madein

Ajanta három óra buszútra fekszik Aurangabadtól. A busz összes utasa segítőkész kórusként tudatta velünk, hogy Ajanta caves, leszállás. Itt a (fél)drágakő árusok kezébe kerültünk, akik kedvesen elirányítottak, majd halálos komolysággal szavunkat vették (promise me, ma'am, promise me), hogy benézünk a boltukba visszafelé.

Az előző nap ellorai nehézségei után már fel voltunk készülve, hogy a barlangok tulajdonképpen nem egyebek, mint levegőtlen, meleg lukak a sziklafalban. Ajantában tömeg is volt, így ez még testszagot és dörgölőzős-simisimit is adott az alapérzethez.

Ajanta Ellorával szemben nem a szobrokról, hanem a freskóiról vált híressé. Az összes barlang idősebb az elloraiaknál, éppen ezért zömében buddhisták. A több, mint ezer éves freskók egyik szerencsétlen tulajdonsága, hogy nem viselik jól a megvilágítást, emiatt az összes barlangban félhomály van. Nehéz kivenni a képeket, fotózni csak igazán jó géppel érdemes.

A hely mindennek ellenére lenyűgöző. Némelyik barlangban a padlótól a plafonig színes festmények, sokalakos jelenetek - kicsit a pompei-i falfreskók és az ókeresztény festészet határán. A téma teljesen ázsiai, zömében Buddha életéről szóló jelenetek, különböző aspektusai. Állítólag van egy gyerekevő ogre is, de nem találtuk meg.
Vannak termek, amik soha nem készültek el teljesen, érdekes volt látni, miből lett a cserebogár.

Sára művészet iránti roppant érzékenysége negatívan korrelál a hőmérséklet emelkedésével. Ha melegben mégis ilyen helyekre viszed, add oda neki a Nikont és legyen nálad csoki – így egészen szépen viselkedik. A két barlangos élménye után azért megállapította, hogy a barlangok unalmasabb felét fel kéne tölteni betonnal, úgy élvezhető és befogadhatú mennyiség maradna.

Hazafelé még jótékonységból vettünk egy kis kőbuddhát egy boltban (hisz megígértük) elosztogattuk az utolsó tízforintosainkat a gyűjtőknek és visszautasítottuk az egyik fazon ajánlatát, hogy cseréljük el az elemlámpánk öt darab féldrágakőre.

Jhansiból 12óra vonatozás és 6 óra buszozás az út Aurangabadig, ami a következő pár napunk szállásadó városává vált. A buszozás valami számunkra ismeretlen okból egy hektikus, senki-nem-mond-semmit-de-löködnek átszállással lett színesebb, ami lássuk be meglepő volt egy direktnek mondott buszúttól. A nap végére nem nagyon akartunk többet egy ágynál, amiben alhatunk az idők végezetéig.

Az Ellora barlangokba egy óra buszút eljutni, de úgy döntöttünk egyszer élünk és a fenekére csaptunk a napnak: soha nem látott luxust megengedve magunknak béreltünk egy riksást egy egész napra.
Vad riksásunk, Masi odafelé padlógázzal egy lejtőn lefelé megdöntötte az általam ismert riksasebesség-rekordot, visszafelé pedig azt a játékot játszotta, amit én is gyerekkoromban a kemping biciklimmel: na milyen messze gurul le a jármű a dombról. Nagy lendület, motor kikapcs, száguldás, gurulás gyorsan, egyre lassabban - egész, míg meg nem álltunk a lejtő alján. Mindezt persze a délutáni csúcsforgalomban.

Odafele útbaejtettük Daulatabadot, ami a szépszámú indiai elhagyatott fővárosok egyike a még szebb számú erődök egyikével. Ezt épp muzulmánok építették valamikor a középkorban. Lehangoló hely: a romok omladoznak, majd mindent embermagas gaz borít, a helyreállított helyeken a falak leköpködve, telefirkálva.
De láttunk egy hatalmas kígyót.

Az Ellora barlangokhoz déltájt érkeztünk meg. A legelső barlangokat 1500 évvel ezelőtt kezdték el kivájni előbb a buddhista, később hindu és jain szerzetesek lakhelyéül. A könyv szerint vándorlásaik során itt kerestek menedéket a monszun esőzései elől, de elég nehéz elhinnem, hogy a szimpla szükségérzet elegendő volt, hogy nekiálljanak sziklát vájni egy ház építése helyett. Mindenesetre a végeredmény így lenyűgözőbb, azt meg kell hagyni.

Minden, ami a barlangban van – legyen funkcionális vagy díszítőelem – az egy sziklatömbből lett kifaragva, ráadásul legjobb tudásunk szerint a bazalt a legnehezebben faragható kőzetek egyike. Embertelen munka lehetett.

A 34 számozott barlang közvetlen egymás mellett fekszik a függőleges sziklafalban egy sétánnyal egybekötve. A leggrandiózusabb mind közül a 16-os számot viselő hindu templom. Ez a többivel ellentétben egy klasszikus, szabadon álló templom, amelyet felülről-lefelé haladva vájtak ki a tömör sziklából nagyjából 100 év alatt.

A hely óriási mérete, a 35 fok és a 80 százalékos páratartalom gyorsan megették a kezdeti lelkesedésünket, így sajna a legjobb részeket már a szürke kőszobrokkal szembeni fokozott intoleranciával terhesen néztük végig. De végignéztük.

Khajuraho felé és onnan elfelé kénytelenek voltunk az éjszakát egy Jhansi nevű kisvárosban tölteni.

Egy régi angol katonai kaszárnyából kialakított szállodában szálltunk meg, ahol akkora belmagasság volt, hogy egy galériára telepített ugróasztal sem jelentett volna problémát. A bútorzat egyértelműen az angolok által hátrahagyott darabokból állt: rozoga, sárgára mázolt art-deco asztalkák, rég rossz, porosodó ingaórák, festmények pózoló, elfeledett arisztokratákról. Furcsa keverék az Indiában elmaradhatatlan Ganesha képekkel, büdöskefüzérekkel.

A városka azonban nem emiatt érdemel említést.

Hajnali háromharmincötkor indult a vonatunk a pályaudvarról, úgyhogy tízperc önámító álldogálás után be kellett látnunk, hogy nem fogunk riksát találni. Csendben, a másik álmát tiszteletben tartva indultunk el az út mentén a méltatlankodó kutyák között.

Rezignált sétánkat egy motoros szakította félbe, aki szelíden felparancsolt minket a háta mögé, mondván nem biztonságos ilyenkor külföldinek az utcán, trust me, my friends. Hárman-négy táskával-két körforgalommal-egy motorral, de eljutottunk az állomásig, ahol hálálkodásunkra csak annyit felelt: Of course I'm kind, I'm Indian.

Mi egyáltalán nem gondoltuk ezt egy ilyen egyszerű és általános igazságnak, de hát kik voltunk mi akkor vitatkozni egy szent emberrel. Ő elhajtott, mi pedig hálát adtunk az égnek, hogy a vonat csak negyed órát késett, és nemsokára már alhattunk békében: én a második, Sára a harmadik szintjén az emeletes ágynak a harmadosztályon.

Khajuaro az indiai utazó számára egyet jelent az erotikus művészettel. Nem többet és nem kevesebbet tudsz róla, mikor idejössz. És valljuk be, az, hogy templomokon mindenféle alakok különböző szexuális pozitúrákban feszítenek, elég mindenkinek, hogy ideutazzon, annak ellenére, hogy a vasútvonal messze elkerüli, tehát nem leányálom idejutni. Mi is vonatoztunk 14 órát (Gorakhpur-Jhansi) és buszoztunk 6 órát (Jhansi-Khajuaro), hogy fütyi.

A turistakoncentráció egyértelműen megnőtt (főleg Gorakhpurhoz képest), és ennek megfelelően a város tele volt woodfireovenpizzával, gnocchival, alkohollal és „come to my shop, my friend, just looking, looking is free”-gal. Sajnos a Rough Guide által ígért German Bakery bezárt, a fára épült éttermet pedig épp felújították, úgyhogy croissant és lombkorona nélkül, de azért jóllaktunk többször is európai módra.

A tényleg malac templomokat a 9-10. század környékén építették, zömében hindu istenek tiszteletére, de akad néhány dzsain is. Hogy a mai napig állnak, annak a szerencsés ténynek köszönhetik, hogy elkerülték a muzulmánok templomrombolási szokását, mivel az épületek az akkori sűrű dzsungel közepén épültek, és mikor később feledésbe merültek, benőtte őket a gaz. Csak a dzsungel és az időjárás rombolta az épületeket.

Fogadtunk egy guide-ot – egy 65 éves, koszos, angolul remekül beszélő öregembert, aki szegény annak idején kénytelen volt abbahagyni az egyetemet (orvosnak tanult), mert a szülei nem tudták tovább finanszírozni a taníttatását. Azóta földet művel és túrát vezet. Hála égnek, ő nem a „a férfi és a nő között pedig ott van egy majom, ami az én interpretációmban azt jelenti, hogy a férfi a házasságban úgy szenved, mint egy majom” típusúak közül való vezető volt, érdekesen és jó tempóban mesélt. A közös három óránk csúcsa mégiscsak az volt, mikor az egyik templomlépcsőn megpihenve összevitatkozott egy nyugalmazott tábornokkal az egyik női szobor jelentésén. A katona szerint ugyanis a táncoló alak valójában mellrákszűrésen van épp, nem kell az okosítás. A felháborodott öreg végül továbbparancsolt minket a következő templomba, így a szituáció méltatlanul unalmas véget ért.

Este aztán, mikor szortíroztuk a fotókat, tudatosult bennünk, hogy a forróságban egyszerűen fel sem fogtuk, mennyire szépek voltak a templomok. Lenyűgöző részletesség, obszcén faragások, sok isten sokféle reinkarnációja.

Sötétedés után még egyszer kifizettük a belépőt a „sound and light show”-ra, ahol a templomok történetét mesélte el egy öblös férfihang angolul, miközben tetszés szerint megvilágították valamelyik épületet fehér vagy kék fénnyel. Marcinak tetszett.

A hülye könyvesboltos indiai - nulla üzleti érzékkel - nem vette meg The Girl with the Dragon Tatoo-nkat, pedig jó áron adtuk, és elmagyaráztam neki, hogy nemzetközi bestseller. Még Mumbaiban megpróbáljuk, de ha nem sikerül, el kell cserélnünk valamire egy kávézóban vagy hotelben.
Megyünk vissza Jhansiba (vonatjegyünk van Jalgaonba), és Khajuaroról ezentúl is csak az erotika fog eszünkbe jutni, de az elégedettenn.

A Nepál-India határ simábban ment, mint vártuk, az indiaiak nem várt kedvességgel fogadtak, a határőr például felhívta Marci figyelmét, hogy mennyire szép az útlevélképem (az akkori hosszú szőke hajam mindig lenyűgözi az indiai férfiakat) az övéhez képest, ami igaz és kedves volt tőle. Öt perc múlva már egy dzsipben ültünk, ami  Gorakhpurig vitt minket tizenhatunkat.

Nem nagyon hiszem, hogy létezhet rosszabb hely másfél napot elütni a vonatodig, mint Gorakhpur. Koszos, hangos, büdös, érdektelen iparváros, ahol a mintha a férfiaknak az egyetlen munkájuk a köpködés lenne. Nem csináltunk sok dolgot, de az mind rosszul sült el.

Ahány riksással próbáltuk, majdnem mind nekiállt az út végén parádézni, hogy még kell neki pénz, mert ez nagyon-nagyon kevés.(Előre megegyeztünk, és nem volt az.) Többször vonultunk el úgy, hogy torkaszakadtából üvöltött utánunk hindiül.

Pénzt kellett felvennünk, de a három ATM-ből, amit találtunk, kettő nem adott pénzt, a harmadiknál meg huszonnégy ember állt sorba. Kicsit több, mint félóra alatt sikerült pénzhez jutni, hogy beülhessünk az egyetlen túllégkondizált, fancy étterembe a városban. Gondoltuk itt fogjuk elütni a délutánt, nem a rohadó hotelszobánkban a vasútnál. Nos ezt ők nem így gondolták. Békésen olvasgattunk a desszert és a kávé mellett, mikor egyszer csak megérkezett a számlánk, amit  egyáltalán nem kért senki. Fizettünk, és önérzetesen távoztunk. Minden riksást félresöpörtünk az útból, és hazagyalogoltunk magunk.

A szálloda még tartogatott éjszakára egy utolsó meglepetést. Volt a szobában egy kicsi erkélyünk, amit egy szúnyog- és egy rendes ajtó zárt: valami megátalkodott fenevad egész álló éjjel megpróbált bejönni rajta. Kitartóan és hangosan kaparászott, el nem tudtuk képzelni, hogy állat ilyen motivált legyen a bejutásra. Többször kinyitottuk, de semmit nem láttunk, ha dörömböltünk is, csak percekre hagyta abba. Én füldugóval aludtam el, Marci anélkül - ő bátor ember.

Hajnali négy körül keltünk, hogy a négynegyvenes vonatunkat elérjük. Két remek órát töltöttünk az állomáson a késő vonatra várva, hogy aztán tizennégy órát vonatozzunk Jhansiig.

Szia Nepal, nagyon jo volt, koszonjuk!

Lumbini

14 óra buszozás után egy rettentően koszos hotelszobában ért el az a lehangoló gondolat, hogy akármennyire is felemelő Buddha születésének helyén lenni, ez a felemelés minket el fog kerülni az elkövetkező két napban.

Éjszaka aztán elment az áram, vele együtt a plafonra szerelt propeller altató meleg szele, és mi kettesben maradtunk a párás, döglött melegben húsz-harmincmillió rovarral. Az áram nem is jött vissza az elkövetkező 2 napban.

Lumbini végtelen rizsföldek között fekszik közel az indiai határhoz. A nepáli kormány megirigyelte a buddhista búcsújárást a határ túloldalán (Kushinagarban halt meg Buddha), és úgy döntött, hogy építtet egy óriási vallásos vidámparkot a határ innenső oldalán Buddha születési helyére. És mivel a nepáli kormányok közös jellemzője, hogy maguktól nem csinálnak semmit: felkérték az ázsiai, buddhista országokat, helyezzék el saját pavilonjaikat a vidámparkban.

Buddha - a helyi felirat szerint - egy zöld kövön született majdnem háromezer éve. Az ezt követő évszázadokban felépült a kő köré néhány sztupa és buddhista kolostor. Mindebből mára csak térdig érő téglafalak maradtak semmitmondó feliratokkal. Ez azonban a park legkisebb látnivalója.

A tervezők óriásit álmodtak: a parkban gigantikus csatornák, szökőkutak, kutatóközpont. A grandiózus terv csak erős képzelőerővel érhető tetten, a valóság jobban hasonlít egy munkatáborra, ahová érthetetlen módon odaköltözött a helyi maffia, és zárt kertekben felépítette a saját kis álomvilágát. A területet keresztben kettéosztja egy kiszáradt csatorna, két oldalán sétányokkal. A sétányokról a mocsáron túl látszanak a magas téglafallal elkerített pavilonok. Az egész parkban ráérő építőmunkások lézengenek, a helyiek terelgetik át a bivalyaikat, vagy unottan bicikliznek az itt gyűjtött tűzifával hazafelé.

Egy bivalycsorda nyomán végül keresztülhatoltunk a mocsáron és a dzsindzsán a többet ígérő épületek irányába. Az épületek és a kertek  olyanok voltak, mintha egy másik világegyetemből pottyantak volna véletlenül ide.

Aprólékosan nyírt gyep, fekvő, ülő, integető aranyszínű buddhaszobrok, frissen festett, óriás freskók. Kívül sárdagasztás, mocsárszag, enyészet, düledező, üres, de grandiózus épületek, amelyek üresen állnak. Az egészet bejárni életem egyik legbizarrabb élménye volt, azt a jelenetet pedig sosem fogom elfelejteni, mikor Sára csendben állt egy darabig egy kiszáradt, undorítóan koszos medence szélén, majd megfordult és kibukott belőle a kérdés, ami mindkettőnkben bújkált: mégis mi a jó kurva élet ez itt?

Hazafelé sétáltunk, és mindketten féltünk kicsit a gondolattól, hogy ez volt az utolsó napunk Nepálban. Megyünk vissza Indiába, rengeteg nehézséget jelent - az eddigi tapasztalataink alapján.

Katmanduból nehezen indultunk el, túl közel volt a sajtosszendvics árus a pórias hotelünkhöz, ahol bár gyakran embargós volt a víz és a villany is, mégis kizárólag pénzes koreai suhancok szálltak meg rajtunk kívül.

Bakhtapurba az utat egy busszal tettük meg a borzalmas összekötő úton. Én úgy képzeltem, hogy egy csapat nepáli suttyó ellopta, és csajozni indultak vele falura. Ezt alátámasztotta, hogy rajtunk kívül nem nagyon volt utas, a leszálláskor pedig Sára közelharcot vívott a legkisebb suttyóval, aki még egy kis baksist kívánt levenni rólunk. Sára győzött.

Bakhtapur a harmadik királyi székhely a Katmandu völgyben - szerencséjére távolabb fekszik a mindent elemésztő fővárostól. A városból kitiltották a nehéz járműveket, csak motorral és biciklivel közlekednek a helyiek. A város középkori napjait éli a huszonegyedik században: vannak cserepesek, kosárfonók, joghurtosok, az emberek az utcán élik a mindennapjaikat. Mindenhol négy- ötszáz éves téglaépületek, a gyakori földrengések miatt egészen elképesztően girbegurbák.

Szegény Sárának Bakhtapurból az első két nap csak a hangok maradtak, betegen feküdt a hotelszobában. Mivel a szobánk ablakai egy templomudvarra néztek, hajnalban a helyiek harangozására keltünk, esténként a vallálos vezető okítása után világ legsántább öregemberének mankócsattogásával tértünk nyugovóra.

Azért pontyot etetni eljött velem. Találtam ugyais egy víztározóval egybekötött halfarmot (hallod, Petyus?), ahol semmi pénzért koi pontyokat etettünk puffasztott izével.

Egy busz tetején utaztunk majdnem egészen Katmanduig, ami utazni olyasmi mint hullámvasutazni vagy kis magasságban repülni. Sajnos a városba sötétedés után érkeztünk, úgyhogy nem láthattunk rá a völgybe lefelé menet. Később aztán kiderült, hogy egyébként sem nagyon lehet látni a szmog miatt.

Katmandu a nepáliak szemében a bűnös város, ami tele van rablásokkal, prostituáltakkal, utcagyerekek lődörögnek, szemét borít mindent és büdös van. Az útikönyv is hasonlóképp festette le, és a németek, akikkel találkoztunk úgy emlegették, mint Nepál Delhijét. Ugyanakkor ez a város egy külföldinek olyan mintha hazatérne: pékségek, túraboltok, csecsebecse- és hasisárusok, éttermek, ahol tízig szól a csikidám. Könnyű belefeledkezni ebbe és pompás elmerülni abban, hogy itt majdnem minden egyszerű és természetes, ami nyugatinak eszébe jut.

A város egy nagy, tál alakú medencében terjeszkedik: mint amőba, falja fel a környékbeli falvakat, kisvárosokat. Furcsa elgondolni azt, hogy ami egykor két királyságnyi terület volt (Katmandu, Patan), az most 20 percnyi taxiútra van egymástól.

Katmandu szigorúan vett belvárosa egyetlen végtelenített hömpölygő embertömeg, amit a bögre/lufi/pashmina/gumislag árusok tömege tart életben.

Afféle főtér a Durbar Square, itt van a királyi palota és persze rengeteg templom. Voltunk drágán a palotában: itt egy végtelenül unalmas és angol feliratokban nem bővelkedő múzeumot rendeztek be az uralkodók mindennapjairól (saját biciklitől a kitömött énekesmadáron át az akvárium kiegészítőiig). Az egész múzeumból áradt az a fajta szolgalelkűség, amelyet bármelyik környékbeli ázsiai diktátor megirigyelne. A trónörökös herceggel foglalkozó termeket – amelyek valószínűsíthetően hasonlóan rajongó hangvételűek voltak - nem sikerült a közelmúlthoz (polgárháború, családlemészárolás) igazítani, így azt nemes egyszerűséggel zárva tartják.

A palota mellett van a Kumari rezidenciája. A Kumari egy isten földi megtestesülése, a Katmandu völgy királyságainak versengésére jellemző, hogy három is él a völgyben. Az istenség háromévesen költözik bele a körültekintően kiválasztott kislányba, és a pubertásig lakik benne. Napjainkban emberi formája egy 5 éves kislány erős sminkben.

Naponta egyszer megjelenik palotájának egyik ablakában. Némán áll néhány másodpercig, ezalatt tekintetével megválaszolja az udvarán tolongó turisták és önjelölt guide-jaik egy-egy kérdését, majd csendben eltűnik aznapra. Szerencsénkre (meg a japán turistacsoport pénze okán) pont jókor érkeztünk, és sikerült élőben látnunk őt.

A vadvízi evezésről annyi ismeretünk volt, mint valószínűleg a magyar emberek többségének: több ember mentőmellényben élénk színű felfújható hajókban száguld lefelé gyors hegyi folyókon miközben úgy tesz, mintha evezne.
Nos, egy 6 órás könnyű és közepes közti túra (a Seti folyó 3-4 fokozatú alsó szakaszán, ha valakinek ez mond valamit) után bizton kijelenthetjük, hogy a rafting valóban ezt jelenti, csak igenis evezel néha.

Mi öten ültünk egy hajóban - mind totális kezdők -, a hatodik a „raft guide”-unk volt, aki a mi és a hajó irányításáért felel. Ez az alacsony, vékony, kis nepáli először tartott egy eligazítást (mikor mit csinálj és ne csinálj), majd bepattant a hajónkba, kiosztotta a helyeket, és átvette a működésünk feletti teljes uralmat. A következő pár órában megismertem a tökéletes bizalmat és engedelmességet. Egy vadidegen ember utasításait követtük vakon mindannyian másodpercre és mozdulatra pontosan. Száz beszélgetés, történetmesélés, cukkolódás maradt hirtelen és azon nyomban félbe, ha hátulról a gerincvelőig fúródott a rikkantás: forward!, stooop!, everybody right!, forward, faster, go!.
Három társunk - két srác és egy lány - angol katonák voltak (saját bevallásuk szerint just soldier pussies), akik azért jöttek Nepálba, hogy a brit hadsereg legendás Gurkha osztagának újabb generációját kiválasszák a hatalmas túljelentkezésből (képzelhetitek a nepáli és angol életszínvonal közti különbséget). Épp a nepáli nyelvtanfolyamuk közepén jártak, és hétvége lévén eljöttek kicsit tisztára mosni a fejüket. Kedvesek, érdeklődőek, lelkesek és nem mellesleg nagyon izmosak voltak.

Nagy baja senkinek nem esett. Az egyik brit vízbe esett (a következő másodpercben már nyilvánvalóan a hajóban ült nevetve), mi, lányok pedig nem hazudtoltuk meg magunkat: egyszer a biztonsági kajakosoknak kellett minket kihúzniuk a partig. Úgy kezdődött, hogy egy nyugodtabb szakaszon úszhattunk a folyóban (pontosabban ernyedten feküdtünk, és folytunk lefelé, de ez részletkérdés). A guide nem szólt időben, hogy ki kéne mászni, és mindketten elsodródtunk a fiúktól be a folyó hevesebb közepébe. A folyó kénye-kedvére mozdult a testem minden erőfeszítésem ellenére: lecibált a víz alá, feldobott újra, tehetetlen voltam. Rég féltem ennyire.

Végeredményben azonban mindketten (mindöten) nagyon jól éreztük magunkat, a nap végén hullafáradtan, de elégedetten másztunk fel a Kathmandu felé tartó busz tetejére. Soha senki nem fogja elhinni már, hogy sikerült rávennem Marcit a nepáli busz tetején való utazásra, mert sikerült memóriakártya nélkül ellőni fotók százait. 
Mindegy, az emlék szeles, kanyargós, kényelmetlen, koszos, de csodás marad.

Ősi törvény, hogy aki Marcival él, az időnként túrázni megy, úgyhogy nem volt kétségem: Nepálban fel fogunk menni valami hatalmas hegyre.

Tekintve, hogy az elmúlt négy évemet kis túlzással élve egy kanapéba süppedve töltöttem latint és molekulákat magolva Csucsuval, kicsit aggódtam az állóképességem miatt.

És lőn: az első két nap a biológus Bsc oltárán áldoztatott. Többször volt légszomjam, szerintem többet voltam hisztérikus állapotban, mint beszámíthatóban. Előbbiben csak álltam, csurgott a könnyem, és ráztam a fejem, hogy nincs az az Isten, utóbbiban álltam, büszke voltam, hogy nem csurog a könnyem és azt kérdeztem, hogy még mennyi.

Aztán jobb lett. Megtanultam, milyen pózban, milyen tempóban kell menni, mikor kell megállni, mennyit érdemes pihenni, mikor és mennyit szabad enni. Hozzászoktam az igénybevételhez, az agyam megszokta a terep sajátosságait, már nem kellett olyan erősen koncentrálnom a meredek lefeléknél sem. Elkezdtem élvezni a tájat, tudtam figyelni a természetre, a lélegzetállító hegyekre a közelben-távolban, a taknyos, huncutkodó kisgyerekekre a falvakban.

Több dologra is rájöttem az öt nap alatt. Felfelé menni a tűző napon egy meredek hegyoldalon objektíve nagyon rossz dolog: a füledben dobol a vér, olyan helyekről folyik izzadtság, amelyek létezéséről annak előtte egy nő nem is tud, elfolyik az idő, magányos vagy, csak te meg a hegy feletted. Viszont ezzel együtt túrázni tényleg csodajó, lelkileg pihentető és tartalmas dolog, marhára élveztem.

Az út csúcspontja elvileg a Poon hill 3320 méteres csúcsáról végignézett napfelkelte lett volna. A józan eszem és a szervezetem eleve karöltve rosszallották, hogy hajnali négykor négyszáz métert mászok felfelé csúszós kőlépcsőkön tökéletes sötétségben és istenverte hidegben. Amikor pedig több száz turista barátommal együtt a hegytetőre fagyva engedelmesen végignéztem a napfelkeltét, de semmilyen "francba is, ez azért megérte" lelki áttörést nem éreztem, kissé megvető tekintetek között elsőnek indultam meg lefelé, hogy nekem még jusson forró víz a zuhany alatt.

Hat óra buszozás után érkeztünk meg a zuhogó esőbe, ahol felszedett minket egy fóliával befedett fémvázból, négy kerékből, egy motorból, egy kormányból és egy váltóból álló – a vigyorgó nepáli szerint II. világháborús katonai - dzsip, hogy elvigyen a vendégházunkba.

Nem a legjobb időben érkeztünk, mert pont monszun után mutatja a park a legkevesebbet, mindig mindent kizárólag nagyon korán lehetett csak csinálni és a szervezett programok is felejthetőek voltak, mégis nagyon jól éreztük magunkat. Jó volt a természetben lenni, nagyon finomakat ettünk, az elefántok pedig lenyűgözőek voltak. Merthogy a Chitwan fő profilja az elefánt. Indiai elefántokkal dolgoznak, a hímeket járőrözésre használják az orvvadászok ellen, a nőstények a turistákat cipelik jó pénzért „junglesafarira”; a szaporítási program pedig szép eredményeket tud felmutatni.

Minden elefántért három ember felel: a Phanet vezeti, ha turisták ülnek rajta vagy ha ceremóniákon vesz részt, a Mahout viszi takarmányt gyűjteni, illetve ő fürdeti, a Pachhewa pedig eteti és takarítja az otthonát.

Egy délután minket is felpakoltak négyesével egy-egy elefántra, hogy dzsungelszafari: mintegy két órát töltöttünk elefántháton a buja erdőben, amit azért jóindulattal sem neveznék dzsungelnek, igaz csak a park pufferzónájában voltunk, belső területekre nem vittek be.  Amikor tíz elefánt áll körbe négy méterről és negyven ember fotóz egyszerre egy darab unottan legelő rinocéroszt, azt nem nevezném   ember és természet őszinte találkozásának, de legalább megbizonyosodtam róla, hogy régóta tartó gyanúm megalapozott: az orrszarvúk egy hatalmas kindertojás műanyag darabkáiból vannak összeszerelve. A Phanetünk valamiért igen szigorúan bánt az elefántunkkal a mögöttünk ülő öko-bio-hippi ízű svéd anya-lánya páros teljes felháborodására, úgyhogy ha az elefánt valami guszta növényt gondolt megkóstolni jobbról-balról, sztereóban hallgattuk, ahogy elöl a nepáli bunkóval üti szegény pára fejét, míg hátul a nők hangosan kiabálnak, hogy ne. Krokodilt igen, tigrist nem láttunk, annak ellenére, hogy egy szerencsétlen beteg nőstény betévedt valamelyik hotel nagy kertjébe, és az egész város – velünk együtt - odatódult a környező házak tetejére, hátha megláthatja. Hiába nyúztam, a guide-unk nem adott értelmes feleletet, hogy hogyan jutott eszébe egy beteg tigrisnek az emberek közelébe jönnie. Mikor egy amerikai nő „és ha az elefánt megfogja a tigrist az ormányával, akkor a tigris meg tudja őt sebesíteni?” kérdésére, halálos komolysággal azt válaszolta, hogy „it can be a problem”, na, akkor feladtam a kérdezősködést.

Pokhara teljesen globalizált üdülőváros angolul jól beszélő, nem nyomulós nepáliakkal, akik már majdnem úgy néznek ki mint egy európai, csak még kicsit sok a hajzselé.
Pokhara nem igazi Nepál. Amit te láthasz belőle, az egy ál-valóság, gondosan felépítve a turisták köré. Egymást érik a nyugati típusú éttermek és a túrázófelszerelést árusító boltok, nincsenek templomok,  tabuk, nincs nyomornegyed. Esténként Guns & Roses, Green Day, Tracy Chapman, jazz szól, a helyi kecsketerelős popzenét csak a taxikból és az unatkozó recepciósok tévéjéből tudtuk elcsípni.
Valószínűleg az a nepáli, aki itt megvetette a lábát és létrehozott bármit, ami a turistákból pénzt csinál, a legszerencsésebbek közé tartozik. Mindenki nagyon szorgalmasnak tűnik, nincs az a léha döglés, amit Indiában éreztem.
A város egy elég nagy tó partján fekszik, és kedves barátunk, Berci örök érvényű mondata – a vízparton élők valahogy jobb emberek – visszhangzott fülünkben ittlétünk alatt: mindenki kedves volt, mindenki értünk volt, mindenkivel szót lehetett érteni.

Pokhara remek hely kikapcsolódásra is, de elsősorban turisztikai elosztóközpontként működik. Minden turista innen indul az Annaputra Nemzeti Parkba túrázni (trekkingelni, hogy egy valódi szószörnyeteggel éljek) rövidebb-hosszabb időre, rengeteg rafting lehetőség van, lehet siklórnyőzni és a Chitwan Nemzeti Park sincs messze. 
Hogy túrázni és raftingolni megyünk-e, az nem volt kérdés, előbbit Marci, utóbbit én kötöttem ki. A paragliding nagy bánatomra túl drágának bizonyult, de a Chitwan plakátján olyan szépséges tigrises-orrszarvús-elefántos dzsungel fotók voltak, hogy úgy döntöttünk, belevágunk.

Már nagyon vártuk, hogy végre a magunk urai legyünk, és ne érezzük vérszívásnak a városnézést. Ezt ígérte Nepál.

A két napi buszútra (ami persze csak a buszra felszállva változott kétnaposra, addig egynapos volt) nagyon nem voltam felkészülve - gyűlölök buszozni -, persze a Sára szeret, így kiegyensúlyoztuk egymást.

Az első nap végére, sötétedéskor elértünk a határra, ami még a megszokottnál is kaotikusabb, nyomulósabb, monszunabb volt. Indiából simán csak kisétáltunk, mint egy nagy kapun, az indiaiakhoz képest kevés papírmunkával. Valahol a kapu után a sötétben-esőben megtaláltuk a vámhivatalt, ahol megkaptuk a vízumot, és legnagyobb meglepetésünkre az első tényleg kedves embert: egy nepáli vámtisztet, aki kicsit hasonlított a volt biológiatanáromra.

Aztán a baljós nevű Paradise hotel következett a határon, ahol valószínűleg turisták ezrei töltöttek már el egy éjszakát bőr- és egyéb egzotikus fertőző betegségekkel álmodva. Sárát erőszakkal kellett megfürdetni, de nem lett semmi bajunk. Másnap már csak az út rövidebb, de jóval izgalmasabb része volt hátra a határtól Pokharáig.

A nepáli utak legendásan rosszak. Úgy építkeznek mint Kőműves Kelemen, csak itt a monszun mos el mindent évente egyszer. Ami megmarad, azon túlterhelt teherautók, buszok, akármik közlekednek, őrülten dudálva előzgetik egymást beláthatatlan kanyarokban. A kanyarok itt már csak ilyen beláthatatlanok. Szédítő meredélyek és hegyek között kanyarogtunk, néhol egy méterre a száz méter mély szakadéktól.

A nepáli buszunk már valódi helyi jármű shivamatricával, karácsonyfaizzókkal, háromféle dudával és sok-sok nepálival. A járműfőnök (ő élet-halál ura a busz kicsiny közösségében) a hülye turistákat remek taktikai érzékkel felterelte a tetőre, hogy panoráma vjú, a belső teret meg jól megtömte út közben falunak nevezett néhány házból felszedett helyiekkel. Így együtt zötyögtünk 10 órát Pokharáig.

Még gyerekként egy éjszakán megnéztem a Casablacát. Szürke volt, a nap soha nem sütött, mindenki végletes volt és elkeseredett. Ennyi emlékem maradt meg belőle. 
Varanasi kicsit ilyen lesz nekem eztán.

Szürke, mintha a nap teljes erejéből soha nem sütne át a Gangesz fölött örvénylő párán; a levegő nehéz, áll a meleg pára. A szűk sikátorokban egymást váltják a kántáló-zenélő csoportok. Az emberek nem mosolyognak, összpontosítanak, vonulnak, a katonák kiabálnak. Katonák vannak mindenütt. A part közelében lévő mecset olyan, mintha egy szigorított börtön lenne: strázsa, magas fal, szögesdrót. Varanasiban több muzulmán él, mint hindu - így mondta a minket fuvarozó rókaképű indiai -, annak ellenére, hogy ez a város a hinduk egyik legszentebb helye. Akit itt hamvasztanak el, megszabadul a reinkarnáció kényszerétől és a nirvánába jut. Nem csoda, hogy mindenki itt akarja földön maradt testét elégettetni. A parton egymást támasztják a különböző maharadzsák palotái. Van, akit már a család hoz ide, de van  aki lábon érkezik ide meghalni; több szegényház-siralomház működik ilyen célokra, mindig zsúfolásig tele.

A leggyakoribb indiai utazás a Delhi-Jaipur-Agra-Varanasi útvonalat követi, ennek okán itt sokkal több fehérrel találkoztunk, és az itt élőkön is érződött, hogy megszokták a turistákat. Nem bámultak, csak a szokásos szintű nyomulás ment, azt meg már kisujjból.

Az itt gyászolók viszont érthető okokból nem viselték jól, hogy a szertartásaikat megbámulják, lefényképezik mindenféle idegen népek. A hajnali Gangeszen csónakázáskor társainkat tíz méterről üvöltve osztotta ki egy hindu férfi, hogy takarodjanak. Be is szálltunk mind a hajóba, hogy visszafelé menet bőrig ázzunk az eddig átélt legkeményebb monszunban.

Taj Mahal
Az indiai turista előbb vagy utóbb, de eljön Agrába. Maga a város nem nyújt különösebben sokat az átlagosnál: agresszívebb riksásokon és sakk-készlet árusokon túl meg lehet nézni az Agra Fortot, ami ugyan érdekesebb, mint a delhii hasonmása, azonban az utóbbi két hét végtelen számúnak tetsző erődlátogatásunk után már a legszebb márványtrón és a legmagasabb torony sem tudja áttörni az érdektelenség bástyáját bennünk, hogy érzékletes képzavarral éljek.
Tetszik, nem tetszik, a Taj Mahal az, ami miatt az ember ideutazik. És nem mellesleg szépen befizeti az átlagos belépő három-négyszeresét. Egy belépő külföldi látogatóknak 750 Rp, vagyis 3750 Ft, de cserébe nincs húgyszag, kapsz egy palack vizet és egy cipőre húzható zoknit, ami a márványt hivatott védeni, úgyhogy két perc alatt szétszakadt a sarkunkon. Tűsarkún még hatékonyabban véd, és különösen jól mutat. Az indiaiak csak a töredékét fizetik a mi belépőnknek, de ez bárhol igaz Indiában. (És ők nem kaptak ám zoknit.)

Az épület, amit mi mindig is a sivatagba képzeltünk, a Yamuna folyó partján fekvő mauzóleum, a mogul Jahan sah építette második, legjobban szeretett, igen termékeny feleségének, aki a 14. gyermekük születésekor halt meg. Épp belekezdett saját sírjának építtetésébe, mikor a pénzszóráson felháborodott fia börtönbe záratta, és a hatalmat átvéve saját építkezésbe kezdett. A hagyomány fennmaradt, a későbbi muszlim uralkodók is mind építkeztek, de a Taj Mahalt soha nem tudták tökéletességében felülmúlni. Az erőforrásokat kimerítő próbálkozások végül a mogul birodalom összeomlásához vezettek, a muszlim uralom a 17. században véget ért.

Az épületet még az angolok sem akarták istállóvá alakítani - ahogy azt számos másműemlékkel megtették -, így mai napig őrzi eredeti szépségét. És tényleg. Gyönyörű.

„Nem értek egyet a könyvvel. Nem azt nehéz megállni, hogy adjak nekik pénzt, hanem azt, hogy ne rúgjam fel őket!”


Sikerült Sofit rávenni, hogy vigyen el Fatehpur Sikribe, Jaipurból Agrába menet útba esett.

Fatehpur Sikri egy szellemváros. A muszlimok 450 évvel ezelőtt építették, és rá húsz évre el is hagyták. Több teória is született ennek okáról: a legvalószínűbb, hogy nem volt jól védhető, de nekem jobban tetszik, hogy nem volt elegendő víz a város ellátására.

Egyedül a palotanegyed van feltárva és restaurálva, a mellette fekvő város egy halom fűvel benőtt tégla. Mindenhol erőszakos, önjelölt guide-ok, itt ebédelő, bámuló családok és vihogó, mutogató suhancok. Mire végigmenekültük az összes fontosabb helyet, mindkettőnknél elszakadt a cérna. Soha nem gondoltam volna magamról, hogy képes vagyok három centiről egy harmincas férfi arcába üvölteni, hogy „I said, no!”. Az összeomlásunk csak a mecsetnél következett be. Ide persze zokniban. Egyfelől egy hatalmas mecset gyönyörű melléképületekkel egy kövezett udvaron, másfelől minden tele van szeméttel, így-úgy összehordott szeméthalmokkal és árusokkal. Összetákolt, alig álló fabódékban, leterített lepedőkön kínai műanyag gagyi, művirág, strandlabda, kávéscsésze, bármi. Körbejártuk a szeméthalmokat, gátlástalanul elküldtünk mindenkit, aki egy méternél közelebb jött, majd kiszáguldottunk.

A cipőnk felvételét egy kéregető nő asszisztálta végig, akinek Marci érthetően és érzékletesen, habár kissé talán ingerülten elmagyarázta magyarul, hogy mit gondol a szituációról, majd karon ragadott és távoztunk.

Az utolsó rajasthani állomásunk Jaipur volt.

A kötelezo fortnézés után egy sokkal izgalmasabb helyen voltunk: csillagvizsgálóban. A csillagászat iránti tökéletes érdektelenségem ellenére el kellett ismernem, hogy Jantar Mantar lenyugözo hely. Távolról szemlélve leginkább valami eszement vidámparknak tunik, de minden egyes csúszda és építmény valamilyen csillagászati szereppel bír.

Jaipur alapítója, Jai Singh maharadzsa építtette a komplexumot a 18. században inkább asztrológia, mint asztronómia céljára. Ettol függetlenül professzionális és nem mellesleg gyönyöru muszerek garmadája van a gondozott park területén elszórva. Aki ért hozzá, a legnagyobb csúszdával két percre pontos idot mérhet.

A Rough Guide forrón ajánlott egy éttermet a külvárosban, úgyhogy Jantar Mantar után ott terveztünk ebédelni. Az odajutás nehézkessége (nem részletezném, milyen egy féllábára izomsorvadásos biciklis riksással vitatkozni, aki a megbeszélt ár kétszeresével sem elégedett) ellenére most már mi is szívbol ajánljuk a Peacock Restaurant-ot mindenkinek, aki Jaipurban jár. Mi például nem jönnénk vissza.

Agra jön (ahol van Taj Mahal és McDonalds), ami már Uttar Pradesh tartomány.

Brahma - minden hindu isten közül a legősibb - lótuszvirágot ejtett a sivatagba. Ahol a virág földet ért, egy pici, kör alakú tó keletkezett. E körül jött létre Phuskar.

A novemberi telihold idején itt zajlik az egyik nagy hindu fesztivál, melynek keretében ezernyi indiai szabadul meg a bűneitol. Az agyafúrt rajasthani kupecek ugyanebben az időben tartják a környék legnagyobb tevevásárát, hogy a lelkileg megtisztult fesztiválozók kielégíthessék teve-, ló- vagy tehén szükségletüket.

Nem lévén fesztivál, számunkra a nyüzsgés, a tevék és a megtisztulás is mind elmaradtak. A sivatagot pedig buja zöld erdő borította. 

Mivel Brahma csatornázást és közutakat nem potyogtatott az égből, az indiaiak ilyen irányú igényei pedig nem túl magasak, egy kétórás, kiadós monszuneső az egész települést kacsaúsztatóvá változtatta. Mindaz ami érdekes, szarral és szeméttel elegyedő víz alá került: a helyiek térdig jártak a vízben, a turisták ijedten álldogáltak a víz szélén.



Az élelmes indiaiak persze mindenen, aminek kereke volt, minket akartak a tóba beletolni, hogy aztán a víz alatt lévő templomokat és miegymást elmutogassák kézzel, lábbal. Nekünk azonban mostanra életképessé fejlődött átbaszásszenzorunk, úgyhogy sikerült megállnunk a kísértést, hogy egy gyümölcsöstaligán nézzünk monumenteket. Helyette elfogyasztottunk egy korrekt pizzát a Little Italy nevü, kedves kis helyen, és végigntünk egy csomó B-muvit az HBO Indián.

Kezdem azt hinni, hogy Indiában annál jobb nekünk, minél felkapottabb egy település turisztikailag. Ezt az elgondolásom még hagyom érni Varanasziig, de Udaipur eléggé megerosítette.

Az egész belváros a turistákból él: féltitkos szervezetekbe tömörülve próbálnak minél több pénzt kihúzni a zsebedből. Beülsz frissen facsart dzsúzt inni, ártatlanul beszélgetni kezdesz, és hirtelen már egy szabót ajánlgatnak, hotelek névjegykártyáját tömködik a zsebedbe, vagy megpróbálnak átkísérni egy étterembe. Körbereklámozzák egymást, ahogy a büszke dzsúzos magyarázta: this is a chain. Ennek azonban megvan az az előnye, hogy nem bámulják az embert hatalmasra kerekedett szemekkel - mint Bikaneerben -, és mondjuk harmadszorra még azt is megértik, hogy nincs szükséged egy testre szabott öltönyre mindösszesen 6000 rúpiárért.

A város egy tó köré épült az itt említett hegyek között, indiai mércével mérve nem túl régen, mintegy ötszáz éve, mikor Rajasthan épp a muszlim és a testvérháborúk idejét élte. Az élelmes királynak elege lett a hegytetőn állandóan szem előtt lévő, pórias erődjébol, amit évente újjá kellett építenie, így eldugottabb terület után nézett. Végül ennél a szép kis tónál építette fel a palotáját. 

A hely védhetőségét egész egyszerűen az adta, hogy mindentől baromi messze van, jó magas hegyek között. A tó (ami többször is kiszáradt) pedig a szegényebbek fürdo-, hajmosó- (a nők száriban fürdenek) és strandolóhelye (a fiúk alsógatyában ugrálnak fejest a hídról) mind a mai napig.

Mára - szokás szerint a kereskedelem megszűntével - a város elszegényedett: az egykor volt pompának a nyomát igazán csak a lenyugöző méretű palotában lehet felfedezni. Udaipur amúgy egy korrekt városka, mi jól éreztük magunkat, talán nem is annyira a kultúra, mint inkább a helyiek kedvessége miatt. A Sahelion-ki-Bari parkba pedig ne menjetek el.

Ez a kis porfészek az első olyan látnivaló az utunk során, amelyet igazán ajánlanánk bárkinek, akit a sorsa erre szalajt. 10 nap sivatag után érkeztünk meg ide, Dél-Rajasthanba, a hegyek közé. A táj olyan mintha a Tirolt beültetnénk trópusi erdővel: hegycsúcsok egyre-másra, minden zöld, virágzik, színes pillangók, tarka madarak, majmok, satöbbi.

Ennek a kedves kis helynek a közepén, mindentől távol, egy völgyben építettek egy templomegyüttest a Jainok, akik egy 2500 éves, indiai mércével mérve kicsi, vallási közösség.

Mivel a vallásuk inkább hasonlít a buddhizmusra, mint a hinduizmusra, a templom is inkább buddhista jellegű. Az épületet márvány faragások borítják, nincsenek piros-neonzöld állatfeju istenszobrok, csak mélázó buddhaszerű alakok. Az egész lenyűgözoen részletes, mégsem válik nehézzé vagy csicsássá. Ha nem aggódunk a ciponk szétázása miatt (amit kint kellett hagyni a gyülekező felhok alatt), valószínuleg az egész délutánt itt töltöttük volna tátott szájjal.

És nagyon üdítő élmény volt, hogy az emberek végre nem másztak az arcunkba vécéülőkét meg vasszeget eladni, őszintén kedves és barátságos volt mindenki.

Ez a város Rajastan központja, általában csak átszállási pont Jaipur és Jaisalmer között. Mi mégis eltöltöttünk itt egy napot, megtapasztaltuk a monszunt, szokás szerint voltunk a fortban és alkudtunk egy jót a piacon.

Majd egy boltban megtudtuk, hogy még mindig nem a valódi árat fizettük az almáért, amit vettünk.

Jaisalmer egyik (ha nem a) legfobb attrakciója a tevegelés a sivatagban. Sok erre szakosodott iroda van a városban, ami az egy napostól a kéthetes túráig szervez sivatagi utazást, vagy ahogy itt hívják: camel safarit. Az utunkban csak egy egynapos volt inclusive, de visszagondolva három napnál többet úgysem bírtunk volna ki ép ésszel.

Délután négy-öt körül a sofor kivitt minket egy ötven kilométerre fekvo poros kis faluba (még falunak sem mondanám), ahol kaptunk egy-egy tevét a fenekünk alá, hogy azzal menjünk ki a körülöttünk elterülo sivatagba megnézni a naplementét.
A mindkettonk által nagyon várt sivatagi túra nem egészen az hozta, amire számítottunk.

A Nagy Indiai sivatag valóban hatalmas, de nem az a tipikus, romantikus fajta. Inkább félsivatag, ami dús, szavannaszeru növényzettel borított (hála az égnek, hogy ezt már nem olvassák az ökológia tanáraim), mivel épp monszun után vagyunk (július, augusztus: nagy esok, szeptember: levezetés). Van egy közeli rész, ami valódi homoksivatag képét mutatja, de öt nagyobb bucka az egész. Komoly kihívás volt úgy fotózni, hogy a láthatár zöldje ne tegye tönkre a borzasztónak szánt sivatagi képeket.

Itt tettek le minket a tevérol: tessék megcsodálni a naplementét. A hely szemetes volt, eldobált palackok mindenhol. Hamarosan megjelentek a kéregetok is, sorra járták a külön kis kupacokban üldögélo turistákat. Ki énekelt, ki rágcsát árult, ki hiányzó lábát mutogatta pénzért. A német srácok jóízuen ették a frissen vásárolt chipset a sivatagi naplementéhez. Láthatólag mindenki meg volt elégedve, a kisfiúk (akik a tevéket vezetik) és a turisták is úgy tettek, mintha többórányi autóútra volnánk a legközelebbi vízforrástól. Csak mi voltunk kicsit csalódottak.
A Nap rendben lement a felhok mögött- mintha derengett volna valami pirosas -, mi pedig felkászálódtunk a tevére.

Azt hittem, hogy a lánytevém és én barátok leszünk. Nos, már a kifelé úton kiderült, hogy o nem így gondolta: úgy lábon rúgott, hogy kicsordult a könnyem. A többihez képest is rossz állapotban volt, meg úgy a megelozo teveképem szerint sem kéne ennyi rohadék rovarnak ülnie rajta.

Hazafelé már imádkoztam, hogy rajta maradjak, annyira dobált és rugdosott. A kisfiú eleinte az orrán átfuzött zsineggel vezette, amikor pedig már szerinte is komolyra fordult a helyzet (igen laza és felelotlen kisfiú volt), akkor a már a szakállánál fogta. Túléltem, de legközelebb fiúra ülök.

Raj túrájának csodás tulajdonsága, hogy olyan hotelekben alszunk, amikbe árról érdeklődni sem jöttünk volna be, ha magunk vagyunk. Ez alól a Hotel Royal Jaisalmer sem kivétel ízlésesen berendezett, légkondícionált szobáival és úszómedencéjével.

Az úszómedencét a kötelező delfineken kívül egy nagy mikiegér díszíti, a tulajdonos ennél nyugatiasabb mintát gondolom nem tudott kitalálni.

Az egész városra ez jellemző: minden a turisták köré épül. Az árusok egytől egyig jól beszélnek angolul – nem úgy, mint Bikanerben –, és ott vannak mindenhol. Textilt, ruhát, takarót, képeslapokat, kis szobrokat (az istenekről) vehetsz nagyon kevés és nagyon sok pénzért egyaránt - csak rajtad múlik. Mi egy kalapot (Marcira) és egy különös eljárással készült kendőt (nem Marcira) vettünk. A textiles indiai - szinte könnyekig hatódva önnön jóságától - mesélte a kendőm történetét: szegény emberekkel és gyerekekkel batikoltatja (vagy valami hasonló) ezeket a darabokat, szóval ha ezt veszem, nem neki fizetek, hanem árva gyerekek életét mentem meg. Meg is vettük, hátha tényleg nekik adja.

Mióta luxusturisták vagyunk, az efféle költekezéseket nagyon meggondoljuk, eddig egy nadrágon kívül semmit nem vettünk. Ezekre azért volt szükség, mert a következő estét és éjszakát a sivatagban fogjuk tölteni, ami már egy külön poszt dolga.

A templomokba kettőből kétszer nem sikerült eljutnunk dél előtt (akkor zárnak). Egy haveliben jártunk a sok közül, ide a tulaj tessékelt be minket, hogy ingyen van, nézzük meg, csak meséljük el mindenkinek otthon, hogy milyen szép hely ez a Jaisalmer. Végigvezetett a négyszáz éves, elhagyott palotán, ami hat generációval ezelőtt a maharadzsa titkáráé volt. A városból és négy környező faluból jártak ide peres ügyekben a helyiek a maharadzsa ítéletéért. A találkozó előtt a titkárnak kellett elpanaszolniuk, hogy miért jöttek. Házában megszállhattak, ételt kaptak, és megvárták, amíg a maharadzsa fogadta őket.

Végigjártuk a különféle szobákat sűrű „mind your head, sir” közepette. A helyiségeket nagyon alacsony ajtók kötik össze ugyanis a meleg távol tartása, az esetleges támadók bejutásának lassítása és a kényszerű lehajlással való tiszteletadás miatt. Az igazán szimpatikus tulajdonosnak végül persze adtunk negyven rúpiát (ennyi volt nálunk).

A városba öt óra kocsikázás után érkezünk meg. Ez itt már szárazabb terület, a helyiek tevékkel, marhákkal, kecskékkel legeltetik le az amúgy is gyér növényzetet, a fákat pedig törzsig visszavágják tüzifának, így a vidék elég szánalmasan fest.

Bikaner nagyváros, mondjuk két Miskolcnyi. Történelme nem különösebben izgalmas, a látnivalók a következok: egy palota (haveli), egy erod (fort) és egy régi belváros (old city). Mivel mindketten untuk már, hogy sehova sem tudunk anélkül menni, hogy valaki kényszeresen ne játsszon idegenvezetot, kicseleztük a Jodát, aki nagyon határozottan állította, hogy veszélyes, és beriksáztunk magunk a régi belvárosba.
Az indiaiaknak itt is olyanok voltunk, mint az urlények, tátott szájjal bámultak, leginkább Sárát. Amerre mentünk, megállt az élet, a boltokból kijöttek az emberek. Senki nem tudott angolul, semmi nem volt kiírva angolul, legfeljebb kacifánttal (jobb híján így hívom az indiai betuket). Az a kevés, aki a turistaangolt beszélte, a verárjufrommal igyekezett a kiváncsiságát kielégíteni, bár a választ általában már nem értette. Hungry? Angry?

Rengeteg ember volt, olyan mennyiség, amit európai nehezen visel, plusz a tehenek, plusz a tevék. Nagyon sok tehén és bika volt, ennyit még egyszer sem kellett kerülgetni oket. Mivel nincs turistaszezon, talán ha három fehér embert láttunk.

A belvárosban öt érdekes utca van szétszórva, követhetetlen kuszaságban. Ezek felkutatása nagyon hamar kultúrális extrémsporttá alakult, több óra elkeseredett küzdelem és félkiló méregdrágán vásárolt gyümölcs után végül pánikszeruen visszariksáztunk a szállásunkra, megállapítva, hogy gyümölcsöt nem sivatagi városban kell venni, és hogy talán Yodának igaza volt.