Mint mindig, most is én írom meg, hogy hogyan jutottunk A-ből B-be. Nem tudom, hogy miért osztjuk mindig rám az utazós posztokat, ez már inkább hagyomány. Jól ki lehet panaszkodni és cinikuskodni magad egy ilyen poszt keretében, úgyhogy nincs is ellene kifogásom.
Különösen igaz ez erre az útra, ami az utóbbi nyolc hónap talán legrosszabb élménye volt.
Ért minket az út során már sokféle és alapos sokk, sokszor vertek át kicsit, közepesen és nagyon, sok minden történt, amit nem mi kontrolláltunk, vagy mi tettük, de elrontottuk. Szóval sok rossz is volt a rengeteg jó mellett, de ennél kiszolgáltatobbnak soha életünkben nem éreztük magunk.
Ez egy hosszú nap története lesz, egy igen hosszú napé. Érdekes, mert szerepet cseréltünk valahogy a történtek alatt. Rendszerint Marci menetel elöl, könnyen felidegesíti magát, ha nehezen mennek a dolgok, én meg nyugtatom és át-átveszem a stafétát, ez alkalommal azonban valahogy Marci volt tök nyugodt, és én készültem ki, igaz, ő végig teljesen a háttérben maradt, én meg a teljes lelki lenullázódásomig küzdöttem.
Most mondaná azt Kriszti, hogy köszöni az előelemzést, akkor talán meséljem is el, hogy mi történt. És igaza lenne. Szóval:
A cél az volt, hogy nyolc óra alatt megtegyünk egy másfél és egy négyórás buszutat Fuzhouig, ahonnan késődélután indult a szupergyors és szuperdrága vonatunk Pekingbe. Hajnali ötkor keltünk, hogy elérjük a buszt, ami a Név Nélküli Faluból elvitt minket a következő nagyobb városig, Longyanig ahonnan az útikönyv és az egy darab angolul beszélő helyi szerint óránként ment busz Fuzhouba.
Longyanba kicsit később értünk, mint kellett volna valami dugó miatt, de még mindig bőségesen volt időnk találni egy másik buszt. Természetesen nem arról a buszállomásról indult a buszunk, ahova érkeztünk, de a kalauzlány kedves volt, és leírta nekünk kínaiul, hogy melyik állomásra kell eljutnunk.
Ugyan ilyenkor a kezedben szorongatsz egy cetlit a kínai karakterekkel, és úgy érzed közelebb jutottál a megoldáshoz, de valójában semmi garancia nincs rá, hogy tényleg az van ráírva, ahova neked menned kell. Ilyen Kínában: lépésenként rá kell bíznod magad egy opcionálisan rosszindulatú/idióta/valamit épp rosszul tudó vadidegenre.
Mindenesetre taxi híján beültünk egy riksába, akinek női sofőrével tisztáztuk, hogy a cetli tartalmához kívánunk eljutni, sikeresen lealkudtuk az árat, és már indultunk is. A sarkon egyszer csak megállított egy rosszarcú pasi meg egy göndör hajú nő, akik hablatyoltak össze-vissza kínaiul, meg leírták, hogy 170 yuan (olyan 5ezer Ft) lesz a jegy. Mondtuk rendben, kösz. Írogattak mindenfélét kínaiul – minden kínai szent meggyőződése, hogy ha nem is beszélsz kínaiul, de legalábbis tudsz olvasni -, mi meg nevettünk, meg mondtuk, hogy nem értjük, ezt szokták csinálni, nem gond. Aztán a nő hirtelen beszállt mellénk, és elindultunk.
Ázsiában nem olyan meglepő az ilyesmi, sok ilyet láttunk már, bizonyára segíteni akar, különben sem tud velünk mit csinálni, ugye. A riksás kitett minket a városból kivezető út végén álló autópályakapunál, és mindkettő szentül állította, hogy ide jön a busz. Egy óra múlva.
Nem nagyon tudtunk mit csinálni, nem tudtuk, hogy ez van-e a cetlin, nem tudtuk, hogy jó helyen vagyunk-e, hogy ha el is indulunk innen, hova menjünk, ha valahova el is tudnánk indulni, kivel tegyük. Volt ott több riksás is, de szemmel láthatóan összezártak, mi a göndör hajú nő tulajdona voltunk addigra, nem volt menekvés. A másik, hogy általábn igaz, hogy a legjobb, amit tehetsz, hogy ha bízol a helyiben, eddig ez működött, és amúgy is csak valami ellenszenvre alapozva mentünk volna máshova.
Ez a buszra váró egy óra aztán rémesen telt. Ha a busz tényleg megjön egy óra múlva, még elérjük a vonatot, számolgattuk, néztük az órát. Feltűnt a ronda pasi is korábbról, és megpróbált rávenni elég agresszíven, hogy adjuk oda a nőnek a kétszer 170 yuant. Illetve hát gondoltuk, ezt akarja. Mondtuk, hogy kizárt dolog, amíg fel nem szállunk a buszra, hogy bárkinek a kezébe pénzt adjunk. Illetve mondtuk volna, ha legalább a busz szót értik, de egy azaz egy szót sem beszéltek angolul.
Elkezdtek körénk gyűlni a riksások meg a különféle buszokra várakozó helyiek, és mind mind kiabáltak kínaiul, hogy adjunk a nőnek pénzt. A csúcsot egy srác jelentette, aki rendelkezett angol szókinccsel a money szó formájában, amit erélyesen, de nem túl kreatívan használt jobb belátásra térítésünkre.
Addigra feladtam az angol küzdelmet, és elmagyaráztam nekik századszor is immáron zamatos magyarul: az kurva élet, hogy én pénzt se neked, se az ocsmány haverjaidnak nem adok, amíg nem ülök a biztos helyemen a buszon, és ha még egyszer megfogod a karomat kisanyám, én egész biztosan megütlek, te pedig ne bámuljál, bazd meg, én is olyan ember vagyok, mint te, csak kicsit több az agysejtem”.
Szóval elütöttük az időt együtt kellemesen, az a rohadt busz meg nem akart megjönni. Amikor már egy percenként néztem az órám, és alig álltam a lábamon az idegességtől, a göndör hajú nő betömködött minket a gusztustalan pasi riksájába, és elindultunk befelé a városba. Kizárólag azért voltunk hajlandóak újra beszállni. Mert egy velünk együtt várakozó és éppúgy Fuzhouba tartó kínai srác is velünk jött.
Elvittek vissza a városközpontba, ahol egy forgalmas út mellett vártunk sok egyéb kínaival a buszra. Itt már egyesével számoltuk a múló perceket, és halkan – mintegy magunk előtt sem elismerve ennek lehetőségét - elkezdtük tervezgetni, hogy mit csinálunk, ha lekéssük a vonatot. Állt ott egy intelligensebbnek látszó fiatal férfi, megmutattam neki a vonatjegyünket a Fuzhou felirattal.
Teljesen kiakadt, hangosan összeveszett az undi férfival, még lökdösődés is kezdődött, mert időközben megjött a busz, és az tolt fel minket rá, ez meg üvöltött vele kíniul, szemmel láthatóan nem akarta, hogy felszálljunk. Akkor én már gyanítottam, hogy nem lesz jó nekünk ez a busz, de képtelenek voltunk nem felszállni az első járműre, amit három órán belül láttunk.
Lecuccoltunk hátul, és előreszaladtam a kedves fickóhoz – aki persze egy szót sem angolul -, hogy megtudakoljam, mikor érünk Fuzhouba. Iszonyatosan ideges volt, szinte remegett a dühtől, és leírta, hogy félórával a vonatindulás után érkezünk meg, majd a szélvédőhöz vágta a tollat. Amikor először vált tisztává, hogy ennyi volt, lekéstük, akkor összeomlottam.
Hátravánszorogtam, kiderült, hogy Marci időközben a sokk hatása alatt kifizette a jegyeket a göndörnek, aki nyilván nagyot kaszálva a töredékét odaadta elöl a kalauznőnek jegyekre.
Ezt már szinte nem is érzékeltem, csak ültem ott, és folyt a könnyem, ilyen rossz emberekkel még soha nem találkoztunk. Ha a buszállomásra vittek volna egyből, már félúton lettünk volna, csak persze ott a jegypénztár miatt esélye sem lett volna trükközni a jegy árával. Hevertünk megsemmisülve hátul, a kedves kalauz nő hozott nekem zsepit, a kínai utasok csak lopva mertek ránk hátranézegetni.
Aztán hirtelen a kedves férfi hátrajött egy mobillal, aminek a másik végén egy angolul beszélő nő volt. Mondta, hogy már elmagyarázták neki, hogy mi a baj, de tisztázzuk még egyszer, aztán megpróbál segíteni. Sírástól fojtott hangon, de összeszedtem mindent, amit tudnia kellett, azt mondta, majd visszahív, letettük. Fél-egy óra múlt el, minket evett az ideg, mert hegyek között voltunk, és nem volt térerő.
Végül hívott a nő, mondta, hogy a bátyja (a kedves pasi)segít kivitelezni, a következőt kell csinálni: leszállunk Xiamennél (ahol pár napja voltunk), eltaxizunk a vonatállomásra, ahonnan gyakran jár vonat Fuzhouba, probléma megoldva. Nem győztem eléggé hálálkodni, pedig még alig fogtam fel, hogy mi is történik.
Megint csak félóra múlva, lekanyarodtunk az autópályáról, az utasok nézték, hogy mi a franc van, nem a jó irányba megy a busz. Két perc múlva megálltunk, és előlről kiabáltak meg mutogattak, hogy menjünk. Leszálltunk, a cuccainkat két-három utas betuszkolta egy autóba, a kalauznő kifizette a sofőrt, a kedves pasi elmagyarázta neki, hogy hova vigyen miket, a kezembe nyomott egy lapot egy kínai szöveggel, majd mindenki, mintha mi sem történt volna, felszállt a buszra. Alig tudtam elkapni a kedves pasi tekintetét, hogy mosolyogva – meg persze zokogva – megköszönjem a segítségét.
Sokkomban egy puszit dobtam neki, ő alig-alig nézett rám, szemmel láthatóan még mindig fel volt indulva, hogy hogyan kihasználtak minket. Nem találkoztam még önzetlenebb vadidegennel, mindig emlékezni fogok az arcára.
Egyértelmű volt, hogy a gonoszsággal meg tudtam küzdeni, de ez a színtiszta, önzetlen jóság, amit a buszon attól a pár embertől kaptunk, az kikészített. Nem nagyon tudtam felfogni ami történt, az mindenesetre biztos. A vonatállomásra érve már összeszedtem magam annyira, hogy ne rázzon a sírás, de sajnos itt még nem ért véget a kálváriánk.
A jegypénztárban a betuszkolt kínai levél hatására kerítettek egy angolul beszélő lányt, aki elmagyarázta, hogy már nincs hely azon a vonaton, amivel el tudnánk érni a fuzhoui csatlakozást, de várjunk, amíg felhívja a kollégáját, hogy elintézze nekünk, hogy mégis felszállhassunk a vonatra. A kínai pályaudvarokon egész addig kell a váróteremben maradni, amíg be nem gördül a vonat a vágányra. Ekkor engednek csak át a kapukon, hogy felszállhass.
Végül a jegyes lány elkísért bennünket a beengedést felügyelő lányhoz, és elmagyarázta neki a szituációt, az meg beleegyezően bólintott. Egy órát kellett várnunk a vonatunkra, amire tényleg gond nélkül felengedtek. Innentől már semmi gond nem volt, - aznap először - ettünk egy instant tésztalevest, megöleltük egymást, végül pedig bőven elértük a pekingi csatlakozásunk.
Én aznap ugyan már nem szólaltam meg többet, de Marci megfogadta, hogy Kína hátralevő részében minden jegyet előre megveszünk, minden szállást előre lefoglalunk, mindig kérünk pick up-ot a hosteltől és soha, de soha nem szállunk be riksába, csak méteres taxiba.
Utolsó kommentek