Az éjszakai busszal délelőtt érkeztünk csak meg Xiamenbe, ami első pillantásra is jó helynek tűnt, aztán másodikra is. A tömegközlekedés – még a felszíni is – könnyen használható volt, nem beszélve a helyiekről, akik nagyon kedvesek voltak, és sokat segítettek, persze egy szó angol nélkül. A város kellemes, de sok izgalmat nem rejt, az igazi célunk az ötperces kompútra fekvő Gulangyu sziget volt.

Ez annak idején az európai kolónia lakhelye volt, sokféle nemzet tette ide kereskedelmi székhelyét. Gyönyörű európai stílusú épületek, kövezett utcácskák, osztrigára specializálódott tengeri herkentyű éttermek, tengerparti sétány, szuvenírások félelmetes koncentrációja. Igazi Szentendre érzés. A kínaiak is így gondolják, kínai turistacsoportok ezrei toporogtak mindenfelé.


Viccen kívül állatcsordára hasonlítanak: tehetetlenül követnek egy zászlót/szőrmókot/táblát/esernyőt a magasba tartó idegenvezetőt, összeragadnak egy csomóba, ha nem szólnak rájuk, hogy JOBBRA megyünk, simán elvesznek öt perc alatt. Ezt elkerülendő a vezető hangosbemondóval tereli őket, nem számít, hogy utcán, szuvenírboltban, múzeumban vagy étteremben vannak-e.

(Ennek csimboresszója, mikor a tökéletesen csendes múzeumi teremben nézel mondjuk egy vitrint, és egyszer csak beviharzik egy hangosbemondós pásztor a maga olyan húsz-harminc tehenével, akik mind szemrebbenés nélkül közéd és a vitrin közé furakodnak, és olyan tízen azonnal bivalyerős vakuval le is fotózzák a közvetlen a hatalmas vörösen áthúzott fotógép jel mellett fekvő érdektelen textildarabkát, miközben a vezető hangosbemondója iszonyat fejhangon üvölt kínaiul.)


(Ó, és ne felejtsem, hogy ezek után kapnak mondjuk öt perc szabidőd, mielőtt tovább kéne menni a következő szintre, úgyhogy szétszélednek, beborítanak minden négyzetmétert és különböző csoportképeket és egyedül pózolós fotókat készítenek mondjuk a wc mellett kitett művirágos váza mellett.)


Szóval sok a csoport, kerülgetni kell őket, de legalább elvégzik helyetted a szuvenírárusok anyagi kielégítését, akik így nem sikongatnak utánad - kínaiul gondolom rendkívül meggyőző – ajánlatokat. Meg ha lemegy a nap, és mind hazakompoznak a nagy szállodájukba, akkor a sziget megmutatja az igazi báját.

Nagyon szerettünk sétálgatni a szűk sikátorokban, a hegyoldalakban, jó volt be-belesni a szép, nem giccsesen felújított villák kertjébe. Megtaláltuk a művészfőiskolát, és a diákok hol jobb,

hol rosszabb szobor koppintásait a kertben. Jó volt minőségi kávét inni ízlésesen berendezett kávézókban, és még tűrhető házijoghurtot is találtunk.


Ugyan nem ettük tele magunk herkentyűvel – ez az étterem előtti

levegőztetett lavórból kiválasztható mindenféle élőlény elég sokkoló volt -, de az osztrigát azért kipróbáltuk. Marci nem, én szerettem.


Hamar kiderült, hogy az esküvő is nagy üzlet Gulangyun, a szigeten több romantikusan kiöltözött pár is körözött stylisttal és fotóssal néha tökéletes és szerelmes pózba merevedve. Ennek megfelelően a szállók nagy része nászutasokra specializálódott, nem épp a mi árfekvésünkben képzelve el az árakat. Kétórás küzdelem kellett, de végül találtunk egy ilyen nászutas szobát élhető árral és ami még fontosabb, Shakirás csempével.


A tervezett egy helyett végül hármat maradtunk a szigeten, hogy erőt gyűjtsünk az igazi vidéki Kínában való elmerülésre. Visszagondolva, maradhattunk volna többet is, de erről már majd a következő posztban mesélünk.