Mindenkinek legalább egy ismerőse volt már nyaralni Thaiföldön, mindenki hallott már sztorikat a gyönyörű tengerpartokról, a kedves thai-okról, a ping-pong show-król, nem beszélve a híresen gyönyörű nőkről. Mi is. Tehát van egy elég erős kép az országról az emberben, de valahogy a főváros kívül esik ezen. Nem egy modern metropolisz képe vetül eléd, ha Bangkokra gondolsz, legalábbis mi nem így képzeltük. Vannak „ázsiai” részek persze, de lényegében ez egy nyüzsgő nagyváros felhőkarcolókkal, Budapestet bőven felülmúló tömegközlekedéssel, hatalmas turistagettóval és gigantikus plázanegyeddel. Még nem merültünk el benne igazán mélyen, de egyelőre érdekes és nagyon élhető városnak tűnik.
Már a bangkoki reptérről a városba tartó buszon éreztem valami ámulatot, de ez akkor sehogy sem fért össze a fáradtsággal. Miután kialudtuk magunkat, átadhattam magam az őszinte rajongásnak, amit olyan sok nyugati turista él meg Bangkokban, és ami miatt olyan sokan telepednek le itt végleg. Bangkok végtelenül izgalmas város: a Nyugat fejlettsége és hatékonysága keveredik Ázsia sokféleségével és forgatagával.
Nemsokára Mianmarba megyünk, ezért megérkezésünk másnapján elrohantunk a mianmari nagykövetségre, hogy idejében megszerezzük a vízumunk. Mikor máskor, mint a sorban álláskor kiderült: Marci megbetegszik. Itt kezdődött utazásunk első 'a férfi nagyon beteg, a nő áldozattal ápol' mindenkinek ismerős fejezete. Szegény összeszedett valami gonosz baktériumot, ami olyan ramazurit csapott az emésztőrendszerében, hogy felülni se tudott wc-re szaladás nélkül.
Alapos és kitartó kórokozóként fittyet hányt a széntabletta és a paracetamol nagyobb adagjaira is, úgyhogy utolsó erőtlen kísérletként, hogy elkerüljük az antibiotikum szedését, bevettem magam egy patikába, hogy ide egy hasfogó csodagyógyszert gyorsan. Ázsia modern orvostudománya azonban nem idegenkedik az antibiotikum használatától, még ki sem tudtam mondani a hasmenés szót, a thai leányzó keze már a polcon kutatott az antibiotikum után. (Recept, mi? Hahaha.)
Di ti tám ödé, di án mong, án ining, mondta nekem hadarva, ő nem ér rá erre egész nap, ugye. Sorry?, kérdeztem én kedvesen és alázatosan, érezve a gyűlöletet. Di ti tám ödé, di án mong, án ining, ismételte el újra mérgesen, minden arcizmával azt kommunikálva, hogy nincs ideje egy gyengeelméjűvel társalogni, adjam oda a pénzt, és ha akarom, vegyem be mind egyszerre, neki aztán édes mindegy. Once again, please, mondtam én még kedvesebben, minden metakommunikációmmal azt üzenve, hogy minden az én hibám, hiszen az én angolomat választja el egy hajszál a kínaitól, és egy életem-egy halálom, én tényleg beadom mindet a Marcinak egyszerre, ha most sem sikerül, de adjon még egy esélyt.
Megszánt, és elszótagolta nekem a használati utasítást még egyszer, úgyhogy végül ki tudtam bogozni: this three times a day, this one morning, one evening (ez háromszor egy nap, ez egyet reggel, egyet este). Megvilágosodva és boldogan felmarkoltam a gyógyszereket, és hazamenekültem, hogy kikúráljam Marcit a rákfenéből.
Az elkövetkező három napban aztán nem volt sok dolgom. Minden türelmemre szükségem volt, de az összes háborús dokumentumfilmet végignéztem egy szó nélkül a különböző tévécsatornákon; megpróbáltam minél többféle „ehető” ételt felhajtani a 7/11-ben (LINK); igyekeztem elhitetni Marcival, hogy nem fog meghalni.
A betegség mélypontján éltük meg az utunk eddigi leghosszabb külön eltöltött idejét. Az „expressz” kiállított vízumunkért muszáj volt elmennem, úgyhogy magára hagytam Marcit kétnapi hideg élelemmel, vízzel és a keze ügyében a gyógyszereivel. Először voltam egyedül ilyen hosszan Ázsiában, de Bangkok turistabarát hely, esélyem sem volt eltévedni. A rendkívül komplex út (hajó, metró, gyaloglás) mintegy két órát vett igénybe, de egy kiadós sorban állás után büszkén és elégedetten siettem haza az útlevelet lengetve.
Marci idővel sikeresen meggyógyult, és nekiálltunk várost nézni, hamarosan mesélünk. Nagy mázlinkra most van a thai király születésnapja, az ezt ünneplő fesztiválról beszél mindenki, kíváncsian várjuk azt is.

Mindenkinek legalább egy ismerőse volt már nyaralni Thaiföldön, mindenki hallott már sztorikat a gyönyörű tengerpartokról, a kedves thai-okról, a ping-pong show-król, nem beszélve a híresen gyönyörű nőkről. Mi is. Tehát van egy elég erős kép az országról az emberben, de valahogy a főváros kívül esik ezen. Nem egy modern metropolisz képe vetül eléd, ha Bangkokra gondolsz, legalábbis mi nem így képzeltük. Vannak „ázsiai” részek persze

, de lényegében ez egy nyüzsgő nagyváros felhőkarcolókkal, Budapestet bőven felülmúló tömegközlekedéssel, hatalmas turistagettóval és gigantikus plázanegyeddel. Még nem merültünk el benne igazán mélyen, de egyelőre érdekes és nagyon élhető városnak tűnik.


Már a bangkoki reptérről a városba tartó buszon éreztem valami ámulatot, de ez akkor sehogy sem fért össze a fáradtsággal. Miután kialudtuk magunkat, átadhattam magam az őszinte rajongásnak, amit olyan sok nyugati turista él meg Bangkokban, és ami miatt olyan sokan telepednek le itt végleg. Bangkok végtelenül izgalmas város: a Nyugat fejlettsége és hatékonysága keveredik Ázsia sokféleségével és forgatagával.


Nemsokára Mianmarba megyünk, ezért megérkezésünk másnapján elrohantunk a mianmari nagykövetségre, hogy idejében megszerezzük a vízumunk. Mikor máskor, mint a sorban álláskor kiderült: Marci megbetegszik. Itt kezdődött utazásunk első 'a férfi nagyon beteg, a nő áldozattal ápol' mindenkinek ismerős fejezete. Szegény összeszedett valami gonosz baktériumot, ami olyan ramazurit csapott az emésztőrendszerében, hogy felülni se tudott wc-re szaladás nélkül.


Alapos és kitartó kórokozóként fittyet hányt a széntabletta és a paracetamol nagyobb adagjaira is, úgyhogy utolsó erőtlen kísérletként, hogy elkerüljük az antibiotikum szedését, bevettem magam egy patikába, hogy ide egy hasfogó csodagyógyszert gyorsan. Ázsia modern orvostudománya azonban nem idegenkedik az antibiotikum használatától, még ki sem tudtam mondani a hasmenés szót, a thai leányzó keze már a polcon kutatott az antibiotikum után. (Recept, mi? Hahaha.)


Di ti tám ödé, di án mong, án ining, mondta nekem hadarva, ő nem ér rá erre egész nap, ugye. Sorry?, kérdeztem én kedvesen és alázatosan, érezve a gyűlöletet. Di ti tám ödé, di án mong, án ining, ismételte el újra mérgesen, minden arcizmával azt kommunikálva, hogy nincs ideje egy gyengeelméjűvel társalogni, adjam oda a pénzt, és ha akarom, vegyem be mind egyszerre, neki aztán édes mindegy. Once again, please, mondtam én még kedvesebben, minden metakommunikációmmal azt üzenve, hogy minden az én hibám, hiszen az én angolomat választja el egy hajszál a kínaitól, és egy életem-egy halálom, én tényleg beadom mindet a Marcinak egyszerre, ha most sem sikerül, de adjon még egy esélyt.


Megszánt, és elszótagolta nekem a használati utasítást még egyszer, úgyhogy végül ki tudtam bogozni: this three times a day, this one morning, one evening (ez háromszor egy nap, ez egyet reggel, egyet este). Megvilágosodva és boldogan felmarkoltam a gyógyszereket, és hazamenekültem, hogy kikúráljam Marcit a rákfenéből.


Az elkövetkező három napban aztán nem volt sok dolgom. Minden türelmemre szükségem volt, de az összes háborús dokumentumfilmet végignéztem egy szó nélkül a különböző tévécsatornákon; megpróbáltam minél többféle „ehető” ételt felhajtani a 7/11-ben; igyekeztem elhitetni Marcival, hogy nem fog meghalni.


A betegség mélypontján éltük meg az utunk eddigi leghosszabb külön eltöltött idejét. Az „expressz” kiállított vízumunkért muszáj volt elmennem, úgyhogy magára hagytam Marcit kétnapi hideg élelemmel, vízzel és a keze ügyében a gyógyszereivel. Először voltam egyedül ilyen hosszan Ázsiában, de Bangkok turistabarát hely, esélyem sem volt eltévedni. A rendkívül komplex út (hajó, metró, gyaloglás) mintegy két órát vett igénybe, de egy kiadós sorban állás után büszkén és elégedetten siettem haza az útlevelet lengetve.


Marci idővel sikeresen meggyógyult, és nekiálltunk várost nézni, hamarosan mesélünk. Nagy mázlinkra most van a thai király születésnapja, az ezt ünneplő fesztiválról beszél mindenki, kíváncsian várjuk azt is.