Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés

Újra itt

Majdnem egy éve, hogy se szó, se beszéd félbeszakadt a blog. Azóta hazajöttünk, berendezkedtünk, lett egyetem, szuper munkahely, összességében sokkal több jó dolog, mint rossz.

Rengeteg élmény, töb ország is kimaradt a végéről, amivel adósok vagyunk. Több oka is volt, hogy abbahagytuk, a netbook-unk elromlása és a hordozható merevlemez elvesztése is hozzájárult, de kár volna csak ezekre fogni.

A lényeg, hogy egyszercsak igényét éreztük, hogy folytassuk, illetve befejezzük az úti mesét, úgyhogy ezen a nyáron erre sort kerítünk. Amint Marci kimenti a fotókat a netbook hasából, jön az első poszt.

 

1 Tovább

Vietnám Szentendréje: Hoi An

Na Thrangra olyan éjszakai busz jött értünk, amin végre rendes ágyak voltak és ha tisztának nem is lehetett mondani, de átlag felettinek mindenképpen. Kivételesen többet aludtunk nettó három óránál, és viszonylag kipihenten érkeztünk meg Hoi Anba, ami egyrészt Vietnám Szentendréje, másrészt minden nő álma: szabók százai dolgoznak itt ezer forintokért a duci angol lányok ezreinek felöltöztetésén minden szezonban.

Persze nem muszáj varratnod magadnak ruhát, estélyit, nadrágot, szoknyát, kosztümöt, kabátkát, pulóvert, télikabátot, de ha már két hétre jöttél nyaralni, akkor szerintem érdemes. Kicsit több pénz befektetésével minőségi anyagokból varrnak rád szépen szabott ruhaneműket - az európia márkák itteni varratásának gyümölcseként, tényleg kinéznek valahogy a jobb szabók alkotásai.

Háromezer Ft-ért tökéletes Zara kabátot kapsz egy általad választott anyagból. Annyi a szabóüzlet, hogy az árak garantáltan alacsonyak, ha nem is tudsz/szeretsz alkudni, akkor sincs gond, elég kiindulni a boltból és az ár meredek esésbe kezd. Szóval aki erre jár, az készüljön világos elképzelésekkel a gardróbjának frissítésével kapcsolatban, különben könnyen rábeszélik egy tízdarabos kollekcióra is. A fiúknak jó hír, hogy még így is olcsóbban megússzák, mint ha otthon a fele mennyiséget vennék meg a szerelemnek.

Mivel már láttuk az út végét, mi is hajlandóak voltunk be-betérni egy szimpatikusabb üzletbe- de valahogy ruhára már nem tudtam rászánni magam, ki tud kabátot varratni a 45 fokban? Hogy végül mit és hol sikerült konzumálni, azt itt tudjátok elolvasni. Ázsia egyik legszebb boltjáról van szó, amiben jártunk, úgyhogy kattintsatok lányok.

Most hogy megint szóba jött, muszáj újra panaszkodnom a hőmérsékletről. Régóta gyűrjük a Távol-Keletet, de ennyire utoljára Delhiben szenvedtünk, amikor a budapesti meleg indiai forróságra váltott és gyanútlan szervezetünk enyhe sokkot kapott. Itt olyan eszelős meleg volt, hogy fél napokat töltöttünk az Út Eddigi Legszebb Szállodájának (négyezer Ft) medencéjében, és csak kora reggel és késődélután merészkedtünk a belváros közelébe.

Így is közel jártunk néha az ájuláshoz, de rengeteg vízzel és egy-másfél óránkénti kávézóban meghúzódásokkal átvészeltük a kínzó forróságot. Olyan volt az utcán sétálni, mintha egy szaunában égetnék tűzzel a bőrös. Néha már hidegnek éreztem a karomon a napfényt, elég érdekes érzés.

Ilyen fiziológiai küzdelmekkel elég nehéz őszintén élvezni a városnézést, de nekünk valahogy mégis sikerült. Rengeteg turistával osztozva a régi kínai kereskedőházakon, a szépen megmunkált fahídon, a kínai, spirálfüstölős teplomocskákon és a végtelen mennyiségű éttermen, kávézón és persze szabón, de jól éreztük magunk.

Hangulatos hely, komolyan. A vízpartja volt a kedvencünk a sok színes hajóval és fura kínai állatszobrokkal a víztükrön, szinte Art On Tha Lake. Akinek pedig több a pénze, egyen a Zöld Mangó fúziós étteremben, az étlap étvágygerjesztő, de nekünk csak két turmixra futotta és az remek volt.

Vietnám egyre jobban tetszik nekünk, itt értjük a turistatömeget, nem úgy, mint Laoszban: van gyönyörű nyaralósziget, kellemes tengerpart, izgi történelem, szép vidékek, mint a Mekong-delta, egyáltalán nem unalmas hegyvidéki kisváros és szép, kényelmes Szentendre is.


 

0 Tovább

Álombolt a szabók városában

Hoi Anban minden szabónál ugyanazt lehet megvarratni kürülbelül ugyanannyiért és hasonló idő alatt. Kivéve itt. Belga tulajok tervezte vietnámi lányok által kivitelezett ruhákat, cipőket és kiegészítőket árulnak itt mondjuk négyszer annyiért, mint a többi kis boltocskában.

Azért kisírtam egy ruhát.

Most nézzétek meg, milyen gyönyörű minden.

És Vietnámhoz képest drága, de itthon abszolút árban volna.

A ruhákról sajnos modell híján nem tudtam szép képeket csinálni, de a kiegészítők itt vannak.

Még ezt a blogbejegyzést szerkesztve is csorog a nyálam.

Kár hogy még előttünk volt egy hónap, és Marci kellően nyomatékosította, hogy nem cipelünk semmi feleslegest.

0 Tovább

Na Thrang: tengerparti hesszelés

Dalat után a Na Thrang tengerpartjára igyekeztünk, ami a Halong-öböl után a létező legtipikusabb vietnámi turistacélpont. Előzetesen kapott hideget-meleget a megismert turistáktól, úgyhogy kíváncsiak voltunk.

Szokás szerint tíz motoros vetette ránk magát, hogy a legjobb és legolcsóbb szállodába repít minket egy perc alatt a lehető legkevesebb dollárért. Ilyenkor mindegyik fazon reménytelenül hasonló szobákat tartalmazó prospektusokat nyom szó szerint az orrod alá, és teljesen ötletszerű, hogy melyiket választod. Igazából mindegy is, hisz ha valamiért nem tetszene a hotel, mellette lesz még öt másik hasonló árfekvésben.

Ez egyébként Vietnámban meglepően magas színvonalú hoteleket jelent olyan háromezer Ft-ért. Ha ablak nem is, de légkondi, kábeltévé, hívogató franciaágy, némi berendezés és saját fürdő meleg vízzel mindig van.

Itt is elrepített minket olyan száz Ft-ért a motorosunk egy egyenszállásra, meg is kaptuk két perc alatt a standard szobát. Le a partra.

A strand itt a napágyakkal és a napélvezőkkel teletűzdelt homokpadot leszámítva parkosított: tele van gyerekekkel, sétálgatókkal, futókkal, étel- és mindenárusokkal. Elég hosszú partszakaszt tölt meg a nép, a vietnámiak és a nyugati turisták a megszokott módon külön territóriumot tartanak fent egy keskeny senkiföldjével a határon.

Mivel a nyugatiak területén kínosan sok volt a kurjongató, félig részeg, tangás nőjét taperáló orosz, mi nagy bátran bekéretőztünk a vietnámiak közé. Ha csendben és moccanás nélkül napozol, nem futkározol be a vízbe percenként még a fürdőruhás napozást sem nézik rossz szemmel. Nem mintha napoztam volna, mi egy ideje feladtuk a kísérletezgetést, túl erős a nap és valahogy nem is akarunk már olyan kényszeresen lebarnulni. Nem is olyan menő, most hogy húsz perc kéne hozzá.

Órákat töltöttünk viszont itt a melegtől kábán fetrengve vagy olvasva egy helyitől vásárolt hamisított nyugati megmondós regényeket. Még talán össze is vesztünk egyszer, nyilván teljesen lényegtelen, hogy min, olyan meleg volt, hogy bármin megtettük volna.

Mondtuk már, hogy milyen pokoli a hőség Vietnámban? Nem élőlénynek való.

Nem sokat lehet mesélni Na Thrangról, lévén, hogy semmi érdekes nem történik itt az emberrel. Minden nap más éttermet próbáltunk ki, ettünk közepesen rossz indiait és olaszt, de isteni pho-t, azaz vietnámi tésztalevest is.

Nem olyan nagyon jó hely, de azért mi szerettük.

 

0 Tovább

Vietnámi nyári palota - másképp

Maga a rezidencia:

Nappali:

Szalon:

Tárgyaló:

Lány hálószoba:

Lány szoba:

Fiútestvérek hálója:

Háló:

Szülők hálója:

Szülők szobája:

Pihenő:

Még egy háló:

Mosókonyha:

Emeleti összekötő tér:

Apu dolgozószobája:

0 Tovább

Az Őrült Ház

A ház egyik oldala:

Kicsit más szögből:

Medve-szoba:

Méhecske-méz szoba:

Madaras szoba:

Talán méhecskés:

Őz szoba:

Tigris szoba:

Lépcsőház:

Marci mászik lefelé a ház részeit összekötő, életveszélyes lépcsőn:

Körülbelül térdig érő korlátos folyosón fotózok imádkozva:

 

0 Tovább

Hegyvidéki pihenés Dalatban

Saigonból elbuszoztunk Mui Ne strandjára, ami egy kellemes tengerpart a medúzákat leszámítva, de a rengeteg strandsporthoz nem volt kedvünk, az étel viszonylag drága volt, úgyhogy inkább továbbálltunk innen is.

Dalatba a mianmari rizseszsákos busz után talán a második legrosszabb buszunkon jutottunk el. Kis híján lázadás tört ki a turisták között, mert persze mindenkinek légkondis, nagy buszt ígértek az utazási irodában, de reggel egy elég kicsi, nagyon rozzant busz vett fel minket, aminek nem volt csomagtartója és elég ülőhelye, voltak, akik a földön ültek több órát.

Egyfelől jó, hogy ilyenkor a hangosabbja kiabálni és telefonálni kezd, mert a dk-ázsiaiak talán megtanulják egy kicsit, hogy a szolgáltatóiparban bizony hosszútávon érdemes gondolkodni: ha átvágnak, egy perc alatt kürtölöm tele az internetet az élményemmel, és az eggyel gondosabb utazó soha nem választja őket. Ha kicsit pechesebbek, a LP-hez is eljut az információ, és akkor bizony halálra vannak ítélve.

Másfelől olyan felesleges ennek a kontinensnek a fejlődő országaiban idegeskedni ezeken a dolgokon. Aki itt utazik, el kell, hogy fogadja, hogy időről időre történik ilyesmi, és koszban, kényelmetlenül utazik - ez van. Az persze ettől még roppant idegesítő marad, hogy az utazási irodás az arcodba hazudott pár nappal ezelőtt, de változtatni nem tudsz rajta.

Ez a busz most tényleg különösen szar állapotban volt, a hegyekben fekvő Dalat megközelítése sokszor teljesen esélytelennek tűnt. Volt, hogy gyalogosok hagytak le minket könnyedén, a biciklisek száguldozni tűntek. Én nem is tudom, hogy hány óra alatt - ilyenkor mindkettőnk stand by funkcióban nyáladzik -, de végül odaértünk.

Persze egy hotelhez vittek minket, aki lefizette a buszsofőrt, de mi rendíthetetlenül elcaplattunk a könyvből kinézett hotelünkig -ami tele volt. Sebaj, a szomszédba beköltöztünk és nekiálltunk élvezni a friss, hűvös levegőt. Dél-Vietnám után igen értékeli az ember.

A „hill station”-ökön általában nem nagyon lehet mást csinálni, mint sétálgatni, feküdni a fűben, enni, kávézgatni, esetleg megnézni egy közepesen érdekes templomocskát. Dalat azonban meglepetésünkre többet nyújtott ennél. Egyrészt az útikönyv ígért egy őrült szerzetest, aki egy kolostorban lakik egyedül a városka szélén és több ezer képet halmozott fel – ugyanis lelkes festő a lelkem. Ha épp jó kedvében találod, megvendégel és vehetsz tőle az alkotásai közül is. Erre nagyon rápörögtünk, de hiába kerestük fel a kolostort, épp nem volt otthon.

Szerencsénkre azonban mégis meg tudtuk lesni, mikor beültünk egy kávézóba jegeskávézni, ahol kizárólag férfiak üldögéltek szokásos kora délutáni kávéjukat iszogatva, és ott találtuk egy ijedt szemű fiú társaságában valamire hevesen rajzolgatni. Tényleg őrültnek nézett ki, de mindenki tisztelettel beszélt vele, és fizetett a kávéjáért is.

Aztán itt van eldugva egy leginkább vidámparki varázskastélyra hajazó villa/ház/palota - az úgynevezett Őrült Ház, amiről itt vannak további képeink -, amit egy híres vietnámi függetlenségi harcos lánya építtetett - illetve építtet a mai napig. Állítólag minden éjjel itt alszik, a hely pedig egyszerre szeretne múzeum és szálloda lenni. Ebből kifolyólag leginkább persze múzeum marad, ki szeretne percenként kukucskáló fejeket a szállodai szobájának ajtajában?

Ez a két látnivaló is szokatlanul különös és üdítő volt a szokásos turista attrakciókhoz képest, de ami minket igazán megfogott, az az utolsó uralkodó Bao Dai nyári rezidenciája volt a városka közepén magasodó dombon.

A kert egészen beteg, számunkra nem teljesen világos célcszoporttal rendelkező szobrai után kellemes meglepetés volt az enteriőr. Világos, nagy terek, egybefüggő, mégis élhetően elválasztott helyiségek, ízléses színek és formák, meglepően modern bútorok, konyha és mosókonyha. Itt további képek.

A padlóvédő mamuszért már önmagában megérte volna, de nekünk az épület is nagyon tetszett, és soha nem hittem volna, hogy ezt mondom egyszer, de ebben a királyi rezidenciában laknék is.

0 Tovább

Egy furcsa vallás és a vietkongok csapdái

Saigon utolsó napjára vásároltunk egy buszos kirándulást vidékre megnézni a Cu Chi háborús üregeit és egy furcsa vallás, a Cao Dai legnagyobb templomát. Az angolul nagyon jól beszélő „Smoking Joe” lett az idegenvezetőnk. Eredetileg angoltanár volt egy vidéki faluban a Delta-vidéken, aztán rájött, hogy nyugatiakat terelgetni egy légkondicionált buszban sokkal kényelmesebb és kifizetődőbb vállalkozás.

A Cao Dai vallást a huszadik század elején alapította bizonyos Ngo Van Chieu. A vallásban a kereszténység, a buddhizmus és a taoizmus gondolatai keverednek. hitük szerint egy isten létezik csak, akit mindent látó szemként vizionál a Cao Dai hívő piktor. Isten fiaként tartják számon Krisztus és Buddhát egyaránt, és szentként tisztelik Sun Yat-sent a kínai forradalmárt, Nguyen Binh Khiem-et egy középkori vietnámi szerzetes-költő-szentembert és - hogy a Nyutgat se maradjon ki - Viktor Hugot.

A papság hierarchikus a kereszténységhez hasonlóan, a hierarchiában választással és beavatással kerülnek közelebb a hívők istenhez. A vallásalapító halála után megüresedett „pápai” tisztséget azóta nem tölti be senki, ugyanígy üresek a püspöki székek is. A jelenlegi legmagasabb vezetők ugyanis még nem elég érettek ezekre a pozíciókra.

 

A Cao Dai hívők legnagyobb számban Dél-Vietnám egyik tartományában élnek, a franciák kivonulása utáni kaotikus években még kvázi-autonómiát is sikerült kiharcolniuk itt. Diem a dél-vietnámi diktátor hatalomra kerülése után üldözötté váltak nagyon sok más kis egyházzal együtt, lévén a főnök bigott katolikus.

Miután Diemet belegéppuskázták egy pottyantósba a Saigont megszálló vietkongok, a vallás - szigorú kontroll alatt - de újrakezdhette működését. Ahogy közeledtünk a főtemplomukhoz, egyre sokasodtak a Cao Dai templomok a rizsföldek között. Ezek az épületek talán a legfurcsábbak az összes eddig látott vallásos épületek közül: alakjukban leginkább egy katolikus templomra emlékeztetnek, mégis pagoda a tornyuk és a falakon csicsás-színes sárkányok kergetőznek kínai módra.

Belülről a keresztény templomhoz hasonló, bár nincsenek székek, a krucifiksz helyén pedig egy óriás felhős gömb terpeszkedik rajta a mindent látó szemmel, amit engem végig a Doom zöld trutyit köpködő vörös egyszemű szörnyeire emlékeztetett, ez azonban sem nem kacsintgatott, sem nem köpködött.

A Cao Dai hívők fehér pizsamában érkeztek meg a pontban délben tartott misére, rangjuk és hierarchiában elfoglalt helyük alapján felsorakoztak a gömb elé a színes sityakjaikban. A misén egyszerre szólt kínai nyikorgós zene és keresztény templomi ájtatosság nyugati fülnek meglehetősen kellemetlen módon. Gyorsan el is szivárgott a szép számban megjelent fényképező turistanép a csak nekünk épített galériáról, hogy a templom előtt ájuldozzanak a hőségtől vagy szemétevő és szemtelen majmokat fotózzanak.

A nap második attrakciója a Cu Chi Alagutak nevű háborús objektum volt. Az üregeket a térségben élő népek kezdték el ásni, miután - az északi propaganda hatására - megszerették a kommunizmus gondolatát, ezek után pedig az amerikaiak vadászni őket. Az évek során szépen lassan az egész vidéket behálózták ezek az ember alkotta föld alatti járatok, tároltak itt lőszert, ápoltak sebesülteket, és bujkáltak a bombák elől - akár heteken keresztül.

Az amerikaiak képtelenek voltak felszámolni a Saigonhoz kellemetlenül közel található ellenállást, annak ellenére, hogy még vietnámi mércével is rengeteg bombát és dioxint dobtak a vidékre. A járatokba csak ritkán mertek bemerészkedni gyalogszerrel, egyrészt be sem fértek, lévén a vietnámiak jóval alacsonyabbak és vékonyabbak, másrészt a járatok kegyetlen csapdákkal voltak biztosítva minden létező irányból. Inkább csak behajigálták a gránátjaikat, és továbbálltak.

Ami az amerikaiaknak nem, az az azóta eltelt harminc monszunnak és az időközben visszatért vegetációnak sikerült, a járatok nagy része összeomlott már, és csak néhány szakasz látogatható, ezek egyike a Cu Chi. A hely első ránézésre jobban hasonlít egy erdei tornapályára, mint zseniális katonai létesítményre. A dzsungelben széles ösvények vezetnek, időnként megálltok jó kínai turista módjára, egy vietkongnak öltözött helyi bemászik egy ezidáig láthatatlan lukba, és titenöt másodperc alatt tökéletesen láthatatlaná válik. Ezek utám törvényszerűen arra ösztökéli a legdagadtabb ausztrál lányt, hogy egész nyugodtan kövesse a példáját, aki rihegröhigcsél, a barátja pedig Sárát unszolja, hogy inkább ő másszon.

Más megállóknál a lehetséges összes módon megépített csapdák veszélyességét szemléltetik egy bottal, esetleg mozgó vietkong babák szednek szét gonosz imperialista bombát. A hely legérdekesebb része a nyugatiaknak az eredeti méret kétszeresére szélesített alagút, ahová négykézláb még én is befértem nem kifejezetten kényelmesen. Az rövid alagútszakaszra tíz méterenként pánikkijáratokat szereltek az okos vietnámiak, a társaság nagy része ki is menekült az elsőn, Sára azonban végigkúszta a teljes hosszt, hogy adjon egy pofont az enyhe klausztrofóbiájának.

Az élményt megkoronázandó egy rossz angolsággal előadott rendkívül demagóg és propagandagyanús videót is megnéztünk. Slim Joe még egy diorámán is szemléltette a látottakat egy biológiatanárt megszégyenítő hosszúságú kétméteres mutatópálcával. A végén pedig halkan megjegyezte, hogy ő a dél-vietnámi seregben szolgált.

0 Tovább

Áramszünet

Mindenkitől elnézést, aki hiába kereste fel az utóbbi két hétben a blogot, itt vagyunk, visszatértünk, most már minden megy tovább a régiben, jó olvasgatást, nézegetést.

0 Tovább

Ho Chi Minh City: jobb, mint hinnéd

A phu quoc-i nagy pihenésünk után kipihenten és újult erővel vágtunk neki Vietnámnak. A szigeten lévő szállodánktól megkaptuk egy saigoni motel címét, ami jó választásnak bizonyult: tiszta és olcsó volt, az ott dolgozók pedig nagyon kedvesek voltak. Ekkor persze még nem tudtuk, hogy Vietnámban ez majd minden szállásra igaz.

Saigon (mai nevén Ho Chi Minh City) már a Khmer Kambodzsa fénykorában is fontos kikötő volt, később a területet meghódító vietnámiak itt alakították ki a hatalmi központjukat. A franciák 1859-ben vették át a hatalmat, és Saigont tették meg az egész Francia Indokína központjának.

A város a franciák alatt nőtt nagyvárossá, itt koncentrálódott a tengeri kereskedelem, innen kormányozták az Indokínai-félsziget nagy részét – es a mai Laosz, Vietnám, Kambodzsa. A II. Világháború és Vietnám kettészakadása után a város a nyugatbarát, de autokrata Ngo Dinh Diem rezsimének központja lett, míg el nem esett az észak-vietnámiak ellen 1975 április 30-án.

Az utóbbi dátum tehát Vietnám újraegyesítésének napja, egyben nemzeti ünnep. Szerencsénk volt itt részt vennünk a szocialista Magyarország zászlólengetős, éneklős-felvonulós május elsejéihez megszólalásig hasonló ünnepségen.

Voltak kartonpapírból készült, füstölő gyárkémények, munkás-paraszt összefogás, dicsőséges Viet Kongok és persze a jó öreg Ho Chi Minh - minden mennyiségben vörös háttérrel, arany keretben.

Saigontól sokan óva intett minket minden utazó a forgalom és a szmog miatt, és megérkezésünkkor még a hoteles lányok is kiemelték, hogy minden félvállra vett táskát elrabolnak a városban garázdálkodó motoros táskatolvajok.

A táskát saigoni mód átvetettük magunkon a recepciósok mérhetetlen megnyugvására, és nekivátunk a városnak. Semmivel nem volt nagy bajunk, az óriási hőség viszonylag elviselhető Saigonban, mert óriási fasorok szelik keresztül-kasul a belvárost, úgyhogy kellemesen lehet sétálni.

A városban tényleg irgalmatlan mennyiségű robogós közlekedik, a nagyobb autók régóta ki vannak tiltva a belvárosból nappal, hogy ne okozzanak dugót. A motoros tömeg közepes tempóban és teljesen kaotikusan robog, a zebrák ritkák, az utakon egy stabil tempót felvéve és egyenletesen haladva lehet gyalogosan átkelni, a motorosok csípőből kalkulálják, hogy elölről vagy hátulról kerüljenek-e meg, ha nem szaladsz, nemesik bántódásod.

Második nap átestünk a kötelező háborús múzeumon, aminek legfontosabb küldetése, hogy tudatosítsa az összes erre járó amerikaiban, hogy országuk durva háborús bűnöket követett el, és ezért a mai napig nem vállalt felelősséget. Eredetileg a dzsungel kiirtásának céljából szétpermetezett „Agent Orange” azaz dioxin félelmetes fizikai torzulásokat okozott az ott élő ártalmatlan civil lakosságban.

Erősen mutagén hatása miatt a sokadik generációs utódok sincsenek biztonságban. Az amerikai állam már vesztett el pert vietnámi veteránokkal szemben, akik szintén megfertőződtek, mikor a szert szállították vagy permetezték a repülőből, de a vietnámi áldozatokkal soha nem foglalkoztak.

Megrázó történetek leépülő exkatonák és civilek százairól, sokkoló fotók szinte felismerhetetlenné torzult gyerekekről, felnőttekről és formalinban megőrzött degenerált csecsemők.

Más múzeumokban nem jártunk, nincs is különösebben érdekes egy sem. Nagyrészt sétálgattunk, jókat ettünk - pl. az út talán legjobb olasz ételeit és francia süteményeit. Saigonban ugyanis rengeteg letelepedett külföldi él, akik közül sokan üzemeltetnek éttermet, ezeknek a színvonala messze fölötte van a dk-ázsiai átlagnak.

0 Tovább

Phu Quoc: Vietnám legszebb szigete

Szingapúr egyszerű volt és kényelmes, de amire igazán epekedtünk, az a tengerpart édes magánya, nyugtató tengerzúgása és nagy tengeri herkentyű vacsorái voltak.

El is repültünk Ho Chi minh citybe, Vietnám legnagyobb városába, ahol azon nyomban átszálltunk egy Phu Quoc-ra tartó járatra. Az „azon nyomban” azért túlzás, de az út alatt annyira megváltozott az időérzékünk, annyival könnyebben ütjük el a semmivel a régen olyan lassan telő időt, hogy négy órát üldögélni a reptér csodás kis éttermében szinte pár percnek tűnt.

Phu Quoc-on aztán már várt a megrendelt taxi, ami tízperc alatt a szállásig repített bennünket. Ezúttal semmit nem bíztunk semmit a véletlenre két okból: az internet hangos tőle, hogy a sziget annyira népszerű, hogy könnyen szállás nélkül maradhatsz, ha csak úgy megérkezel, másfelől semmi kedvünk nem volt hotelről hotelről járva szobákat lesegetni és árakról alkudozni. Van amikor csípőből kiráz egy ilyet az ember, de ez nem az a szituáció volt.

A szállásunk (Paris Beach Resort, ha valaki esetlegVietnámban üdülne) jóval olcsóbb volt, mint a többi hasonló kategóriájú hotel szigeten, mivel egy hatalmas vihar két hónappal ezelőtt elmosta a hozzá tartozó partszakaszt és az étterem frontját is, úgyhogy éppen építkeztek.

Hála égnek, az egész napos kopácsolás és fel-alá mászkáló munkások miatt nem volt pofájuk a közvetlenül a tengerparton fekvő, csodálatosan berendezett (alapvetően nászutasoknak szánt) kis házikóért hatezer Ft-nál többet kérni per éjszaka. Minket meg nem zavartak a zajok, DK-Ázsiában ha valamit megtanulsz, az a zajok és a kellemetlen körülmények tökéletes kizárása.

Tíznapos bambulást és alapos feltöltődést terveztünk itt. Ehhez képest az első esténken az egyik tengerparti étteremben koktélszürcsölgetés közben összeakadtunk egy párral: a magyar Vali és a holland Robin az előnászútjukon voltak itt, és lelkesen motorozni hívtak minket másnapra felfedezni a sziget rejtett strandjait és vízeséseit. Nem tudtunk ellenállni a csábításnak, és igent mondtunk.

Innentől két teljes napot töltöttünk együtt motorozással, úszással, kakasviadal nézéssel, beszélgetéssel (félig magyarul, félig angolul), evéssel és a sziget egyik legdrágább hotelének úszómedencéjében és jacuzzijában való hesszeléssel. Valit és Robint aztán nem kellett félteni, kedvenc hobbijuk az ötcsillagos hotelek megízlelése és általuk is igénybe vehető szolgáltatásaik igénybevétele.

Míg a fiúk a motorokat intézték, mi Valival besétáltunk a hotel két étterméből a kisebbe, ahol ő egy fesztelen mosoly kíséretében felvetette a pincér srácnak, hogy innánk egy kávét, és használnánk a medencét.

Ő igent mondott, aztán később odajött elmagyarázni, hogy ez az ő személyes kis projektje, mert elvileg ez szigorúan tilos mindenféle korábbi botrány miatt, de ha nem hányunk bele a medencébe és nem dohányzunk (és persze ha kap egy kis borravalót), akkor maradjunk nyugodtan. Így is tettünk. Ezt magunktól soha nem tettük volna, az biztos, jóértelmű pofátlanságból még van hova fejlődni.

A szigeten – ami Vietnám három legnépszerűbb tengerpartjából talán a legszebb – tényleg gyönyörű strandok voltak, az egyetlen bánatunk a medúzák burjánzása volt, egyszerűen megszállták a partközeli vizeket, úgyhogy úszni majdnemhogy lehetetlen volt.

Miután elbúcsúztunk a tovarepülő Valiéktól átálltunk a tengerparti életmódra. Sokat aludtunk, napoztunk, sétáltunk, jókat ettünk, esténként koktélozgattunk és a szállónk két keverék kutyusával meg Kokóval, a spániellel játszottunk.

Néha elmotoroztunk a piacra gyümölcsöt venni, egy kávézóba inni egy kávét, az éjszakai piacra vacsorázni (és gyöngyfülbevalót válogatni Husinak) vagy nézegetni a szép, színes hajókat a dzsuvás kikötőben, de összességében nem csináltunk annyi mindent, mint az első két nap alatt.

Nem is nagyon volt mit csinálni, a városka és a falvak tipikus dk-ázsiai helyek, miután milliót láttunk, már kifejezetten otthonosak, de semmi izgalmast nem rejtenek. (Kivéve talán a Louis Vuitton-os motort, az lenyűgöző volt.)

Mindenesetre kipihentük magunkat és határtalan lelkesedéssel szálltunk fel a Saigonba tartó repülőre, hogy mi most olyan nagyon alaposan nézzük meg Vietnámot, mind még senki.

 

0 Tovább

Kínában

Méltatlanul rövid útvonalunk Kínában.

0 Tovább

Szingapúrban

Szingapúrban sikerült talán az út legrosszabb ár/érték arányú szobáját kivennünk, pedig ezt is hosszas kutatómunka előzte meg. Egy nagyobb közös hálóhelyiségből leválasztott lukat kaptunk több, mint tízezer Ft-ért.

 

A városban híresen drágák a szállások egész évben, rengeteg turista érkezik ide szerte Ázsiából, zömmel a leggazdagabbak, hogy a pénzüket dizájnertáskára és drága karórára cseréljék. A szállások is elsősorban az ő igényeiknek megfelelőek, így száz dollár alatt szinte nem is találni normálisabb szobát.

Na de hogy. Azért hogy a városba ennyi turista érkezzen, a helyiek rengeteget dolgoztak. Szingapúrban nincs vulkán, homokos tengerpart, ősi templom, semmilyen klasszikus látványosság, van azonban legalább háromféle óriási témapark, épp most épül a negyedik, vannak óriási kaszinók, amit a helyiek arcátlan modorossággal szpáknak hívnak, és van egy három kilométer hosszú plázasor, ahol a világ összes megálmodott táskájából ki lehet választani egyet-kettőt rengeteg pénzért.

Emellett ott van Szingapúr maga: mindig tiszta, mindig okosan megépített, mindig felhasználóbarát, mindig végtelenül kényelmes. Emellett persze ott van Szingapúrnak a sötétebb oldala is, amit az ember egyedül talán az olcsó és jó utcai éttermekben felejt el kis időre: az országot egy szűk kör irányítja vasszigorral. De tényleg vasszigorral. A sajtó minden formáját cenzúrázzák, az utcák minden négyzetmétere be van kamerázva.

A legkisebb vétségért is óriási büntetéseket szabnak ki (szemetelésért pl. 500 szingapúri $). Az utcák tele vannak a tilos dolgokra figyelmeztető táblákkal, ahol pontosan fel van tüntetve a kiszabott (jó nagy) büntetések. A tüntetés főbenjáró bűn, aki tüntet, azt egyszerűen bebörtönözik pár évre, hasonlóan jár az egyszeri raszta a véletlen farzsebben felejtett félig szívott dzsointjával. A börtönök a szigorú jogrendszer miatt túlzsúfoltak, a világ legrosszabb helyeiként vannak számon tartva.

Ebből az utcán csak annyit látni, hogy nincsenek grafittik, minden műtőszobaszerűen tiszta és rendezett, még az indiaiak sem köpködnek bételt mindenfelé, Sára legnagyobb megrökönyödésére. Egyáltalán nincs például rendőrtömeg.

Négy napot töltöttünk el a városban, és a meleget leszámítva nem nagyon találtunk kifogásolnivalót benne, azon kívül, hogy nem mondhatni kultúra-orientált helynek, ide enni, játszani és shoppingolni kell jönni. Bármelyik utcában sétáljon az ember, a szemnek szép dolgokat talál, minden gyep tökéletes és minden sövény négyszög. És úgy általában minden, de minden zöld, dzsungelzöld.

Miután túlestünk egy ötlettelen indiain egy turistacsapda étteremben a sétálóutcában, rájöttünk, hogy a szingapúriak óriási plázákba rendszerezték az utcai kifőzdéket. Kivétel nélkül szinte minden helyi ezekben az étel-plázákban ebédel ételenként három-ötszáz forintért. Ez egyértelműen a város legerősebb oldala.

Legalább 4 ázsiai nemzet legjobb ételeit lehet fillérekért megvásárolni, az ember legszívesebben egész nap enne, két étkezés között arra vár, hogy megéhezzen.

Voltunk azért egy óriási állatkertben is, ami olyan nagy, hogy fél nap alatt a felét sikerült végignéznünk. Az állatok nem ketrecekben élnek, hanem vizesárkokkal vagy árammal leválasztott az eredeti élőhelyüknek megfelelően kilakított viszonylag nagy zöldfoltokban.

Láthatóan remekül érzik magukat, a látogatónak már nehezebb, mert a tigris bizony simán elbújik a zöldben akár egy teljes napra. Sára sirdogált kicsit az aranyos fókashow-n, mert tetőfokára hágott a Kátya-hiánya (aki ugyan kutya, nem fóka, de pont olyan aranyos). Sajnos egy fotó sem készült, mert egy teljes órányi kattintgatás után vettük észre, hogy a laptopban felejtettük a memóriakártyát...

A város közepén fekvő tökéletes trópusi dzsungel felett átlibegőzve feljutottunk egy dombtetőre, ahonnan látni a város nagy részét, szép volt ugyan, de olyan forró, hogy ájuldoztunk össze-vissza.

A libegő másik végállomása egy közel eső szigetecskén van, ami minden bizonnyal gyermek mennyországnak építettek: a gyermekorientált múzeumok, a különféle témaparkok, vízipark, a csúszkapark és a mesterséges pálmafás strand között kanyargós járdákon lehet sétálgatni, jár szép villanyvonat és kétméterenként lehet fagylaltot, hot-dogot vagy gyümölcsöt kapni.

Chinatown-t több mint egy hónap Kína után inkább kihagytuk, A Little India negyed viszont remek volt. Minden van itt, ami jó Indiában, és mindent gondosan kiírtottak, ami picit is zavaró: nincs piszok, nem hangoskodnak, nem köpködnek, de ugyanazok a szagok a színek a hangok öntenek el, mitn bármelyik indiai városban. Indiának Szingapúr, Szingapúrnak India, de mi hálásak voltunk, hogy ilyen visszafogott formában kaptunk egy kicsit az utunk elejéből.

Szingapúr végtelen kényelmét nehéz volt elhagyni, de hivogatott Vietnám, úgyhogy utolsó hajnalban fogtunk az utcán egy taxit, aki kipattant a taxiból, hogy segítsen a táskákkal, tökéletesen angolsággal társalgott velünk két percet, aztán hagyott szuszogni a hátsó ülésen, míg meg nem érkeztünk Szingapúr fapados termináljára, ahol a negyed dollárnyi visszajárót teljes természetességgel nyújtotta oda.

Ezen annyi ázsiai, mocskos lehúzás után a végtelenségig meghatódtunk, és adtunk neki egy szívből jövő borravalót. A fapados terminálon nyoma se volt a repterekre olyan nagyon jellemző drágáskodásnak és a Mcdonald'sban (minden fapados terminálra gyorséttermet az ezer fotintos fonnyadt szendvicsek és melegített péksütik helyett!) elköltött reggelink után már becsekkolva vártunk a járatunkra.

0 Tovább

Makaó: a kaszinók márpedig jól néznek ki

Guangzhouból megérkezésünk után rögtön indulni is akartunk tovább Makaóba, mivel a város semmi újat nem tartogatott már nekünk. Azért mikor a buszunk keresztül nem vitt minket a hightech városon, rádöbbentünk, egyet kellett értenünk az amúgy elég használhatatlannak bizonyult útikönyvünkkel, ami szerint ez a legélhetőbb kínai gigaváros.

A határ felé ugyanis valamilyen furcsa okból a szokásos beton helyett minden talpalatnyi felületet parkosítottak. Megállapítottuk, hogy ha egyszer egy kínai cég ki akarna vásárolni minket Kínába, akkor Xiamen mellett ez jöhetne még szóba.

De a poszt Makaóról szól. A Kína-Makaó határ a legfurcsább az összes határátkelőhely közül, ahol eddig jártunk: lényegében egy gigantikus pláza, aminek a parkolószintje még Kína, de valahol a másodikon van egy karámos-népterelős óriás gyaloghatár hatalmas tömeggel.

Így tulajdonképpen bemész a pláza egyik oldalán még Kínában, és kijössz a másikon, már Makaóban. Amikor kinyitott egy újabb átengedő kapu, a tömeg egy öreg nénit földre küldve és rajta tök gátlástalanul átgázolva igyekezett minél előbbre jutni. Ennél a pontnál éreztük, hogy Kína most egy darabig nem fog hiányozni.

A pláza parkolója után aztán egyszer csak elkezdődnek a házak meglepetésszerűen sűrű utcákkal szabdalva. Ezen keresztül buszoztunk be a belvárosig, ami nekünk első látásra igen tetszett. Egy néninél szálltunk meg, aki az interneten adja ki a lakása ablaktalan lukjait tízezer forintért per éjszaka. És ez a legalsó kategória közös fürdővel...

Már a buszon megállapítottuk, hogy szégyen, hogy csak egy fél napot, pontosabban egy estét szántunk csak Makaóra, mivel a kínai egyenvárosok után végtelenül hangulatosnak találtuk. A város két szigeten fekszik, mi csak az egyiket, a történelmit vizsgálgattuk, a másikon nem jártunk, a megakaszinók nem nekünk épültek. Már csak a dresscode miatt sem.

A mi oldaunkon csak kisebb, öregebb kaszinók vannak óriási neonokba burkolózva. A neonok éjjel mindenféle színekben villognak, marha jól néz ki,akarunk Pestre nagy színes kaszinót.

A városban félelmetes mennyiségben cirkáltak a gazdagnak tűnő kínai öltönyösök, a hozzájuk tartozó magassarkús lányokkal. A kaszinók mellett, a nőkért özönlenek ide a kínai férfiak, elég direkt a húspiac, engem még úgy is cicibárba akartak vinni, hogy a Sárával együtt sétálgattunk kézen fogva. Találtunk cicis-lányos szórólapot követhető ösvénybe szóró öregasszonnyal, akinek szemében megtört fény csillogott.

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy amíg a kínaiak olyan ütemben gazdagodnak, ahogy most teszik, addig Makaóban évente fognak átadni egy gigantikus kaszinót a libafarmok helyén. A maradék a mai napig a Venice luxusablakainak a panorámáját erősíti.

A portugál örökség belváros közepén egy magyarországi kisváros főtere fekszik szökőkúttal és fagyisbódéval. Az ide vezető kis zegzugos utcácskák Hong Kongra emlékeztettek. Az utcai étkezdék, sőt az ételek is hasonlók, kicsit olcsóbbak. Lehet ugyan, hogy hallucináltunk, de még szabályos sötét bőrű, portugál leszármazottakkal is találkoztunk.

Az estét szájtátással és fotózással töltöttük, mikor Sárát sikerült elrángatni vacsorázni, akkor pedig egy közepes, de nagy külsőségekkel előadott vacsorát kaptunk - az utunk során talán az eddigi legdrágábbat. Kártyával fizettünk..

Másnap pirkadatkor a takarítónőkkel megrakott helyi járattal keresztülbuszoztunk a kaszinókon a reptérig. Elfogyasztottuk a kontinens utolsó wonton levesét reggeli gyanánt, majd elrepültünk Szingapúrba.

0 Tovább

Xi'an és a híres-neves agyagkatonák

Pingyaoból egy éjszakai vonatozással jutottunk el Xi'an-ba. Itt addigra már jóbarátnőinkké avanzsált holland lányokkal együtt várakoztunk a hostelünk által ígért pick up-ra. Hogy elüssük az időt az állomáson kavargó ötödik külföldi származását találgattuk - mint később kiderült teljesen esélytelenül. Az út első olasz turistája volt a srác - na erre senki nem fogadott.

Végül megjöttek értünk, és elkisbuszoztattak a HostelWorld-ön már többször az egyik legjobb ázsiai hostelnek választott szállásra. Itt hullafáradtan még egy és fél órát vártunk a szobánkra, mert még nem csekkolt ki az előző lakos. Egy meglepően finom reggeli felett hallgattuk amerikai turisták véget nem érő tanakodását, hogy hova repüljenek el most azon nyomban Kínából – elegük lett, bekattantak és menni akartak.

Mi sem éreztük túl jól magunk, de már megváltottuk magunk a felesleges és hülye szenvedésünktől: vettünk vonatjegyet Guangzhou-ba, ahonnan már csak egy köpésre van Makaó, ahonnan olcsó a repülőjegy Szingapúrba. Szingapúrt is nagyon vártuk, de az igazi vágyálom aztán várt ránk: Vietnám, Phu Quoc, mesebeli tengerpart.

Szóval tudván, hogy hamarosan nem kell még az ásványvízért is alkudnunk egy mandarin nyelvkönyv segítségével, mi már könnyű szívvel vettük az efféle akadályokat. Négy napunk volt a városra, úgyhogy mindenre bőven volt időnk, végre nem szorongtunk, végre mehettek a dolgok egy kényelmes ütemben.

Voltunk Xi'an történetét bemutató múzeumban, ahol szép szobrok és érdekes modellek vannak, de azért nem kell hanyatt esni tőle. A kínai turistacsoportok három percenként kergettek új terembe, amikor pedig az egyik férfi óriásit köpött a fal mellé közvetlen mellettem (ennél csak egy lány volt durvább eddig, aki a cipőm mellé köpött - egy buszon), akkor tényleg alapos sokkot kaptam. Senki ne nézzen múzeumot kínai turistacsoportokkal övezve, ha teheti.

A város maga nem szép vagy különösebben izgalmas hely, de persze nem is miatta jön ide az ember: az igazi cél a híres agyagkatonák megtekintése, aminek múzeuma húsz km-re fekszik Xi'antól.

Ahogy a Nagy Falnál, itt sem voltunk hajlandóak kifizetni az égbekiáltóan drága angolul vezetett-buszos túra árat, inkább tömegközlekedéssel vágtunk neki. Ezúttal sikeresebbek voltunk, egy helyi busszal egy óra alatt kijutottunk, és máris a komplexum bejáratát kerestük egy hatalmas betonozott placcon.

Épp megleltük a bejáratot, mikor a hátunk mögül ránk köszöntek: Sziasztok, ti magyarok vagytok? - magas szőke lány kínainak tűnő, de tökéletes angolsággal bemutatkozó sráccal. Az öt éve Pekingben dolgozó Zsuzsi és a gyerekkorában Kanadába szakadt egyetemista Jin, akikkel aztán a nap hátralévő részét töltöttük.

Azt kell mondjuk, az agyagkatonák méltán híres és népszerű nevezetessége Kínának. Gondolom mindenkinek a könyökén jön már ki, hogy annak idején a császárral együtt eltemetett hadseregéről van szó, akik mind szépen ki voltak festve és fel voltak öltöztetve, csak hát    nagy idő még nagyobb foggal, a festék meg a textil megadta magát, úgyhogy nem tarunk történelem kiselőadást. Itt a Wikipedia cikk, hogy ne érhesse szó a ház elejét.

 A hadsereg méreteit már csak a felé épített stadionkupola

múlja felül, és persze a tömeg. Celeb révén bel- és külföldi turisták próbálnak egymás hegyén-hátán úgy hemzsegni, hogy mindnek legyen egy decens kis fotója a katonákról, esetleg róla a  katonák előtt. Nyugati révén nagyjából át tudsz fotózni a kínaiak válla felett, úgyhogy meglehetősen kényelmesen és csak kevés könyökléssel néztük végig a két nagyobb és az egy kisebb stadionnyi hol tökéletes – hol épp hogy felismerhetővé olvadt katonákat és amik még szebbek: a lovaikat.

A szokásos szuvenír hegyeken átverekedve magunkat, igyekeztünk nem tűnődni rajta, hogy ki vesz a kandalló elé német vagy skót juhász szőnyeget, és a gigaparkolókomplexumon átjutva hazabuszoztunk Xi'anba.

A vacsit a város messze legjobb helyén: a muszlim piacon költöttük el. Ennek a piacnak végre nem magasabb városrendezői szempontok alapján betonba öntött alakja-színe-szaga van, igazi, hamisítatlan piac piac, úgyhogy végre elmerülhettünk az „Ázsia orgiában”, amit Kína olyan gondosan írt ki a városaiból, ahol csak tud. Itt valamiért meghagyták, csodálatos hely, nézzétek meg ti is alaposabban ebben a bejegyzésben.

Négy nap után aztán összecihelődtünk, és felültünk a reggel induló és másnap reggelre Guangzhouba érkező (ez ugye 24 óra) vonatra, ahol egyrészt megállapítottuk, hogy Kína tíz év múlva mérföldekkel könnyebb hely lesz, az egyetemisták ugyanis, ha fellöknek, nem szó nélkül tovább mennek, esetleg majdnem leköpik a cipőd, hanem azt mondják, szorri. Másrészt mindenki halálra nevette magát az ételeinken, mert mi nem 5-6 instant tésztát csomagoltunk magunknak, mint a vonat összes többi utasa, hanem kenyeret, paprikát, sajtot, sonkát és almát. Hát, hogy lehet ilyeneket enni, néztek ránk, mi meg csak mosolyogtunk kedvesen és bocsánatkérőn, mert tudtuk, hogy ha megkínálnánk őket, azt mondanák, no, szenkju, és nem idegesen elfordítanák a fejüket, mintha ott sem lennénk.

Úgyhogy még visszajövünk, csak diplomázzatok le.

0 Tovább

Xi'an legjobb helye: a muszlim piac

A piac széle, itt még sétálóutca jellege van:

Mindenféle kínai édesség:

Angolul "dumpling", kínai töltött tésztazsákocska gőzölve.

Diós rágcsa készül egy fura keverőgéppel.

Gyümölcs. Az ananásszal vigyázni kell, ők sós vízbe áztatják és átkozottul sósan eszik.

Trendi fiúk húst sütnek.

Mindenféle aszalt gyümölcs és zöldség.

Bizsuárus néni:

Édesség:

Muszlim étterem előtt:

Készül a dumpling:

Ecsetbolt:

0 Tovább

Pingyao: Kína poros Szentendréje

Pingyaóban nem sok minden történt velünk. Ez az út sokadik Szentendréje, eredeti állapotban szépen és nem giccsesen megőrzött, máig városfallal körülvett földszintes kínai falu.

Persze ma már ez is inkább kisváros, ami bőven a falon túl terpeszkedik, de a kinti terület a magasból még szürkébbnek és porosabbnak tűnt, mint egy átlag kínai városka, úgyhogy nem is merészkedtünk a falon kívülre, ahogy egyébként senki turista sem.


Mert maga Pingyao tökéletes helyszíne a céltalan lődörgésnek, az elnyúlt ebédeknek, a végtelen kávézásoknak, a bárban üldögélésnek. Nagyon turistás, úgyhogy ha a tömeget ki tudod zárni, akkor élvezheted ennek előnyeit: minden szolgáltatás magas színvonalú, a nagy verseny miatt alacsonyabbak az árak és még a riksások is beszélnek némicskét angolul.


Két kellemes napot töltöttünk itt, aminek a fizikai csúcsteljesítménye a városfal megmászása volt, amiről vagányként nem jöttünk le egy pici séta után, mint a kínai csoportok, úgyhogy gyalogolhattuk körbe a fél falvat a minden fedetlen testnyílást porral feltöltő szélben.


A belső rész, ahol a szuvenírárusok és éttermek foglalnak el minden négyzetcentimétert hangulatos hely, de ami igazán érdekes volt nekünk, az városfal körüli szélsőbb részek. Nagyon erős hangulata volt ezeknek a meglehetősen kihalt utcáknak, sikátoroknak.

Elhagyott házak, hatalmas por, fullasztó szélörvények, mindent befedő és egységesítő szürkeség.


A kövezett utcákon nem volt ember, nem volt növény, egy talpalatnyi zöldet nem találtunk, csak ölebszerű kínai kutyák turkáltak a szemétben itt-ott. Néha egy-egy csendben üldögélő bácsi, egy mosott ruhát teregető anyuka.


Az iskola véget értével aztán a városka megtelt hazabicikliző, sétáló, szülei mögött motoron üldögélő életvidám gyerekekkel. Ők elsőként Kínában nem megijedtek tőlünk, hanem örömmel üdvözöltek már több száz méterről.

Jó volt hallani a „how are you?”-t, a „what's your name?”-t a szájukból és mosolyogva arra gondolni, hogy egy-két generáció és az egyszeri kereskedő is angolul húz le mondjuk a jeges teáért.

És az úgy már egészen fairnek tűnik.

0 Tovább

Így lesz turistaközpont egy bányászvárosból

Pekingtől egy igen-igen felejthető akrobata show-val búcsúztunk, és másnap hajnalban elindultunk Datong irányába. Nem lódultunk neki gyalogszerrel a buszpályaudvar megkeresésének, hanem fogtunk egy taxit, annak ellenére, hogy a térképen nem volt messze a szállásunktól. Szerencsére, mert mint kiderült, a kínai városrendezői tempónak megfelelően az eredeti helyétől tíz kilométerrel arrébb költözött az utóbbi két évben.


Ez volt az első olyan buszút az utazásunk során, ahol komolyan aggódtam a saját testi épségemért egy húsztonnás buszon. A sofőr az autópályán következetesen padlógázzal közlekedett, és akit csak tudott, azt leelőzte a leállósávban, de ha épp nem volt korlát, akkor a szembesávban is.


Datongban a buszpályaudvart szintén elköltöztették a belvárosból a város szélén épülő, üres lakótelepek egyike mellé. Míg egy taxissal a pofátlan  árat próbáltuk lejjebb tornászni, hirtelen felismertem életem első kínai szavát, a vasútállomást (link) egy arra járó buszon. Erre fel is pattantunk, hogy végig szántsunk vele Datongon a vasútig, ahol a hotelünket reméltük megtalálni.


A város annyira sivár és jellegtelen volt, hogy a kevés látnivalótól, ami gyaloglótávolságon belül volt teljesen el is ment a kedvünk. Inkább csak kivettünk egy szobát az útikönyvből kiszemelt, de időközben átnevezett és teljesen átépített hotelben. Este az állami utazási irodában vettünk egy buszos túrát másnapra a környékbeli látnivalókhoz, és visszaváltottunk egy fölöslegessé vált vonatjegyet a vasútállomáson, miközben két férfi elszántan csépelte egymást öt méterre tőlünk.


Másnap reggel aztán útitársunkká szegődött egy kedves francia srác és egy kínailány-angolfiú friss házaspár a nyugati apóssal és anyóssal, egy kínai paraszt, aki csak a sofőr szórakoztatásáért utazott velünk és egy kedves ugyancsak kínai idegenvezetőlány.


Az idegenvezetőnk elmagyarázta, hogy Datong eddig a külszíni szénbányászat központja volt, DE az új városvezetés most mindent átalakít, hogy turistacentrummá váljon az eddigi tipikus bányászváros. Tényleg mindent megtesznek, a város határától nem messze fekvő barlangok elé fel is építettek egy komplett buddhista templomimitációt, hogy eltakarják a völgy túloldalán éktelenkedő szénbányát. Ennek azóta is minden kínai turista megörül, és minden nyugati turistát kiborít a giccses, frissen mázolt, de régieskedő stílusával.


Gabriel (a francia) egy jó időben elejtett és kellően erélyes mondatával megakadályozta, hogy az idegenvezetőnk beszámolót tartson a kamu templomról, úgyhogy hamar a barlangokra tértünk. Ezt mindenki üdvözölte, a nulla fok körüli hőmérséklet és az erős szél miatt fáztunk mint az istennyila.


A barlangokat és az ötödik és hatodik században Datong székhelyű buddhista uralkodók építették. Az építkezésre még Indiából is érkeztek kőfaragó munkások, így a barlangok egyesítik az akkori kínai és közép-ázsiai buddhaábrázolások stílusjegyeit.


A barlangok egy pár száz méteres szakaszon vannak egy szikla oldalába vájva, hasonlóan az indiai társaikhoz (Ajanta-, Ellora barlangok). Van nagybuddhás terem, sokkisbuddhás terem, mitológiai terem, eléggé sokfélék ahhoz, hogy az ember még a sokadik után is találjon újat és nézegetnivalót. Némelyik barlang nagyon érdekes fúziója a kínai szobrászatnak, festészetnek és az indiai, buddhista hagyományoknak. Mások inkább csak a méretükkel vagy színeikkel nyűgöznek le.


A barlangok és egy rövidke menzaebéd után elindultunk a nagyon várt „függő kolostor” irányába. Útközben megállapítottuk, hogy ha valaha forgatnánk posztapokaliptikus filmet, azt legszívesebben Sanxiban tennénk. Minden van itt, ami kellhet: pusztaság, elhagyott és működő külszíni fejtések, szmog, hullámpala falvak.


A függő kolostor egy vízierőmű tövében van, a Heng hegynél, a függőleges sziklafalra tapasztva. Az egész épület alapterülete nem nagyobb mint egy átlagos otthoni családi ház, így nagyjából öt perc alatt bejárható. Ennek ellenére a belépőjegy ára itt is nagyon magas: a negyedórás séta nagyjából 4000 Ft-ba fáj. Ha nem lett volna diákigazolványunk, amivel félárú a jegy, valószínűleg nem megyünk be, az épület leginkább kívülről érdekes. Onnan viszont lenyűgöző.


Az épület belsejében öt icipici szentély található a szokásos kínai keverékvallás alakjaival és a szokásos szobrokkal, ezt nem tudjuk megmutatni, mert az épület belsejében fényképezni még ennyi pénzért sem lehetett.


A hangulat nem volt felhőtlen, útitársaink között ha nem is látványos, de érezhető feszültség volt. A kínai lány görcsösen próbálta megkedveltetni magát anyukával, aki viszont egyáltalán nem tett semmit az ügy érdekében egy-két kényszeredett közös fotót leszámítva. Apuka nem is apuka volt, hanem válás utáni új szerelem, ő meg a fiúnál igyekezett bevágódni, aki viszont az egyre elkeseredettebb lányt pátyolgatta folyton. Egyszer megpróbáltunk beszélgetni az idős párral, de nem sült el nagyon jól: rögtön félhagosan megjegyezték a lány előtt, hogy ők igazából Indiába akartak menni, de hát ide kellett jönniük (az esküvőre - a szerk.). Még biztosítottuk őket, hogy Magyarország az EU tagországa, és felhagytunk a próbálkozással. (Sára elemzése.)

Az estét aztán a végtelenül intelligens Gabriellel töltöttük, a vonatindulásunkig beültünk egy kínai bárimitációba. Az éjszakai vonat 11 után indult Pingyaoba, ekkor elbúcsúztunk, és mindenki felmászott a maga kis harmadik emeleti kuckójába az emeletes ágyon.

0 Tovább

A Kínai Nagy Fal

A képek nem azért ilyen színtelenek, mert elrontottunk valamit, egyszerűen ilyen nagy a szmog Kínában. Varázsolhattunk volna rajtuk, hogy szebbek legyenek, de nem tettük, azt akarjuk megmutatni, amit szabad szemmel láttunk.

Az utolsó pekingi napunkon szedtük össze magunkat a betegségből  annyira, hogy elzarándokoljunk a Nagy Falig, és mászkáljunk egy kicsit rajta fel s alá, mint jó turista. A szállásunk utazási irodája ajánlott háromféle nagyfalat is túra jelleggel. Az olcsóról tudtuk, hogy kerülni kell mint a tüzet, mert a közeli szakaszra visz, ahol annyi a turista, hogy a kisebb gyerekeket és a bátortalanabb európaiakat agyontapossák.


A maradék kettőből, ahova mi igazán szerettünk volna menni, azt épp felújították, így kizárásos alapon a Mutianyu szakaszra esett a választásunk. Mivel sokalltuk a 12ezer Ft/fő árat, amire még a belépőt is rá kellett volna fizetnünk, úgy gondoltuk, hogy nekivágunk tömegközlekedéssel és minibusszal.


Reggel elmetróztunk a megfelelő buszpályaudvarig, amit kivételesen ott találtuk meg, ahol a térképen is volt, és fel is pattantunk gyorsan a 906-os buszra, ami a Moszkva tér helyett egy megfelelő autópálya szakaszig repített minket. Itt két kedves lány segítségével egyedüli nyugatiként leszálltunk a buszról, és az ott megtalált egyetlen minibuszossal kezdtünk el tárgyalni egy értelmes fuvardíjról. Sikerült kb. a felére lealkudnunk az általa ajánlott viteldíjat, am még így is rengeteg pénzt jelentett. A Mutianyu Nagy Falnál található gigaparkolókomplexumig azon tanakodtunk, hogy:a. mennyire lettünk pofátlanul átverve,b. még így is, mi az ördög kerül a buszos-csoportos verziónál majdnem háromszor ennyibe.


A parkoknál, teljesen zöldfülű módon, sikerült még megenni a sofőrünk gusztustalan húzását, miszerint „ő tud egy olcsóbb éttermet a Subway-nél”, és fizetni 2500 Ft-t egy undorító frájdrájszért és két teáért. Sára még okosan előre megkérdezte, hogy mennyi a rizs, és azt nem tudta a sátáni nő felverni, de a mindig fillérekért kapott teára nem kérdeztünk rá, hát azért kért csillagászati összeget. Ettől aztán az agyam ledobta a láncot, és a sílift tetejéig bazdmegoltam, szegény szerencsétlen Sára meg szoborként hallgatta.


Mert persze a falra síliftlibegő visz fel, ha akarod. Mi akartuk. Annak ellenére, hogy a bejáratnál kiderült, az utóbbi években – a kétéves útikönyvben említetthez képest - az itteni belépő ára is a duplájára emelkedett, mint oly sok helyen eddig Kínában. Plusz a libegő ára. 
A Nagy Fal maga grandiózus és felemelő, ha az ember kifogja azt az öt napot az évben, amikor a környéket nem lepi el egyenletesen a szürke szmog. Mi egy közepesen jó napot választottunk, még a viszonylag távol lévő dombokat is láttuk, igaz szürkén, kicsit sem zöld növényzettel.


Három örökérvényű dolgot sikerült megállapítanunk a falról: nagyon hosszú (ahogy gondolnád), néhol nagyon meredek (nem is gondolnád), és ahova út vezet, ott nagyon sok rajt a turista (gondolnád, gondolnád, de azért rossz).


Viszonylag könnyen szabadultunk meg a késztetéstől, hogy mind az öt  bejárható kilométert bejárjuk, és egy okosan választott kitérővel lesétáltunk a domboldalról a bejáratig, lefelé menet biztosítva minden izzadó felfelé mászót, hogy már nincs olyan messze és nem olyan meredek, csak egy kicsit. Lent mereven előrekoncentrálva, rendíthetetlenül ignorálva mindenkit áthatoltunk a félelmetes koncentrációjú gagyiárus soron, és bepattantunk a minibuszunkba.
Ez letett minket valahol teljesen máshol, mint ahol felvett, „jön ám ide is a busz” felkiáltással.

Jött is, de mint kiderült, a világ ezen részén legalább három 906-os jelzésű zöld busz közlekedik, amik mindössze a számok mellé firkantott, számunkra tökéletesen megkülönböztethetetlen karakterekben és nem mellesleg a bejárt útvonalukban különböznek. 
Mi hősiesen mindegyikre fel-, majd különböző mennyiségű másodperc után mindegyikről leszálltunk, hol a sofőr, hol az utasok biztatására. Pont mielőtt komédiába fulladtunk volna (még szerencse, hogy a kínaiak nem nagyon nevetnek, mert hogy mi halálra röhögtük volna magunkon magunkat otthon, a hetes megállójában, az biztos), a legtömöttebben érkező 906-os busz valóban Pekingbe tartott.


A buszon öt azaz öt darab kínai kooperációjából kiderült, hogy huszonnégy yuant kell fizetnünk a jegyekért, amit mi hálásan megtettünk, majd állva összepréselődve mintegy száz kínaival. Innentől 3 óra volt a dugókkal és durva fékezésekkel teli út, aminek minden egyes megállójában akadt egy hatvanas néni, aki mindenképpen megpróbált - valószínűleg titkos ülőhelyek reményében - az első ajtón felszállva hátrajutni a busz hátuljába, rajtunk, gyerekeken, és más kevésbé elhivatott néniken keresztül. Egy idő után persze mind rájött, hogy a tömeg annyira zsúfolt, hogy a szerencsésebbje is maximum annyit tud mozdulni, hogy felváltva kapaszkodik a jobb és bal kezével, úgyhogy maradtak ameddig jutottak levegő és kapaszkodó nélkül.


Gyilkos út volt, mi ételekről való álmodozással töltöttük, és egyben érkeztünk a buszállomásra, ahonnan rohantunk haza, mert estére akrobata show-ra volt jegyünk.

0 Tovább

Tiltott Város

A Tiltott Város Kína hatalmi központja volt közel ötszáz évig. A Ming dinasztia  Yongle császára építtette az előző Yuan dinasztia palotájának a helyére a tizenötödik században. Mikor a mandzsuk elfoglalták Kínát, és vele együtt a Tiltott Várost, annak bizonyos részeit átépíttették, de a lényegen nem változtattak, így a mai napig az eredeti elképzelés szerint állnak a falak és pagodák.

A Tiltott Városnak több napos betegeskedés után végül egyedül vágtam neki. Sikerült kiválasztanom a tíz napos pekingi tartózkodásunk leghidegebb és legszelesebb napját, ami szerencsésnek bizonyult, mivel viszonylag kevés turistacsoporttal kellett megküzdenem.
Még a kapunál szereztem egy magyar (!) nyelvű audióguide-ot, ami a gps nevű varázslat alapján működött gyanítom, mert bekapcsolt minden nagyobb téren, és egy kellemetlen női hang elmagyarázta kínaiéttermes magyarul (!), hogy melyik császár, melyik épületben, a nap melyik szakában épp mit csinált.

Kiábrándító, de tény: a Tiltott Város rengeteg nagy betonozott grundból és az őket elválasztó kapukból áll. Jelen állapotában élettelen, a szemnek redundáns, szerintem csak a legelhivatottabb kínamániások vetődnek el az eldugottabb épületekbe, hogy megtekintsék egy eunuch valahai, ma teljesen üres hálóhelyét. Ahol  gazdag, interaktív kiállítások állhatnának, ott közepesen érdekes, unalmas vagy baromi unalmas porosodók töltenek meg néhány épületet. A maradék teljesen üres. Azt kell mondjam, hogy számomra az öt rokokó karosszék és néhány korhadó puskatus több hangulatot varázsolt a gödöllői kastélyban.

Sokat ront a hangulaton az is, hogy a bejárható terület nagy része vibráló színekben pompázik, mintha két éve mindent, de mindent, a semmiből újáépítettek volna.

A legérdekesebb helyek a tróntermek, ahova azonban sajnos nem engednek be senkit. Közel meg csak kínai tud hozzájuk menni: európai közelharcban esélytelen Dowager Xixi sötétben álló trónjának látványáért elhivatott kínai turistával szemben.

A pofátlan „múzeum a múzeumban” elv itt is megvolt: vannak helyek, így az órakiállítás is, amit csak plusz pénz befizetése után lehet megnézni. Ez az órakiállítás az, ami tényleg érdekes. Illetve ez is befogadhatatlan a félhomályával és a vitrinekben porosodó gigantikus, de nem működő óráival.

Ahhoz képest, hogy milyen drága a belépő és mennyire „kötelező” a látnivaló, nekem csalódás volt. Nem tudom, aki volt még itt, szólaljon meg, hogy is van ez a híres Tiltott Város dolog.

2 Tovább

A Peking nevű betondzsungel

Marci Pekingből:

Pekingbe délután ért be a vonatunk. Némi tanácstalankodás után megtaláltuk a metrót, majd egy nagyobb internetkávézó kereső akció után a szállásunkat is. Aznap már nem is nagyon csináltunk semmit, csak ettünk egy turistacsapdának tűnő étteremben, ahol a végén persze turistacsapdának megfelelően jól lehúztak, majd lefeküdtünk aludni.

Másnap óriási gyaloglás árán felfedeztük Pekinget. Az eredeti célunk az volt, hogy megtaláljuk a hamisítványpiacokat, amiket az útikönyvünk ajánlott, és vegyünk meleg ruhát, lévén tíz fok körül volt az idő egész nap. Sajnos a város két év alatt annyira megváltozott, hogy némelyik metrómegállóból feljőve sem a hely neve, sem az oda befutó utcák száma nem stimmelt.

Hasonlóan szerencsétlenül jártunk a piacokkal is: amelyiknek megtaláltuk a helyét, ott zömmel már egy pláza vagy felhőkarcoló vagy tömbház vagy épp egy parkoló éktelenkedett. A tetejébe az ajánlott éttermeket sem sikerült megtalálnunk, persze azok is épp bezártak és-vagy lebontották őket.


A város pedig nagy, szürke betonozott gusztustalanság, ahol húsz percet sem szívesen gyalogol az ember, nemhogy egy egész napot. Az egész városon óriási ezersávos autópályák haladnak keresztbe kasul, ahol kereszteződnek, ott egész egyszerűen mindenki mindenfelé megy. Fel van festve ugyan egy focipálya hosszú zebra, aminek a végét rossz időben talán nem is látod, de ezen átmenni ugyanúgy életveszélyes.

Mindenki borzalmasan vezet, rettenetesen agresszívak, messziről dudálva, teljes sebességgel száguldanak bele a zebrán átkelő tömegbe. Sok kereszteződésben - amellett, hogy lámpa van - akad néhány kukásmellényes forgalomirányító is, akik ezen a káoszon igyekszenek úrrá lenni. Teljesen eredménytelenül.

Még sehol nem féltünk ennyire utcán közlekedni. Sára egyenesen rettegett. Indiában nincsenek szabályok, mindenki össze vissza közlekedik, nincs közvilágítás és bármikor betéved az autópályára egy csorda tehén, de legalább figyelnek egymásra az emberek, folyamatosan és éberen. Ha kiismered a „rendszert” már nem esik bántódásod.

Az első nap végére teljesen összetörten tértünk vissza a szállásunkra, Peking nem jó hely. Sőt, rossz hely. Másnapra mindketten belázasodtunk, és elhatalmasodott rajtunk az általános kínaigyűlölet. Valószínűleg megfáztunk és valamilyen ételmérgezésünk is lehetett az előző napi vacsorától. Én két napig nyomtam az ágyat, de a Sára még egy hét után sem mert kimozdulni a városba, felerészben a betegsége, felerészben a rettegett kínaiak miatt.

Mikor már kicsit jobban éreztem magam, elkezdtem a betegnek európai ételeket, kenyeret, pizzát, egyebet hordani, hogy egy kicsit kirobbantsam az elhatalmasodott undorából, amivel a világot és szűkebb környezetét, Pekinget szemlélte, az állapota azonban csak lassan javult.

Elmentem egyedül megnézni a tiltott várost - amiről majd egy külön bejegyzésben -, és néhány egyéb jelentéktelenebb múzeumot. Mikor erőnek erejével kirángattam az utcára, sikerült egy hosszabb sétát is megtennünk közösen csak egy egész kicsi ájulós rosszulléttel.

Utána úgy éreztük, hogy ismét alkalmasak vagyunk rá, hogy befogadjunk látnivalókat és egy-két kínait. El is határoztuk, hogy másnap megnézzük a kötelező Nagyfalat, hogy a lehető leggyorsabban elmenekülhessünk ebből a rettenetes városból.

Sára a szobából:

Az út legelején, Delhiben éreztem azt utoljára, hogy nem vagyok hajlandó kimenni a szobám magányából, mert nem éri meg. Na Pekingben – nyilván a kálváriánk hatására – újra előbukkant az érzés, hogy a hotelszobában jobb érzés lenni, mint a városban.

Miért?

Mert nekem jönnek, bámulnak, megfognak, nem őszinték, rám kiabálnak, lehúznak, elütnek a zebrán, nem értik, amit mondok nekik, nem is igyekeznek megérteni, nem lehet érteni, amit mondanak, minden szürke, minden túl nagy.

A látnivalót nem lehet megtalálni, mert egy új pláza miatt elköltöztették, ha megtaláljuk, a kínai turistacsoportoktól nem látni, ha látjuk is, giccsesen fel van újítva és a lényege elveszett.

Szóval nekem nem jött be Peking, és csak arra tudtam gondolni, hogy továbbálljunk innen. Ha kicsit lenyugodtam, írok egy-két értelmesebb gondolatot is róla.

0 Tovább

Elveszve és megtalálva Kínában

Mint mindig, most is én írom meg, hogy hogyan jutottunk A-ből B-be. Nem tudom, hogy miért osztjuk mindig rám az utazós posztokat, ez már inkább hagyomány. Jól ki lehet panaszkodni és cinikuskodni magad egy ilyen poszt keretében, úgyhogy nincs is ellene kifogásom.

Különösen igaz ez erre az útra, ami az utóbbi nyolc hónap talán legrosszabb élménye volt. 
Ért minket az út során már sokféle és alapos sokk, sokszor vertek át kicsit, közepesen és nagyon, sok minden történt, amit nem mi kontrolláltunk, vagy mi tettük, de elrontottuk. Szóval sok rossz is volt  a rengeteg jó mellett, de ennél kiszolgáltatobbnak soha életünkben nem éreztük magunk.

Ez egy hosszú nap története lesz, egy igen hosszú napé. Érdekes, mert szerepet cseréltünk valahogy a történtek alatt. Rendszerint Marci menetel elöl, könnyen felidegesíti magát, ha nehezen mennek a dolgok, én meg nyugtatom és át-átveszem a stafétát, ez alkalommal azonban valahogy Marci volt tök nyugodt, és én készültem ki, igaz, ő végig teljesen a háttérben maradt, én meg a teljes lelki lenullázódásomig küzdöttem.


Most mondaná azt Kriszti, hogy köszöni az előelemzést, akkor talán meséljem is el, hogy mi történt. És igaza lenne. Szóval:


A cél az volt, hogy nyolc óra alatt megtegyünk egy másfél és egy négyórás buszutat Fuzhouig, ahonnan késődélután indult a szupergyors és szuperdrága vonatunk Pekingbe. Hajnali ötkor keltünk, hogy elérjük a buszt, ami a Név Nélküli Faluból elvitt minket a következő nagyobb városig, Longyanig ahonnan az útikönyv és az egy darab angolul beszélő helyi szerint óránként ment busz Fuzhouba.


Longyanba kicsit később értünk, mint kellett volna valami dugó miatt, de még mindig bőségesen volt időnk találni egy másik buszt. Természetesen nem arról a buszállomásról indult a buszunk, ahova érkeztünk, de a kalauzlány kedves volt, és leírta nekünk kínaiul, hogy melyik állomásra kell eljutnunk.


Ugyan ilyenkor a kezedben szorongatsz egy cetlit a kínai karakterekkel, és úgy érzed közelebb jutottál a megoldáshoz, de valójában semmi garancia nincs rá, hogy tényleg az van ráírva, ahova neked menned kell. Ilyen Kínában: lépésenként rá kell bíznod magad egy opcionálisan rosszindulatú/idióta/valamit épp rosszul tudó vadidegenre.


Mindenesetre taxi híján beültünk egy riksába, akinek női sofőrével tisztáztuk, hogy a cetli tartalmához kívánunk eljutni, sikeresen lealkudtuk az árat, és már indultunk is. A sarkon egyszer csak megállított egy rosszarcú pasi meg egy göndör hajú nő, akik hablatyoltak össze-vissza kínaiul, meg leírták, hogy 170 yuan (olyan 5ezer Ft) lesz a jegy. Mondtuk rendben, kösz. Írogattak mindenfélét kínaiul – minden kínai szent meggyőződése, hogy ha nem is beszélsz kínaiul, de legalábbis tudsz olvasni -, mi meg nevettünk, meg mondtuk, hogy nem értjük, ezt szokták csinálni, nem gond. Aztán a nő hirtelen beszállt mellénk, és elindultunk.


Ázsiában nem olyan meglepő az ilyesmi, sok ilyet láttunk már, bizonyára segíteni akar, különben sem tud velünk mit csinálni, ugye. A riksás kitett minket a városból kivezető út végén álló autópályakapunál, és mindkettő szentül állította, hogy ide jön a busz. Egy óra múlva. 
Nem nagyon tudtunk mit csinálni, nem tudtuk, hogy ez van-e a cetlin, nem tudtuk, hogy jó helyen vagyunk-e, hogy ha el is indulunk innen, hova menjünk, ha valahova el is tudnánk indulni, kivel tegyük. Volt ott több riksás is, de szemmel láthatóan összezártak, mi a göndör hajú nő tulajdona voltunk addigra, nem volt menekvés. A másik, hogy általábn igaz, hogy a legjobb, amit tehetsz, hogy ha bízol a helyiben, eddig ez működött, és amúgy is csak valami ellenszenvre alapozva mentünk volna máshova.


Ez a buszra váró egy óra aztán rémesen telt. Ha a busz tényleg megjön egy óra múlva, még elérjük a vonatot, számolgattuk, néztük az órát. Feltűnt a ronda pasi is korábbról, és megpróbált rávenni elég agresszíven, hogy adjuk oda a nőnek a kétszer 170 yuant. Illetve hát gondoltuk, ezt akarja. Mondtuk, hogy kizárt dolog, amíg fel nem szállunk a buszra, hogy bárkinek a kezébe pénzt adjunk. Illetve mondtuk volna, ha legalább a busz szót értik, de egy azaz egy szót sem beszéltek angolul.


Elkezdtek körénk gyűlni a riksások meg a különféle buszokra várakozó helyiek, és mind mind kiabáltak kínaiul, hogy adjunk a nőnek pénzt. A csúcsot egy srác jelentette, aki rendelkezett angol szókinccsel a money szó formájában, amit erélyesen, de nem túl kreatívan használt jobb belátásra térítésünkre.


Addigra feladtam az angol küzdelmet, és elmagyaráztam nekik századszor is immáron zamatos magyarul: az kurva élet, hogy én pénzt se neked, se az ocsmány haverjaidnak nem adok, amíg nem ülök a biztos helyemen a buszon, és ha még egyszer megfogod a karomat kisanyám, én egész biztosan megütlek, te pedig ne bámuljál, bazd meg, én is olyan ember vagyok, mint te, csak kicsit több az agysejtem”.


Szóval elütöttük az időt együtt kellemesen, az a rohadt busz meg nem akart megjönni. Amikor már egy percenként néztem az órám, és alig álltam a lábamon az idegességtől, a göndör hajú nő betömködött minket a gusztustalan pasi riksájába, és elindultunk befelé a városba. Kizárólag azért voltunk hajlandóak újra beszállni. Mert egy velünk együtt várakozó és éppúgy Fuzhouba tartó kínai srác is velünk jött.


Elvittek vissza a városközpontba, ahol egy forgalmas út mellett vártunk sok egyéb kínaival a buszra. Itt már egyesével számoltuk a múló perceket, és halkan – mintegy magunk előtt sem elismerve ennek lehetőségét - elkezdtük tervezgetni, hogy mit csinálunk, ha lekéssük a vonatot. Állt ott egy intelligensebbnek látszó fiatal férfi, megmutattam neki a vonatjegyünket a Fuzhou felirattal.


Teljesen kiakadt, hangosan összeveszett az undi férfival, még lökdösődés is kezdődött, mert időközben megjött a busz, és az tolt fel minket rá, ez meg üvöltött vele kíniul, szemmel láthatóan nem akarta, hogy felszálljunk. Akkor én már gyanítottam, hogy nem lesz jó nekünk ez a busz, de képtelenek voltunk nem felszállni az első járműre, amit három órán belül láttunk.


Lecuccoltunk hátul, és előreszaladtam a kedves fickóhoz – aki persze egy szót sem angolul -, hogy megtudakoljam, mikor érünk Fuzhouba. Iszonyatosan ideges volt, szinte remegett a dühtől, és leírta, hogy félórával a vonatindulás után érkezünk meg, majd a szélvédőhöz vágta a tollat. Amikor először vált tisztává, hogy ennyi volt, lekéstük, akkor összeomlottam.

Hátravánszorogtam, kiderült, hogy Marci időközben a sokk hatása alatt kifizette a jegyeket a göndörnek, aki nyilván nagyot kaszálva a töredékét odaadta elöl a kalauznőnek jegyekre.
Ezt már szinte nem is érzékeltem, csak ültem ott, és folyt a könnyem, ilyen rossz emberekkel még soha nem találkoztunk. Ha a buszállomásra vittek volna egyből, már félúton lettünk volna, csak persze ott a jegypénztár miatt esélye sem lett volna trükközni a jegy árával. Hevertünk megsemmisülve hátul, a kedves kalauz nő hozott nekem zsepit, a kínai utasok csak lopva mertek ránk hátranézegetni.


Aztán hirtelen a kedves férfi hátrajött egy mobillal, aminek a másik végén egy angolul beszélő nő volt. Mondta, hogy már elmagyarázták neki, hogy mi a baj, de tisztázzuk még egyszer, aztán megpróbál segíteni. Sírástól fojtott hangon, de összeszedtem mindent, amit tudnia kellett, azt mondta, majd visszahív, letettük. Fél-egy óra múlt el, minket evett az ideg, mert hegyek között voltunk, és nem volt térerő.


Végül hívott a nő, mondta, hogy a bátyja (a kedves pasi)segít kivitelezni, a következőt kell csinálni: leszállunk Xiamennél (ahol pár napja voltunk), eltaxizunk a vonatállomásra, ahonnan gyakran jár vonat Fuzhouba, probléma megoldva. Nem győztem eléggé hálálkodni, pedig még alig fogtam fel, hogy mi is történik.


Megint csak félóra múlva, lekanyarodtunk az autópályáról, az utasok nézték, hogy mi a franc van, nem a jó irányba megy a busz. Két perc múlva megálltunk, és előlről kiabáltak meg mutogattak, hogy menjünk. Leszálltunk, a cuccainkat két-három utas betuszkolta egy autóba, a kalauznő kifizette a sofőrt, a kedves pasi elmagyarázta neki, hogy hova vigyen miket, a kezembe nyomott egy lapot egy kínai szöveggel, majd mindenki, mintha mi sem történt volna, felszállt a buszra. Alig tudtam elkapni a kedves pasi tekintetét, hogy mosolyogva – meg persze zokogva – megköszönjem a segítségét.


Sokkomban egy puszit dobtam neki, ő alig-alig nézett rám, szemmel láthatóan még mindig fel volt indulva, hogy hogyan kihasználtak minket. Nem találkoztam még önzetlenebb vadidegennel, mindig emlékezni fogok az arcára.


Egyértelmű volt, hogy a gonoszsággal meg tudtam küzdeni, de ez a színtiszta, önzetlen jóság, amit a buszon attól a pár embertől kaptunk, az kikészített. Nem nagyon tudtam felfogni ami történt, az mindenesetre biztos. A vonatállomásra érve már összeszedtem magam annyira, hogy ne rázzon a sírás, de sajnos itt még nem ért véget a kálváriánk.


A jegypénztárban a betuszkolt kínai levél hatására kerítettek egy angolul beszélő lányt, aki elmagyarázta, hogy már nincs hely azon a vonaton, amivel el tudnánk érni a fuzhoui csatlakozást, de várjunk, amíg felhívja a kollégáját, hogy elintézze nekünk, hogy mégis felszállhassunk a vonatra. A kínai pályaudvarokon egész addig kell a váróteremben maradni, amíg be nem gördül a vonat a vágányra. Ekkor engednek csak át a kapukon, hogy felszállhass.


Végül a jegyes lány elkísért bennünket a beengedést felügyelő lányhoz, és elmagyarázta neki a szituációt, az meg beleegyezően bólintott. Egy órát kellett várnunk a vonatunkra, amire tényleg gond nélkül felengedtek. Innentől már semmi gond nem volt, - aznap először - ettünk egy instant tésztalevest, megöleltük egymást, végül pedig bőven elértük a pekingi csatlakozásunk.
Én aznap ugyan már nem szólaltam meg többet, de Marci megfogadta, hogy Kína hátralevő részében minden jegyet előre megveszünk, minden szállást előre lefoglalunk, mindig kérünk pick up-ot a hosteltől és soha, de soha nem szállunk be riksába, csak méteres taxiba.

5 Tovább

A nagy kínai körházak

Nagy levegőt vettünk, és felszálltunk a kompra. Hajnali fél hat volt, elindultunk Yongding felé.


Yongding vidékén az itt élő emberek furcsa soklakásos körházakat építettek öt-hatszáz évvel ezelőtt. A kínai történelemben sok olyan időszak van, ami inkább hasonlít feudális anarchiára, mint egy központosított birodalomra, ezeket átvészelendő eszelték ki a hakkák - vándorló kínai népcsoport - a házépítés új módját. Így együtt tudott élni száz, százötven család egy fallal körülvett házban, így biztosítva, hogy csak a nagyobb rablóbandák tudják elrabolni a disznóikat és megerőszakolni a lányaikat.

Xiamenből mi a Yongding térség központjában fekvő Yongding faluba vettünk jegyet egy buszra. Az állomáson szerencsésen találkoztunk egy több nyelven beszélő kínai nővel, Cherryvel, akivel mint kiderült egy helyre tartottunk, és aki nélkül valószínűleg már az elején rossz helyen szállunk volna le vagy ilyesmi.

Cherry nagyszülei Malajziába vándoroltak jobb megélhetés reményében, ő már itt nőtt fel malájok, kínaiak, indiaiak között. Az egyetemen angol és francia szakos volt, egy évet tanult az USA-ban, végül pedig Dél-Franciaországban diplomázott egy több éves ösztöndíjjal. Végül itt telepedett le, angolul tanított egy középiskolában, hozzáment egy laoszi férfihez, akitől van egy lány, és akitől azóta elvált. Anyanyelvi szinten beszél franciául, remekül angolul és egyre kevésbé kínaiul.

A buszunkra a tervezett megérkezésünk előtt felszállt egy parasztasszony, és elkezdte Cherryt meggyőzni valamiről, amit aztán nekünk is alaposan elmagyarázott, persze mi csak mosolyogtunk rá. Kínai útitársunkra hatott a szöveg, mert mikor egy kanyarban megállt a busz, a göndör hajú nővel együtt leszállt, és intett nekünk is, hogy szálljunk le. Ezek után egy autóval és egy szótlan kínai paraszttal eljutottunk egy településre, aminek megpróbáltuk kideríteni, de a mai napig nem tudjuk a nevét.


A település szélén egy kisebb méretű tulounál szálltunk ki teljesen tanácstalanul. Nem értettük, mi a halál folyik itt, mint kiderült Cherrynek sujtása sincs a helyi dialektusról, így ő pont olyan elveszett volt mint mi.


A sofőr paraszt eltűnt, és előkerült egy másik, aki betolt minket a mellettünk lévő körházba, és a harmadikon mutatott két cella szerű szobát, majd lerajzolta, hogy fejenként 2000 Ft a belépő, a lyuk pedig, ahol aludni lehet pisivödörrel, az meg 1500. Később rájöttünk, hogy a fazon a kocsival sunyin a kertek alatt bejuttatott minket egy furcsa hakka skanzen faluba, és mivel a belépőt a fal másik végén szedik, szépen zsebre tette a mienket. Jegy helyett csak egy tanácsot kaptunk: ne menjünk ki, mert aztán soha többé nem engednek vissza minket.


Mi elég idegesek voltunk, mert hajnalban vissza kellett jutnunk Longyanig, a helyi nagyvárosig, hogy onnan elérjük a tartományfővárosból, Fuzhouból induló vonatunkat, úgyhogy Sára még tapasztalatlan/reménykedő/öröknaiv kínai utazóként minden helyit bepróbált angolul. A sofőrünk, aki időközben újra előkerült, a Longyanig tartó utunkat több, mint 25.000 Ft-ért gondolta versenyképesnek, és váltig állította, hogy nincs busz, ne is próbálkozzunk.

Szerencsére száz méterrel arrébb megtaláltuk a falu egyetlen ötven év alatti lakosát, aki nemcsak hogy fiatal volt, még angolul is tudott, és mellesleg az egyetlen hivatalos szállást is üzemeltette. Tőle aztán megtudtuk, hogy óránként jár a busz a falu végéből Longyanba, onnan meg Fuzhouba.

Ez aztán kellőképpen megnyugtatott minket ahhoz hogy a nap hátralévő részét falunézéssel, beszélgetéssel és szárított mangó zabálással töltsük. Miközben jártuk a faluban a tuloukat, a szociálisan kiéhezett Sára teljesen elmerült az újonnan talált barátnőnk életében.

A falu ténylegesen jobban hasonlított egy skanzenre mint igazi falura, festői kis patakkal meg díszkövezett utacskával a látványosság között. A faluban a kínai falvakra oly jellemzően szinte már csak aggastyánok és kisgyerekek éltek, ők sem sokan, egy száz lakásos épületre jó ha jutott harminc lakos.


Maguk az épületek szerintem lenyűgözőek. Ici-pici lakásokban egész közösségek éltek itt egykoron egymás hegyén-hátán. Voltak saját szentjeik, leginkább a klánalapító ősök, akiknek oltárokon füstölőket gyújtottak a ház közepén. Itt kapott helyet minden más közösségi tér is, a nagyobb tulouknak még saját kocsmája/étterme is volt. A körülmények spártaiak, itt vannak még jópofa képek.

A helyiek dohánytermesztésből éltek több száz éven át meglehetősen jól, egészen addig míg a kommunisták államosították az egész dohányipart. Ekkor az itt élő munkaképes lakosság elköltözött, hátrahagyva az öregeket, akik eztán a távolba szakadt fiaik, lányaik gyermekeit neveli iskolás korukig a mai napig.

Este még sikerült elcsípnünk a helyi asszonyok furcsa aerobic/népitánc/tömegsport eseményét, és enni egy kis vacsorát a kedves srác éttermében, majd lefeküdtünk aludni, hogy másnap hajnalban elinduljunk Longyanon és Fuzhoun át Pekingbe.

0 Tovább

Gulangyu-sziget és kínai turisták

Az éjszakai busszal délelőtt érkeztünk csak meg Xiamenbe, ami első pillantásra is jó helynek tűnt, aztán másodikra is. A tömegközlekedés – még a felszíni is – könnyen használható volt, nem beszélve a helyiekről, akik nagyon kedvesek voltak, és sokat segítettek, persze egy szó angol nélkül. A város kellemes, de sok izgalmat nem rejt, az igazi célunk az ötperces kompútra fekvő Gulangyu sziget volt.

Ez annak idején az európai kolónia lakhelye volt, sokféle nemzet tette ide kereskedelmi székhelyét. Gyönyörű európai stílusú épületek, kövezett utcácskák, osztrigára specializálódott tengeri herkentyű éttermek, tengerparti sétány, szuvenírások félelmetes koncentrációja. Igazi Szentendre érzés. A kínaiak is így gondolják, kínai turistacsoportok ezrei toporogtak mindenfelé.


Viccen kívül állatcsordára hasonlítanak: tehetetlenül követnek egy zászlót/szőrmókot/táblát/esernyőt a magasba tartó idegenvezetőt, összeragadnak egy csomóba, ha nem szólnak rájuk, hogy JOBBRA megyünk, simán elvesznek öt perc alatt. Ezt elkerülendő a vezető hangosbemondóval tereli őket, nem számít, hogy utcán, szuvenírboltban, múzeumban vagy étteremben vannak-e.

(Ennek csimboresszója, mikor a tökéletesen csendes múzeumi teremben nézel mondjuk egy vitrint, és egyszer csak beviharzik egy hangosbemondós pásztor a maga olyan húsz-harminc tehenével, akik mind szemrebbenés nélkül közéd és a vitrin közé furakodnak, és olyan tízen azonnal bivalyerős vakuval le is fotózzák a közvetlen a hatalmas vörösen áthúzott fotógép jel mellett fekvő érdektelen textildarabkát, miközben a vezető hangosbemondója iszonyat fejhangon üvölt kínaiul.)


(Ó, és ne felejtsem, hogy ezek után kapnak mondjuk öt perc szabidőd, mielőtt tovább kéne menni a következő szintre, úgyhogy szétszélednek, beborítanak minden négyzetmétert és különböző csoportképeket és egyedül pózolós fotókat készítenek mondjuk a wc mellett kitett művirágos váza mellett.)


Szóval sok a csoport, kerülgetni kell őket, de legalább elvégzik helyetted a szuvenírárusok anyagi kielégítését, akik így nem sikongatnak utánad - kínaiul gondolom rendkívül meggyőző – ajánlatokat. Meg ha lemegy a nap, és mind hazakompoznak a nagy szállodájukba, akkor a sziget megmutatja az igazi báját.

Nagyon szerettünk sétálgatni a szűk sikátorokban, a hegyoldalakban, jó volt be-belesni a szép, nem giccsesen felújított villák kertjébe. Megtaláltuk a művészfőiskolát, és a diákok hol jobb,

hol rosszabb szobor koppintásait a kertben. Jó volt minőségi kávét inni ízlésesen berendezett kávézókban, és még tűrhető házijoghurtot is találtunk.


Ugyan nem ettük tele magunk herkentyűvel – ez az étterem előtti

levegőztetett lavórból kiválasztható mindenféle élőlény elég sokkoló volt -, de az osztrigát azért kipróbáltuk. Marci nem, én szerettem.


Hamar kiderült, hogy az esküvő is nagy üzlet Gulangyun, a szigeten több romantikusan kiöltözött pár is körözött stylisttal és fotóssal néha tökéletes és szerelmes pózba merevedve. Ennek megfelelően a szállók nagy része nászutasokra specializálódott, nem épp a mi árfekvésünkben képzelve el az árakat. Kétórás küzdelem kellett, de végül találtunk egy ilyen nászutas szobát élhető árral és ami még fontosabb, Shakirás csempével.


A tervezett egy helyett végül hármat maradtunk a szigeten, hogy erőt gyűjtsünk az igazi vidéki Kínában való elmerülésre. Visszagondolva, maradhattunk volna többet is, de erről már majd a következő posztban mesélünk.

0 Tovább

Guangzhou: lehet kényelmesen tízmillióan is egy városban

Hong Kongból az ötödik napon álltunk tovább: két óra alatt átvonatoztunk a népi Kínába. Velünk szemben két indiai üzletember szofisztikált diskurzust folytatott arról, hogy a tulajdonukban lévő laptopok és mobiltelefonok alapján melyiküknek hosszabb a farka.

Érdekes jelenség volt, hogy a kínai határ átlépése (valójában átgurulása) után a nap fénymennyisége érezhetően csökkent, és a stabil alapszín a zöldről a szürkére váltott.


Guangzhou egy – még kínai léptékkel is nagynak számító - tízmilliós város a hong kongi határtól úgy száz kilométerre. A kevés olyan kínai városok egyike volt, ahol a nyugatiak legálisan kereskedhettek és lakhattak a 19. és a 20. században. Maradt is egy darabka nyugat: leginkább London belvárosára emlékeztető öt utcás apró sziget a Gyöngy folyó egyik kanyarulatában.


A város nagyobb része a ráncfelvarrás utáni állapotot mutatja, az ötvenes évek jellegtelen betonházai helyén modern jellegtelen üveg-acél tornyok nőnek ki a földből körülbelül kettő egy hét alatt. A metrók a hong kongi metrók másolatai, és majdnem olyan hatékonyak és kényelmesek is.


Ahhoz képest hogy mindenféle beszámoló és előzetes élmény alapján hogyan rettegtünk Kínától, az első nap zökkenőmentesen és viszonylag olcsón telt. Ez a város a szmogot és a viszonylagos lélektelenséget leszámítva élhetőnek tűnt sétálóutcákkal, tűrhető forgalommal, elfogadható mennyiségű köpködéssel és kezelhetően löködő tömeggel.


Ideérkezésünk másnapján azonban beleütköztünk az első komolyabb problémába: majdnem egy teljes napon keresztül képtelenek voltunk transzportot találni a csekély 500 kilométerre fekvő másik, érdekesebb nagyvárosba Xiamenbe.


Ott kezdődött, hogy a vasútállomáson kiderült - mintegy másfél órácska sorbanállás után -, hogy még három nappal később sincs egy szabad hely sem a nekünk jó vonatokra. Akkor legyen távolsági busz, ugye, úgyhogy a nap hátralevő részét a megfelelő buszállomás felkutatásával töltöttük.

Itt vált a bőrünkön is érezhetővé a sztereotípia: a kínaiak elenyésző része beszél angolul. Aki beszél, az nem biztos, hogy meg mer szólalni, ha meg mer, akkor nem biztos, hogy érteni, amit makog.


Mikor teljes nyolc órája két darab jegy vásárlásával foglalkoztunk, akkor már világossá vált, nem túl kényelmes két hónap áll előttünk. Kihagytuk a szép parkokat, a jóhírű múzeumot, a modern kiállítást, de sikerült két buszjegyet szerezni még aznap estére egy éjszakai buszra Xiamenbe a világvégére megépített óriási űrkikötő-buszpályaudvaron.


A maradék időnkben lényegében csak ettünk, a kantoni konyhát jól fogadta a gyomrunk, annak ellenére, hogy a keserű-büdös kagylós medúza egy kicsit merész nyitásnak bizonyult.

0 Tovább

madein

blogavatar

Marci és Sára izzad a Távol-Keleten. írjatok nekünk: marton.sebok@freemail.hu

Legfrissebb bejegyzések

2012.07.11.
2011.08.28.
2011.08.28.
2011.08.28.
2011.08.28.

Utolsó kommentek