Nagy levegőt vettünk, és felszálltunk a kompra. Hajnali fél hat volt, elindultunk Yongding felé.


Yongding vidékén az itt élő emberek furcsa soklakásos körházakat építettek öt-hatszáz évvel ezelőtt. A kínai történelemben sok olyan időszak van, ami inkább hasonlít feudális anarchiára, mint egy központosított birodalomra, ezeket átvészelendő eszelték ki a hakkák - vándorló kínai népcsoport - a házépítés új módját. Így együtt tudott élni száz, százötven család egy fallal körülvett házban, így biztosítva, hogy csak a nagyobb rablóbandák tudják elrabolni a disznóikat és megerőszakolni a lányaikat.

Xiamenből mi a Yongding térség központjában fekvő Yongding faluba vettünk jegyet egy buszra. Az állomáson szerencsésen találkoztunk egy több nyelven beszélő kínai nővel, Cherryvel, akivel mint kiderült egy helyre tartottunk, és aki nélkül valószínűleg már az elején rossz helyen szállunk volna le vagy ilyesmi.

Cherry nagyszülei Malajziába vándoroltak jobb megélhetés reményében, ő már itt nőtt fel malájok, kínaiak, indiaiak között. Az egyetemen angol és francia szakos volt, egy évet tanult az USA-ban, végül pedig Dél-Franciaországban diplomázott egy több éves ösztöndíjjal. Végül itt telepedett le, angolul tanított egy középiskolában, hozzáment egy laoszi férfihez, akitől van egy lány, és akitől azóta elvált. Anyanyelvi szinten beszél franciául, remekül angolul és egyre kevésbé kínaiul.

A buszunkra a tervezett megérkezésünk előtt felszállt egy parasztasszony, és elkezdte Cherryt meggyőzni valamiről, amit aztán nekünk is alaposan elmagyarázott, persze mi csak mosolyogtunk rá. Kínai útitársunkra hatott a szöveg, mert mikor egy kanyarban megállt a busz, a göndör hajú nővel együtt leszállt, és intett nekünk is, hogy szálljunk le. Ezek után egy autóval és egy szótlan kínai paraszttal eljutottunk egy településre, aminek megpróbáltuk kideríteni, de a mai napig nem tudjuk a nevét.


A település szélén egy kisebb méretű tulounál szálltunk ki teljesen tanácstalanul. Nem értettük, mi a halál folyik itt, mint kiderült Cherrynek sujtása sincs a helyi dialektusról, így ő pont olyan elveszett volt mint mi.


A sofőr paraszt eltűnt, és előkerült egy másik, aki betolt minket a mellettünk lévő körházba, és a harmadikon mutatott két cella szerű szobát, majd lerajzolta, hogy fejenként 2000 Ft a belépő, a lyuk pedig, ahol aludni lehet pisivödörrel, az meg 1500. Később rájöttünk, hogy a fazon a kocsival sunyin a kertek alatt bejuttatott minket egy furcsa hakka skanzen faluba, és mivel a belépőt a fal másik végén szedik, szépen zsebre tette a mienket. Jegy helyett csak egy tanácsot kaptunk: ne menjünk ki, mert aztán soha többé nem engednek vissza minket.


Mi elég idegesek voltunk, mert hajnalban vissza kellett jutnunk Longyanig, a helyi nagyvárosig, hogy onnan elérjük a tartományfővárosból, Fuzhouból induló vonatunkat, úgyhogy Sára még tapasztalatlan/reménykedő/öröknaiv kínai utazóként minden helyit bepróbált angolul. A sofőrünk, aki időközben újra előkerült, a Longyanig tartó utunkat több, mint 25.000 Ft-ért gondolta versenyképesnek, és váltig állította, hogy nincs busz, ne is próbálkozzunk.

Szerencsére száz méterrel arrébb megtaláltuk a falu egyetlen ötven év alatti lakosát, aki nemcsak hogy fiatal volt, még angolul is tudott, és mellesleg az egyetlen hivatalos szállást is üzemeltette. Tőle aztán megtudtuk, hogy óránként jár a busz a falu végéből Longyanba, onnan meg Fuzhouba.

Ez aztán kellőképpen megnyugtatott minket ahhoz hogy a nap hátralévő részét falunézéssel, beszélgetéssel és szárított mangó zabálással töltsük. Miközben jártuk a faluban a tuloukat, a szociálisan kiéhezett Sára teljesen elmerült az újonnan talált barátnőnk életében.

A falu ténylegesen jobban hasonlított egy skanzenre mint igazi falura, festői kis patakkal meg díszkövezett utacskával a látványosság között. A faluban a kínai falvakra oly jellemzően szinte már csak aggastyánok és kisgyerekek éltek, ők sem sokan, egy száz lakásos épületre jó ha jutott harminc lakos.


Maguk az épületek szerintem lenyűgözőek. Ici-pici lakásokban egész közösségek éltek itt egykoron egymás hegyén-hátán. Voltak saját szentjeik, leginkább a klánalapító ősök, akiknek oltárokon füstölőket gyújtottak a ház közepén. Itt kapott helyet minden más közösségi tér is, a nagyobb tulouknak még saját kocsmája/étterme is volt. A körülmények spártaiak, itt vannak még jópofa képek.

A helyiek dohánytermesztésből éltek több száz éven át meglehetősen jól, egészen addig míg a kommunisták államosították az egész dohányipart. Ekkor az itt élő munkaképes lakosság elköltözött, hátrahagyva az öregeket, akik eztán a távolba szakadt fiaik, lányaik gyermekeit neveli iskolás korukig a mai napig.

Este még sikerült elcsípnünk a helyi asszonyok furcsa aerobic/népitánc/tömegsport eseményét, és enni egy kis vacsorát a kedves srác éttermében, majd lefeküdtünk aludni, hogy másnap hajnalban elinduljunk Longyanon és Fuzhoun át Pekingbe.