Pingyaoból egy éjszakai vonatozással jutottunk el Xi'an-ba. Itt addigra már jóbarátnőinkké avanzsált holland lányokkal együtt várakoztunk a hostelünk által ígért pick up-ra. Hogy elüssük az időt az állomáson kavargó ötödik külföldi származását találgattuk - mint később kiderült teljesen esélytelenül. Az út első olasz turistája volt a srác - na erre senki nem fogadott.

Végül megjöttek értünk, és elkisbuszoztattak a HostelWorld-ön már többször az egyik legjobb ázsiai hostelnek választott szállásra. Itt hullafáradtan még egy és fél órát vártunk a szobánkra, mert még nem csekkolt ki az előző lakos. Egy meglepően finom reggeli felett hallgattuk amerikai turisták véget nem érő tanakodását, hogy hova repüljenek el most azon nyomban Kínából – elegük lett, bekattantak és menni akartak.

Mi sem éreztük túl jól magunk, de már megváltottuk magunk a felesleges és hülye szenvedésünktől: vettünk vonatjegyet Guangzhou-ba, ahonnan már csak egy köpésre van Makaó, ahonnan olcsó a repülőjegy Szingapúrba. Szingapúrt is nagyon vártuk, de az igazi vágyálom aztán várt ránk: Vietnám, Phu Quoc, mesebeli tengerpart.

Szóval tudván, hogy hamarosan nem kell még az ásványvízért is alkudnunk egy mandarin nyelvkönyv segítségével, mi már könnyű szívvel vettük az efféle akadályokat. Négy napunk volt a városra, úgyhogy mindenre bőven volt időnk, végre nem szorongtunk, végre mehettek a dolgok egy kényelmes ütemben.

Voltunk Xi'an történetét bemutató múzeumban, ahol szép szobrok és érdekes modellek vannak, de azért nem kell hanyatt esni tőle. A kínai turistacsoportok három percenként kergettek új terembe, amikor pedig az egyik férfi óriásit köpött a fal mellé közvetlen mellettem (ennél csak egy lány volt durvább eddig, aki a cipőm mellé köpött - egy buszon), akkor tényleg alapos sokkot kaptam. Senki ne nézzen múzeumot kínai turistacsoportokkal övezve, ha teheti.

A város maga nem szép vagy különösebben izgalmas hely, de persze nem is miatta jön ide az ember: az igazi cél a híres agyagkatonák megtekintése, aminek múzeuma húsz km-re fekszik Xi'antól.

Ahogy a Nagy Falnál, itt sem voltunk hajlandóak kifizetni az égbekiáltóan drága angolul vezetett-buszos túra árat, inkább tömegközlekedéssel vágtunk neki. Ezúttal sikeresebbek voltunk, egy helyi busszal egy óra alatt kijutottunk, és máris a komplexum bejáratát kerestük egy hatalmas betonozott placcon.

Épp megleltük a bejáratot, mikor a hátunk mögül ránk köszöntek: Sziasztok, ti magyarok vagytok? - magas szőke lány kínainak tűnő, de tökéletes angolsággal bemutatkozó sráccal. Az öt éve Pekingben dolgozó Zsuzsi és a gyerekkorában Kanadába szakadt egyetemista Jin, akikkel aztán a nap hátralévő részét töltöttük.

Azt kell mondjuk, az agyagkatonák méltán híres és népszerű nevezetessége Kínának. Gondolom mindenkinek a könyökén jön már ki, hogy annak idején a császárral együtt eltemetett hadseregéről van szó, akik mind szépen ki voltak festve és fel voltak öltöztetve, csak hát    nagy idő még nagyobb foggal, a festék meg a textil megadta magát, úgyhogy nem tarunk történelem kiselőadást. Itt a Wikipedia cikk, hogy ne érhesse szó a ház elejét.

 A hadsereg méreteit már csak a felé épített stadionkupola

múlja felül, és persze a tömeg. Celeb révén bel- és külföldi turisták próbálnak egymás hegyén-hátán úgy hemzsegni, hogy mindnek legyen egy decens kis fotója a katonákról, esetleg róla a  katonák előtt. Nyugati révén nagyjából át tudsz fotózni a kínaiak válla felett, úgyhogy meglehetősen kényelmesen és csak kevés könyökléssel néztük végig a két nagyobb és az egy kisebb stadionnyi hol tökéletes – hol épp hogy felismerhetővé olvadt katonákat és amik még szebbek: a lovaikat.

A szokásos szuvenír hegyeken átverekedve magunkat, igyekeztünk nem tűnődni rajta, hogy ki vesz a kandalló elé német vagy skót juhász szőnyeget, és a gigaparkolókomplexumon átjutva hazabuszoztunk Xi'anba.

A vacsit a város messze legjobb helyén: a muszlim piacon költöttük el. Ennek a piacnak végre nem magasabb városrendezői szempontok alapján betonba öntött alakja-színe-szaga van, igazi, hamisítatlan piac piac, úgyhogy végre elmerülhettünk az „Ázsia orgiában”, amit Kína olyan gondosan írt ki a városaiból, ahol csak tud. Itt valamiért meghagyták, csodálatos hely, nézzétek meg ti is alaposabban ebben a bejegyzésben.

Négy nap után aztán összecihelődtünk, és felültünk a reggel induló és másnap reggelre Guangzhouba érkező (ez ugye 24 óra) vonatra, ahol egyrészt megállapítottuk, hogy Kína tíz év múlva mérföldekkel könnyebb hely lesz, az egyetemisták ugyanis, ha fellöknek, nem szó nélkül tovább mennek, esetleg majdnem leköpik a cipőd, hanem azt mondják, szorri. Másrészt mindenki halálra nevette magát az ételeinken, mert mi nem 5-6 instant tésztát csomagoltunk magunknak, mint a vonat összes többi utasa, hanem kenyeret, paprikát, sajtot, sonkát és almát. Hát, hogy lehet ilyeneket enni, néztek ránk, mi meg csak mosolyogtunk kedvesen és bocsánatkérőn, mert tudtuk, hogy ha megkínálnánk őket, azt mondanák, no, szenkju, és nem idegesen elfordítanák a fejüket, mintha ott sem lennénk.

Úgyhogy még visszajövünk, csak diplomázzatok le.