madein

Karni Mata egy középkori hindu szent asszony, Durga isten egyik inkarnációja (vagyis megtestesülése). A története szerint, vízfakasztó és halálból visszahozó csodatevései után, kasztjának, a Charannak legbefolyásosabb vezetojévé vált a régióban. Egy alkalommal fia megbetegedett, és a késon érkezo szent asszony már nem tudta megmenteni. Lement így hát Yamához, az alvilág istenéhez, hogy visszakérje a fiát, de az visszautasította. Karni Mata begozölt, és elhatározta, hogy kasztja eztán csak patkány képében reinkarnálódik, mivel minden állat közül csak azokra nincs befolyása Yamának.

A templom sokkal prózaibb okkal épült. Karni Mata, mint rengeteg követovel rendelkezo befolyásos vezeto, szövetségre lépett a közeli Bikaner alapítójával, Rao Bikával, aki az így megerosödött hadseregével sikeresen verte vissza a muszlimokat. Ennek emlékére építették a templomot, ahol a patkányként újjászületett Charanoknak nem kell nyomorúságos patkányéletet élniük, etetik, itatják oket.

Érdekes kérdés, hogy a Charanok úgy általában, miként vélekednek a bosszúról: a patkányéletrol. A templomban élo patkányokat elnézve annyira azért nem rajonghatnak érte. Amerre csak nézel, nyomorúságos állapotban lévo rágcsálók. Mint Keleten általában itt is levetett cipovel, zokniban kellett a templomba bemenni, ami itt eloször kapott jelentoséget a természetes kulturáltságon túl: mászkáltunk az ürüléken, a szétszórt narancssárga ételen, a félhalott patkányok levált darabjain (A zoknikat ki fogom dobni. Sára). A szag leírhatatlan, a szukebb helyekre nem is bírtunk bemenni. Mikor már azt hittük, mindent láttunk, és az iszkoló Sára vezetésével kifelé tartottunk, egy idosebb indiai odajött kérdezgetni, és miután megtudta, hogy MI MÉG NEM LÁTTUK A FEHÉR EGERET, visszaterelt bennünket az udvar egy eldugott szegletébe, ahol megpillanthattuk több száz undorító fekete között azt az egy undorító fehéret. Mi lefotóztuk, o megnyugodott, mi pedig távoztunk az eddigi legbizarrabb helyrol, ahol valaha voltunk.

A sofőrünk fontos, vele töltünk 15 napot, rá vagyunk utalva. Ugyan Delhiben egyszer bemutatkoztunk, akkor még nem tudtuk, hogy ő a végleges sofőr, így a neve mindkettőnk memóriájában elsikkadt. Öt együtt töltött nap után nem merjük megkérdezni még egyszer, úgyhogy én sofinak, a Marci Jodának hívja, ami szerintem felháborító. Neki könnyű, mi csak Sir és Ma'am vagyunk.

Hallgatag, alacsony, kedves szemű indiai. Sokkal félénkebb a többieknél. Nehezen érteni, amit mond, hindi szórendbe szervezi az angol szavakat, egészen sajátos a kiejtése, a segédigéket nem használja, és nem is nagyon érti. Kicsit úgy töri az angolt, mint Joda. Mivel nem értjük egymást, nem nagyon beszélünk, és ettől mindannyian egy kicsit zavarban vagyunk. Mióta elindultunk, csak fehér ingben van – szerintem bizonyosan az úri sofőr szerepében. Igen kellemetlen tulajdonsága, hogy folyton megpróbál nekünk guide-okat szervezni. Nehéz udvariasan úgy visszautasítani egy ilyen fickót, hogy előtte már a haver megígérte neki, hogy itt jön élete pénze.

Eddig sikeresen vettük az akadályt, Bikanerben meg is sértődött, hogy ellógtunk egyedül a városba a „Mandawa no guide, Bikaner with guide” ellenére.

Miután elso napunkon ijedtségünk és kultúrsokkunk kihasználva betoltak bennünket egy turisztoffiszba (elvileg a belvárosba mentünk a taxissal), Mr. Raj karmaiba kerültünk. Lehengerelt bennünket intelligenciájával, az indiai lehúzás kello fokú, valahol mégis megérto helytelenítésével és gyorsaságával. A lelkünkre kötötte, hogy reklámozzuk mindenfelé, amerre csak járunk, de foleg otthon, hát most itt a reklám.Kifizettünk neki egy elég drága (Indiához képest nagyon drága), nászútszeru észak-indiai túrát. Saját sofor (neki saját posztot fogunk szentelni) visz végig bennünket légkondis autóval a megbeszélt útvonalon:

Delhi, Mandawa, Bikaner, Jaisalmer, Jodhpur, Ranakpur, Udaipur, Pushkar, Jaipur, Agra, Varanasi, Pokra.

Jaisalmerben sivatagi túrára visznek teveháton, egy éjszakát a sivatagban töltünk. Agrából Varanasiba éjszakai vonattal megyünk, onnan tovább pedig busz visz át a határon Nepálba: Pokrába.

Mindent elore megszerveztek nekünk, kézbe kapjuk a jegyeink, a szállásokon csak egy cetlit kell bemutatnunk, és már visznek is a gyönyöru, légkondícionált, tiszta szobákba.

Pont nem ezt a fajta turizmust szerettük volna a mienknek tudni (erre pénzünk sincs, illetve ezentúl biztosan nem lesz), de sok érv szólt a döntés mellett.
Az útvonal, amelyet bejárunk, tömegközlekedéssel nagyon nehezen megoldható, túl sok idot és utánajárást igényelt volna, ezért nem is mertük álmodni, hogy például Mandawába eljutunk.

Még elég esetlennek érezzük magunk a klíma, a lehúzás, a zaj, az angol hiánya és a bámulás miatt, három hét nyugalom és biztonság pedig pont elég ido arra, hogy beleszokjunk ezekbe a dolgokba (reméljük).

Így nagyon kényelmesen utazunk. Jóval kevesebb szituáció akad, ahol lehúzhatnak (tulajdonképpen egyszer húztak le nagyon, és nem sokszor kicsit - lelkileg ez nekünk jobb). A szállásra jó szívvel menekülünk vissza, ha hisztirohamot kapok, hogy ezredszer is robogóval köröznek körülöttem. A vezetonk megmondja, hogy körülbelül minek mennyibe kéne kerülnie, mert oszintén szólva ugyanazt a gránátalmát húsz és száz rúpiának is elhiszem, és változó, hogy az eladó mennyire mond eloször fölé a reális árnak (ami megint városonként más és más).

Biztos, hogy nem megyek ki az ajtón. Itt elüldögélek az ágyon, nézem a víztisztító reklámokat, míg az emberek odakint megmosakodnak, munkát kapnak, megismerkednek a nyugati n?kkel, s?t megunják ?ket, lesz elég pénzük, szép biciklijük, nem köpködnek és nem akarnak már eladni semmit nagy barna szemekkel. Így keltem, biztató, igaz?
A tegnapi sokk nem múlt el, sőt mindent belepett: tényleg alig mertem kimerészkedni az utcára.

Végül mai nap pont úgy telt, ahogy a beszámolók szerint az ember els? indiai napjának telnie kell. Mi is és az indiaiak is ugyanazt a felállást képzeltük el; minden simán ment. Egész nap turisztoffiszerek, taxisok és hotelmenedzserek pingpongoztak velünk. A legzseniálisabb azért messze az a faszi volt, aki az orrunk el?tt érkez? panaszkodó smseket mutogatott nekünk azoktól a turistáktól, akik nem hallgattak az ? igéjére, és maguk indultak Észak-India felfedezésére. Miután viszonylag öntudatosan körülbelül hetvenezer forintnyit sikerült lealkudnunk az árból és megegyeztünk vele egy háromhetes túrában sof?rrel, jegyekkel, szállással, esett csak le, hogy a kétségbeesett smsek minden bizonnyal az irodában üldögél? alantas és sumák férfiak valamelyikét?l származtak.

Ez megy. Meg vagyunk ijedve mindketten.

Nem értjük, amit mondanak, ?k nem értik, amit mondunk. Vagy épp nem hallják: a sof?rrel folytatott gotoashop versus gotomonument küzdelem el?bbi indulója még nevezni is esélytelen volt, úgyhogy az elveszett (és az Aeroflot igérete szerint holnap érkez?) csomagokban maradt alapvet? higiénia beszerzése el?tt még megnéztük a kötelez?ket India kultúrájának terjesztése iránt mélyen elkötelezett vezet?nk megelégedésére.

Mivel egész nap autóban vagy turistaszagú monument-nél voltunk,   igazi arculcsapás volt a sof?r utolsó aznapi akciója: egyszer csak megállt a tömeg közepén és közölte, holnap itt találkozunk.

Bocs a kerdojelekert, javitani fogjuk.

Az Aeroflot kicsi volt, büdös, és késve indult. Repülobol szépek voltak a felh?k, körülöttünk egy vlagyivosztoki hokicsapatban harcolt a tesztoszteron a jólneveltséggel.
Moszkvában „kvikli, kvlikli szpesöl kontrol”- rohantunk át a terminálunkon, hogy elérjük a Moszkva-Delhi gépet. Ez nagyobb volt, mint az el?z?, videóval, amin remek orosz rajzfilmet adtak a királyfiról, aki az erd? összes állatát megmenti.

A Delhi repül?tér hatalmas és kongó üres vadonatúj terminálja az els?, ami India. Gyanúsan tiszta és új volt, nem értettük, hogy lehet ez, nem Frankfurtba vettünk jegyet. A csomagátvételnél beigazolódott a gyanúnk: a reptér valóban Indiában van, a hájtek csomagszalagon egy ponton minden csomag elakad, amit egy külön csomagelakadás-kezel? ember kezel még hajnalban is. A mienk sajnos nem akadt sehova sem, lekéste a gépet a vihogó kínai lányok nagy kék dobozai miatt még Moszkvában.

A csomagkönyörg?knek van egy laminált csomagtípus beazonosító lapjuk, amir?l egy indiai asszony képtelen volt beazonosítani a csomagját nagyon-nagyon-nagyon sokáig. Rajtunk kívül még két holland lány, egy orosz család és néhány indiai nézte ezt rezignáltan. Három óra aktív bürokrácia után született két indigóval másolt, szanaszétpecsételt dokumentünk a csomagjaink nemlétér?l.

A reptéren kívül kaptuk meg az els? adagot a klímából, olyan közepes szaunameleg, égett olajszag.
A taxisunk, akit öt indiai irodista utalt ki nekünk (sehol a hírhedt „taxi, taxi, sir!”), egyáltalán nem tudta, hol a hotelünk, de kitartóan próbálkozott: gátlástalanul ébresztett fel riksáikon alvó riksásokat. Az utakon mindenfelé kutyák, tehenek, dolgozó munkások lámpával, sok ember kicsi járm?veken.

És végül Hotel Keston, hajnali négy. Taxisunk addig zörgetett az ajtón, míg a pult mögül a földr?l felkászálódott egy id?ponthoz képest udvarias indiai, aki nem tudván mit kezdeni a „hotel reservation paper”-ünkkel felébresztette a közeli, irodának nevezett lyukban alvó f?nököt, akinek minden mindegy volt, úgyhogy megkaptuk a szobánkat. Mintegy negyedóra alatt felvette a szandálját, és felkísért az emeletre egy hetven fokos szögben emelked? lépcs?n.
Mindketten nagyon kutyául voltunk.