségbeesve az interneten kezdtünk kutakodni: találtunk is egy lányt, aki hasonló problémával küzd, és nagy a melle.

Feladtuk, remélem az Andamán-szigeteken találunk. Ha nem, marad továbbra is a francia bugyim.

Bangalore legfontosabb tulajdonsága, hogy nem India.
Mumbai sem hasonlított Indiára, de van egy lényegi különbség a két város között. Utóbbi szerethetően, eredetein és stílussal nem hasonlított rá, Bangalore sajnos mindezeket nélkülözi.

Ez egy nagyváros, India és a világ egyik fontos IT központja. Ha egyszer valamilyen szeszélyes okból felhívni kényszerülnél egy számítástechnikai helpdesk-et, majdnem biztos, hogy egy bangalorei irodaházban üldögélő indiaiaval beszélnél.

Szinte minden, amit szerettünk Indiában, az eltűnt, és szinte minden, ami otthon megszokott – jó vagy rossz – jelen volt: ideges autósok, gyorséttermek egymás hegyén hátán (KFC Indiában!), papírkávéval siető öltönyös emberek, vihogva összekapaszkodó miniszoknyás lányok. Nincs abc, csak szupermarket, nincs bolt, csak pláza. De mennyi! Mammut1-ek szinte kétháztömbönként.

A portástól korán nyitó étteremről érdeklődve azt a választ kaptuk, hogy van szemben egy igen jó étterem, az a neve, hogy McDonald's.
A hotelbe (4000 Ft/éjszaka) lift vitt fel, alattunk egy night club üzemelt, az ócska diszkózenétől éjfélig berezonált az ágy a szobában. Az áruházban volt külön „ethnic wear” osztály szárikkal a maradiaknak.

Elvileg csak átszállásni és fürdőruhát venni akartunk itt, de sajnos eltévesztettük és így lekéstük a tovavonatunk, úgyhogy kénytelenek voltunk egy extra napot itt tölteni. Az HBO és a hotel ingyen wifije sokat segítettek, de a Bangalore is tartogatott meglepetést: egy elvarázsolt erdőt a város szívében. Persze adtak neki nagyvilági nevet, mint Cubbon park, de attól még mágikus erdő maradt. Sokszor félelmetes, de nagyon szép volt itt sétálni.

Bangalore az utolsó pillanatban mentett: csak ezért a elvarázsolt sétáért megérte.

Palolemről elvonatoztunk Hospetbe. Innen már csak 15 km-nyi motoros riksára volt a végleges úticél: Hampi.
Kis híján karambolozunk egy elég masszívnak tűnő, előző terepjáróval, ami nem volt túl jó kezdet, de annyi előnye biztosan volt, hogy a riksás nem traktált sightseeing ajánlatokkal a búcsúnál.

A hotellel (1500 Ft/éjszaka) kapcsolatban egyedül az eredeti vízvezetékszerelés érdemel említést: képzeljetek el egymástól viszonylag messzire két zuhanyrózsát, az egyikből tűzforró, a másikból jéghideg víz jön. Ezt a kettőt próbáltuk valahogy úgy irányítani, hogy összekeveredjen a víz, mire a testünkre ér. Nem sikerült.

A fenti világi élményekre mindenképp szükség van az elkövetkezendő önfeledt ódazengés ellensúlyozására. Ugyan még csak az út elején vagyunk, de már most egyértelmű, hogy megtaláltuk a világ egyik legcsodálatosabb helyét.

Indiában hamar megtanulod, hogy a hinduknak végtelen mennyiségű szent tárgya, helye, napja, állata és embere van. A „Csak nem szent helyre megyünk holnap, te Marci?” „De bizony, egy nagyon ősi, szent helyre megyünk, Sárám.” beszélgetés már annyiszor hangzott el, hogy kezdjük a szentet mint olyant köznapi jelzőként használni. De ez a városka? Ez szent.
Hampi valóban szent.

Ilyen erős benyomást hely még soha nem tett rám. Hatalmas, gömbölyded sziklák, véget nem érő antik oszlopok, meleg, vöröses színek, fűvel benőtt romok. Olyan a táj, mintha valami óriás aprólékosan és szeretettel elkészített makettje lenne.
Mikor anyukám látott egy fotót, azt kérdezte: És azokat a köveket ki rakta oda? És tényleg: azokat a nagy nagy köveket ki rakta oda?

Hampit (pontosabban Vijayanagart) egy testvérpár alapította a 14. században. Fiatal korukban a muszlimok Delhibe hurcolták és muszlim hitre térítették őket. Mikor már kellően elhivatottak voltak, a szultán temérdek pénzzel Délre küldte őket, hogy lázadásokat szítsanak a hindu uralom ellen. A testvérek egy percet sem tétlenkedtek: alapos rablóhadjáratok után felépíttettek egy várost, Vijayanagart, és létrehoztak egy független hindu királyságot. A város hamarosan Dél-India kereskedelmi központja lett, és az is maradt háromszáz évig. A 17. században érte utol a muszlim reváns: hat hónap ostrom után a mohamedán katonák többször feldúlták, majd földig rombolták a várost. (Hampi valójában csak egy falu, ami a valaha volt királyság közepén fekszik, és remekül megél a turizmusból.)

A teljes területet bejárni csak riksával, motorral vagy biciklivel lehetséges, mi ez utóbbit választottuk. A muszlimok alapos munkát végeztek, szinte csak összedőlni látszó templomok és oszlopok maradtak. Szürreális élmény kilométereken át biciklizni a dombocskákon, és újra meg újra romokra bukkanni az óriáskavicsokkal borított tájban: a végtelen réteken, a vörös dombokon.

Ha nem lett volna vonatjegyünk, minden bizonnyal több hetet is el tudtunk volna itt tölteni sétálgatva, sziklákon sütkérezve, a sziklák árnyékában szundikálva

vagy a véget nem érő, sima kőfelületen naplementét nézve. A törzshelyünkről, a csodás olasz étteremről (azok a reggelik!) a kedves nepáli pincérekkel nem is beszélve.

Mumbaiból egy napon át vonatoztunk délnek, hogy elérjük Goa tartományát. Útközben Sára kiolvasta a Millenium III-at, én meg hosszasan beszélgettem egy kikötőtervező mérnökkel Indiáról és Magyarországról.

Sötétedés után érkeztünk meg a tengerpartra, Benaulimbe. Egy édes-kedves családnál vettünk ki szobát furcsa házirenddel (pl.: „a törülköző kizárólag az arc és a test szárazra törlésére használható”) - látszott, hogy sokat láttak már Goán nyaraló nyugati fiataltól.

Másnap a strandon egyértelművé vált: szezon előtt érkeztünk. Az éttermek a felújítás közepén jártak, sok még ki se nyitott idén, a kendő- és bizsuárusok száma pedig megegyezett a turistákéval. Ez utóbbi bizonyult goai vendégeskedésünk rákfenéjének. Ezek a nők és férfiak India minden tájáról sereglenek ide vackokat árulni, és bizton kijelenthetjük, hogy ők a legelkeseredettebb, leglerázhatatlanabb és leggátlástalanabb kereskedők, akikkel valaha találkoztunk. Bizonygathattad bármeddig, hogy nem kell lepedő, henna sem kell, karkötő végképp nem, lepedő sem kell továbbra sem, és nem viselek ékszert - képtelenek voltak felfogni. Arra jutottunk, hogy bizonyára „a hisztis gyerek eléri amit akar” effektusra alapoznak: ha elég sokáig jön utánad, a szabadságodat fogod megvásárolni karkötőnek álcázva.

Volt egy fenevad, aki egy egész álló napon át minket követett, és azt magyarázta, hogy ő bizony ránk vár, ő nekünk akar eladni, ő szívesen megvárja még, ha kávézunk egyet, ő egy türelmes típus, nem gond. Előle menekültünk étteremből vízbe, vízből étterembe. Komoly szervezést és kooperációt igényelt, hogy a kettő között lévő húsz métert biztonságban megtegyük.

Valószínű, hogy ha sok a turista, a kereskedők tolerálhatóbbá olvadnak a tömegben. Cserébe tömeg van.

Benaulim azonban nekünk is - ahogy a legtöbb utazónak - csak egy megálló volt útban Goa többi strandja felé. Mi Palolemre, a hátizsákosok egyik legkedveltebb strandjára buszoztunk tovább, ami nagyságrendekkel szebbnek bizonyult az előzőnél.

A félhold alakú, mintegy két kilométer hosszú, fehér homokos, pálmafás strand valóban paradicsomi volt. 2006 óta csak bungalók lehetnek a parton (a kőépületeket egytől egyig ledózerolták), amelyeket minden szezon végén le kell bontani. Az időzítésnek köszönhetően mindenhol teljes sebességgel folyt az építkezés, alig találtunk szállást. A nagy nehezen szerzett fakunyhónk (3000 Ft/éjszaka) végül csak egy építkezésnyire volt a tengertől.

Többet terveztünk, de végül csak három napot töltöttünk itt. A tengerpart gyönyörű volt, és voltak csuda dolgok, evések-ivások,

de nem igazán éreztük jól magunkat. Ebben a durván elüzletiesedett világban nem találtuk a helyünk. Az árusok miatt nem lehetett kifeküdni a partra, a bárokat ellepték a kiabáló oroszok, az éttermek drágák voltak, a falut leginkább a balatoni sétálóutcákhoz lehetett hasonlítani: „turistagagyi” mindenütt. Amikor egyik este ellopták a napszemüvegem és Sára vadiúj pólóját, annyira elkeseredtünk, hogy az interneten átszerveztük az összes vonatjegyünk és összepakoltunk.

Leléptünk tehát idejekorán, és be kellett valljuk magunknak, hogy hiányzott India.

A mumbai-i nyomornegyedek egyidősek a várossal. Mivel a városban drága az élet, a vidékről ideáramló legszegényebb emberek egyetlen lehetősége, hogy megvessék a lábukat, ha itt letelepednek. 
A város legnagyobb slumja a Dharavi: nagyobb a területe, mint Budapest teljes belvárosának. Mi is itt voltunk Terence-szel.

A legfontosabb dolog, amit megéltünk, hogy Dharavinak köze nincs ahhoz, ahogy az ember elképzel egy „nyomornegyedet”. Amerre nézel, érdeklődő, otthonukba invitáló, nem kéregető (!) emberek, vidám, kedves, fotóért kuncsorgó gyerekek, viszonylagos tisztaság, taxik, a négyzetméternyi konyhákból szivárgó, finom ételszag.

Az itt lakók – akik több mint egymillióan vannak - mind dolgozó emberek. Sok a kézműves, akik kicsi műhelyeikben készítenek fazekaktól ékszerekig mindent, ami kézzel és kevés eszközzel elkészíthető.

A legtöbben szemetet szednek szerte a városban, és itt újrahasznosítják. (Azt már máshol is megfigyeltük Indiában, hogy a szemét csak nagyon kis része értéktelen a helyiek szemében: vannak műanyag-, fém-, fa-, üveggyűjtögetők, még a használt zacskókat is összeszedik.)
Megdöbbentő, de a város gazdaságának egy jelentős része származik a nyomornegyedből. Mintegy 1.4 milliárd USD éves forgalmat becsülnek a teljes területen, és a nyomornegyedben élők átlagkeresete bőven az Indiai átlag fölött van.

Az emberek jobbára tíz-húsz négyzetméteres kunyhókban laknak, amik egymáshoz támaszkodva, egymásra épülve alkotnak egy teljesen átláthatatlan sikátortengert.

Bár egyszobányiak a lakások, jellemző, hogy majd mindben van tévé. Láttunk ATM-et, bankot, kicsi mozitermet és rengeteg taxit utasra vadászni. A BBC remek riportsorozatából kiderül, még diplomások is laknak itt, ha nem tudják kifizetni a bérleti díjat a belvárosban. Itt ez ugyanis már ötezer Ft-ból megoldható.

Az infrastruktúra a legnagyobb gond: nincs csatornázás, nincsenek kórházak, tizenötezer emberre jut egy működő WC (a gyakorlatban ez egy luk a földben).

Vannak felszámolási tervek, fejlesztési programok, ottjártunkkor is folyt az építkezés: új, nagyobb lakások, ahova családokat terveznek átköltöztetni.

Sok helyi ellenáll azonban azoknak a fejlesztéseknek, ami a kitelepítésükkel járna, mert így elvesztik a helyet, ahol űzhetik a mesterségüket és a vásárlóikat. Az elköltözöttek helyére pedig újabbak érkeznek vidékről, úgyhogy egyelőre nincs sokat ígérő megoldás a láthatáron. 

Mumbaiban mindenképp el szerettem volna menni meglátogatni egy nyomornegyedet. Az utazási irodát, ami ezeket a túrákat szervezi (okos névvel, mint Real Tours and Travels) azonban sehogy sem sikerült elérnünk.

A harmadik napunk reggelén épp egy netkávézó előtt üldögéltünk azon tanakodva, hogy mit csináljunk aznap, amikor egy Jack Sparrow szakállat viselő, rockernek öltözött fazon - még Mumbaiban is kiugróan jónak számító angolsággal - leszólított bennünket.

Szó szót követett, és nem sokkal később már egy helyi reggelizőben ecsetelte, hogy a slumlátogatás ötletét MINDENKI tőle lopta a Slum Dog Millionare sikere után. Olyan magára hagyott és különc figurának tűnt, hogy hajlandóak voltunk kifizetni a nem éppen olcsó napidíját (6000 Ft-ot): cserébe megmutatja Mumbai másik - igazi - arcát, ígérte.

A napunkat tehát Terence-szel töltöttük.

Vonatoztunk, sétáltunk egy nyomornegyedben, láttuk a város hatalmas, szabad ég alatti mosodáját,

voltunk egy több ezer éves víztározóban

és este elvitt a vörös lámpás negyedbe is. Nem tudom, hogy melyik volt megdöbbentőbb, sokkolóbb: a helyek, ahova vitt, vagy ő maga.

Sokszor gondoltam rá, hogy na jó, jobb lesz nekem nélküled, én a hotelben leszek, jó szórakozást, fiúk - de mindig győzött a józan ész, hogy ha visszataszító is néha, de jobb maradni, mert különleges élményt nyújt a maga módján.

Még el sem jutottunk a nyomornegyedig (ami első program lett volna aznap reggel), betolt minket egy kocsmába, ahol a tenyeremből olvasott és sörözött – a mi kontónkra. Halál másnapos, mindenkinek jobb lesz, ha iszik egy sört, gondolta Marci, milyen gerinctelen egy alak, gondolta Sára. Később egy szolid ebédet is kikunyizott magának pillanatnyi szánalmamat kihasználva. Aztán mikor a nap vége felé egy újabb kocsmában találtuk magunkat, ahol negyed liter konyakot rendelt forró vízzel - a fájó torkára -, már a sarkunkra álltunk. Tüntetőleg vizet rendeltünk, és Marci kedvesen közölte, hogy nem szándékozunk kifizetni a fogyasztását. Szó nélkül kifizette a sajátját, de szent kötelékünk szemmel láthatóan megtört.

Terence egyértelművé tette az első perctől fogva: ő egy különleges ember.

India neki nem hazája, India chickenshit, ha tehetné ő Európában zenélne valami rockbandával. Hangosan elmélkedett a vonaton a házasság intézményének hazug, felesleges és chickenshit voltáról. Kiabálva ecsetelte nekem, hogy minden indiai férfi álma, hogy fehér nővel szexeljen, úgyhogy nagyon-nagyon vigyázzak magamra. (Nem tudom, hogy a mindenhova csak rám nem néző férfiak akarták jobban, hogy leszálljak végre, vagy én magam.) Folyton hangosan káromkodott, minden taxist „shameless motherfucker bastards”-nak nevezett, egyszer pedig üvöltésig összeveszett egy chickenshit jegyárussal, mert az először azt mondta, nem tud visszaadni.

Miután este berúgott már csak Marcival kommunikált, így hála égnek én csak a távolból követtem, ahogy Pakisztánról és Bollywood undorító voltáról kiabált teljes felháborodással.

Európai szemmel Terence-nek rengeteg mindenben igaza volt, és rég láttunk igazibb punkot nála, társra lelni benne mégis képtelenség volt. Sokat segített megérteni dolgokat, amiket nap mint nap látunk, de borzasztó volt az egyoldalú gyűlölködés, amit árasztott, nem beszélve a félelmetes egoizmusáról. (Nem lehetett lefotózni, amíg meg nem fésülködött, és az összes képét egyesével végig kellett néznem (vagy inkább dicsérnem) a facebook-ján.)

Rosszindulatúan és minden konyhapszichológiai képességünket megfeszítve megállapítottuk, hogy teljesen egyedül lenni majd egy egész országban csak ekkora egóval és ennyi alkohollal lehet.

Van könnyen elérhető alkohol Indiához képest tolerálható árakon. (Egy 6,5 decis sör 500, egy 3,5 decis vodka 1000 Ft.)

Vannak kocsmák sok-sok férfival és zenegéppel. A zenegépben van teszem azt Iron Maiden.

Vannak koedukált bárok, ahol nők alkoholt ihatnak.

Van éjszakai élet.

Vannak koncertek, ahol nem valami istent imádnak.

Vannak drága, fényűző bárok, ahol már a bejárat közelébe sem engednek, ha nem vagy talpig csinosban.

Van trendi kávézólánc (Café Coffee Day), ahol laptoppal üldögélnek a fiatalok.

Vannak miniben feszítő, erősen sminkelt, éjszakai pillangók - tudjátok,  akiket otthon mindenki lekurváz, de senki nem bír nem bámulni.

Van tömegközlekedés: buszok, emeletes buszok, helyi érdekű vasút.

Vannak közlekedési lámpák, amik, ha pirosra váltanak, az autók nagy része hajlandó megállni. Viszont élő embert nem láttam, aki rápillantott volna valaha, ha átkelt a 2x2 sávos úton a csúcsforgalomban. (Mi nemes egyszerűséggel csak mindig csapódtunk valami indiai átkelő mögé.)

Vannak járdák.

Vannak nyugati ruhák hatalmas mennyiségben.

Vannak trendi hajszalonok.

Vannak rövid hajú lányok, nők, nénik.

Vannak szűk farmeros, tornacipős, pilóta napszemüveges srácok.

Vannak szép számmal magyar turisták. (Mi öt nap alatt hatba futottunk bele.)

Vannak hajnali, melegítős futók a sétányon.

Van kukásautó.

Van taxióra.

Van PestiEst.

Vannak celebek.

és

Szinte nincsenek tehenek az utcán.

Nincsenek csirkék az utcán.

Nincsen horribilis mennyiségű szemét.

Nincs biciklis riksás, legalábbis mi egyet sem láttunk. A belvárosban motorost is alig.

Van a nyomornegyedben taxi.

Nincs bámulás.

Majdnem egy hónap kisebb városok és vidék után megérkezni Mumbaiba óriási minőségi lépés volt. Mumbai egy valódi nagyváros felhőkarcolókkal, tömegközlekedéssel, széles utakkal, plázákkal, gyorséttermekkel,

járdákkal, zebrákkal, közlekedési lámpákkal, viszonylagos tisztasággal - az első az utunk során.
A főváros, Delhi inkább hasonlít egy óriásira nőtt, büdös, koszos falura, ahol az emberek - mind a hatmillióan – zavartalanul élik falusi életüket a 6 utcányira terjedő kis világukban. Ha újrakezdenénk, biztos nem ide vennénk repülőjegyet. Delhi mély víz, kezdjétek Mumbai kivilágított úszómedencéjével.

A belváros építészetileg hasonlít Londonra: széles sugárutak, nagy virágos parkok, art-deco épületek és egy óriási pályaudvar. Ezek, a kockásra festett járdaszegélyek és az angol taxik mind-mind azt akarják veled elhitetni, hogy ez itt London, csak levontatták az Egyenlítőig, hogy legyen egy kis napsütés.
A külvárosok – nem beszélve a nyomornegyedekről - már sokkal inkább indiaiak: végeláthatatlan kockaházerdő, zegzugos utcák, szemét, a házakról masszív sávokban folyik le a sötét mocsok.

Mumbai egy hosszú félszigeten nyúlik el, és a méreteire jellemző, hogy az buszút utolsó két óráját egy kétszer hat sávos autópályán száguldottuk végig a belváros felé át a véget nem érő külvároson. A város számos negyedre osztható, ízelítőül van vásárló-turista negyed (a Colaba, itt laktunk), üzleti negyed felhőkarcolókkal, egy hatalmas tengerparti sétány, számos nyomornegyed.

Ffelszabadultság és globalizáltság jellemző - főleg az országhoz képest. Ez az első olyan indiai nagyváros, ahol - és ez a mondat végtelen számú véget érhet. Olvasd el itt, mégis hányfélét.

Az első két napot végre bambulós semmittevéssel töltöttük. Voltunk egy óriási moziban megnézni egy bollywoodi filmet, vettünk pár felsőt a kínai piacon (itt szégyentelenül Fashion Street-nek hívják), sétáltunk egy nagyot Bombay legfestőibb nyugati tengerparti sétányán, ami a kivilágított toronyházaival egy kicsit olyan volt, mintha Rioban lennénk. Sajnos a tenger annyira koszos, hogy még az indiaiak sem merészkednek a vízbe, úgyhogy a fürdés elmaradt.

Ettünk nagyokat, ittunk kicsiket és kávéztunk sokat.

Aurangabadból Mumbaiba visszatekintve a legkevésbé kényelmes módon jutottunk el, ahogy csak ember teheti. A Rough Guide-ra hallgatva – ami szerint ezek „good value luxury buses” - vettünk két jegyet egy éjszakai buszra Mumbai-ig.

Egy kicsit gyanús volt, hogy a jegyre „semi luxury bus” (fél luxus busz) volt írva, tekintve, hogy az eddigi indiai „luxury” buszokat kettővel elosztva egy biciklit kapunk. Inkább nem merengtünk rajta, hogy mit fog nélkülözni a busz, amit eddig élvezhettünk.
Aztán aznap este megérkezvén az állomásra, megláttuk azt a pergő festékű zöld roncsot, amin az elkövetkező fél éjszakánkat terveztük tölteni. Hosszas keresgélés után megtaláltuk a félluxust is: viszonylag új üléshuzat a nem dönthető (!) székeken.

A busz persze teletömve indult el. Az első pár órát teljes sötétségben valamiféle szekérúton tettük meg, ahol csak egy jármű fért el teljes szélességében, így gyakorta húzódtunk le a dzsindzsába egy erős kormányrántással. Az utastérben valamiért félóránként váltogatták a teljes sötétséget a szemkivájó teljes kivilágítással, a rendszerre nem sikerült rájönnünk. Az extra komfort érdekében legelőre kaptunk jegyet, így az összes szembejövő jármű a szemembe reflektorozta a szándékait.
A reflektort ugyanis éjszaka - a nepáliakhoz hasonlóan - az indiaiak is a duda helyett használják. Egy plusz funkciója van csak: ha szembejön veled valami egy egysávos úton, akkor addig rohantok egymás felé villogva, míg valamelyikőtök látóidegei kisülnek és félreáll.

Egy idő után az éber kómát egy helyiség szakította meg, ahol majdnem mindenki leszállt, így lett helyünk fetrengeni. Az út is egy csapásra autópályává változott: a rázkódás és az életveszély is jelentésen csökkent, úgyhogy aludtunk kicsit.
Hajnalban hét körül tizennégy óra (kétszáz km) buszozás után meg is érkeztünk Bombayba.
Összefoglalva: ha Aurangabadból Mumbaiba mennétek, mi a vonatot ajánljuk. Csak foglaljatok jegyet jó előre.