Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Luang Prabang: bagettfalva a dzsungelben

 

Luang Prabang egy napnyi kacskaringós buszútra található a fővárostól az észak-laoszi hegyek között. A város annak a három királyság egyikének a volt központja évszázadokig, amelyekből aztán Laoszt összegyúrták egy európai békekonferencián. Az utolsó királyuk egy távoli börtönben halt meg miután a kommunisták átvették a hatalmat az országban. A helyi múzeumban a mai napig meg lehet nézni a királyi autókat – mi végül nem tettük.
Luang Prabang Laosz egyetlen olyan települése, ami többé-kevésbé átvészelte az évszázadokat, és van mit mutatnia a hegyeken és a vízeséseken kívül az idelátogató turistáknak. A belvárosban sétálva gyakorlatilag egy francia kisvárosban vagy: egymást érik a francia nevű (és étlapú) éttermek, a drága butikhotelek, az utazási irodák és a spa-k. A nagy felújítási lázban a belváros teljesen elvesztette a gyökereit, ázsiaiakat már csak a mellékutcákban találni, meg persze a külvárosban, de az meg egy tipikus, poros, unalmas vidéki városka.
Mikor első napunkon hajnali hatkor megérkeztünk a belvárosba, meglepve tapasztaltuk, hogy álmos, jólöltözött turisták csoportjai kókadoznak az utcák sarkain pokrócokon ülve. Nem tudtuk mire vélni, tán kollektív bombariadó van? Később rájöttünk, hogy a rengeteg turista szerzeteseket etetni kelt fel hajnalban. Buddhista szokás ugyanis, hogy a szerzetesek minden reggel körbejárják a városukat és ételt gyűjtenek a kolostornak aznapra. (Ez nem kéregetés, a helyiek így áldoznak Buddhának, ezzel bizonyítják a hitüket.) Na, ezek az emberek mind vettek előre elkészített kis ételpakkokat vagy szépen becsomagolt rizst vagy hatszoros árú banánt, hogy hajnalban odaadhassák valamelyik narancssárga ruhás fiúnak és így fürödjenek egyet a valódi Délkelet-Ázsiában.
Hiába van sok helyen kiplakátolva, hogy ne nyomj a szerzetes arcába fényképezőgépet két centiről egy jó portré reményében, és ne kövesd utcahossznyit kamerával, mert nem a te kedvedért beöltözött színész, akit ezért fizetnek – direkt felkeltem és lefotóztam, hogy elhiggyétek, mit művelnek az emberek. Mellesleg a laosziakat sem kell félteni, buszokkal hurcolják ide a szerzeteseket a környékbeli falvakból, hogy minden turistának jusson egy kis spiritualitás. Ezt elnézve mondjuk kicsit megingott az angyal buddhista-ördögturista felosztásunk.
A városban található néhány tényleg egészen eredeti öt-hatszáz éves buddhista szentély az eddig látott legkreatívabb Buddhákkal. Tombol az alkotói szabadság, vannak kövérek, soványak, nagyfülűek, nem csak az uncsi kerek fejűek, mint Thaiföldön vagy Mianmarban. Ezen túl csak a környékbeli falvakba lehet elmenni - néhány busznyi ötvenes franciával vagy kényszeresen hangoskodó angol fiatallal együtt- megvizsgálni a népviseletbe öltöztetett kisebbségeket, akik spontán szövik a népviseletet picit unott fejjel. Van néhány barlang és vízesés is a közelben, de ezek Laoszban minden nagyobb domb alatt megtalálhatóak, és ezek még csak nem is a legszebbek.
Az tisztán látszik, hogy itt az igazi Ázsiát valamikor harminc évvel ezelőtt hagyta el teljesen a belváros, az is nyilvánvaló, hogy mindez a rengeteg idezarándokló ötvenes angolt és franciát egyáltalán nem zavarja. Boldogan eszik a bagettet és nézegetik az internetet a laptopon a kávézókban. Mi is ettük és mi is nézegettük, és rendkívül kényelmes és élvezetes volt, csak egész egyszerűen nem ezért jöttünk. Úgyhogy inkább elindultunk Északra.

Luang Prabang egy napnyi kacskaringós buszútra található a fővárostól az észak-laoszi hegyek között. A város annak a három királyság egyikének a volt központja évszázadokig, amelyekből aztán Laoszt összegyúrták egy európai békekonferencián. Az utolsó királyuk egy távoli börtönben halt meg miután a kommunisták átvették a hatalmat az országban. A helyi múzeumban a mai napig meg lehet nézni a királyi autókat – mi végül nem tettük.

Luang Prabang Laosz egyetlen olyan települése, ami többé-kevésbé átvészelte az évszázadokat, és van mit mutatnia a hegyeken és a vízeséseken kívül az idelátogató turistáknak. A belvárosban sétálva gyakorlatilag egy francia kisvárosban vagy: egymást érik a francia nevű (és étlapú) éttermek, a drága butikhotelek, az utazási irodák és a spa-k.

A nagy felújítási lázban a belváros teljesen elvesztette a gyökereit, ázsiaiakat már csak a mellékutcákban találni, meg persze a külvárosban, de az meg egy tipikus, poros, unalmas vidéki városka.


Mikor első napunkon hajnali hatkor megérkeztünk a belvárosba, meglepve tapasztaltuk, hogy álmos, jólöltözött turisták csoportjai kókadoznak az utcák sarkain pokrócokon ülve. Nem tudtuk mire vélni, tán kollektív bombariadó van? Később rájöttünk, hogy a rengeteg turista szerzeteseket etetni kelt fel hajnalban.

Buddhista szokás ugyanis, hogy a szerzetesek minden reggel körbejárják a városukat és ételt gyűjtenek a kolostornak aznapra. (Ez nem kéregetés, a helyiek így áldoznak Buddhának, ezzel bizonyítják a hitüket.) Na, ezek az emberek mind vettek előre elkészített kis ételpakkokat vagy szépen becsomagolt rizst vagy hatszoros árú banánt, hogy hajnalban odaadhassák valamelyik narancssárga ruhás fiúnak és így fürödjenek egyet a valódi Délkelet-Ázsiában.


Hiába van sok helyen kiplakátolva, hogy ne nyomj a szerzetes arcába fényképezőgépet két centiről egy jó portré reményében, és ne kövesd utcahossznyit kamerával, mert nem a te kedvedért beöltözött színész, akit ezért fizetnek – direkt felkeltem és lefotóztam, hogy elhiggyétek, mit művelnek az emberek.

Mellesleg a laosziakat sem kell félteni, buszokkal hurcolják ide a szerzeteseket a környékbeli falvakból, hogy minden turistának jusson egy kis spiritualitás. Ezt elnézve mondjuk kicsit megingott az angyal buddhista-ördögturista felosztásunk.


A városban található néhány tényleg egészen eredeti öt-hatszáz éves buddhista szentély az eddig látott legkreatívabb Buddhákkal. Tombol az alkotói szabadság, vannak kövérek, soványak, nagyfülűek, nem csak az uncsi kerek fejűek, mint Thaiföldön vagy Mianmarban.

Ezen túl csak a környékbeli falvakba lehet elmenni - néhány busznyi ötvenes franciával vagy kényszeresen hangoskodó angol fiatallal együtt- megvizsgálni a népviseletbe öltöztetett kisebbségeket, akik spontán szövik a népviseletet picit unott fejjel. Van néhány barlang és vízesés is a közelben, de ezek Laoszban minden nagyobb domb alatt megtalálhatóak, és ezek még csak nem is a legszebbek.

Az tisztán látszik, hogy itt az igazi Ázsiát valamikor harminc évvel ezelőtt hagyta el teljesen a belváros, az is nyilvánvaló, hogy mindez a rengeteg idezarándokló ötvenes angolt és franciát egyáltalán nem zavarja. Boldogan eszik a bagettet és nézegetik az internetet a laptopon a kávézókban. Mi is ettük és mi is nézegettük, és rendkívül kényelmes és élvezetes volt, csak egész egyszerűen nem ezért jöttünk. Úgyhogy inkább elindultunk Északra.

1 Tovább

feb16

Kutya kortárstánc produkció egy laoszi faluban.

0 Tovább

Vientiane: Ázsia, ami Európával álmodik

 

Vientiane – Ázsia aki Európáról álmodik
Őszintén szólva nem volt sok elképzelésünk arról, hogy milyen is Laosz. Valami dzsungel, magas hegyek, Mekong, színes népviseletű hegyi törzsek. Akikel találkoztunk mind azt mondták hogy „laidback” meg „relaxed”, a Ko Lantán megismert angol pár pedig kórusban zengték, hogy „Laosz az egy nagyon-nagyon békés ország”. Elég unalmasnak hangzott, de engem vonzott a túrázás meg a hegymászás lehetősége, Sára meg csak jött engedelmesen.
Az első dolog, ami szemet szúrt Vientiene-be érkezve, az óriási építkezések, amik az egész városban zajlanak. A belváros előtt tovahömpölygő Mekongot épp folyamszabályozzák, és csinos kis parkot építenek a szélére futópályával, szemetesekkel és virágosládákkal. Az öt utcányi belváros már teljesen odahagyta Ázsiát, hogy újjászülessen mint egy hamis, műanyag francia kisvárosként. A főutcán a néhány megmaradt százéves templomocska csendes szemlélője a változásnak, ahogy a kerék- vagy gumicsőboltból, garázsban berendezett étteremből mind-mind francia nevű pizzéria vagy hosszú borlistás kávézó lesz.
Az egész város olyan kicsinek érződik, nincs forgalom, nincsenek soksávos főutak és nehéz járművek. Nincsenek nagyon látnivalók sem, egy-két templom kivételével a legtöbbet elvitte a történelem. Vagy ami még valószínűbb: soha nem is tette őket oda.
Hogy igazságosabb legyek, voltunk egy kicsi buddhista szentélyben, ami a belvárosi turista-gettótól nem messze azért is megutatja milyen is a Laoszi Buddhista építészet, és ezt nagyon szerettük. Roppantul tetszett a kicsit naiv, sokkal szabadabb Buddha-ábrázolás, az óriási virágos edények, és a rengeteg kis fülke-Buddha a falon körbe.
Ha kegyetlen és őszinte akarok lenni azonban, akkor még mindig azt kell mondjam, ez a város csak annyira érdekes mint Nyíregyháza egy debreceninek. Valami megfoghatatlan okból mégis turisták hada jár itt fel-alá az egészet roppant eredetinek, franciának és DK-Ázsiának megélve. A relaxed, a laidback és a peaceful mindenesetre valóban illik rá. Másnap este le is léptünk Luang Prabangba.

Őszintén szólva nem volt sok elképzelésünk arról, hogy milyen is Laosz. Valami dzsungel, magas hegyek, Mekong, színes népviseletű hegyi törzsek. Akikkel találkoztunk mind azt mondták hogy „laidback” meg „relaxed”, a Ko Lantán megismert angol pár pedig kórusban zengték, hogy „Laosz az egy nagyon-nagyon békés ország”.

Elég unalmasnak hangzott, de engem vonzott a túrázás meg a hegymászás lehetősége, Sára meg csak jött engedelmesen.

Az első dolog, ami szemet szúrt Vientiene-be érkezve, az óriási építkezések, amik az egész városban zajlanak. A belváros előtt tovahömpölygő Mekongot épp folyamszabályozzák, és csinos kis parkot építenek a szélére futópályával, szemetesekkel és virágosládákkal.

Az öt utcányi belváros már teljesen odahagyta Ázsiát, hogy újjászülessen mint egy hamis, műanyag francia kisvárosként. A főutcán a néhány megmaradt százéves templomocska csendes szemlélője a változásnak, ahogy a kerék- vagy gumicsőboltból, garázsban berendezett étteremből mind-mind francia nevű pizzéria vagy hosszú borlistás kávézó lesz.

Az egész város olyan kicsinek érződik, nincs forgalom, nincsenek soksávos főutak és nehéz járművek. Nincsenek nagyon látnivalók sem, egy-két templom kivételével a legtöbbet elvitte a történelem. Vagy ami még valószínűbb: soha nem is tette őket oda.


Hogy igazságosabb legyek, voltunk egy kicsi buddhista szentélyben, ami a belvárosi turista-gettótól nem messze azért is megutatja milyen is a laoszi buddhista építészet, és ezt nagyon szerettük. Roppantul tetszett a kicsit naiv, sokkal szabadabb Buddha-ábrázolás, az óriási virágos edények, és a rengeteg kis fülke-Buddha a falon körbe.

Ha kegyetlen és őszinte akarok lenni azonban, akkor még mindig azt kell mondjam, ez a város csak annyira érdekes mint Nyíregyháza egy debreceninek. Valami megfoghatatlan okból mégis turisták hada jár itt fel-alá az egészet roppant eredetinek, franciának és DK-Ázsiának megélve. A relaxed, a laidback és a peaceful mindenesetre valóban illik rá. Másnap este inkább leléptünk Luang Prabangba.

0 Tovább

Thaiföldről Laoszba

 

Ayutthayából egy éjszakai vonatnak álcázott jégkamrában utaztunk egészen a thai-laoszi határig, ahol fél napot töltöttünk készletfeltöltéssel és a nyugati kényelem utolsó morzsáinak csipegetésével – mint később kiderült, eléggé feleslegesen.
A vonatállomáson reggel indiai mércével is értelmezhetően pofátlan riksásokkal kellett megküzdenünk, esküszöm minden kényelmetlenség ellenére van valami élvezetes abban, ha egy bételtől vörös fogú, rókaképű pasassal alkudozol a fuvar áráról egy tábla alatt, ami feketén-feherén megmondja, mennyinek is kéne lennie pont a lehúzás elkerülésére. Persze, ha mind az öt szemétláda, akinek túktúkja van, előre megegyezett egy háromszoros árban, akkor az embernek kevés eszköze marad az önérvényesítésre, de pont ettől jó makacskodni és két percig nem megadni magad, legalább küzdjenek kicsit, ha már a lelkük romlott.
A határ menti település ennél izgalmasabbat nem is nagyon tartogatott számunkra. A Tescoban bevásároltunk és az éhségünk enyhítendő vettünk két plasztik pizzát - hát ha valaha rákos leszek, azt ennek köszönhetem majd. Az utunk egyik egyértelmű személyiségfejlesztő hatása, hogy nincs bennünk kényszeres korreláció a vendéglátóipari helyiségekben eltöltött idő és a fogyasztásunk mértéke között. Ennek az új pofátlanságunknak köszönhetően, ha nem vagyunk szomjasak vagy éhesek, akkor az első megrendelt italunkkal/ételünkkel órákra is berendezkedünk a kávézó/étterem egy csendesebb sarkában. Most épp a Starbucks vendégszeretetét élveztük egész pontosan „két közepes kávé osztva három és fél óra” hányadossal.
A határátlépéssel nem volt gond, nem húztak le, gyors volt és gördülékeny. Utólag tudom, hogy a laosziak és az angol nyelv nem jó kombináció, külön posztot érdemelnének a szerintük angolul  megszületett gyöngyszemek, íme a legelső, amivel szembetalálkoztunk, a határok között közlekedő buszról van:
„Please note before your passenger into the car and please bring your luggage into the car every time is lost if the company is not responsible for any.”
Laoszban egy kedves szemű taxis befuvarozott minket a fővárosba, Vientiane-be, ahol a turistagettóban egykettőre találtunk magunknak egy budapesti lakás belmagasságával vetekedő szobát (2000 Ft).

Ayutthayából egy éjszakai vonatnak álcázott jégkamrában utaztunk egészen a thai-laoszi határig, ahol fél napot töltöttünk készletfeltöltéssel és a nyugati kényelem utolsó morzsáinak csipegetésével – mint később kiderült, eléggé feleslegesen.


A vonatállomáson reggel indiai mércével is értelmezhetően pofátlan riksásokkal kellett megküzdenünk, esküszöm minden kényelmetlenség ellenére van valami élvezetes abban, ha egy bételtől vörös fogú, rókaképű pasassal alkudozol a fuvar áráról egy tábla alatt, ami feketén-feherén megmondja, mennyinek is kéne lennie pont a lehúzás elkerülésére. Persze, ha mind az öt szemétláda, akinek túktúkja van, előre megegyezett egy háromszoros árban, akkor az embernek kevés eszköze marad az önérvényesítésre, de pont ettől jó makacskodni és két percig nem megadni magad, legalább küzdjenek kicsit, ha már a lelkük romlott.


A határ menti település ennél izgalmasabbat nem is nagyon tartogatott számunkra. A Tescoban bevásároltunk és az éhségünk enyhítendő vettünk két plasztik pizzát - hát ha valaha rákos leszek, azt ennek köszönhetem majd.

Az utunk egyik egyértelmű személyiségfejlesztő hatása, hogy nincs bennünk kényszeres korreláció a vendéglátóipari helyiségekben eltöltött idő és a fogyasztásunk mértéke között. Ennek az új pofátlanságunknak köszönhetően, ha nem vagyunk szomjasak vagy éhesek, akkor az első megrendelt italunkkal/ételünkkel órákra is berendezkedünk a kávézó/étterem egy csendesebb sarkában. Most épp a Starbucks vendégszeretetét élveztük egész pontosan „két közepes kávé osztva három és fél óra” hányadossal.

A határátlépéssel nem volt gond, nem húztak le, gyors volt és gördülékeny. Utólag tudom, hogy a laosziak és az angol nyelv nem jó kombináció, külön posztot érdemelnének a szerintük angolul  megszületett gyöngyszemek, íme a legelső, amivel szembetalálkoztunk, a határok között közlekedő buszról van: „Please note before your passenger into the car and please bring your luggage into the car every time is lost if the company is not responsible for any.”


Laoszban egy kedves szemű taxis befuvarozott minket a fővárosba, Vientiane-be, ahol a turistagettóban egykettőre találtunk magunknak egy budapesti lakás belmagasságával vetekedő szobát (2000 Ft).


 

0 Tovább

Ayutthaya: Bagannak béna, Aquincumnak menő

 

Ayuthaya
Az egy hét hosszú konzumálás és tespedés után Bangkokból első lendülettel csak Ayuthayáig sikerült eljutni, ami úgy 80 km-re északra fekszik a fővárostól. Szó szerint fapados vonattal utaztunk másfél órát a thai történelem egyik legfontosabb városáig. Az 1 méteres tengelytáv és a bangkoki főpályaudvar icipici mérete miatt a thai vasút inkább tűnik az állam (a király?) költséges hobbijának, mintsem valódi közlekedési eszköznek. Úgyis mindenki buszozik.
Ayuthaya a történelmi Thaiföld (anno Sziám) fővárosa volt az európaiak feltűnésétől kezdve egészen a 18. század végéig. Itt lakott a király, és idáig hajóztak fel a nagy kereskedőhajók, hogy lerakják a portékáikat. Izgi hely volt, éldegélt itt mindenféle náció a japántól a portugálig, volt bordély, fűszerkereskedés, minden, ami a korabeli nagy ázsiai kikötővárosok bármelyikében.
A múlt idő lényeges, a városkát manapság mesze nem mondanám izgalmasnak. Az egész régi hóbelevancból nem maradt szinte semmi. A várost két év háborúskodás után elfoglalta az épp reneszánszát élő burmai királyság hadserege xxxxxben: kirabolta, majd az egészet felgyújtotta. Egy nagyon gagyi Bagan (link) maradt: templomok és egyéb vallási épületek, minthogy csak ezek épültek akkoriban téglából.
A mai Ayuthaya egyik fele egy teljesen átlagos ázsiai kisváros csicsás-girlandos betonházakkal és bádogtetejű cölöpéttermekkel. Mivel a hely a thaioknak fontosabb mint a külföldieknek, a turistagettó mindössze egy pici utcácska. A város másik fele egy elhanyagolt állapotban lévő nagy közpark, ahol a megmaradt történelmi épületek düledező romjait lehet megtekinteni. Minden romra két virsliárus bódé és egy fagylaltoskocsi jut.
Mindez valószínűleg csak nekem érdekes, én nagyon szívesen sétálgatok düledező épületek között, amire a thaiok az összes megtalált Buddha darabkát felpakolták. Sára leginkább a pici múzeumban talált magára, ahol mindenféle piros gombokat megnyomva hülye népzenéket indított el egyre-másra, a csoportnak magyarázó idegenvezető rosszalló pillantásainak kereszttüzében.
Mivel egy napnál több látnivaló tényleg nincs, elefántháton meg már ültünk Nepálban, elhatároztuk, hogy elindulunk. Ha meg már elindulunk, akkor rögtön Laosznak megyünk, jöjjön a dzsungel végre. Chiang Mai kihagyva, rövidített útvonalon, Nong Khain keresztül megyünk Laoszba.

Az egy hét hosszú konzumálás és tespedés után Bangkokból első lendülettel csak Ayuthayáig sikerült eljutni, ami úgy 80 km-re északra fekszik a fővárostól. Szó szerint fapados vonattal utaztunk másfél órát a thai történelem egyik legfontosabb városáig. Az 1 méteres tengelytáv és a bangkoki főpályaudvar icipici mérete miatt a thai vasút inkább tűnik az állam (a király?) költséges hobbijának, mintsem valódi közlekedési eszköznek. Úgyis mindenki buszozik.


Ayuthaya a történelmi Thaiföld (anno Sziám) fővárosa volt az európaiak feltűnésétől kezdve egészen a 18. század végéig. Itt lakott a király, és idáig hajóztak fel a nagy kereskedőhajók, hogy lerakják a portékáikat. Izgi hely volt, éldegélt itt mindenféle náció a japántól a portugálig, volt bordély, fűszerkereskedés, minden, ami a korabeli nagy ázsiai kikötővárosok bármelyikében.


A múlt idő lényeges, a városkát manapság mesze nem mondanám izgalmasnak. Az egész régi hóbelevancból nem maradt szinte semmi. A várost két év háborúskodás után elfoglalta az épp reneszánszát élő burmai királyság hadserege 1767-ben: kirabolta, majd az egészet felgyújtotta. Egy nagyon gagyi Bagan maradt: templomok és egyéb vallási épületek, minthogy csak ezek épültek akkoriban téglából.


A mai Ayuthaya egyik fele egy teljesen átlagos ázsiai kisváros csicsás-girlandos betonházakkal és bádogtetejű cölöpéttermekkel. Mivel a hely a thaioknak fontosabb mint a külföldieknek, a turistagettó mindössze egy pici utcácska. A város másik fele egy elhanyagolt állapotban lévő nagy közpark, ahol a megmaradt történelmi épületek düledező romjait lehet megtekinteni. Minden romra két virsliárus bódé és egy fagylaltoskocsi jut.


Mindez valószínűleg csak nekem érdekes, én nagyon szívesen sétálgatok düledező épületek között, amire a thaiok az összes megtalált Buddha darabkát felpakolták. Sára leginkább a pici múzeumban talált magára, ahol mindenféle piros gombokat megnyomva hülye népzenéket indított el egyre-másra, a csoportnak magyarázó idegenvezető rosszalló pillantásainak kereszttüzében.

Mivel egy napnál több látnivaló tényleg nincs, elefántháton meg már ültünk Nepálban, elhatároztuk, hogy elindulunk. Ha meg már elindulunk, akkor rögtön Laosznak megyünk, jöjjön a dzsungel végre. Chiang Mai kihagyva, rövidített útvonalon, Nong Khain keresztül megyünk Laoszba.

0 Tovább

Bangkok, a konzumálom

 

Mianmar csodálatos volt, de kényelmesnek, pihentetőnek egyáltalán nem mondanám. Elég fáradtan, nyűgösen és nagyon-nagyon éhesen érkeztünk vissza Bangkokba. Szerencsére ez a város valószínűleg az egyik legalkalmasabb arra Délkelet-Ázsiában, hogy az ember minden nyugati szükségletét és mocskos vágyát kielégítse.
Úgyhogy mélyre merültünk a konzumálás gyönyöreiben.
Ettünk-ittunk:
Halálra ettük magunkat jobbnál jobb thai ételekkel, friss zöldséglevesekkel, halakkal, kagylóval, rákkal. Tonnaszámra vettük a gyümölcsöt: ananászt, guavát, görögdinnyét, mangót.
Voltunk egy remek kínaiban, ettünk sok szusit, kávéztunk igazi főzött kávét.
Marci sörözött, én ettem aranyos kis sült virsliket az albérleti vacsik emlékére. A sörből már meg tudok inni 3 kortyot.
Ettünk pizzát, voltunk a Burger Kingben és a McDonaldsban is.
Ettünk indiait többször is, elkezdett nagyon hiányozni mindkettőnknek.
Fagyiztunk, szotyiztunk, thai palacsintáztunk (én nutellást, marci kakaós-banánost), aszalt gyümölcsöztünk.
Koktéloztunk, turmixoztunk, jegeskávéztunk.
Voltunk moziban. Sajnos nem volt túl jó a kínálat, úgyhogy választottunk egy fiúst, egy lányost és egy gyerekest, hogy mindannyian jóllakjunk.
Megnéztük a Tron-t, ami szar volt, de látványos és kúl.
Megnéztük a Megamind-ot, ami csak aranyos volt, de 3D-s és színes.
És megnéztük a Burleusqe-et, ami szar volt, de eléggé picsás, hogy újra csajnak érezzem magam.
A thai popkorn fényévekre van a magyartól. Csak sima sósat kértünk, de természetesen ötféle ízben volt ingyen kostolóval, hogy a személyiségedhez és a filmhez legjobban illőt választhasd.
Voltunk akváriumban. Jó volt, de továbbra sem értjük, hogy mi kerül ezen ennyibe. Egyetlen dologgal tudott többet a Camponánál, kipróbálhattunk a fish-spat. (link) Talán nagyobb is volt, de erre nem emlékszem már.
Plázáztunk és piacoztunk. Keseregtünk, hogy miért lehet itt százszor jobb ruhákat venni, mint otthon sokkal olcsóbban, ezzel párhuzamosan lelkesen felfrissítettük a ruhatárunk, Marci kapott napszemüveget és papucsot is. Küldtünk haza dobozt, lehet velünk izgulni, hogy ne lopjanak ki belőle semmit.
Interneteztünk egy kiadósat: frissítettük a blogot, válaszoltunk az e-mailekre, órákon át skype-oltunk és cseteltünk, ó és persze egy kicsit facebook-oztunk.

Mianmar csodálatos volt, de kényelmesnek, pihentetőnek egyáltalán nem mondanám. Elég fáradtan, nyűgösen és nagyon-nagyon éhesen érkeztünk vissza Bangkokba. Szerencsére ez a város valószínűleg az egyik legalkalmasabb arra Délkelet-Ázsiában, hogy az ember minden nyugati szükségletét és mocskos vágyát kielégítse.
Úgyhogy mélyre merültünk a konzumálás gyönyöreiben.

Ettünk-ittunk.

Halálra ettük magunkat jobbnál jobb thai ételekkel, friss zöldséglevesekkel, halakkal, kagylóval, rákkal. Tonnaszámra vettük a gyümölcsöt: ananászt, guavát, görögdinnyét, mangót.

Voltunk egy remek kínaiban, ettünk sok szusit, kávéztunk igazi főzött kávét.

Marci sörözött, én ettem aranyos kis sült virsliket az albérleti vacsik emlékére. A sörből már meg tudok inni 3 kortyot.

Ettünk pizzát, voltunk a Burger Kingben és a McDonaldsban is. Ettünk indiait többször is, elkezdett nagyon hiányozni mindkettőnknek.

Fagyiztunk, szotyiztunk, thai palacsintáztunk (én nutellást, marci kakaós-banánost), aszalt gyümölcsöztünk.

Koktéloztunk, turmixoztunk, jegeskávéztunk.

Voltunk moziban. Sajnos nem volt túl jó a kínálat, úgyhogy választottunk egy fiúst, egy lányost és egy gyerekest, hogy mindannyian jóllakjunk. Megnéztük a Tron-t, ami szar volt, de látványos és kúl. Megnéztük a Megamind-ot, ami csak aranyos volt, de 3D-s és színes. És megnéztük a Burleusqe-et, ami szar volt, de eléggé picsás, hogy újra csajnak érezzem magam.

A thai popkorn fényévekre van a magyartól. Csak sima sósat kértünk, de természetesen ötféle ízben volt ingyen kostolóval, hogy a személyiségedhez és a filmhez legjobban illőt választhasd.

Voltunk akváriumban. Jó volt, de továbbra sem értjük, hogy mi kerül ezen ennyibe. Egyetlen dologgal tudott többet a Camponánál, kipróbálhattunk a fish-spat. (link) Talán nagyobb is volt, de erre nem emlékszem már.

Plázáztunk és piacoztunk. Keseregtünk, hogy miért lehet itt százszor jobb ruhákat venni, mint otthon sokkal olcsóbban, ezzel párhuzamosan lelkesen felfrissítettük a ruhatárunk. Küldtünk haza dobozt, lehet velünk izgulni, hogy ne lopjanak ki belőle semmit.

Becsületünkre legyen, a rehabilitáció alatt elmentünk a Modern Art Centerbe is. Bangkokban elég izgalmas a modern művészet, és a legutóbbi ittlétünkkor egy másik múzeumban meglátogatott kiállítás nyugat-európai mércével is rendben volt, úgyhogy mindketten azt vártuk, hogy most majd lerobban a fejünk az ázsiai fiatalok formabontóan új formanyelvétől. Ehhez képest a hatalmas, sokemeletes, jól használható terekkel rendelkező múzeumban a galériákon és kézművesboltokon kívül két kicsi kiállítás volt összesen: két hercegnőé. Előbbiek felejthetőek, utóbbiak viszont kifejezetten viccesek voltak.

Az egyik hercegnő egy kedves, jólelkű, természetes és hamvas lélek, aki viszi magával mindenhová kis digitális gépét, és kattintgat jobbra-balra. Ezeket a családi vakációkon, hivatalos látogatásokon vagy csak szokásos sétáin készült fotókat aztán a világon az egyetlenként nem a D meghajtón veszejti el valami mappába, hanem óriásnyomatokat készíttet és kiállítja egy hatalmas múzeum legfelső emeletén. Jó neki. Rossz nekünk.

A másik hercegnő egy rejtélyesebb, nőiesebb, egyben vagányabb és öntudatosabb személyiség. Az ő kiállítása már élvezhetőbb volt, de halk gyanúnk szerint nem igazán miatta: ezen egy negyed Britney Spears-nyi háttérgárda kellett, hogy dolgozzon - ami ugye még mindig elég sok. Ez egy remekül megcsinált és ízlésesen külsőséges, de elég üres és ötlettelen korunk CSAJ illetve NŐ-érzését körbejáró tárlat volt Vogue utánérzés fotókkal és magvas Reader's Digest idézetekkel - mindkettő őfelségétől.

A belépőjegy ingyen volt - nem akarom tudni, hogy mibe került így ez az egész a thai államnak -, úgyhogy a thai kamaszok ellepték az épületet és minden lehetséges helyen és pózban lefotózták egymást a mobiljukkal. Mi őket kerülgetve végig sétáltuk az egészet, hogy aztán csalódottan visszakullogjunk második otthonunkba, az MBK Centerbe mozizni és vacsorázni.

Miután interneteztünk egy kiadósat: frissítettük a blogot, válaszoltunk az e-mailekre, órákon át skype-oltunk és cseteltünk, ó és persze egy kicsit facebook-oztunk, már készen álltunk, hogy tovább induljunk Észak-Thaiföldre, vissza Ázsiába.

0 Tovább

Shwedagon Pagoda

A Yangonban töltött harmadik napunk délutánjára időzítettük a legnagyobb látványosságot, a Shwedagon Payát.

Ez a mianmari buddhizmus legfontosabb épülete. A sztupa (vagy paya vagy pagoda) egy sík tetejű dombon épült, és lévén maga is mintegy száz méter magas, majdnem mindenhonnan látható a városból. A pontos korát senki sem ismeri, a mianmariak 2500 évesnek hiszik, punktum. Az biztos hogy a 15. századtól minden magára valamit adó uralkodó adományozott aranyat, épített kis sztupát vagy végzett nagy felújítást a dombon. Ennek köszönhetően a fő sztupát ma kisebb sztupa-szentély-templom erdő veszi körbe.

Az angolok az érkezésük lendületével rögtön el is foglalták: jól kirabolták és erőddé alakították, tudván, hogy nincs az a burmai, aki ágyúval lőne a legszentebb épületre.

A Swedagon paya a mianmari buddhizmussal szerves egységet alkotó kesze-kusza babonatenger központi eleme. Van itt jövőbe látó, szerencsét hozó és gyógyító Buddha szobor is, van egy hatszögnyi terület, ahol az ember minden vágya teljesül, végül találtunk vizsgán átsegítő Buddha szobrot is.

Minket teljesen lenyűgözött a hely, egy egész délutánt a dombon való lófrálással és üldögéléssel töltöttünk. Csupán attól, hogy a város fölött van és le van burkolva márvánnyal, olyan mint a katolikus mennyország egy magyar rajzfilmben. A domb megszámlálhatatlan kis épülete, sztupája, szentélye, mind aranyozva és faragásokkal díszítve a bennük fekvő/ülő/álló buddhaszobrokkal azonban egészen szürreális, valóban transzcendens élménnyé teszi a Shwedagon Payát.

A helyiek le-föl sétálgatnak, keresik az aznapi imájukhoz megfelelő helyet, imádkoznak valamelyik eldugott szobor előtt, vízzel locsolják a Buddhát buddhista szokás szerint: első a Buddhának, második a Tanításoknak, harmadik a szerzeteseknek, negyedik a szüleidnek, ötödik a mesterednek. Minden nagyon békés és csendes.

1 Tovább

Burma beach baby

 

A Chaung tha tengerpart teljes teltházzal fogadott minket lévén épp Mianmar legszentebb nemzeti ünnepe. (Január 5. a függetlenségük napja.) Szerencsére még az Inle tónál eszünkbe jutott felhívni egy szállást, és foglalni egy szobát. A hotelt – a szobánkat féltve - azután minden településről biztosítottunk telefonon, hogy megyünk ám csak a mianmari tömegközlekedés áldozataiként.
Végül meg is kaptuk a szobánkat, és nem kellett harminc óra utazás után még mianmari fiatalokkal hurcoltatnunk magunkat fel-alá a településen a szürkületben, mint a szerencsétlen izraelieknek.
Sára másnap közölte, hogy még alkalmatlan a szocializációra (értsd: ha hozzá szól vagy akár csak rá néz egy ember, epilepsziás rohamot kap), így egyedül indultam felfedezőútra., míg ő otthon egy a hotelben talált nyálas angol regényt olvasott.
A település lényegében egy hosszú partmenti út. Mi a - a balatoni értelemben vett – sín túloldalán kaptunk helyet, míg a tehetősebb mianmariak a túloldali Thaiföld-resort utánérzésben töltötték az idejüket. Az egész parton elenyésző számú külföldi van, a helyiek a gazdagabb yangoni fiatalok közül kerültek ki jellemzően. Családostul laktak a hotelszobákban, esetenként 8-an, 10-en, hogy ki is tudják fizetni. A kedvenc strandtevékenység egyértelműen a sekély vízben való traktorgumi-belsőn ringatózás, ilyen célra halmokban állt a bérelhető gumibelső a parton. A helyiek az indiaiakhoz hasonlóan csak divatból járnak tengerpartra: sem úszni nem tudnak, sem levetkőzni nem hajlandóak, így nyakig felöltözve, feketében viháncolnak a parton.
Este a nemzeti ünnep jegyében a burmaiak családostul karaokéztak, barbekjúztak és viszkiztek hajnalig. Ez az előző nap megismert antiszemita-hippi-amerikai ex-matróznál teljesen betette a kaput, reklamált, reklamált, mi még mindig kellően fáradtak voltunk a nyugodt alváshoz.
A településtől északra találtuk meg azt, amiért jöttünk: tökéletesen tiszta, fehér homokos, pálmafás tengerpart, ahol egy lélek sincs egy-két kósza kókuszvágó mauglit leszámítva. Itt aztán teljesen elengedtük magunkat, három napig fetrengtünk, olvastunk, építettünk homokvárat (ki homokcicit, ki modern, minimalista homokkastélyt) és ittunk kókusztejet. Esténként visszabattyogtunk az apály miatt kilométer szélesre hízott tengerparton, hogy arcátlanul olcsón vacsorázzunk óriási adag szifúdot a hotelünk éttermében. Ez az egyik igazán élvezhető eleme a burmai konyhaművészetnek a kevés közül, ezt is jellemzően a frissessége adja el.
Sajnos a tengerpart, ahol süttettük magunkat, utoljára idén volt ilyen tökéletes, a buldózerek egy részen már letarolták a pálmafákat, hogy apraja falvát építsenek a kevés kiváltságosnak, aki megengedheti magának ebben az országban, hogy tengerparti nyaralót vásároljon. Ha nagyok leszünk, veszünk egyet mi is.

A Chaung tha tengerpart teljes teltházzal fogadott minket lévén épp Mianmar legszentebb nemzeti ünnepe. (Január 5. a függetlenségük napja.) Szerencsére még az Inle tónál eszünkbe jutott felhívni egy szállást, és foglalni egy szobát. A hotelt – a szobánkat féltve - azután minden településről biztosítottunk telefonon, hogy megyünk ám csak a mianmari tömegközlekedés áldozataiként.


Végül meg is kaptuk a szobánkat, és nem kellett harminc óra utazás után még mianmari fiatalokkal hurcoltatnunk magunkat fel-alá a településen a szürkületben, mint a szerencsétlen izraelieknek.Sára másnap közölte, hogy még alkalmatlan a szocializációra (értsd: ha hozzá szól vagy akár csak rá néz egy ember, epilepsziás rohamot kap), így egyedül indultam felfedezőútra., míg ő otthon egy a hotelben talált nyálas angol regényt olvasott.

A település lényegében egy hosszú partmenti út. Mi a - a balatoni értelemben vett – sín túloldalán kaptunk helyet, míg a tehetősebb mianmariak a túloldali Thaiföld-resort utánérzésben töltötték az idejüket. Az egész parton elenyésző számú külföldi van, a helyiek a gazdagabb yangoni fiatalok közül kerültek ki jellemzően. Családostul laktak a hotelszobákban, esetenként 8-an, 10-en, hogy ki is tudják fizetni. A kedvenc strandtevékenység egyértelműen a sekély vízben való traktorgumi-belsőn ringatózás, ilyen célra halmokban állt a bérelhető gumibelső a parton. A helyiek az indiaiakhoz hasonlóan csak divatból járnak tengerpartra: sem úszni nem tudnak, sem levetkőzni nem hajlandóak, így nyakig felöltözve, feketében viháncolnak a parton.

Este a nemzeti ünnep jegyében a burmaiak családostul karaokéztak, barbekjúztak és viszkiztek hajnalig. Ez az előző nap megismert antiszemita-hippi-amerikai ex-matróznál teljesen betette a kaput, reklamált, reklamált, mi még mindig kellően fáradtak voltunk a nyugodt alváshoz.


A településtől északra találtuk meg azt, amiért jöttünk: tökéletesen tiszta, fehér homokos, pálmafás tengerpart, ahol egy lélek sincs egy-két kósza kókuszvágó mauglit leszámítva. Itt aztán teljesen elengedtük magunkat, három napig fetrengtünk, olvastunk, építettünk homokvárat (ki homokcicit, ki modern, minimalista homokkastélyt) és ittunk kókusztejet.

Esténként visszabattyogtunk az apály miatt kilométer szélesre hízott tengerparton, hogy arcátlanul olcsón vacsorázzunk óriási adag szifúdot a hotelünk éttermében. Ez az egyik igazán élvezhető eleme a burmai konyhaművészetnek a kevés közül, ezt is jellemzően a frissessége adja el.


Sajnos a tengerpart, ahol süttettük magunkat, utoljára idén volt ilyen tökéletes, a buldózerek egy részen már letarolták a pálmafákat, hogy apraja falvát építsenek a kevés kiváltságosnak, aki megengedheti magának ebben az országban, hogy tengerparti nyaralót vásároljon. Ha nagyok leszünk, veszünk egyet mi is.

0 Tovább

Tótól tengerig rizseszsákon

 

Az utazás majd öt hónapjának egyik legdurvább élménye az Inle tótól Chaung Tha tengerpartjáig megtett utunk. Harminc óra konstans utazás egy pick-uppal, három busszal, két taxival, két motortaxival és a tetejébe egy őrült amerikaival.
Az első nap délben a tenger iránti vágytól megerősödve és elszántan szereztünk egy pick-upot, és a többi utasra várva (addig nem indultok el, míg a sofőrnek meg nem éri) megettük a következő harminc óra utolsó ételnek könnyek nélkül nevezhető ebédjét, egy avokádó salátát.
A pick-uppal egy kereszteződésig kellett eljutnunk, itt kellett leinteni a Yangonba tartó buszunkat. Mintegy órás késés után meg is érkezett a drága, felnyomultunk rá vagy tízen turisták. A mi helyünkkel (a legutolsó sorban hátul) első ránézésre nem stimmelt valami, a busz egész feneke tele volt pakolva dobozokkal. Az ijedt burmai intéző srác állította, hogy jön egy másik busz is emögött, és azon van a mi ülésünk, de ennél minket már keményebb és paranoidabb fából faragtak.
Újdonsült lengyel barátaink hangos támogatását élvezve egy tapodtat nem mozdoltunk két - angolul nem beszélő, tehát elégharcképtelen - kínaiaktól einstandolt székünkről, csak ha kézenfogva vezetnek az ülésünkig. Végül győztünk, és az egyik srác fájdalmas arccal, de szerzett Marcival egy buszt két szabad hellyel.
A "szerpentiten föld- illetve kőúton lefelé" nem a legjobb típusa  a buszozásnak, a burmaiak mellettünk feltváltva hányták tele az előre kikészített nejlonzacskókat, Marci is igen rosszult lett. A mellettünk az anyukája ölében ülő kisgyerek természetesen Marcit választotta ki és hányta telibe két kanyar között, az én székemről pedig kiderült, hogy az egyetlen, amit nem lehet hátradönteni a buszon. Ez cseppet sem hatotta meg az előttem ülő thai nőt, aki csontig hátratolta a sajátját gyakorlatilag minden lábteremet eliminálva.
Az éjszakánk rödiden tehát: durva légkondi hideg, iszonyatos zötykölődés, folyamatos kanyargás, hányás szag, kifacsart testhelyzet, öklendezéshangok és a kétóránkénti teamegállók.
Reggel pont úgy értünk be a buszállomásra, hogy hajszálra, de elérhetjük a napi egyetlen direkt buszt a tengerpartra. Mint egy ötperces kutakodás után azonban kiderült, hogy Yangonban két rohadt nagy buszpályaudvar is van, de nemes egyszerűséggel mindkettőt ugyanúgy emlegetik. Lényeg a lényeg, a mi buszunk a másikról megy. Ment.
Lenyelve a kérdést, hogy ezt miért nem tudta megmondani az előző vagy a telefonon foglalt tengerparti hotelünk vagy az utazási irodás, akitől a buszjegyet vettük, kerestünk egy taxit, akivel háromnegyedórát utazva eljutottunk a következő buszunkig. Ez ugyan nem a tengerig ment, csak az irányába, de másnapig nem akartunk várni.
Az útlevelünk és a vízumunk három (!) fénymásolatával lehetett csak jegyet venni, a fénymásolóban találkoztunk Teddel, a nem teljesen komplett és kicsit ijesztő amerikaival. Ted 65 éves, az apja állítólag CIA ügynök, ő viszont tengerész volt. Nagyon fiatalon hajótörést szenvedett, azóta nyugdíjas. A nyugdíja nem elegendő rá, hogy otthon éljen, de Ázsiában jól kijön belőle. 30 éve úton van, szinte mindenhol járt már. Előszeretettel fikázta Magyarországot, állítása szerint egyetlenegy ország van a világon, ahol nagyobb szívás élni, mint Mianmarban, és ez mi otthonunk.
Érdekes történetei voltak, de tele volt magánnyal és keserűséggel, ontotta magából a panaszt és a haragot, úgyhogy egy idő után Marciférfi beszüntette a kommunikációt, és rám hagyta a szituáció kezelését. Én azonban a sok nyavalyás angol akcentus után annyira élveztem az amerikai angolt, hogy nem okozott gondot beszélgetni még az ázsiai kikötőkről sem. Ő is a tengerpartra igyekszik, tudtuk meg, és lettünk egy csapásra még fáradtabbak.
A yangoni buszra már nem volt ülőhely, úgyhogy úgynevezett sámlijegyet vettünk. Ázsiában a maximális helykihasználás érdekében a buszon az ülések közti kis sávot is értékesítik: kis műanyag sámlit kapsz, ezen ülsz egész úton. Öt óra utazás után a fenekünket hátrahagyva megérkeztünk egy porfészekbe, ahol kiderült, hogy Mianmarban még a porfészkeknek is két buszállomása van, úgyhogy két hiénával való véres alkudozás után elmotortaxiztunk a másikba.
Itt körülbelül két és fél órát vártunk a „minibuszunkra”, ami ismeretlen okból másfél órát késett. Az LP szerint megfontolandó a partig a taxi, mert ezek a járművek - idézem - őrülten kényelmetlenek. Azonban egyrészt a taxi lealkudhatatlannak bizonyult, másrészt azt gondoltuk, ezen már nem múlik, csak két óra az út.
Ez volt közös életünk egyik legnagyobb hibája.
A busz tetejére még egy busznyi magasságú csomaghalmot pakoltak fel (a bútortól a táskákig), komolyan félő volt, hogy a tető egyszer csak beszakad. A nagyobb gáz azonban belül fogadott: képzeljetek egy el bkv-buszt, amit hosszirányban összenyomtak az ülések közti teret minimálisra csökkentve. Ezután a padlót – a teljes lábtérrel együtt – feltöltötték rizses zsákokkal, és feltereltek mindannyiunk. A helyjegyünknek megfelelően (!) bepréseltük magunk a zsákokra: én csak úgy fértem be a helyemre, az ablak mellé, hogy levettem a cipőm: így elég kicsire össze tudtam kuporodni, hogy beférjek. Miután mindannyian - három skót, egy japán, két izraeli és mi - behajtogattuk magunkat a helyünkre, elindultunk egy annyira rossz, egy autó széles betonúton, hogy a busz sokszor inkább az omladozó beton mellett kitaposott földúton ment.
Három órát kanyarogtunk felfelé az ex-dzsungelben. A megdöbbentő méretű erdőirtás mindkettőnket sokkolt: ezeknél a tarkopasz domboknál lehangolóbb tájat nem láttunk még az utunk során.
Este hat körül érkeztünk meg „Chaung tha beach”-re, ahol konstatáltuk, hogy a mianmari nemzeti ünnepi tömeg miatt kicsit sem alkuképes a szobánk ára, úgyhogy kivettük ötezer Ft-ért és egy jó forró tengeri herkentyű leves után bezuhantunk az ágyba.

Az utazás majd öt hónapjának egyik legdurvább élménye az Inle tótól Chaung Tha tengerpartjáig megtett utunk. Harminc óra konstans utazás egy pick-uppal, három busszal, két taxival, két motortaxival és a tetejébe egy őrült amerikaival.Az első nap délben a tenger iránti vágytól megerősödve és elszántan szereztünk egy pick-upot, és a többi utasra várva (addig nem indultok el, míg a sofőrnek meg nem éri) megettük a következő harminc óra utolsó ételnek könnyek nélkül nevezhető ebédjét, egy avokádó salátát.


A pick-uppal egy kereszteződésig kellett eljutnunk, itt kellett leinteni a Yangonba tartó buszunkat. Mintegy órás késés után meg is érkezett a drága, felnyomultunk rá vagy tízen turisták. A mi helyünkkel (a legutolsó sorban hátul) első ránézésre nem stimmelt valami, a busz egész feneke tele volt pakolva dobozokkal. Az ijedt burmai intéző srác állította, hogy jön egy másik busz is emögött, és azon van a mi ülésünk, de ennél minket már keményebb és paranoidabb fából faragtak.


Újdonsült lengyel barátaink hangos támogatását élvezve egy tapodtat nem mozdoltunk két - angolul nem beszélő, tehát elégharcképtelen - kínaiaktól einstandolt székünkről, csak ha kézenfogva vezetnek az ülésünkig. Végül győztünk, és az egyik srác fájdalmas arccal, de szerzett Marcival egy buszt két szabad hellyel.
A "szerpentiten föld- illetve kőúton lefelé" nem a legjobb típusa  a buszozásnak, a burmaiak mellettünk feltváltva hányták tele az előre kikészített nejlonzacskókat, Marci is igen rosszult lett. A mellettünk az anyukája ölében ülő kisgyerek természetesen Marcit választotta ki és hányta telibe két kanyar között, az én székemről pedig kiderült, hogy az egyetlen, amit nem lehet hátradönteni a buszon. Ez cseppet sem hatotta meg az előttem ülő thai nőt, aki csontig hátratolta a sajátját gyakorlatilag minden lábteremet eliminálva.


Az éjszakánk rödiden tehát: durva légkondi hideg, iszonyatos zötykölődés, folyamatos kanyargás, hányás szag, kifacsart testhelyzet, öklendezéshangok és a kétóránkénti teamegállók.


Reggel pont úgy értünk be a buszállomásra, hogy hajszálra, de elérhetjük a napi egyetlen direkt buszt a tengerpartra. Mint egy ötperces kutakodás után azonban kiderült, hogy Yangonban két rohadt nagy buszpályaudvar is van, de nemes egyszerűséggel mindkettőt ugyanúgy emlegetik. Lényeg a lényeg, a mi buszunk a másikról megy. Ment.


Lenyelve a kérdést, hogy ezt miért nem tudta megmondani az előző vagy a telefonon foglalt tengerparti hotelünk vagy az utazási irodás, akitől a buszjegyet vettük, kerestünk egy taxit, akivel háromnegyedórát utazva eljutottunk a következő buszunkig. Ez ugyan nem a tengerig ment, csak az irányába, de másnapig nem akartunk várni.


Az útlevelünk és a vízumunk három (!) fénymásolatával lehetett csak jegyet venni, a fénymásolóban találkoztunk Teddel, a nem teljesen komplett és kicsit ijesztő amerikaival. Ted 65 éves, az apja állítólag CIA ügynök, ő viszont tengerész volt. Nagyon fiatalon hajótörést szenvedett, azóta nyugdíjas. A nyugdíja nem elegendő rá, hogy otthon éljen, de Ázsiában jól kijön belőle. 30 éve úton van, szinte mindenhol járt már. Előszeretettel fikázta Magyarországot, állítása szerint egyetlenegy ország van a világon, ahol nagyobb szívás élni, mint Mianmarban, és ez mi otthonunk.


Érdekes történetei voltak, de tele volt magánnyal és keserűséggel, ontotta magából a panaszt és a haragot, úgyhogy egy idő után Marciférfi beszüntette a kommunikációt, és rám hagyta a szituáció kezelését. Én azonban a sok nyavalyás angol akcentus után annyira élveztem az amerikai angolt, hogy nem okozott gondot beszélgetni még az ázsiai kikötőkről sem. Ő is a tengerpartra igyekszik, tudtuk meg, és lettünk egy csapásra még fáradtabbak.


A yangoni buszra már nem volt ülőhely, úgyhogy úgynevezett sámlijegyet vettünk. Ázsiában a maximális helykihasználás érdekében a buszon az ülések közti kis sávot is értékesítik: kis műanyag sámlit kapsz, ezen ülsz egész úton. Öt óra utazás után a fenekünket hátrahagyva megérkeztünk egy porfészekbe, Patheinbe, ahol kiderült, hogy Mianmarban még a porfészkeknek is két buszállomása van, úgyhogy két hiénával való véres alkudozás után elmotortaxiztunk a másikba.

 


Itt körülbelül két és fél órát vártunk a „minibuszunkra”, ami ismeretlen okból másfél órát késett. Az LP szerint megfontolandó a partig a taxi, mert ezek a járművek - idézem - őrülten kényelmetlenek. Azonban egyrészt a taxi lealkudhatatlannak bizonyult, másrészt azt gondoltuk, ezen már nem múlik, csak két óra az út. 
Ez volt közös életünk egyik legnagyobb hibája.


A busz tetejére még egy busznyi magasságú csomaghalmot pakoltak fel (a bútortól a táskákig), komolyan félő volt, hogy a tető egyszer csak beszakad. A nagyobb gáz azonban belül fogadott: képzeljetek egy el bkv-buszt, amit hosszirányban összenyomtak az ülések közti teret minimálisra csökkentve. Ezután a padlót – a teljes lábtérrel együtt – feltöltötték rizses zsákokkal, és feltereltek mindannyiunk. A helyjegyünknek megfelelően (!) bepréseltük magunk a zsákokra: én csak úgy fértem be a helyemre, az ablak mellé, hogy levettem a cipőm: így elég kicsire össze tudtam kuporodni, hogy beférjek. Miután mindannyian - három skót, egy japán, két izraeli és mi - behajtogattuk magunkat a helyünkre, elindultunk egy annyira rossz, egy autó széles betonúton, hogy a busz sokszor inkább az omladozó beton mellett kitaposott földúton ment.


Három órát kanyarogtunk felfelé az ex-dzsungelben. A megdöbbentő méretű erdőirtás mindkettőnket sokkolt: ezeknél a tarkopasz domboknál lehangolóbb tájat nem láttunk még az utunk során.


Este hat körül érkeztünk meg „Chaung tha beach”-re, ahol konstatáltuk, hogy a mianmari nemzeti ünnepi tömeg miatt kicsit sem alkuképes a szobánk ára, úgyhogy kivettük ötezer Ft-ért és egy jó forró tengeri herkentyű leves után bezuhantunk az ágyba.


0 Tovább

Az Inle tónál

 

Az Inle tó a Shan-felföld közepén elterülő tórendszer középső tagja. Hatalmas felszínű, mocsaras szegélyű, igen sekély. Az emberek cölöpökre épített faházakban élnek szerte a felszínén, a feltúrt iszaphalmokon kertészkednek ladikokról vagy turistákat fuvaroznak felturbózott és kifestett fahajókon.
A szállásunk egy tökéletesen érdektelen kisvárosban, Nyaungswében talált minket, innen lehet a tóra és a tavi településekre hajóval eljutni. Mi két japán lánnyal kerültünk egy csónakba, akik tökéletesen antiszociálisnak mutatkoztak, ahogy a japánok általában azok szoktak lenni. Köztünk szólva, nem a legjobb az angoljuk például.
Hajnalban indultunk. Rémisztő hideg volt, de a ködös tavon száguldó hosszú hajók elég festőiek voltak, hogy ne nyarvogjunk. Engem legelöl ülve a menetszél is durvábban kényeztetett, úgyhogy én azért piccsogtam kicsit.
A legelső és a legérdekesebbnek bizonyuló megálló a piac volt, amit minden nap más faluban tartanak meg a hét öt napján. Jelentős mennyiségű folkszemét között a helyi kisebbségek a legkevésbé sem zavartatják maguk: rizst, szárított halat vagy vízibivalyt vásárolnak, esetleg hangosan röhögnek a külföldin, aki kilóra veszi a hamis ezüstékszert.
Felmásztunk egy kisebb dombra is, ezerötvennégy sztupát, sztupácskát ígért az útikönyv. Valóban nagyon sok volt az omladozótól a buddhista amcsi pénzén felújítottig. A térdmagas fűben legelésző tehenek között botladozó, kamerázó csoportos turisták vicces mix. Miután telítődött az ehavi Buddha- és sztupa befogadóképességünk, megebédeltük a szokásos  kiábrándító ebédünk és továbbálltunk. Körülbelül itt kezdődött a sightseeing-nek álcázott szuvenírvásárlás agy- és lélekölő programja.
A hátralévőt azokhoz az egy napos reklámkirándulásokhoz tudnám hasonlítani, ahová nagyanyáink járnak Ausztriába. Minden ingyen van, cserébe végig kell ülniük egy háromórás direktmarketing agymosást egy forradalmian új edényről. Először is nekem ne mondja senki, hogy praktikus módja a selyemkészítésnek és bármiféle ezüsttárgy előállításnak, ha a gyár épülete egy tó közepén van. De hogy minden nyomorult manufaktúra ajtajában ül két készségesen pózoló hosszú nyakú XXX nő, az tényleg szörnyű. Sára kisebb hisztit vágott le a szövőműhely bejáratánál, hogy ő aztán nem jön be ide, miközben a japán csajszik boldogan fotózkodtak a nőkkel karonfogva. Megvártuk, míg felvásárolták a hely sálkészletének felét - néma örömmel konstatáltam, hogy mi nem veszünk –, kihalásztuk a hajósunk a vígan valami helyi szerencsejátékot űző haverjai közül, és elindultunk.
A vízen megtekinthető látványosságok elég alapos érdektelenséget élveztek mindkettőnk részéről, egyedül azok a kis buddhaszobrok dobbantották meg a szívünk, amikre már annyi aranylapocskát tapogattak fel a férfiak, hogy mára csak két/három gombócos hóember alakjuk van. Ez vicces volt.
Burmában ez egyik legjobb dolog, hogy nagyon kevés a turista, főleg a birkaként terelt csoportos. A független utazók is a „jobb félék”, lényegesen több érdeklődő, intelligens és érdekes emberrel találkoztunk itt. Mivel kevesen vagytok és viszonylag sok a kihívás, az emberek hamar összeverődnek, szociálisabbak. Ez alól az Inle tó és környéke képezte a fájdalmas kivételt. Minden műemléknél legalább három csoport keringett és vásárolt tízszeres áron pólót-gagyit-nyalókát. A videózó ember koncentráció néha már-már Prága belvárosát idézte.
Az egyik kolostor tovább mélyítette a turistamocskot azzal, hogy a területének a kétharmadát folkgagyi standok tették ki, a maradékon pedig idomított macska akrobatamutatványokat mutattak be a szerzetesek. Hazaérve eldöntöttük, hogy egyetlen további napot sem vagyunk hajlandóak itt tölteni, és dühből elmegyünk a tengerpartig. Szerencsés esetben két nap alatt.

Az Inle tó a Shan-felföld közepén elterülő tórendszer középső tagja. Hatalmas felszínű, mocsaras szegélyű, igen sekély. Az emberek cölöpökre épített faházakban élnek szerte a felszínén, a feltúrt iszaphalmokon kertészkednek ladikokról vagy turistákat fuvaroznak felturbózott és kifestett fahajókon.


A szállásunk egy tökéletesen érdektelen kisvárosban, Nyaungswében talált minket, innen lehet a tóra és a tavi településekre hajóval eljutni. Mi két japán lánnyal kerültünk egy csónakba, akik tökéletesen antiszociálisnak mutatkoztak, ahogy a japánok általában azok szoktak lenni. Köztünk szólva, nem a legjobb az angoljuk például.


Hajnalban indultunk. Rémisztő hideg volt, de a ködös tavon száguldó hosszú hajók elég festőiek voltak, hogy ne nyarvogjunk. Engem legelöl ülve a menetszél is durvábban kényeztetett, úgyhogy én azért piccsogtam kicsit.


A legelső és a legérdekesebbnek bizonyuló megálló a piac volt, amit minden nap más faluban tartanak meg a hét öt napján. Jelentős mennyiségű folkszemét között a helyi kisebbségek a legkevésbé sem zavartatják maguk: rizst, szárított halat vagy vízibivalyt vásárolnak, esetleg hangosan röhögnek a külföldin, aki kilóra veszi a hamis ezüstékszert.


Felmásztunk egy kisebb dombra is, ezerötvennégy sztupát, sztupácskát ígért az útikönyv. Valóban nagyon sok volt az omladozótól a buddhista amcsi pénzén felújítottig. A térdmagas fűben legelésző tehenek között botladozó, kamerázó csoportos turisták vicces mix. Miután telítődött az ehavi Buddha- és sztupa befogadóképességünk, megebédeltük a szokásos  kiábrándító ebédünk és továbbálltunk. Körülbelül itt kezdődött a sightseeing-nek álcázott szuvenírvásárlás agy- és lélekölő programja.


A hátralévőt azokhoz az egy napos reklámkirándulásokhoz tudnám hasonlítani, ahová nagyanyáink járnak Ausztriába. Minden ingyen van, cserébe végig kell ülniük egy háromórás direktmarketing agymosást egy forradalmian új edényről.

Először is nekem ne mondja senki, hogy praktikus módja a selyemkészítésnek és bármiféle ezüsttárgy előállításnak, ha a gyár épülete egy tó közepén van. De hogy minden nyomorult manufaktúra ajtajában ül két készségesen pózoló hosszú nyakú palaung nő, az tényleg szörnyű. Sára kisebb hisztit vágott le a szövőműhely bejáratánál, hogy ő aztán nem jön be ide, miközben a japán csajszik boldogan fotózkodtak a nőkkel karonfogva.

Megvártuk, míg felvásárolták a hely sálkészletének felét - néma örömmel konstatáltam, hogy mi nem veszünk –, kihalásztuk a hajósunk a vígan valami helyi szerencsejátékot űző haverjai közül, és elindultunk.


A vízen megtekinthető látványosságok elég alapos érdektelenséget élveztek mindkettőnk részéről, egyedül azok a kis buddhaszobrok dobbantották meg a szívünk, amikre már annyi aranylapocskát tapogattak fel a férfiak, hogy mára csak két/három gombócos hóember alakjuk van. Ez vicces volt.


Burmában ez egyik legjobb dolog, hogy nagyon kevés a turista, főleg a birkaként terelt csoportos. A független utazók is a „jobb félék”, lényegesen több érdeklődő, intelligens és érdekes emberrel találkoztunk itt. Mivel kevesen vagytok és viszonylag sok a kihívás, az emberek hamar összeverődnek, szociálisabbak. Ez alól az Inle tó és környéke képezte a fájdalmas kivételt. Minden műemléknél legalább három csoport keringett és vásárolt tízszeres áron pólót-gagyit-nyalókát. A videózó ember koncentráció néha már-már Prága belvárosát idézte.


Az egyik kolostor tovább mélyítette a turistamocskot azzal, hogy a területének a kétharmadát folkgagyi standok tették ki, a maradékon pedig idomított macska akrobatamutatványokat mutattak be a szerzetesek. Hazaérve eldöntöttük, hogy egyetlen további napot sem vagyunk hajlandóak itt tölteni, és dühből elmegyünk a tengerpartig. Szerencsés esetben két nap alatt.

 

0 Tovább

Bagan, ősi templomok között biciklizni

Bagan a mianmari történelem talán legértékesebb darabja: egy óriási elhagyatott város az Irravaddi egyik könyökében. Történetéből csak annyi bizonyos, hogy a tizedik században már álló városban a burmaiak államvallássá tették az Indiából érkező Threvada Buddhizmust, majd d-k-ázsiai mércével hosszú ideig stabil birodalmat hoztak létre. Így is csupán 250 évig működött, a mongol hódítások után a burmaiak nem tértek vissza egykor volt fővárosukba, ami kísértetjárta hellyé vált, és így megmenekült a következő kaotikus évszázadoktól.

A város maradványai egy óriási fás, füves, de leginkább homokos síkságon vannak elszórva egymástól kilométernyi távolságokra. A különböző állapotban lévő – a teljesen rekonstruálttól a téglahalomig -  templomok között paradicsom, kukorica, tökföldek fekszenek, tehenek, kecskék legelnek, burmai gyerekek fogócskáznak. Szállást csak a terület két végében található teljesen jellegtelen falu
vakban lehet (vagy nem lehet) találni. Bejárni lovaskocsival vagy biciklivel lehet. Utóbbi gyorsabb és olcsóbb, az első nap reggelén sikerült is szereznünk két remekül karbantartott parasztkergetőt, azzal vágtunk neki a feladatnak.

Bagan régi városából a templomokon kívül semmi nem maradt meg, mivel a burmaiak már akkor is minden mást fából szerettek építeni. A templomokat többféleképpen is tudnám csoportosítani. Kilátás szempontjából van - az épületek tetejére felmászva ugyanis egészen szürreális sivatagi elveszett város vesz körül - :
téglasztupa, amibe be lehet menni,
lépcsős téglasztupa amire fel lehet mászni,
téglasztupa amibe be lehet menni, és onnan fel lehet rá mászni;

Mit kell nézni szempontjából van:
festményeket kell nézni az épület belsejében,
szobrokat kell nézni bent,
kívülről szép az épület.

Engem teljesen lenyűgözött a hely nagyszerűsége. Olyannyira szerettem itt lenni, hogy mikor szavaztunk, hogy hány napot maradjunk, kiharcoltam a hármat az Inle tó (Sára kedvence) rovására. Akármennyire is voltak tömve a hotelek turistákkal, a romok között teljesen magára tudott maradni az ember, egyedül biciklizett a süppedős homokban egyik helyről a másikra a kecskecsapásokon a néptelen tájban. Megérkezvén valahova ugyan meg kellett csodálni a reménykedő festményárusok teljesen ugyanolyan festményeit,  de utána elemlámpával képzelhetted magad Indiana Jonesnak fél óráig és fedezhettél fel egy templomot Buddhástúl, freskóstúl egymagad. Sára hősiesen végignézett velem mindent, amihez kedvem szottyant, csak a harmadik napon nehezményezte: hogy a tizedik után a tizenegyedik templom már ugyanolyan, és inkább csak bicikilizzünk.

Ami rossz van Baganban, az leginkább abból fakad, hogy Mianmarban van. Idejutni - ha csak nincs az embernek sok pénze és vesz repülőjegyet - egészen elképesztően körülményes és kényelmetlen. Ahhoz képest, hogy az ország nagy négy turistalátványosságainak egyike, nincs annyi hotel, mint kéne, és az éttermek sem olyan jók, mintnlehetnének. Az ételekből az itt tartózkodásunk harmadik hetében már kezdett meglehetős módon elegünk lenni: mindennek ugyanolyan egyen unalmas íze van.

Cserébe kárpótol, hogy a helyiek szuper barátságosak, és még nem öntött el mindent a folkgiccs. Kecskék és paradicsomföldek között biciklizni templomból templomba magadban, azt valószínűleg már csak itt lehet egész Ázsiában.

0 Tovább

48 óra utazás földön, vizen, levegőben

Ugyan megígérte, hogy értünk jön, Paul nem jelent meg időben, úgyhogy egy kínai boltos bácsikából némi esetlenkedés után kiszedtem, hogy merre van a vonatállomás, és elindultunk magunk. Marci „úgyis ugyanolyan minden osztály” felkiáltással a fogához verte a garast, és a legolcsóbb jegyet vettük Mandalayig.


A vonat még a Máv ismeretében is félelmetesen lassan közlekedik, ráadásul nem teljesen vonatszerűen. Hans mondta, hogy még soha nem látott ilyet, és olyan volt, mintha hajón ülnének, de ők Németországból jöttek, gondoltuk magunkban, mi pedig a Máv és BKV hazájából, láttunk mi már karón varjút. Aztán mikor a fapadon üldögélve két kézzel kapaszkodtunk, mert a kocsi néha annyira kilengett oldalra, hogy attól féltünk felborul, akkor már elhittük, hogy valami nincs rendben. A burmaiak mosolyogtak rajtunk, csak néha siklik ki, mondta az egyik.

 

 

Az egész vonatozás célja tulajdonképpen a Gokteik Viadukt volt. Ezen a Gokteik szakadékon átívelő kb. 100 méter magas fém-faszerkezeten, ha ez egyáltalán lehetséges, még lassabban gurultunk át. Szépséges kilátás, ámulat és halk aggodalom. K. tanácsára lepattantunk Pylin-U-Lwinben, hogy hat óra helyett két és fél alatt eljussunk Mandalayba pick-up-pal. Egy nagyon dagi, öblös hangú, szimpi pasassal és tizenakárhány burmaival bezsúfolódtunk a platóra, és öt perc múlva már száguldottunk a város felé.

 


Hosszasan vitatkoztunk, hogy a pacák angol vagy amerikai angolt beszél-e (a magyar nyelv egyetlen, de fontos előnye, hogy bárhol bármikor bármikor bármit meg tudsz beszélni), végül fogadtunk egy masszírozásban. A teamegállóban aztán kiderült: se nem angol, se nem amerikai, merthogy a lelkem egy német postás, Karl, aki épp az egy hónapos szabadságát élvezi, és azért van Burmában, mert már minden más ázsiai országban járt. Azóta sem tudom, hogy azon döbbenjek meg jobban, hogy a német postás vígan utazgat a világban a fizetéséből vagy hogy messze szebben beszél angolul, mint a turisták, akikkel eddig találkoztunk és nem mellesleg mi.


Karl másnap indult Baganba egy hajóval, ami ugyan 16 órás utat ígért, de megfizethető volt, úgyhogy úgy döntöttünk, vele tartunk. Úgyis imádunk hajnalban kelni. Reggel ötkor már megvettük a jegyünk, és műanyag székekért harcoltunk a meglepően sok turistával a fedélzeten. Úgy három óra elteltével kialakult a rend: az egyik oldalon ültek a szociális és kedves németek és franciák, középen két látványosan szingli lengyel lány talált egymásra két középkorú angollal, a másik oldalon pedig az antiszociális franciák, németek és lengyelek tömörültek. Egy svéd srác hosszan, de sikertelenül próbált beilleszkedni itt is, ott is, végül feladta, és zenét hallgatott.

Mi az út első percétől kezdve éreztük, hogy ez valahogy nem a mi hajónk. Valószínűleg a világ legundokabb francia párja ült mellettünk, akiket hiába kértem meg szépen kétszer, hogy nekem mindegy, milyen irányba, de egy székkel üljenek arrébb, képtelenek voltak rá, ezért Marcival teljes húsz órát egy széken osztozva töltöttünk. A másik oldalunkon két nagyon aranyos, leszedált német fiú ült melegítőgatyában, akik az egész út alatt összesen ha tíz szót szóltak. Előttünk egy lengyel pár, aki folyton eltűnt órákra, de sportot űztek belőle, hogy mindig pont akkor jöjjenek vissza, mikor rászántam magam és bemásztam az üresen maradt székükbe.

Köd volt és alacsony vízállás, úgyhogy összesen húsz órát töltöttünk azon a nyavalyás hajón, felváltva a székben ülve és a táskákon fekve. Már tegnap reggel óta utaztunk, az agyunk le volt zsibbadva, teljes érdektelenséggel szemléltük a hajót minden megállóban megrohamozó árusokat. Valószínűleg látszott, hogy nem vagyunk teljesen magunknál, mert minket módszeresen nem maceráltak semmivel, pedig a rasztás német srác ezerszer is elmondhatta, hogy nem akar sem bananát, sem selyemsálat, az sem volt elég.

Este fél tíz körül megérkeztünk Baganba, ahol mindenki megrohamozta a tömegközlekedés gyanánt szolgáló lovaskocsikat, és elvágtatott a neki szimpatikus hotelbe. Ahol aztán mindenkivel közölték, hogy tele vannak. Félórán belül a városka tele volt össze-vissza köröző, aggódó arcú turistákat szállító lovaskocsikkal. Még félóra elteltével mindenki túl volt minden létező szálláshelyen, és mindenki kivett egy kétszer olyan drága szobát, mint szokott. Kivéve minket, egy francia párt, egy kanadai nőt és a svéd srácot. Egy ideig vívódtunk, aztán Marcinak elege lévén a napból meghozta a döntést: lovaskocsizzunk mind el a közeli településre, a rohadt életbe. Megígértük a riadt franciáknak, hogy ha túl drága nekik a szoba, akkor majd négyen együtt vesszük ki pótággyal, és hatan két kocsin két lóval nekivágtunk a tizenkét kilométernek a dermesztő hidegben. Én minden teljesítőképességem szélén táncolva a kanadai francia festőnőben tartottam a lelket egész odaúton, Marci csak ült csendben, néha mondott empatikusan egy francia szót a nőnek, néha a kocsis lovat biztató, perverz hangját utánozta a lónak.

Éjfél körül két teljes nap utazás után végre lezuhanyoztunk és pihe-puha ágyba dőltünk, hogy másnap a franciákkal felezve visszataxizzunk a központba a frissen lefoglalt lepukkant hotelszobánkért.

 

1 Tovább

Ahol szentül hiszik, hogy a Föld lapos

 

Trekking
Mivel vártunk egy napot a túravezetőnkre K.-ra ezért úgy döntöttünk, hogy nem megyünk négy napra el a hegyek közé inkább csak háromra. A karácsonyt sem akartuk valami eldugott Shan faluban tölteni. A három napból szépen lassan kettő lett, mivel K.-nak haza kellett érnie a bizonytalan időpontban hazatérő felesége fogadására, cserébe megbeszéltük vele, hogy bepótoljuk egy nagy adósságunkat és a segítségével megtanulunk motorozni.
Az első nap reggeltől estig gyalogoltunk faluról falura felfelé/befelé a shan hegyek közé. Mivel a városka és környéke nem tartozik a turisták nagy búcsújáróhelyei közé, a helybéliek kicsit félve, mosolyogva integettek minden faluban nekünk. K. egyszerre tölti be az újságos, utazó kuruzsló, politikai tanácsadó szerepét az itteni falvakban ezért gyakorlatilag mindenhol szívesen látott vendég.
Ebédidőben be is tértünk az egyik házba, hogy K. a szütyőjéből előkapott tésztából és fűszerekből levest rittyentsen. Ebéd után Sárát kis győzködés után beöltöztették népviseletbe majd elkezdte K. fotózni amit az egész falu és én magam is nagyon viccesnek találtam, Sára egy kicsit kevésbé.
A hegyek között az utak mentén mindenütt teacserjék nőnek félvad módon. A hegyoldalak egyáltalán nem úgy festenek mint a képeslapok teaültetvényei, ahol pedáns sövények között szedi a hajtásokat a népviseletbe öltözött tetszőleges etnikum. Itt inkább csak elültetik a teacserjét a hegyoldalban és időnként lekaszálják körülötte a gazt. Ez távolról sem olyan festői, azonban van esélye az egyéb növényzetnek is pl. fáknak, egészen addig míg ki nem vágják azokat is tűzifának.
Mivel ehető növényeket nem nagyon termelnek(leszámítva egy furcsa savanyúkáposzta ízű körte alakú izét és néhány spenót típusú zöld növényt) ezért a tea árából vesznek maguknak rizst a városban.
Napszállta előtt nemsokkal felkapaszkodtunk a környék legmagasabb dombjára, hogy még sötétedés előtt lemásszunk a túloldalán található nagyobb shan faluba. Az éjszakát 3 pokróc alatt töltöttük egy nagyobb ház első emeletén.
Másnap lényegében visszabattyogtung Kyaukme-be, útközben megálltunk néhányszor ragadós rízst enni, amit az ember tényleg csak azért eszik, hogy ne legyen éhes. A városba beérve K meghívott minket vacsorázni.
A robogózástanulás ötlete leginkább abból az égető

K. a megbeszéltek szerint értünk jött hajnalban, és 7 körül már caplattunk is kifelé a faluból a kutya hidegben. Mivel a környék nem tartozik a turisták nagy búcsújáróhelyei közé, a helybéliek kicsit félve, mosolyogva integettek mindenfelől. Gyalogoltunk faluról falura a shan hegyek között, K magyarázott a helyi növényekről, állatokról, politikáról, történelemről, Shakiráról, jóról, rosszról, buddhistákról, zsidókról.

Mivel egyszerre tölti be az újságos, utazó kuruzsló, politikai tanácsadó szerepét az itteni falvakban, az ő társaságában mindenhol szívesen látott vendégek voltunk. Kedvünkre fotózhattuk a meztelenül fürdő gyerekeket, a dolgozó öregembereket, ebédet készítő családanyákat. K. még természetesnek ható pózokba is beállította őket a jobb képek kedvéért.

Ebédidőben be is tértünk az egyik házba, hogy a szütyő mélyéből előkapott tésztából és fűszerekből levest rittyentsen. Ebéd után Sárát kis győzködés után az asszonyok beöltöztették (egyáltalán nem vicces) palaung népviseletbe, hogy K. kiélhesse rajta minden fotós szenvedélyét. Megszámlálhatatlan pózban lefotózta az egyre jobban feszengő barátnőmet a falu kollektív örömére.

Kérdezték honnan vagyunk, Magyarországról, mondtuk mi, az hol van, kérdezték ők. K. hosszasan mutogatott és magyarázott a nyelvükön, ők okosan bólogattak. Később mesélte csak el a faggatásunkra, hogy mivel ezeknek ez embereknek mély meggyőződése, hogy a világ egy lapos valami, ő nem fárad egy nemzetközi térkép fejekbe verésével. Hogy hol van Magyarország? Nos, messze messze Mianmar déli részén van Yangon, a régi főváros. Utána még messzebb délen van a végtelen tenger. A tengeren még messzebb van egy sziget. Na azon a szigeten, pontosan ott van Magyarország.

(Sára két teljes napig boldog volt attól a gondolattól, hogy ezeknek az embereknek Magyarország egy sziget messze délen. Bármilyen külföldivel beszélgettünk két mondatnál többet, az első dolga volt, hogy csillogó szemmel elmesélje neki.)

A hegyek között az utak mentén mindenütt teacserjék nőnek félvad módon. Ezek a hegyoldalak egyáltalán nem úgy festenek, mint a képeslapokról ismert teaültetvények, ahol pedáns sövények között szedi a hajtásokat a népviseletbe öltözött tetszőleges etnikum. Itt csak elültetik a teacserjét a hegyoldalban, és időnként lekaszálják körülötte a gazt. Kevésbé festői, de kevésbé munkaigényes is.

Ehető növényeket nem nagyon termelnek (leszámítva egy furcsa savanyúkáposzta ízű, körte alakú izét, néhány spenótszerű zöld növényt és némi rizst), ezért a tea és a vágott tüzifa árából vesznek maguknak élelmet a városban. Nem csak ők szereznek pénzt a valaha gazdag erdők jó minőségű faanyagából: olyan intenzív fakitermelés folyt itt az elmúlt években, hogy teljes hegyoldalak állnak kopaszon, árnyéktalanul. Iszonyatosan néz ki, ha Sára biológus volna, ő is kiakadt volna.

Napszállta előtt nemsokkal felkapaszkodtunk a környék legmagasabb dombjára, hogy még sötétedés előtt lemásszunk a túloldalán található nagyobb shan faluba. Megvacsoráztunk a családdal, negyven percet játszottam kukucskát az egyévessel és a nagypapával, az éjszakát pedig 3 pokróc alatt töltöttük a faház első emeletén a rémes hidegben a Buddha oltár alatt. Reggel ennek megfelelően az egy teljes órán át nem halkan imádkozó nagymamára keltünk, és érezve, hogy kulturális toleranciánk végtelen némán lemásztunk a létrán reggelizni.

Másnap lényegében már csak visszabattyogtunk a második otthonunknak fogadott falucskába. Út közben megálltunk néhányszor (értsd minden faluban) teázni, ragadós rizst enni.  Utóbbit az ember tényleg csak azért eszik, hogy ne legyen éhes, Sára azért sem.

Hogy a rövidített túráért kárpótoljon, K. elhatározta, hogy karácsonyi ajándékként megtanít motort vezetni. Ázsiában ez egy elég elemi képesség, és már rég ácsingóztunk az alkalomra. Mivel a képesség elsajátításához úgy negyedóra szükséges, másnap hárman két motoron elmentünk Hsipawba. Itt K.-val két ijedt izraelit gyakorlásképp elingyentaxiztunk a szállásukra és megpróbáltunk karácsonyi telefonokat alkalmazni haza - teljesen sikertelenül. A fogadóba visszaérve Sárát a konyhában találtuk, épp tojást pakolt valami dobozokba burmai gyerekekkel. Miután erőnek erejével elrángattuk új barátaitól, elindultunk haza. Este búcsúvacsora K-nál, hisz másnap vonatoztunk tova.

0 Tovább

Egy igazi porfészekben

Mandalayból északra indultunk a hegyvidékre, Shan tartományba, szerettünk volna pár napot túrázni. A Shan State független volt a brit fennhatóság alatt, a mai napig nagyobb szabadságot élvez az ország nagy részénél. A shan nyelv teljesen különbözik a burmaitól, a shanoknak erős identitástudatuk, saját pártjuk és hadseregük van. Mivel a Lonely Planet Hsipaw-t ajánlja a környéken megtekintésre, mindenki ide özönlik, túrázni is innen indul. Mi azonban a kk.blog.hu tapasztalataival felvértezve egy falucskába indultunk, hogy megkeressük és táncba vigyük K-t, a melegen ajánlott túravezetőt.

Egy zötyögős buszút és sötétedés után érkeztünk meg a faluba, ahol kiderült, hogy három helyett már csak egy vendégház üzemel, mert – mint később megtudtuk – valami orosz turisták részegen szétvertek egy kocsmát, úgyhogy a hatóságok „kell a fenének a turista, csak a gond van vele” alapon bezárták őket. A túlélt hotellel sem volt könnyű, mert épp kínai esküvő volt a faluban, és minden szoba tele volt kínaiakkal. Valahogy kerítettek nekünk egyet végül, és azt is megtudtuk, K épp túrázni van, de holnap már érkezik vissza, akkor beszélhetünk vele.

 

Épp lefeküdni készültünk, mikor kopogtak az ajtón. Hat-hét burmai fiatal volt az ajtóban láthatólag nagyon zavarban. Kiderült, hogy a falu angoltanára hozta el a 16-20 éves tanítványait angolt gyakorolni, ha nem bánjuk. Annyira kis aranyos sután álltak az ajtóban, hogy beinvitáltuk őket a szobába, persze, beszéljünk angolul. Rómeó (a tanár piros sálban) is feszélyezve volt, de a diákok általam ismeretlen mértékű zavarba estek. Az egyik fiú úgy remegett, hogy attól féltünk leesik az ágyról.

Elkezdtük őket kérdezgetni a családról (Dél-Kelet-Ázsia mindig tuti témája) meg a vágyaikról, úgyhogy szép lassan felengedtek, és elkezdtek ők is kérdezni. Elég egyszerű és nagyon szomorú kép rajzolódott ki a burmai falusi átlagcsaládról. Négy-hét gyerek, az idősebbek egytől-egyig Thaiföldön dolgoznak illegálisan, és küldik haza a pénzt. Minden fiatalabb testvér vágyik az idősebbek után, mindenkinek az volt a vágya, hogy külföldre mehessen dolgozni, mindegy mit, tényleg mindegy.

Csillogó szemmel hallgatták, hogy nálunk otthon mindenkinek van útlevele, utazhat, amerre szeretne, Európában csak úgy átsétál a határon, dolgozhat nagyobb nehézségek nélkül külföldön. Megnézegették a családi képeinket, a lányok hosszasan időztek a bútorokon, anyukám, Franciska és Maja ruháin.

Este tíz körül elbúcsúztunk, és megígértük nekik, hogy másnap elmegyünk velük „várostnézni”, úgysem volt dolgunk, K-t délutánra vártuk csak. Másnap reggel ott is voltak értünk motorral, bukósisakkal. Nekiindultunk felfedezni ezt az utolsó kis porfészket.
Voltunk szerte a faluban, megnézegettük az otthonaikat, a fontosabb műhelyeket, a környék rizsföldjeit. Elvittek egy kicsi vízeséshez, a Shan újévi fesztiváljukra és a Kyaiktiyo-ban található híres-neves Golden Rock helyi, kicsi másolatához is.

Ez utóbbi volt talán a legnagyobb élmény, a szerzetesek örökbe fogadtak ugyanis egy árva kis majmot, aki teljesen beleszeretett Marciba, és amikor csak tehette, felmászott rá, hogy aztán ne nagyon lehessen leszedni róla többet. Sajnos Marci nem engedte, hogy elhozzuk, pedig én már láttam magam, ahogy a Városligetben sétáltatom. Hazafelé megálltunk „shan noodles”-t enni, ami egy nem túl fantáziadús shan étel, gyakorlatilag zöldséges, tésztás, elég ízetlen leves. Egy nagyon részeg burmai srác mászott ránk a vendéglőben, aki hosszú perceken át a „friend” és a „happy?” szavakkal próbált közöttünk erős barátságot kovácsolni, de a kis idegenvezetőink annyira szégyellték előttünk szerencsétlent, hogy elrángattak, és hazaindultunk.

Délután aztán előkerült K, akivel megbeszéltünk egy két napos, egy éjszakás túrát a közeli Palaung falvakba. Rövidebbet, mint szerettük volna, mert a felesége épp a napokban kellett, hogy megérkezzen a börtönből, ahova hivatalosan "tiltott szerencsejáték" miatt került a választások előtt, és K érthető módon otthon akarta várni. Aznap nála vacsoráztunk az előző napokban vele túrázó külföldiekkel együtt: egy épp leszerelt, nem túl szimpatikus, fintorgó izraeli fiúval, egy hihetetlenül erőszakos arcú, belevaló, frankó megmondós holland lánnyal és egy szociológus kinézetű, érdeklődő és jó humorú lengyel-német sráccal.

A vacsi nagyon jó volt: K remekül főz, a társaság szuper volt, Skakira waka-wakáját pedig ki nem szereti. K. (és Mianmar) legnagyobb kedvence ugyanis ez utóbbi, dvd-n néztük meg a klippet tudja az ég hányszor.



0 Tovább

Falvak Mandalay körül

Mandalay körül több olyan falu is van, amit érdemes megnézni. Mivel Mianmar nem a jól kiépített tömegközlekedéséről híres, taxival célszerű nekivágni a környéknek. Az úgynevezett kék taxik dívnak errefelé, ebbe négy-öt ember fér be a sofőr mellé. Kettőnknek elég sok lett volna kibérelni egyet egy egész napra, úgyhogy két napon át igyekeztünk minden szimpatikusabb embert vagy párt leszólítani, hogy osztozzunk az autón és az áron.


Minden kísérlet rendre kudarcba fulladt, valahogy senkinek nem akaródzott pont abba a három faluba menni, ahova mi elterveztük.
Egy holland párral ugyan egymásra találtunk (tippek és trükkök a kínai utazásról cserébe a Szigetről való információkért) egyik este, de ők teljesen másfelé indultak másnap. A vendéglőből kifelé utolsó próbaként lecsaptam egy németnek tűnő párra, hátha.


Ők voltak a pázlink hiányzó darabja. Közölték, hogy már van egy sofőrük holnapra, de ők nem a szokásos útvonalban egyeztek meg, mert meg akarják nézni a kígyókat. Csakúgy mint mi, vágtuk rá boldogan. A másnapot tehát teljes egészében együtt töltöttük. A falvak is megérték a túrát, de a társaság miatt volt ez az út eddigi egyik legjobb napja. Hans és Gundula Berlinben élnek, mindketten pszichiáterek, remekül beszélnek angolul, nagyon viccesek és fanatikus utazók. Elképesztően sok helyen jártak már, leesett állal hallgattuk a minden kontinenst lefedő történeteiket.

Paleikben kezdtünk, a „kígyós faluban”. Van egy kolostor, ahol él három szentként tisztelt piton, akiket minden nap 11-kor megfürdetnek és megetetnek. Épp időben értünk ide, hogy végignézhessük a ceremóniát. Míg az egyik kígyóval az összes helyi lefotózkodott, a másik kettőt bevizezték egy medencében, hogy aztán törülközővel szárazra töröljék. Látszott, hogy a pitonok ma ellennének étel nélkül, gyakorlatilag megtömték őket: a kis halakat erőszakkal kellett lemasszírozni a torkukon.


Sagaing, a rengeteg sztupájáról híres falu volt a második sorban. Ez nem teljesen úgy sikerült ahogyan egy prospektusban ajánlanák. Először majd negyven percet vártunk a végtelen hosszú kőlépcsők tetején, mert a generálisok épp akkor tették tiszteletüket a hegytetőn, és mindenki ki volt tiltva a helyről. Mikor végre bejutottunk, leültünk, hogy bekapjunk valami ebédet, de aztán teljesen belefeledkeztünk a beszélgetésbe, és mikor észbe kaptunk, már alig volt időnk Sagaingra. Megpróbáltuk megkeresni az érdekesnek ígérkező barlangtemplomot, de a lépcsőn lefelé szóba elegyedtünk egy kövér és jókedvű buddhista szerzetessel, aki meginvitált a saját kolostorába. A monk egy-két szót beszélt csak angolul, de olyan kifejező testbeszéde és arcjátéka volt, hogy egészen szofisztikált és baromi élvezetes volt vele a kommunikáció.


Gondosan és büszkén végigmutogatta a kolostor minden zegét-zugát, megetetett, megitatott és a lelkünkre kötötte, hogy ha legközelebb erre járunk, feltétlen nála alszunk. Néztünk egy kis burmai karaoke videót, felírtuk a címet, hogy küldjünk neki képeslapot, aztán csomagolt nekünk karamellel összeragasztott szezámmagot, mert elindultunk Amarapurába.

Amarapurában van a világ leghosszabb ma is használatban lévő tikfa hídja. Első hallásra talán nem a legmeggyőzőbb, de ez volt az egyik leglenyűgözőbb hely, ahol valaha voltunk. Képzeljetek el egy hihetetlenül szép, lapos, mocsaras, termékeny tájat, amin keresztül ível egy három ember széles, de végtelen hosszúnak tűnő fahíd. A viszonylag sok turista elvegyül a nevetgélő, cipekedő, sétálgató helyiek között. A naplementét egy hajóból néztük (és fotóztuk!) körülöttünk halászokkal, szappannal mosakodó fiatalokkal, mosó asszonyokkal. Felejthetetlen élmény marad.


Mandalayban az indiai utazásaink emlékére a „chapati sarkon” vacsoráztunk, megígértük, hogy meglátogatjuk egymást Berlinben-Budapesten, majd mindenki hazasétált a maga hotelébe elégedetten és nagyon fáradtan.

0 Tovább

A mianmari út térképen

0 Tovább

Mandalay, szürke városka undok emberekkel

Mandalayba 12 óra éjszakai buszozás után érkeztünk meg Yangonból valamikor hajnal felé. A buszmegállóban mint mindenki, mi is áldozatul estünk egy új, egyszerű, de nagyszerű turistaátbaszásnak. Az utazástól zombi turistákat a LP-ből ismert hotelek tábláival hadonászó, angolul remekül beszélő emberek fogadják, és terelik be a feláras taxiba, ami egyenesen az adott hotelhez visz. A van-e szabad szobájuk kérdésre szemrebbenés nélkül hazudják, hogy van, pedig valójában semmi közük a hotelhez. Mi is eltaxiztunk másfélszeres árért az egyik tele lévő hotelhez, ahelyett, hogy jó utazó módjára fogtunk volna egy autót az út szélén. Később másokkal beszélgetve kiderült, mindenki így érkezett a Mandalayba.

A városba befele menet meg kellett állapítanunk, hogy Dél-Kelet Ázsia talán legszürkébb csücskébe érkeztünk. Mandalay - Yangon belvárosához hasonlóan - négyzetrácsos utcahálózatú városka. Sajnos a Második Világháború alatt két nemzet is porig bombázta a házakat és a királyi palotát. Ami maradt nekünk, az a lélektelen betonépületek végtelenje, és lehangoló poros, szmogos utcák. A kínai határ relatív közelsége miatt rengeteg a kínai kereskedő, aki itt él vagy átutazóban van.


Mivel az egykori palota helyén épített imitációért sokalltuk a fejenként tíz dolláros belépőt, délutánra szereztünk magunknak egy kedvesnek tűnő biciklis riksás srácot, hogy hurcolja a fenekünk templomról templomra. Kezdésképp besurrantunk egy gyönyörű, ici-pici, fából készült fakolostorba, a kevesek egyikébe, amelyik túlélte a háborút.

Ezután elvitt minket a helyi csodatévő buddhaszoborhoz, ami egy nagyméretű, bétellel teleköpködött komplexum közepén nézett békésen a több kiló arany alól a reménykedő helyiekre.

Itt szerencsétlenségünkre belefutottunk egy aljas buddhista szerzetesbe, aki miután kéretlenül végigrángatott a teljes épületegyüttesen, közölte, hogy leszek szíves venni neki egy új köntöst harminc dollárért, mint fizetség. Kiröhögtem, de szegény Sárában leomlott az eddig féltve dédelgetett sztereotípia, miszerint minden buddhista szerzetes kedves, szép, őszinte ember.


Másnap elhajókáztunk Mingunba, ami egy teljesen átlagos burmai falvacska lenne, ha nem itt kezdték volna el építeni a világ legnagyobb sztupáját. Az építtető király azonban meghalt, az épületet soha nem fejezték be, így az eredmény egy teljesen átlagos burmai falu a világ legimpresszívebb téglarakásával.

A félig összeomlott sztupára semmilyen civilizált országban nem engednék föl az embereket, Burmában belépőt is szednek, hogy mezítláb felmászhass. A fentről belátható végtelen síkság és az Ayeyarvaddi folyó látványa azonban kárpótol mindenért.

A hajóúton minden turistát fontolóra vettünk, mint másnapi falutúra partnert, de vagy túl sokan voltak együtt, vagy egyszerűen csak nem voltak szimpik. A francia pár tökéletes barátságtalanságát Sára többszöri mosolygós kísérlete sem tudta megtörni, úgyhogy feladtuk, majd este keresgélünk.


Visszaérve Mandalayba már várt ránk az előzőnapi riksásunk. Az történt ugyanis, hogy előző nap megígértük neki, hogy reggel kivihet a kikötőbe, de mivel nem jelent meg időben, mással mentünk ki. Nem sokkal később megjelent ő is rém dühösen, ő ott volt időben, mi pedig megszegtük az ígéretünk. Kiderült, hogy igaza volt, az órám sietett, úgyhogy kárpótlásként megállapodtunk, hogy ha a hajó visszaér ő fuvarozhat vissza. De miután elvitettük magunk az állatkertbe – ami jóval több volt, mint a reggeli fuvar lett volna -, elkezdett hepciáskodni: az elszalasztott reggeli fuvardíját akarta behajtani rajtunk. Sára iszonyatosan felhúzta magát, és megpróbálta elmagyarázni neki, hogy kárpótoltuk és hogy már így is a földhöz kéne csapkodni a seggét örömében, annyi zsetont kapott. Egy kiabálós vita után végül elküldte az anyjába, és bemenekültünk az állatkertbe, ahol még két óráig csillapodott az igazságérzete. Még soha életemben nem láttam így kiakadni, pláne emberrel kiabálni.

Az állatkert semennyire nem volt jó ötlet: kisméretű ketrecek, rozzant állatok, lerobbant kisvasút, glükózsziruppal összeragasztott hideg popkorn. Hamar haza is szaladtunk vacsizni.

0 Tovább

Yangon, ahol megállt az idő

 

A repülőgépünk hajnalban szállt fel Bangkokból. Egyszer külön posztot fogok írni az éjszakai/hajnali utazás intézményéről, itt kevés a hely ehhez most. A gépen nem voltak sokan, valahogy többen igényeltek vízumot bangkokban, mint ahányan eljöttek az országba valójában. Ez az érzésünk egyébként végig megmaradt, bármerre jártunk.
A belvárosba egy rozzant Toyota mikrobusszal kocsiztunk be a reptérről, aminek az összes ajtaját ugyanaz az egy csavarhúzó nyitotta és zárta. A kocsikázás alatt két dolog rögtön egyértelművé vált: egyrászt Yangon hatalmas, másrészt valahol a nyolcvanas években megszűnt haladni a korral. Otthon csak képeslapokról ismert autók, koszos, feketére szmogolt házak szerte a városban. Lélekmegmozgató atmoszféra.
Yangont a britek építették a 19. század végén a szokásos módon a meglévő település mellé. A belváros ennek megfelelően tökéletesen tükrözi a britek akkori városépítési elképzeléseit: széles, egyenes utcák keresztezik egymást derékszögben, a keresztutcák számozottak, mintha csak New Yorkban lenne az ember. A belvároson kívüli rész  inkább dimbes-dombos kisváros fíling lerobbant lakóházakkal és helyi arannyal fedett buddhista sztupákkal.
Yangon belvárosa teljesen elvarázsolt minket! Már a város hétköznapi létezéséről rengeteget lehet mesélni. Kevés autó jár az utakon, sőt sok keresztutca olyan mintha sétálóvá lenne alakítva. Erről szó sincs: kevesen engedhetnek meg maguknak egy autónyi luxust, drága az üzemanyag, az autók pedig szinte csak a szétesés határán léteznek.
Az épületek kevés kivétellel mind a brit időkből maradt omlatag, nagy. századfordulós paloták, sokszor olyan érzése van az embernek, mintha Budapesten lenne. Sikeresen azonosítottuk például a Ráday utca egyik sarkát.
Szóval Pesten vagy, valahol a Dohány utca körül, csak elromlott a közvilágítás, a rendszerváltást ünneplő, jól sikerült retro fesztivál van, az emberek pedig mindenüket eladják éppen az utcán.
Egy nagy egybefüggő ázsia-bazár a belváros, az esernyőhuzattól a kiskutyán át a pizsamáig MINDENT meg lehet venni. Az emberek szó szerint itt vesznek meg mindent, amire szükségük van. Ahol nem  árulnak valamit, ott enni lehet. Minden magyarnak volt már köze az Ikea Lack kiasasztalához, tudjáok, amit olyan sok színben lehet venni fillérekért.Na, Yangonban pont ilyen méretű asztalkák borítják a csendes mellékutcákat, a szmogos főutcák járdáit és a kis tereket egyaránt. Icipici kis sámlikon üldögélnek körülöttük az emberek és eszik a reggelijük, az ebédjük, a vacsorájuk. Nagyon aranyos, elég kényelmetlen.
Az emberek nagy része longyit visel, egy jelentős részük teljesen nyugatiasan öltözködik, csak érződik rajtuk a kínai bolt uralom. Teljesen általános, hogy maró kíváncsisággal vizsgálgatnak, szólnak a másiknak, ha esetleg nem vett észre. Ez nem a gyanakvó méregetés, mint Indiában, kedvesek, sőt huncutak, de azért kicsit zavarbaejtő, mikor egy teljes mellékutca pislog rád a tányér felől, hogy azt a mindenit. Sokan köszönnek, és végtelen boldogok, ha rájuk mosolyogsz.
Az utcán lepedőkön árulják a több tízéves magazinokat, újságokat, könyveket. Fiatalok állják, guggolják körbe a vásznat, és turkálnak reménykedve a salátásodó irodalomban.
Rendőrt, katonát nem látni az utcán, legfeljebb egy-két forgalomirányítót. Nyugalom van, mindenki teszi a dolgát. Kéregetővel nem nagyon találkoztunk. A gyerekek utánad szaladnak itt is, de nem cukorkát vagy pénzt szeretnének, hanem egy mosolygós hellót.

A repülőgépünk hajnalban szállt fel Bangkokból. Egyszer külön posztot fogok írni az éjszakai/hajnali utazás intézményéről, itt kevés a hely ehhez most. A gépen nem voltak sokan, valahogy többen igényeltek vízumot bangkokban, mint ahányan eljöttek az országba valójában. Ez az érzésünk egyébként végig megmaradt, bármerre jártunk.

A belvárosba egy rozzant Toyota mikrobusszal kocsiztunk be a reptérről, aminek az összes ajtaját ugyanaz az egy csavarhúzó nyitotta és zárta. A kocsikázás alatt két dolog rögtön egyértelművé vált: egyrászt Yangon hatalmas, másrészt valahol a nyolcvanas években megszűnt haladni a korral. Otthon csak képeslapokról ismert autók, koszos, feketére szmogolt házak szerte a városban. Lélekmegmozgató atmoszféra.


Yangont a britek építették a 19. század végén a szokásos módon a meglévő település mellé. A belváros ennek megfelelően tökéletesen tükrözi a britek akkori városépítési elképzeléseit: széles, egyenes utcák keresztezik egymást derékszögben, a keresztutcák számozottak, mintha csak New Yorkban lenne az ember. A belvároson kívüli rész  inkább dimbes-dombos kisváros fíling lerobbant lakóházakkal és helyi arannyal fedett buddhista sztupákkal.


Yangon belvárosa teljesen elvarázsolt minket! Már a város hétköznapi létezéséről rengeteget lehet mesélni. Kevés autó jár az utakon, sőt sok keresztutca olyan mintha sétálóvá lenne alakítva. Erről szó sincs: kevesen engedhetnek meg maguknak egy autónyi luxust, drága az üzemanyag, az autók pedig szinte csak a szétesés határán léteznek. Az épületek kevés kivétellel mind a brit időkből maradt omlatag, nagy, századfordulós paloták, sokszor olyan érzése van az embernek, mintha Budapesten lenne. Sikeresen azonosítottuk például a Ráday utca egyik sarkát. 
Szóval Pesten vagy, valahol a Dohány utca körül, csak elromlott a közvilágítás, a rendszerváltást ünneplő, jól sikerült retro fesztivál van, az emberek pedig mindenüket eladják éppen az utcán.

Egy nagy egybefüggő ázsia-bazár a belváros, az esernyőhuzattól a kiskutyán át a pizsamáig MINDENT meg lehet venni. Az emberek szó szerint itt vesznek meg mindent, amire szükségük van. Ahol nem árulnak valamit, ott enni lehet.

Minden magyarnak volt már köze az Ikea Lack kiasasztalához, tudjátok, amit olyan sok színben lehet venni fillérekért. Na, Yangonban pont ilyen méretű asztalkák borítják a csendes mellékutcákat, a szmogos főutcák járdáit és a kis tereket egyaránt. Icipici kis sámlikon üldögélnek körülöttük az emberek és eszik a reggelijük, az ebédjük, a vacsorájuk. Nagyon aranyos, elég kényelmetlen.

Az emberek nagy része longyit visel, egy jelentős részük teljesen nyugatiasan öltözködik, csak érződik rajtuk a kínai bolt uralom. Teljesen általános, hogy maró kíváncsisággal vizsgálgatnak, szólnak a másiknak, ha esetleg nem vett észre. Ez nem a gyanakvó méregetés, mint Indiában, kedvesek, sőt huncutak, de azért kicsit zavarbaejtő, mikor egy teljes mellékutca pislog rád a tányér felől, hogy azt a mindenit. Sokan köszönnek, és végtelen boldogok, ha rájuk mosolyogsz.
Az utcán lepedőkön árulják a több tízéves magazinokat, újságokat, könyveket. Fiatalok állják, guggolják körbe a vásznat, és turkálnak reménykedve a salátásodó irodalomban.


Rendőrt, katonát nem látni az utcán, legfeljebb egy-két forgalomirányítót. Nyugalom van, mindenki teszi a dolgát. Kéregetővel nem nagyon találkoztunk. A gyerekek utánad szaladnak itt is, de nem cukorkát vagy pénzt szeretnének, hanem egy mosolygós hellót.

 

0 Tovább

Szünet

Mianmarban még a vártnál is rosszabb a net: korlátozott, lassú, sokszor hozzá sem férünk, úgyhogy úgy döntöttünk, a mianmarról írottak és fotózottak thaiföldön kerülnek fel a blogra. Január 8-ától kezdve élni fog a blog.

Mi jól vagyunk, esszük a sok zöldséges rizst és bejgliről álmodozunk.

MarciSára

0 Tovább

Christmas nay hma mue pyaw pa!

Hó és fenyő nélküli, de boldog a karácsony Mianmarban, hasonlót mindenkinek otthon!

3 Tovább

Ko Lantáról Bangkokba

Bármennyire is kényelmes kis életet alakítottunk ki Ko Lantán, kötött a repülőjegyünk Mianmarba, úgyhogy összeszedelőzködtünk, elköszöntünk Ádzsibótól (LINK), és elindultunk Bangkok felé. A Krabiig tartó úton megtaláltuk a thai populáció mogorva és megpuhíthatatlan egyedeit: minden undok embert eldugtak Thaiföld e „jelentéktelen” pontján. Tudtuk mi, hogy nincs olyan, hogy mindenki kedves egy országban, háhá.

Az apró kis kellemetlenkedéseket gyorsan feledtette a kedves család, akinek a kávézójába keveredtünk a buszra várva. Vasárnap lévén az esélytelenek nyugalmával ücsörögtünk az asztalunknál a NatGeo kétéves Kína különkiadását olvasgatva, dominózva, teázgatva.

Elnéztünk a közeli Tescoba is, ami ugyanolyannak bizonyult, mint otthon, csak több volt az izé. Az ország szinte összes bankja képviseltette magát az épületben, és az ország szinte összes bankja képtelennek bizonyult rá, hogy az USD számlánkról USD-t tegyen a kis kezünkbe. Amit mi naivak természetesnek gondoltunk, az itt a legkevésbé sem volt az. A problémát elnapoltuk másnapra, mondván, Bangkokban majd nyilván dobálják utánunk a dollárt.

Az éjszakai buszunk délután 5-kor indult visszafelé. Ázsia tömegközlekedésének a külföldi számára legfontosabb és legvéresebb tulajdonsága az éjszakai „teamegállók” intézménye. Bizonyos időközönként (értsd: amikor végre elaludtál egy tolerálható pozícióban) a busz megáll, felnyomják a teljes világítást, valami öblös férfihang kiabál valamit, mindenki lekászálódik a buszról, és mintha ez a világ természetesebb dolga volna, iszik egy kis csájt vagy eszik egy-két halgolyót.

A thai-ok tökélyre vitték ezt a szép szokást: hajnali egykor olyan vásárcsarnokba érkeztünk, ahol a világ összes létező ételét meg lehetett venni a sült gesztenyétől az instant algán át a grillezett akármiig. A szokásos húsz perc helyett a buszunk eltűnt több, mint egy órára. Ez még az annyira rendíthetetlen ázsiaiaknak is sok volt, nem hogy nekünk. Nagy nehezen kiderítettük egy sráctól, hogy épp szerelik, úgyhogy a következő negyven percet sült gesztenye, ananász, narancslé, keksz és jaj még mennyi minden fogyasztásával töltöttük. Jó is az ilyesmi az éjszaka közepén.

A busz a kényszerszünet ellenére hamarabb ért Bangkokba, mint ígérte, hajnali 4-kor – miután Marci megkapta a kávéadagját – fogtunk egy taxit, hogy egy szállodába, de gyorsan. Egy véget nem érő forgalmi dugókkal terhelt út után bezuhantunk a „vörös lámpás negyed” szélén lévő legendás szállóba, és némi kötelező recepciós-új vendég játszma után kaptunk egy szobát.

A régivágású és önérzetes hotel minden négyzetmétere különféle intelmekkel, szabályokkal, jótanácsokkal, tanításokkal volt tele. A lobbiban elhelyezett könyvecskéktől az étlapba szúrt oldalakig minden a helyes és meglehetősen konzervatív életvitel alapvetéseit ontotta magából. A szexturizmust (fröcsögve) elítélő részek persze érthetőek és üdvözlendőek voltak, de korántsem gondolnánk a helyzetet olyan egyszerűnek, mint ahogy azt beállították. Csak idő kérdése, hogy Marci posztja megjelenjen a szexturizmusról a fotóinkkal.

A teljes nap elment a szükséges dolgok beszerzésére, mint ropogós új USD, útikönyv, fényképezőgép kábel. Ez utóbbihoz szükségünk lenne egy USB kábelre (akkora, mint ami a Nokiákba kell), de Bangkokban ez teljesen érthetetlen módon hiánycikk. Hétezer Forintnál olcsóbban nem találtunk, pedig nem keveset kerestük. Ha valakinek van ötlete, szívesen fogadjuk. Nagyon fáradtan és egy kicsit izgulva feküdtük le aludni, a repülőnk másnap hajnalban indult Yangonba, Mianmar exfővárosába.

0 Tovább

Ko Lanta: thai sziget egy őrült muszlimmal

 

A thaiföldi tengerpartozásra szánt időnk egy hétre rövidült a betegségem és a királyi születésnap miatt, így feladtuk az összes thaiföldi sziget felfedezésének amúgy is reménytelen célját. A Ko Lanta nevű sziget még nem ötcsillagos szállodatömeg, legyen az - körülbelül így foglalható össze döntésünk háttere.
A szigetre érkezvén fedél után kellett néznünk. A Lonely Planet délkelet-ázsiai kiadásából menedzseljük a thaiföldi kalandozásokat, így sok választási lehetőségünk nincs, mikor a szálláskeresésre kerül a sor, alig említ egyet-kettőt. Itt újra beigazolódott a korábbi tapasztalatunk: nem jó LP által ajánlott helyre menni.
A könyv hatalmas népszerűsége ugyanis tökéletesen alkalmatlanná teszi arra, hogy olcsó szállásokat ajánljon. Mivel minden turista arra a szállásra zúdul, amit az utazóbiblia megdicsér, a tulajdonosok az esetek nagy részében hamar elpofátlanodnak. Jó esetben csak megdrágulnak (nem is kicsit), rosszabb esetben nemtörődömmé és fennhéjázóvá válnak: mi nem egy helyről fordultunk ki a személyzet „nekem tökmindegy, úgyis jönnek még ezren utánad” stílusa miatt.
Lényeg a lényeg, a könyvben ajánlott „olcsó és hangulatos” hely barátságtalan és drága volt. Sem kedvünk, sem erőnk nem volt azonban továbbállni, úgyhogy kivettük egy éjszakára: a nagy táskák nélkül kényelmesebb lesz keresgélni.
Másnap felfedeztük a szigetet, ami – elnézést kérünk a fagyoskodó otthoniaktól - korántsem olyan egzotikus, mint azt az ember Thaiföldről előzetesen elképzeli. A tengerpart gyönyörű, de az Andamán-szigetek (LINK) magasra tette a mércét vadon és egzotikum szempontból. Thaiföldön óriási biznisz a nyaralóépítés, a parton egymást érik a minden jóval felszerelt resort lakótelepek. A megfáradt európai középvezető vásárolhat drága pénzért egy épületet, hogy a nyugdíjas éveit thai prostituáltakkal és olcsó seafooddal tegye színesebbé. (Meséltük már mennyi angol/francia/német férfi-thai nő pár van erre? Mert ijesztően sok.)
A sziget egyik utolsó megmaradt autentikus thai bungalótulajdonosa: Ádzsibó. Szerinte Hutjee Boat-nek kell írni a nevét angolul, mi erről nem vagyunk meggyőződve. (Sára amúgy is azt hitte több napon át, hogy ez egy bérbeadandó hajónak a neve.) Fél nap sétálgatás és szálláskutatás után akadtunk rá a bungalóira egy bűvös 350 bath/bungaló (kb. 2500 Ft) táblát követve a part menti pálmadzsungelben. Az édes-kedves muszlimba beleszeretve azon-nyomban kivettük négy éjszakára az egyik faházikót, és megtalálva a helyünk máris sokkal jobban éreztük magunkat.
Ádzsibónál lazább és kedvesebb embert még nem sodort elénk az elmúlt három hónap. Ha a nap bármelyik szakaszában a család egyik nőtagja valamit kotyvaszt a kert közepén álló „konyhában” (értsd faasztal, széngrill)azonnal mindenkit meg akart vendégelni. A semmiből tudott feltűnni egy fürt banánnal, vagy egy szép, nagy kulcstartóval, amit azon nyomban rá kellett tennünk a kulcsunkra.
A part és az egyszem út közötti csapás keresztülvisz a telkén, így az összes strandra igyekvő turistát meginvitálta kávéra és megkérdezte, akar-e esetleg bungalót. (Életemben nem hallottam ennyiszer összesen a szót „bungalló”, mint itt egy óra alatt.) Iszonyat viccesen beszél angolul: a thai-ok nem nagyon tudják kimondani az 's' és a 'cs' hangot, de amit ő művel angol nyelv címén, az mindenkit leköröz. Felejthetetlen emlék, mikor egyik reggel együtt kávéztunk vele öten külföldiek: egy itt dolgozó, német búvároktatópár, egy laza muszlim ausztrál srác és mi ketten. Össze-visszabeszélt mindenféléről, felváltva csacsogott és kiabált, aztán egyszer a mondókája közepén csörgött a mobiltelefonja: olyan artikulálatlan, állati üvöltéssel szólt bele valami hallófélét, hogy mindannyian egyszerre kaptunk visszatarthatatlan és hangos röhögőgörcsöt. Mikor lerakta négy-öt bungalló! után, ő is kacagott velünk jóízűen perceken át.
Ádzsibó az egyik bungalló!-ban éldegél ismeretlen számú feleségével, gyerekével és unokájával, boldogan kiabál, és nem vágyik ennél többre. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom a verandánk függőágyában, hallom ahogy thai-ul kiabál valakinek, akárkinek valami nagyon fontosat a bungalló!-ról.

A thaiföldi tengerpartozásra szánt időnk egy hétre rövidült a betegségem és a királyi születésnap miatt, így feladtuk az összes thaiföldi sziget felfedezésének amúgy is reménytelen célját. A Ko Lanta nevű sziget még nem ötcsillagos szállodatömeg, legyen az - körülbelül így foglalható össze döntésünk háttere.

 


A szigetre érkezvén fedél után kellett néznünk. A Lonely Planet délkelet-ázsiai kiadásából menedzseljük a thaiföldi kalandozásokat, így sok választási lehetőségünk nincs, mikor a szálláskeresésre kerül a sor, alig említ egyet-kettőt. Itt újra beigazolódott a korábbi tapasztalatunk: nem jó LP által ajánlott helyre menni.

 


A könyv hatalmas népszerűsége ugyanis tökéletesen alkalmatlanná teszi arra, hogy olcsó szállásokat ajánljon. Mivel minden turista arra a szállásra zúdul, amit az utazóbiblia megdicsér, a tulajdonosok az esetek nagy részében hamar elpofátlanodnak. Jó esetben csak megdrágulnak (nem is kicsit), rosszabb esetben nemtörődömmé és fennhéjázóvá válnak: mi nem egy helyről fordultunk ki a személyzet „nekem tökmindegy, úgyis jönnek még ezren utánad” stílusa miatt.

 

 

Lényeg a lényeg, a könyvben ajánlott „olcsó és hangulatos” hely barátságtalan és drága volt. Sem kedvünk, sem erőnk nem volt azonban továbbállni, úgyhogy kivettük egy éjszakára: a nagy táskák nélkül kényelmesebb lesz keresgélni.
Másnap felfedeztük a szigetet, ami – elnézést kérünk a fagyoskodó otthoniaktól - korántsem olyan egzotikus, mint azt az ember Thaiföldről előzetesen elképzeli. A tengerpart gyönyörű, de az Andamán-szigetek (LINK) magasra tette a mércét vadon és egzotikum szempontból. Thaiföldön óriási biznisz a nyaralóépítés, a parton egymást érik a minden jóval felszerelt resort lakótelepek. A megfáradt európai középvezető vásárolhat drága pénzért egy épületet, hogy a nyugdíjas éveit thai prostituáltakkal és olcsó seafooddal tegye színesebbé. (Meséltük már mennyi angol/francia/német férfi-thai nő pár van erre? Mert ijesztően sok.)

 

 

A sziget egyik utolsó megmaradt autentikus thai bungalótulajdonosa: Ádzsibó. Szerinte Hutjee Boat-nek kell írni a nevét angolul, mi erről nem vagyunk meggyőződve. (Sára amúgy is azt hitte több napon át, hogy ez egy bérbeadandó hajónak a neve.) Fél nap sétálgatás és szálláskutatás után akadtunk rá a bungalóira egy bűvös 350 bath/bungaló (kb. 2500 Ft) táblát követve a part menti pálmadzsungelben. Az édes-kedves muszlimba beleszeretve azon-nyomban kivettük négy éjszakára az egyik faházikót, és megtalálva a helyünk máris sokkal jobban éreztük magunkat.

Ádzsibónál lazább és kedvesebb embert még nem sodort elénk az elmúlt három hónap. Ha a nap bármelyik szakaszában a család egyik nőtagja valamit kotyvaszt a kert közepén álló „konyhában” (értsd faasztal, széngrill)azonnal mindenkit meg akart vendégelni. A semmiből tudott feltűnni egy fürt banánnal, vagy egy szép, nagy kulcstartóval, amit azon nyomban rá kellett tennünk a kulcsunkra. 
A part és az egyszem út közötti csapás keresztülvisz a telkén, így az összes strandra igyekvő turistát meginvitálta kávéra és megkérdezte, akar-e esetleg bungalót. (Életemben nem hallottam ennyiszer összesen a szót „bungalló”, mint itt egy óra alatt.) Iszonyat viccesen beszél angolul: a thai-ok nem nagyon tudják kimondani az 's' és a 'cs' hangot, de amit ő művel angol nyelv címén, az mindenkit leköröz. Felejthetetlen emlék, mikor egyik reggel együtt kávéztunk vele öten külföldiek: egy itt dolgozó, német búvároktatópár, egy laza muszlim ausztrál srác és mi ketten. Össze-visszabeszélt mindenféléről, felváltva csacsogott és kiabált, aztán egyszer a mondókája közepén csörgött a mobiltelefonja: olyan artikulálatlan, állati üvöltéssel szólt bele valami hallófélét, hogy mindannyian egyszerre kaptunk visszatarthatatlan és hangos röhögőgörcsöt. Mikor lerakta négy-öt bungalló! után, ő is kacagott velünk jóízűen perceken át.

 

 

Ádzsibó az egyik bungalló!-ban éldegél ismeretlen számú feleségével, gyerekével és unokájával, boldogan kiabál, és nem vágyik ennél többre. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom a verandánk függőágyában, hallom ahogy thai-ul kiabál valakinek, akárkinek valami nagyon fontosat a bungalló!-ról.

0 Tovább

Luxus éjszakai busz a thai tengerparta

 

A Thaifölddel való megismerkedésre körülbelül három hetünk van, egyszer Mianmar előtt másfél, egyszer utána. Az első tíz napot Délen terveztük tölteni, ami gyakorlatilag szigeteket és tengerpartozást jelent.
Be kell vallanunk, hogy ezt nem előzte meg mély kutatómunka és utánaolvasás, de a Ko Lanta sziget mellett döntöttünk. Ehhez először is egy Krabi nevű tengerparti városkába kellett eljutni a thai félsziget nyugati (andamán) oldalán.
A turistabuszokon manapság aggasztó mennyiségű lopás történik, így  állami busszal akartunk lejutni Krabiig. A Bangkok Délt kiszolgáló buszállomásáról este hétkor indult meglepően borsos árú (több mint hatezer Ft egy jegy) éjszakai buszunk. Az állomás szürreális keveréke volt egy kínai piacnak, egy pláza ételszintjének és egy hagyományos buszállomásnak.
Az elvileg 12 órás útra tapasztalt és professzionális utazóként megfelelő mennyiségű élelemmel és itallal készültünk. Ásványvíz, fánk, kóla, az utazás móka. A majdnem száz platform közül némi küzdelem után megtaláltunk a sajátunk (a 71-est, kis kíváncsiak), ahol kiderült, mindig két busz indul öt perc különbséggel ugyanoda: a luxus busz a gazdagoknak (és azoknak, akiket a kasszában elfelejtenek  tájékoztatni, hogy kétféléből lehet választani, és ezt vetetik meg velük) (sajnos ezek ugyanazok az emberek, akik nem képesek alaposan elolvasni az útikönyvet, ami említi a szóbanforgó tényt) illetve a béna busz öt perccel utána.
Akaratlanul váltott vip utunk valóban öt csillagosnak bizonyult. Míg Marci morgott a pénzkidobás miatt, én gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam a busz felfedezésébe. Egy repülőgép business osztályához lehetne hasonlítania körülményeket: egyenruhás kiszolgálólány, tökéletesen hátradönthető, álomkényelmes szék, elegendő lábtér, Nintendo játékok, nézhető – mondjuk thai nyelvű - filmek, hallgatható zenék.
Játszottunk a bugyutábbnál bugyutább játékokkal, néztem egy kis királydrámát thai-ul és hallgattunk thai együtteseket is. Épp egészen jól szórakoztunk a Potato és a Big Ass nevű formációk slágerein, mikor a „stewardess” meghozta a vacsoránk. Mi a fenének vettünk mi kaját, futott át rajtam a gondolat, nem baj, jó lesz desszertnek, nyugtattam meg magam.
Aztán újabb és újabb röhögőgörcsöt kaptunk szegény felszolgáló lányka ijedt értetlenségére: először fánkot hozott, majd vízzel tért vissza, koronaként pedig mindenkinek kiosztotta a saját pepsijét. Még nevetgéltünk egy darabig, hogy sikerült centire megvásárolnunk a menüt, aztán beletörődtünk a vereségbe, és csendben elmajszoltuk összes fánkot.
A buszút buckamentes és gyors volt, hajnali hatkor liftzenére ébredtünk: megérkeztünk Krabiba. Érdeklődve szemléltük az ablakon át, ahogy egy idegen thai fickó egy utazási iroda felé cipeli a táskáinkat. Olyan száz méterre álltunk a végállomástól, de minden turistát leszállítottak, és betereltek az offiszba. Mit volt mit tenni, félálomban mentünk minden értékünk után, be az oroszlán barlangjába.
A buszon megismert, végtelenül szimpatikus, idősebb angol párral szövetkezve leboltoltam egy igazságtalanul drága transzportot Ko Lantára, feltoltam rá a felelősségteljesen a cuccokon alvó Marcit a minibuszra, és ezzel gyakorlatilag kimerítve minden erőtartalékomat, elaludtam a hátsó ülésen. Ko Lantán ébredtünk, de ez már egy másik poszt dolga lesz.
Arról még vitázunk, hogy visszafelé a luxus vagy a csövi változattal menjünk-e, de abban egyetértünk, hogy soha többé nem eszünk fánkot.

A Thaifölddel való megismerkedésre körülbelül három hetünk van, egyszer Mianmar előtt másfél, egyszer utána. Az első tíz napot Délen terveztük tölteni, ami gyakorlatilag szigeteket és tengerpartozást jelent.Be kell vallanunk, hogy ezt nem előzte meg mély kutatómunka és utánaolvasás, de a Ko Lanta sziget mellett döntöttünk. Ehhez először is egy Krabi nevű tengerparti városkába kellett eljutni a thai félsziget nyugati (andamán) oldalán.

A turistabuszokon manapság aggasztó mennyiségű lopás történik, így  állami busszal akartunk lejutni Krabiig. A Bangkok Délt kiszolgáló buszállomásáról este hétkor indult meglepően borsos árú (több mint hatezer Ft egy jegy) éjszakai buszunk. Az állomás szürreális keveréke volt egy kínai piacnak, egy pláza ételszintjének és egy hagyományos buszállomásnak.


Az elvileg 12 órás útra tapasztalt és professzionális utazóként megfelelő mennyiségű élelemmel és itallal készültünk. Ásványvíz, fánk, kóla, az utazás móka. A majdnem száz platform közül némi küzdelem után megtaláltunk a sajátunk (a 71-est, kis kíváncsiak), ahol kiderült, mindig két busz indul öt perc különbséggel ugyanoda: a luxus busz a gazdagoknak (és azoknak, akiket a kasszában elfelejtenek  tájékoztatni, hogy kétféléből lehet választani, és ezt vetetik meg velük) (sajnos ezek ugyanazok az emberek, akik nem képesek alaposan elolvasni az útikönyvet, ami említi a szóbanforgó tényt) illetve a béna busz öt perccel utána.


Akaratlanul váltott vip utunk valóban öt csillagosnak bizonyult. Míg Marci morgott a pénzkidobás miatt, én gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam a busz felfedezésébe. Egy repülőgép business osztályához lehetne hasonlítania körülményeket: egyenruhás kiszolgálólány, tökéletesen hátradönthető, álomkényelmes szék, elegendő lábtér, Nintendo játékok, nézhető – mondjuk thai nyelvű - filmek, hallgatható zenék.


Játszottunk a bugyutábbnál bugyutább játékokkal, néztem egy kis királydrámát thai-ul és hallgattunk thai együtteseket is. Épp egészen jól szórakoztunk a Potato és a Big Ass nevű formációk slágerein, mikor a „stewardess” meghozta a vacsoránk. Mi a fenének vettünk mi kaját, futott át rajtam a gondolat, nem baj, jó lesz desszertnek, nyugtattam meg magam.


Aztán újabb és újabb röhögőgörcsöt kaptunk szegény felszolgáló lányka ijedt értetlenségére: először fánkot hozott, majd vízzel tért vissza, koronaként pedig mindenkinek kiosztotta a saját pepsijét. Még nevetgéltünk egy darabig, hogy sikerült centire megvásárolnunk a menüt, aztán beletörődtünk a vereségbe, és csendben elmajszoltuk összes fánkot.


A buszút buckamentes és gyors volt, hajnali hatkor liftzenére ébredtünk: megérkeztünk Krabiba. Érdeklődve szemléltük az ablakon át, ahogy egy idegen thai fickó egy utazási iroda felé cipeli a táskáinkat. Olyan száz méterre álltunk a végállomástól, de minden turistát leszállítottak, és betereltek az offiszba. Mit volt mit tenni, félálomban mentünk minden értékünk után, be az oroszlán barlangjába.

A buszon megismert, végtelenül szimpatikus, idősebb angol párral szövetkezve leboltoltam egy igazságtalanul drága transzportot Ko Lantára, feltoltam rá a felelősségteljesen a cuccokon alvó Marcit a minibuszra, és ezzel gyakorlatilag kimerítve minden erőtartalékomat, elaludtam a hátsó ülésen. Ko Lantán ébredtünk, de ez már egy másik poszt dolga lesz.


Arról még vitázunk, hogy visszafelé a luxus vagy a csövi változattal menjünk-e, de abban egyetértünk, hogy soha többé nem eszünk fánkot.

1 Tovább

A thai király születésnapján

 

A király születésnapja thai-oknak olyan, mint nekünk augusztus huszadika, csak ebben talán több a lélek, mint a cirkusz. Tűzijáték, tömeg, pénzszórás és strandokról árusított hülye élelmiszerek persze itt is vannak, de egy icipicit tényleg ünnepszag van. Nekünk őscinikus magyaroknak megdöbbentő volt, hogy az emberek kétharmadán nemre és korra való tekintet nélkül az ünnep alkalmából készült rózsaszínű póló van a király jelképével. Azt írta az útikönyv, hogy a thai nép egyszerűen csak szereti a királyát, és aznap este nekünk is így tűnt: jó vagy rossz, de tényleg kritika nélkül szeretik.
Mi kicsit megkésve, de annál kíváncsibban csapódtunk a vonuló pink thai-okhoz. Kitódultunk az egyik soksávos lezárt főútra, ahol hamar az események sűrűjébe keveredtünk. Én esztelenül fotóztam, Marci nézelődött, a thai-ok izgatottan készülődtek. Volt egy-két kisebb tűzijáték is, de az igazi nagy szám egyértelműen a lampioneregetés volt.
Ingyen osztogatták a vékony kis fémdrótra feszített papírbúrából és egy egy kis éghető toastkenyérből (igaziból valami éghetőbe áztatott szövet) álló lampionokat, eleinte csak figyeltük és fotóztuk, ahogy lelkesen gyújtogatják és ha kellőképp feltöltődtek meleg levegővel elengedik őket, aztán nekünk is a kezünkbe nyomtak egyet. Boldogan eregettük a sajátunk, ekkor fotózott le egy hivatásos thai fotós, itt a kép, 'sajnos-hála ég' ezerszer szebb a mieinknél. Dobjatok össze nekünk egy még jobb fotógépre, ígérem, akkor kaptok majd ilyen csúcs minőségű fotókat.
Légballont eregetni csuda jó móka, de amikor ezer meg ezer világító lampion lebeg feletted, amerre csak a szem ellát, akkor érik csak be az élmény. Elképesztően szép volt. Sajnos a fotóink tényleg nem tudják visszaadni tökéletesen, amit láttunk, de minden fotós tudásunkat beleadtuk, hogy legalább megközelítsék.
A tűzijáték is szép, de ez nekünk jobban tetszett. Arról nem is beszélve, hogy személyesebb és olcsóbb is. Ha nem lenne nagyon tűzveszélyes, azt mondanánk, LAMPIONEREGETÉST AUGUSZTUS HUSZADIKÁN!

A királyuk születésnapja thai-oknak olyan, mint nekünk augusztus huszadika, csak ebben talán több a lélek, mint a cirkusz. Tűzijáték, tömeg, pénzszórás és strandokról árusított hülye élelmiszerek persze itt is vannak, de egy icipicit tényleg ünnepszag van. Nekünk őscinikus magyaroknak megdöbbentő volt, hogy az emberek kétharmadán nemre és korra való tekintet nélkül az ünnep alkalmából készült rózsaszínű póló van a király jelképével. Azt írta az útikönyv, hogy a thai nép szereti a királyát, de aznap este óta komolyan hisszük: jó vagy rossz, de tényleg egyszerűen csak szeretik - kritika nélkül.

Mi kicsit megkésve, de annál kíváncsibban csapódtunk a vonuló pink thai-okhoz. Kitódultunk az egyik soksávos lezárt főútra, ahol hamar az események sűrűjébe keveredtünk. Én esztelenül fotóztam, Marci nézelődött, a thai-ok izgatottan készülődtek. Volt egy-két kisebb tűzijáték is, de az igazi nagy szám egyértelműen a lampioneregetés volt.


Ingyen osztogatták a vékony kis fémdrótra feszített papírbúrából és egy egy kis éghető toastkenyérből

(igaziból valami éghetőbe áztatott szövet) álló lampionokat, eleinte csak figyeltük és fotóztuk, ahogy lelkesen gyújtogatják, és ha kellőképp feltöltődtek meleg levegővel elengedik őket, aztán nekünk is a kezünkbe nyomtak egyet. Boldogan eregettük a sajátunk, ekkor fotózott le egy hivatásos thai fotós, itt a kép, 'sajnos-hála ég' ezerszer szebb a mieinknél. Dobjatok össze nekünk egy még jobb fotógépre, ígérem, akkor kaptok majd ilyen csúcs minőségű fotókat.


Légballont eregetni csuda jó móka, de amikor ezer meg ezer világító lampion lebeg feletted, amerre csak a szem ellát, akkor érik csak be az élmény. Elképesztően szép volt. Sajnos a fotóink tényleg nem tudják visszaadni tökéletesen, amit láttunk, de minden fotós tudásunkat beleadtuk, hogy legalább megközelítsék.


A tűzijáték is szép, de ez nekünk jobban tetszett. Arról nem is beszélve, hogy személyesebb és olcsóbb is. Ha nem lenne nagyon tűzveszélyes, azt mondanánk, LAMPIONEREGETÉST AUGUSZTUS HUSZADIKÁN!

1 Tovább

Bangkok csónakkal és égimetróval

 

Miután végre visszanyertem a szabadságomat, és el tudtam hagyni a hotelszobát, elindultunk felfedezni a várost. A király születésnapja közeledtével a teljes palotanegyed el volt zárva a turisták elől, úgyhogy nem tudtuk a nyilvánvalóval kezdeni.
Nagy szerencse, hogy Bangkokban nagyon jól működő és kelet-európainak csúcsmodern tömegközlekedés van, úgyhogy, ha épp csak MENTÜNK valahova, az is élményszámba ment. Az én kedvencem a folyón le-föl közlekedő hajó. Kényelmesen és dugómentesen lehet hajókázni a paloták, templomok és felhőkarcolók között hömpölygő folyón. A - legalábbis pesti – közérthetőség kedvéért: mintha az 1-es villamos a Dunán járna. Még egyszer, de nem utoljára: BKV-T A DUNÁRA!
A szárazföldön az úgynevezett skytrain a módi, ami valljuk be, teljesen futurisztikus egy magyar embernek. Ez egy felüljárón közlekedő (többvonalas), szabad ég alatti metró. Vadiúj, tiszta, gondosan kitáblázott, és a lógást a minimumra szorító rendszerben működik. Ilyen egyszerűen és átláthatóan működő metró jegyrendszerhez még nem volt szerencsénk. Éljenek az újra felhasznált jegyek!
Vannak kevésbé izgalmas, elvétve légkondis buszok is, ezek a víz- és felhőkarcolószegény városrészeken járnak. A legritkább esetben vannak angolul feliratozva, a thai-ok közül pedig kevesen beszélnek érthetően angolul, úgyhogy buszozni kicsit nagyobb kihívás, de aki értelmes, annak van úgyis útikönyve busztérképpel, mi Thaiföldet megspóroltuk.
Bangkok valódi nagyváros, tehát mindent európai szükségletünk itt kellett kielégítenünk, minden hiányunk itt kellett pótolnunk a közelgő Mianmar, Laosz és Kambodzsa előtt. Jó sok időnk ment el a szükséges kozmetikumok (nem, nem alapozó, például fogkrém és naptej) és fényképezőgép alkatrészek beszerzésére, némi ruhatárfrissítésre és pláne az oly rég keresett bikini megvásárlására. Gondolom, sem férfinak, sem nőnek nem kell bizonygatnom, ebből nem az elsőt vettük meg.
A készletfeltöltés miatt lényegében egy napunk maradt érdemi városnézésre. A Jim Thompson-ház mellett döntöttünk, ami egyike Bangkok kevéske nem vallási és vásárlási látványosságainak. Jim barátunk egy amerikai katona volt, aki Thaiföldön csinálta meg a szerencséjét. A világháború után felvirágoztatta a thai selyemkereskedelmet, majd az így összeszedett pénzből építtetett egy hagyományos thai stílusú rezidenciát Bangkok külvárosában. Lelkes és jó ízléssel megáldott műgyűjtőként délkelet-ázsiai műtárgyak garmadáját vásárolta össze. Jim haláláról nem sokat tudni: egy malajziai nyaralásán soha nem tért vissza szokásos reggeli sétájáról. Sokféle elmélet létezik a széttépték a vadállatoktól a szándékos eltűnésig, de igazából nem lehet tudni, mi történt. Ma a teljes gyűjteménye a szobákban és a kertben van kiállítva: karbantartott és ízléses múzeum működik itt negyedóránként ingyen idegenvezetéssel.
A házak köré azóta felhőkarcolók épültek, egy kontrasztos múltidőbe váltasz jegyet. Az épületek fából készültek, egy kis kertet zárnak közre, ahol aprólékos műgonddal megtervezett girbe-gurba utacskák vezetnek ide-oda az óriási szobanövények és színes halakkal benépesített kőmedencék között. A legfeltűnőbb és minket legjobban megfogó a kert és a ház erős szimbiózisa volt. Nincs éles határ a kettő között, az örökös jóidő megengedi, hogy csak akkor zárd ki a belső térből a külsőt, ha nagyon muszáj.
Hatalmas szerencsénkre épp ittlétünkkor ünnepelték a király születésnapját. Egész Bangkok díszbe öltözött, nagyszabású ünnepségek voltak városszerte, estére pedig közös lampioneregetést ígértek. Ott voltunk a bulin, küldtünk az égbe miniléghajót és tapsoltunk együtt az őszintén lelkes helyiekkel, nemsokára elmeséljük részletesen.

Miután végre visszanyertem a szabadságomat, és el tudtam hagyni a hotelszobát, elindultunk felfedezni a várost. A király születésnapja közeledtével a teljes palotanegyed el volt zárva a turisták elől, úgyhogy nem tudtuk a nyilvánvalóval kezdeni.

 


Nagy szerencse, hogy Bangkokban nagyon jól működő és kelet-európainak csúcsmodern tömegközlekedés van, úgyhogy, ha épp csak MENTÜNK valahova, az is élményszámba ment. Az én kedvencem a folyón le-föl közlekedő hajó. Kényelmesen és dugómentesen lehet hajókázni a paloták, templomok és felhőkarcolók között hömpölygő folyón. A - legalábbis pesti – közérthetőség kedvéért: mintha az 1-es villamos a Dunán járna. Még egyszer, de nem utoljára: BKV-T A DUNÁRA!

 


A szárazföldön az úgynevezett skytrain a módi, ami valljuk be, teljesen futurisztikus egy magyar embernek. Ez egy felüljárón közlekedő (többvonalas), szabad ég alatti metró. Vadiúj, tiszta, gondosan kitáblázott, és a lógást a minimumra szorító rendszerben működik. Ilyen egyszerűen és átláthatóan működő metró jegyrendszerhez még nem volt szerencsénk. Éljenek az újra felhasznált jegyek!
Vannak kevésbé izgalmas, elvétve légkondis buszok is, ezek a víz- és felhőkarcolószegény városrészeken járnak. A legritkább esetben vannak angolul feliratozva, a thai-ok közül pedig kevesen beszélnek érthetően angolul, úgyhogy buszozni kicsit nagyobb kihívás, de aki értelmes, annak van úgyis útikönyve busztérképpel, mi Thaiföldet megspóroltuk.

 


Bangkok valódi nagyváros, tehát mindent európai szükségletünk itt kellett kielégítenünk, minden hiányunk itt kellett pótolnunk a közelgő Mianmar, Laosz és Kambodzsa előtt. Jó sok időnk ment el a szükséges kozmetikumok (nem, nem alapozó, például fogkrém és naptej) és fényképezőgép alkatrészek beszerzésére, némi ruhatárfrissítésre és pláne az oly rég keresett bikini megvásárlására. Gondolom, sem férfinak, sem nőnek nem kell bizonygatnom, ebből nem az elsőt vettük meg.
A készletfeltöltés miatt lényegében egy napunk maradt érdemi városnézésre. A Jim Thompson-ház mellett döntöttünk, ami egyike Bangkok kevéske nem vallási és vásárlási látványosságainak. Jim barátunk egy amerikai katona volt, aki Thaiföldön csinálta meg a szerencséjét. A világháború után felvirágoztatta a thai selyemkereskedelmet, majd az így összeszedett pénzből építtetett egy hagyományos thai stílusú rezidenciát Bangkok külvárosában. Lelkes és jó ízléssel megáldott műgyűjtőként délkelet-ázsiai műtárgyak garmadáját vásárolta össze. Jim haláláról nem sokat tudni: egy malajziai nyaralásán soha nem tért vissza szokásos reggeli sétájáról. Sokféle elmélet létezik a széttépték a vadállatoktól a szándékos eltűnésig, de igazából nem lehet tudni, mi történt. Ma a teljes gyűjteménye a szobákban és a kertben van kiállítva: karbantartott és ízléses múzeum működik itt negyedóránként ingyen idegenvezetéssel.

 


A házak köré azóta felhőkarcolók épültek, egy kontrasztos múltidőbe váltasz jegyet. Az épületek fából készültek, egy kis kertet zárnak közre, ahol aprólékos műgonddal megtervezett girbe-gurba utacskák vezetnek ide-oda az óriási szobanövények és színes halakkal benépesített kőmedencék között. A legfeltűnőbb és minket legjobban megfogó a kert és a ház erős szimbiózisa volt. Nincs éles határ a kettő között, az örökös jóidő megengedi, hogy csak akkor zárd ki a belső térből a külsőt, ha nagyon muszáj.

 


Hatalmas szerencsénkre épp ittlétünkkor ünnepelték a király születésnapját. Egész Bangkok díszbe öltözött, nagyszabású ünnepségek voltak városszerte, estére pedig közös lampioneregetést ígértek. Ott voltunk a bulin, küldtünk az égbe miniléghajót és tapsoltunk együtt az őszintén lelkes helyiekkel, nemsokára elmeséljük részletesen.

0 Tovább

madein

blogavatar

Marci és Sára izzad a Távol-Keleten. írjatok nekünk: marton.sebok@freemail.hu

Legfrissebb bejegyzések

2012.07.11.
2011.08.28.
2011.08.28.
2011.08.28.
2011.08.28.

Utolsó kommentek