A Chaung tha tengerpart teljes teltházzal fogadott minket lévén épp Mianmar legszentebb nemzeti ünnepe. (Január 5. a függetlenségük napja.) Szerencsére még az Inle tónál eszünkbe jutott felhívni egy szállást, és foglalni egy szobát. A hotelt – a szobánkat féltve - azután minden településről biztosítottunk telefonon, hogy megyünk ám csak a mianmari tömegközlekedés áldozataiként.
Végül meg is kaptuk a szobánkat, és nem kellett harminc óra utazás után még mianmari fiatalokkal hurcoltatnunk magunkat fel-alá a településen a szürkületben, mint a szerencsétlen izraelieknek.
Sára másnap közölte, hogy még alkalmatlan a szocializációra (értsd: ha hozzá szól vagy akár csak rá néz egy ember, epilepsziás rohamot kap), így egyedül indultam felfedezőútra., míg ő otthon egy a hotelben talált nyálas angol regényt olvasott.
A település lényegében egy hosszú partmenti út. Mi a - a balatoni értelemben vett – sín túloldalán kaptunk helyet, míg a tehetősebb mianmariak a túloldali Thaiföld-resort utánérzésben töltötték az idejüket. Az egész parton elenyésző számú külföldi van, a helyiek a gazdagabb yangoni fiatalok közül kerültek ki jellemzően. Családostul laktak a hotelszobákban, esetenként 8-an, 10-en, hogy ki is tudják fizetni. A kedvenc strandtevékenység egyértelműen a sekély vízben való traktorgumi-belsőn ringatózás, ilyen célra halmokban állt a bérelhető gumibelső a parton. A helyiek az indiaiakhoz hasonlóan csak divatból járnak tengerpartra: sem úszni nem tudnak, sem levetkőzni nem hajlandóak, így nyakig felöltözve, feketében viháncolnak a parton.
Este a nemzeti ünnep jegyében a burmaiak családostul karaokéztak, barbekjúztak és viszkiztek hajnalig. Ez az előző nap megismert antiszemita-hippi-amerikai ex-matróznál teljesen betette a kaput, reklamált, reklamált, mi még mindig kellően fáradtak voltunk a nyugodt alváshoz.
A településtől északra találtuk meg azt, amiért jöttünk: tökéletesen tiszta, fehér homokos, pálmafás tengerpart, ahol egy lélek sincs egy-két kósza kókuszvágó mauglit leszámítva. Itt aztán teljesen elengedtük magunkat, három napig fetrengtünk, olvastunk, építettünk homokvárat (ki homokcicit, ki modern, minimalista homokkastélyt) és ittunk kókusztejet. Esténként visszabattyogtunk az apály miatt kilométer szélesre hízott tengerparton, hogy arcátlanul olcsón vacsorázzunk óriási adag szifúdot a hotelünk éttermében. Ez az egyik igazán élvezhető eleme a burmai konyhaművészetnek a kevés közül, ezt is jellemzően a frissessége adja el.
Sajnos a tengerpart, ahol süttettük magunkat, utoljára idén volt ilyen tökéletes, a buldózerek egy részen már letarolták a pálmafákat, hogy apraja falvát építsenek a kevés kiváltságosnak, aki megengedheti magának ebben az országban, hogy tengerparti nyaralót vásároljon. Ha nagyok leszünk, veszünk egyet mi is.

A Chaung tha tengerpart teljes teltházzal fogadott minket lévén épp Mianmar legszentebb nemzeti ünnepe. (Január 5. a függetlenségük napja.) Szerencsére még az Inle tónál eszünkbe jutott felhívni egy szállást, és foglalni egy szobát. A hotelt – a szobánkat féltve - azután minden településről biztosítottunk telefonon, hogy megyünk ám csak a mianmari tömegközlekedés áldozataiként.


Végül meg is kaptuk a szobánkat, és nem kellett harminc óra utazás után még mianmari fiatalokkal hurcoltatnunk magunkat fel-alá a településen a szürkületben, mint a szerencsétlen izraelieknek.Sára másnap közölte, hogy még alkalmatlan a szocializációra (értsd: ha hozzá szól vagy akár csak rá néz egy ember, epilepsziás rohamot kap), így egyedül indultam felfedezőútra., míg ő otthon egy a hotelben talált nyálas angol regényt olvasott.

A település lényegében egy hosszú partmenti út. Mi a - a balatoni értelemben vett – sín túloldalán kaptunk helyet, míg a tehetősebb mianmariak a túloldali Thaiföld-resort utánérzésben töltötték az idejüket. Az egész parton elenyésző számú külföldi van, a helyiek a gazdagabb yangoni fiatalok közül kerültek ki jellemzően. Családostul laktak a hotelszobákban, esetenként 8-an, 10-en, hogy ki is tudják fizetni. A kedvenc strandtevékenység egyértelműen a sekély vízben való traktorgumi-belsőn ringatózás, ilyen célra halmokban állt a bérelhető gumibelső a parton. A helyiek az indiaiakhoz hasonlóan csak divatból járnak tengerpartra: sem úszni nem tudnak, sem levetkőzni nem hajlandóak, így nyakig felöltözve, feketében viháncolnak a parton.

Este a nemzeti ünnep jegyében a burmaiak családostul karaokéztak, barbekjúztak és viszkiztek hajnalig. Ez az előző nap megismert antiszemita-hippi-amerikai ex-matróznál teljesen betette a kaput, reklamált, reklamált, mi még mindig kellően fáradtak voltunk a nyugodt alváshoz.


A településtől északra találtuk meg azt, amiért jöttünk: tökéletesen tiszta, fehér homokos, pálmafás tengerpart, ahol egy lélek sincs egy-két kósza kókuszvágó mauglit leszámítva. Itt aztán teljesen elengedtük magunkat, három napig fetrengtünk, olvastunk, építettünk homokvárat (ki homokcicit, ki modern, minimalista homokkastélyt) és ittunk kókusztejet.

Esténként visszabattyogtunk az apály miatt kilométer szélesre hízott tengerparton, hogy arcátlanul olcsón vacsorázzunk óriási adag szifúdot a hotelünk éttermében. Ez az egyik igazán élvezhető eleme a burmai konyhaművészetnek a kevés közül, ezt is jellemzően a frissessége adja el.


Sajnos a tengerpart, ahol süttettük magunkat, utoljára idén volt ilyen tökéletes, a buldózerek egy részen már letarolták a pálmafákat, hogy apraja falvát építsenek a kevés kiváltságosnak, aki megengedheti magának ebben az országban, hogy tengerparti nyaralót vásároljon. Ha nagyok leszünk, veszünk egyet mi is.