Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés

Na Thrang: tengerparti hesszelés

Dalat után a Na Thrang tengerpartjára igyekeztünk, ami a Halong-öböl után a létező legtipikusabb vietnámi turistacélpont. Előzetesen kapott hideget-meleget a megismert turistáktól, úgyhogy kíváncsiak voltunk.

Szokás szerint tíz motoros vetette ránk magát, hogy a legjobb és legolcsóbb szállodába repít minket egy perc alatt a lehető legkevesebb dollárért. Ilyenkor mindegyik fazon reménytelenül hasonló szobákat tartalmazó prospektusokat nyom szó szerint az orrod alá, és teljesen ötletszerű, hogy melyiket választod. Igazából mindegy is, hisz ha valamiért nem tetszene a hotel, mellette lesz még öt másik hasonló árfekvésben.

Ez egyébként Vietnámban meglepően magas színvonalú hoteleket jelent olyan háromezer Ft-ért. Ha ablak nem is, de légkondi, kábeltévé, hívogató franciaágy, némi berendezés és saját fürdő meleg vízzel mindig van.

Itt is elrepített minket olyan száz Ft-ért a motorosunk egy egyenszállásra, meg is kaptuk két perc alatt a standard szobát. Le a partra.

A strand itt a napágyakkal és a napélvezőkkel teletűzdelt homokpadot leszámítva parkosított: tele van gyerekekkel, sétálgatókkal, futókkal, étel- és mindenárusokkal. Elég hosszú partszakaszt tölt meg a nép, a vietnámiak és a nyugati turisták a megszokott módon külön territóriumot tartanak fent egy keskeny senkiföldjével a határon.

Mivel a nyugatiak területén kínosan sok volt a kurjongató, félig részeg, tangás nőjét taperáló orosz, mi nagy bátran bekéretőztünk a vietnámiak közé. Ha csendben és moccanás nélkül napozol, nem futkározol be a vízbe percenként még a fürdőruhás napozást sem nézik rossz szemmel. Nem mintha napoztam volna, mi egy ideje feladtuk a kísérletezgetést, túl erős a nap és valahogy nem is akarunk már olyan kényszeresen lebarnulni. Nem is olyan menő, most hogy húsz perc kéne hozzá.

Órákat töltöttünk viszont itt a melegtől kábán fetrengve vagy olvasva egy helyitől vásárolt hamisított nyugati megmondós regényeket. Még talán össze is vesztünk egyszer, nyilván teljesen lényegtelen, hogy min, olyan meleg volt, hogy bármin megtettük volna.

Mondtuk már, hogy milyen pokoli a hőség Vietnámban? Nem élőlénynek való.

Nem sokat lehet mesélni Na Thrangról, lévén, hogy semmi érdekes nem történik itt az emberrel. Minden nap más éttermet próbáltunk ki, ettünk közepesen rossz indiait és olaszt, de isteni pho-t, azaz vietnámi tésztalevest is.

Nem olyan nagyon jó hely, de azért mi szerettük.

 

0 Tovább

Phu Quoc: Vietnám legszebb szigete

Szingapúr egyszerű volt és kényelmes, de amire igazán epekedtünk, az a tengerpart édes magánya, nyugtató tengerzúgása és nagy tengeri herkentyű vacsorái voltak.

El is repültünk Ho Chi minh citybe, Vietnám legnagyobb városába, ahol azon nyomban átszálltunk egy Phu Quoc-ra tartó járatra. Az „azon nyomban” azért túlzás, de az út alatt annyira megváltozott az időérzékünk, annyival könnyebben ütjük el a semmivel a régen olyan lassan telő időt, hogy négy órát üldögélni a reptér csodás kis éttermében szinte pár percnek tűnt.

Phu Quoc-on aztán már várt a megrendelt taxi, ami tízperc alatt a szállásig repített bennünket. Ezúttal semmit nem bíztunk semmit a véletlenre két okból: az internet hangos tőle, hogy a sziget annyira népszerű, hogy könnyen szállás nélkül maradhatsz, ha csak úgy megérkezel, másfelől semmi kedvünk nem volt hotelről hotelről járva szobákat lesegetni és árakról alkudozni. Van amikor csípőből kiráz egy ilyet az ember, de ez nem az a szituáció volt.

A szállásunk (Paris Beach Resort, ha valaki esetlegVietnámban üdülne) jóval olcsóbb volt, mint a többi hasonló kategóriájú hotel szigeten, mivel egy hatalmas vihar két hónappal ezelőtt elmosta a hozzá tartozó partszakaszt és az étterem frontját is, úgyhogy éppen építkeztek.

Hála égnek, az egész napos kopácsolás és fel-alá mászkáló munkások miatt nem volt pofájuk a közvetlenül a tengerparton fekvő, csodálatosan berendezett (alapvetően nászutasoknak szánt) kis házikóért hatezer Ft-nál többet kérni per éjszaka. Minket meg nem zavartak a zajok, DK-Ázsiában ha valamit megtanulsz, az a zajok és a kellemetlen körülmények tökéletes kizárása.

Tíznapos bambulást és alapos feltöltődést terveztünk itt. Ehhez képest az első esténken az egyik tengerparti étteremben koktélszürcsölgetés közben összeakadtunk egy párral: a magyar Vali és a holland Robin az előnászútjukon voltak itt, és lelkesen motorozni hívtak minket másnapra felfedezni a sziget rejtett strandjait és vízeséseit. Nem tudtunk ellenállni a csábításnak, és igent mondtunk.

Innentől két teljes napot töltöttünk együtt motorozással, úszással, kakasviadal nézéssel, beszélgetéssel (félig magyarul, félig angolul), evéssel és a sziget egyik legdrágább hotelének úszómedencéjében és jacuzzijában való hesszeléssel. Valit és Robint aztán nem kellett félteni, kedvenc hobbijuk az ötcsillagos hotelek megízlelése és általuk is igénybe vehető szolgáltatásaik igénybevétele.

Míg a fiúk a motorokat intézték, mi Valival besétáltunk a hotel két étterméből a kisebbe, ahol ő egy fesztelen mosoly kíséretében felvetette a pincér srácnak, hogy innánk egy kávét, és használnánk a medencét.

Ő igent mondott, aztán később odajött elmagyarázni, hogy ez az ő személyes kis projektje, mert elvileg ez szigorúan tilos mindenféle korábbi botrány miatt, de ha nem hányunk bele a medencébe és nem dohányzunk (és persze ha kap egy kis borravalót), akkor maradjunk nyugodtan. Így is tettünk. Ezt magunktól soha nem tettük volna, az biztos, jóértelmű pofátlanságból még van hova fejlődni.

A szigeten – ami Vietnám három legnépszerűbb tengerpartjából talán a legszebb – tényleg gyönyörű strandok voltak, az egyetlen bánatunk a medúzák burjánzása volt, egyszerűen megszállták a partközeli vizeket, úgyhogy úszni majdnemhogy lehetetlen volt.

Miután elbúcsúztunk a tovarepülő Valiéktól átálltunk a tengerparti életmódra. Sokat aludtunk, napoztunk, sétáltunk, jókat ettünk, esténként koktélozgattunk és a szállónk két keverék kutyusával meg Kokóval, a spániellel játszottunk.

Néha elmotoroztunk a piacra gyümölcsöt venni, egy kávézóba inni egy kávét, az éjszakai piacra vacsorázni (és gyöngyfülbevalót válogatni Husinak) vagy nézegetni a szép, színes hajókat a dzsuvás kikötőben, de összességében nem csináltunk annyi mindent, mint az első két nap alatt.

Nem is nagyon volt mit csinálni, a városka és a falvak tipikus dk-ázsiai helyek, miután milliót láttunk, már kifejezetten otthonosak, de semmi izgalmast nem rejtenek. (Kivéve talán a Louis Vuitton-os motort, az lenyűgöző volt.)

Mindenesetre kipihentük magunkat és határtalan lelkesedéssel szálltunk fel a Saigonba tartó repülőre, hogy mi most olyan nagyon alaposan nézzük meg Vietnámot, mind még senki.

 

0 Tovább

Camiguin, a vulkánsziget

A hosszú, Fülöp-szigeteket átszelő utazásunk végcélja Camiguin vulkanikus szigete volt. Azért választottuk ezt a szigetet, mert van rajt hét darab vulkán, a környéken remek lehetőség nyílik a tengeri élőlények nézegetésére és nem utolsó sorban, mert marha jól mutatott a képeken.


Miután berendezkedtünk egy kedves a mi fogalmaink szerint leányanya hátsókertjében, a tengerpart mellett, rá kellett jönnünk, hogy a képek egy része átverés: Camiguinnak nincs fehér homokos tengerpartja, illetve van egy szép homokzátony pár száz méterre a parttól, bent a vízben, de ami valójában van neki, az nagy, barna kavicsos, sziklás. Sára végtelenül ki volt ábrándulva a frissen felfedezett átveréstől, így se napozni, se fürödni nem lehetett.


Másnapra szermányoltunk egy motort, és elindultuk körülmotorozni a szigetet, mivel a tengerpart mentén sorakozó településeket egyetlen hosszú-hosszú körútra fűzték fel a filippínók. A sziget eme sajátosságának köszönhető az is, hogy csak két típusú tömegközlekedési eszköz létezik: az óra járásával megegyező és ellentétes irányba menő (ők a konfúzió kedvéért eastbound és westbound néven keresztelték el.)


A sziget fővárosa csak három utcából áll, így nem éri el azt a kritikus méretküszöböt, ami elegendő egy Jollibee fenntartásához. Ez később komoly nehézségeket okozott az étkezésünkben, mivel két opciónk maradt: vagy eszünk hideg pacalt hideg rizzsel kondérból az út szélén, mint a helyiek, vagy elmegyünk a három nagyon drága, kizárólag külföldieknek szánt étterem egyikébe. Átmenet egyszerűen nem volt.


Camiguin növényzete minden előzetes elképzelésünket felülmúlóan buja. A különféle kúszónövények minden létező magaslatra napok alatt felkúsznak. Azt is hamarosan megtudtuk, hogy miért van ez így: ez a környék egyetlen szigete, ahol ezer méter fölé magasodó hegy található, ami aztán folyamatosan a felhők közé burkolózik, és csapolja belőlük a vizet. Jobb esetben naponta két komoly zivatar formájában, rosszabb esetben napokig tartó esőzésként.


Az első napot átvészeltük egy nagyobb felhőszakadással, a továbbiakon azonban sajnos fél napokra a szállásunk falai közé korlátozott minket a zuhé. Hegyet mászni még a helyiek sem indulnak úgy, hogy reggel nem látják a hegytetőt. Mi egyszer sem láttuk. Mikor egyszer megkíséreltük egy meleg forrástól felfelé bevenni az egyik kisebbik csúcsot, az ott dolgozó malterhordó munkások – akik nyilván beszéltek angolul, ez a Fülöp-szigetek - azt tanácsolták, jöjjünk vissza holnap hajnalban, fogadjunk egy vezetőt drágáért, különben estig fogunk bolyongani odafent, a felhőben.


A kagyló-korall-hal lesegetéssel hasonlóan jártunk: a helyek pont olyan messze voltak, hogy mire odaértünk motorral, általában épp zuhogott vagy beesteledett, vagy legrosszabb esetben: zuhogott beesteledett és kilyukadt a kerekünk. Esőben ugyan kifizetheted a belépőt megnézni a halakat vagy kagylókat vagy akármit, ami épp ott van, csak sajnos nem látsz semmit a felkavart víztől, és Donsolban már volt szerencsénk sok pénzért vásárolt sűrű, sötét tengerhez.


Így leginkább csak motorozgatással és a sziget életforma vizsgálatával töltöttük az időnket. A helyiek még filippínó mércével is nagyon lazák, legszívesebben a házuk előtt, az eresz alatt sajátos, térdfelhúzós pózban horpasztanak egész nap, néha mennek kicsit fel-alá, de esküszöm, itt senki nem dolgozik. Estefelé minden második ház elé kipakolnak három kondér kaját, hogy eladják a szomszédságnak, aki immáron literes San Miguel sörösüveggel a kezében csoszog fel-alá a sziget kivilágítatlan utcáin.


Felfedeztük továbbá, hogy rengeteg a szabadon kószáló „for some reason always shouting” szellemi fogyatékos, akik leginkább az út közepén szeretnek sétálni valamilyen kinccsel a kezükben. Az egyikük kicsit megkergette a motorunk, de amúgy kedvesek voltak.


Négy nap motorozgatás és több méregdrága paszta elfogyasztása után végül összeszedelőzködtünk, vettünk két jegyet vissza Boholra, s aggódtunk a Japánban zajló események miatt, pár napon belül ugyanis Manilából Osakába tartó gépre volt jegyünk.

0 Tovább

márc18

Marci Sihanoukville tengerpartján.

0 Tovább

Kep tengerpartja

SihanoukVille tengerpartja után gondoltuk töltünk még egy napot Kep-en is, ami a rövidke tengerpart másik szegletében fekszik.


Félúton volt szerencsénk elhaladni a Bokor Nemzeti Park mellett, ami egy nagyobb hegység rajta DK-Ázsia egyik utolsó valóban érintetlen őserdejével. (Amikor az LP azt írja, hogy az ország melege után hűsölj egyet Bokor árnyékában, az vicces.) Nagyon sajnáltam, hogy nem maradt rá időnk.


Kep a vörös khmerek előtti Kambodzsa legnagyobb napozótelepülése volt, akkor még itt napoztak az itteni franciák. Az egész olyan lehetett mint a Francia Riviéra települései villákkal, sziklás tengerparttal, drága francia éttermekkel csak kicsiben.

A forradalom beköltöztével a franciák kiköltöztek, a vörös khmerek elsőként a hátrahagyott villákat fosztották ki, a városban - hasonlóan a többi nagyvároshoz - egy lélek sem maradt. A szerencsés távozásukkal aztán a települést még  kifosztották a visszatérő nincstelen, éhező kambodzsaiak is.


Maradtak az utcák csodálatos elvadult kertekben álló Bauhaus villák kiégett üres maradványaival. Elég lehangoló sétálgatás közben újabb és újabb házmaradványokra, vagy csak betonoszlopokra, csupasz falakra bukkanni. Van ahol még egy gyönyörű kőkerítés is áll a rom körül. A településen ma is csak kevesen laknak, a tengerparton van néhány hotel, motel, felújítottak egy szocreál szállodasort. Mi is egy ilyen kínai gyöngyszemben laktunk valami háromezer Ft-ért.


A gazdagodó kambodzsai elit azonban már felfedezte magának a  dombok között bujkáló, gyönyörű fasorral futó sétányos tengerpartot: csapatostul járnak le Lexus terepjáróikkal rákot enni hétvégenként. Fürödni nem nagyon lehet, napozni lehetetlen, mi is leginkább a LP-által meglengetett olcsó rákvacsorákért jöttünk ide. Sajnos azonban rá kellett jönnünk, hogy a sihanoukville-i tengerparti nénik rákjai olcsóbbak a helyi minimál éttermek rákjainál, a barakkudánál pedig nincs jobb.

0 Tovább

Kambodzsa tengerpartján

Sára meséli:

Szóval volt az a buszjegyünk Battambangból a tengerpartra, ami elvileg direkt járat volt, de már amikor a jegyvásárláskor a szemembe nézve mondta ezt a kambodzsai pasi, akkor is tudtuk, hogy nincs az az isten, hogy ez egy direkt jegy lesz, át kell majd szállnunk Phnom Penhben. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha a nem épp aprócska főváros nem épp aprócska dugójában nem vesztegelünk másfél órát, és a sofőr érzékenyebbnek bizonyul a problémánk iránt – lekéssük a csatlakozásunk, ember! - vagy mondjuk legalább válaszol bármit a faggatózásunkra.


De sajnos dugóban álltunk még a második buszunk elvbeni indulása után negyedórával is, és a pasi még csak Marcira nézni sem volt hajlandó, mikor részletezte neki a problémát. Amikor az orra alá dugott jegyet is tökéletesen ignorálta, feladtuk a kommunikációt és idegesen számolgattuk, hogy vajon Kambodzsában alapból mennyit késik egy buszindulás, hátha, hátha elérjük valahogy.


Mikor negyven perccel a tervezett indulása után megérkeztünk, Marci a csomagokért vágtatott – szerencsére nem volt rizsföld a közelben -, én meg a buszunk után érdeklődtem egy hostesslánytól, aki ijedten mutatott egy a pályaudvarról békésen, de magabiztosan kifelé gördülő buszra. Nekem a legősibb és eddig meglehetősen mélyen lapuló ösztöneim léptek működésbe, két kordonon átvetve magam és legalább három embert fellökve a hála égnek dugóban előre araszolgató busz után eredtem.

Kocsik dudáltak, riksások kiabáltak inkább kéjesen, mint aggódva, de én már csak a prédát láttam. Teljes erőmből ütöttem a busz oldalát a vezetőig elérve, ahol a megrökönyödött kalauznak a szükségesnél egy árnyalattal hangosabban elmagyaráztam, hogy késtünk, de jönnénk, és egy percet adjon, hozzuk a csomagot.


Ekkor tűnt fel Marci a hátán-hasán-fején-karján csüngő négy táskával Eléggé amorf térfogatával nehezen, de elszántan próbált átjutni az autók között a négysávos úton. Hát nem volt szép dolog, de - a nagy stressz tetejébe - én rég röhögtem ekkorát. Elértük, na.

Marci meséli:

Szegény Kambodzsának a történelem csak egy kis szeletnyi tengerpartot hagyott, a partvonal nagyja a thaioké és a vietnámiaké lett. Ezen az alig százötven kilométernyi tengerparton a fő turistamágnes Sihanoukville. Ide érkeztünk meg a fenti tizenpár óra buszozás után Battanbangból.


Nem sok jóra számítottunk: mégiscsak közel van Thaiföld, meg csupa nyugatival utaztunk Phnom Penhtől idáig, úgyhogy azt gondoltuk, az lesz, mint Thaiföldön: egymást érik a puccos resortok, sehol az olcsó bambuszbodegás szállás meg a még olcsóbb szífúd. Ami mégis ide hajtott minket az az volt, hogy lassan két hónapja hűvös, sőt hideg hegyvidéki porfészkekben töltöttük a legtöbb időnket, és szükségünk volt egy kis napsütésre meg tengerzúgásra.


A ShianoukVille (nagy v-vel sokkal jobban néz ki) tengerpart óriási pozitív csalódás volt mindkettőnknek. Koránt sem szállták meg még a nyugati turisták a készpénzért vásárolt barátnőikkel (azért láttunk nem egyet), a strand nagyobbik felét felöltözött kambodzsaiak és temérdek gyermekük lepte el. Építették teljes belefeledkezésben a homokvárat, illetve egy páran kacérkodtak a gondolattal, hogy a térdig érő vízbe bemerészkedjenek úszógumi/életmentő mellény/traktorgumi nélkül. A kambodzsaiak sem tudnak úszni.


A tengerpart az általunk eddig tapasztalt legtökéletesebb homokkal rendelkezett: állagára nézve szemcsés, nem tartalmaz szúrós korallokat vagy sziklákat, percekig lehet lábmasszázs gyanánt taposni a helyiek legnagyobb örömére. A part teljes hosszában vendéglátóipari egységek szolgálják fel a sört, az óriás adag fish'n'chips-et illetve az elmaradhatatlan happy élelmiszereket. A helyiek mégis inkább a folyamatosan fel-alá járkáló néniktől veszik a macska méretű srimpeket (garnélarákokat), tarisznyarákokat és azokat kopasztják, eszik az éttermek asztalain miután pofátlanul rendeltek egy kólát. Európával ellentétben ezt az éttermek nem bánják.


Amikor Sára fotózni indult végig a parton, gyakorlatilag minden szülő remgve nézte, hogy az ő gyereke vajon megfelel-e a Nyugat igényeinek, és LE LESZ-E FOTÓZVA. Ha megkérdezte őket, hogy fotózhat-e, egy fél perc alatt összekapták a családot és együtt pózoltak boldogan a gyerekeket előretolva a szomszédok irigységére.


A parthoz tartozó település ShianoukVille teljes átalakulás alatt áll. Az utak fele fel volt törve, mindenhol félig kész kockahotelek és gazos, üres parcellákon rozsdásodó betonkeverők. Rengeteg a tehén, az egész jobban hasonlít a román tengerpartra, mint thaiföldire. A románságnak/kambodzsaiságnak hála az árak teljesen elfogadhatóak, mi egy tengerre néző szobában éjszakáztunk 3000 Ft-ért, és minden este tökéletes barrakuda barbekjút vacsoráztunk (fejenként 600 Ft-ért) a mosolygós kambodzsaiakkal egy utcával arrébb a tengerparttól.

0 Tovább

Burma beach baby

 

A Chaung tha tengerpart teljes teltházzal fogadott minket lévén épp Mianmar legszentebb nemzeti ünnepe. (Január 5. a függetlenségük napja.) Szerencsére még az Inle tónál eszünkbe jutott felhívni egy szállást, és foglalni egy szobát. A hotelt – a szobánkat féltve - azután minden településről biztosítottunk telefonon, hogy megyünk ám csak a mianmari tömegközlekedés áldozataiként.
Végül meg is kaptuk a szobánkat, és nem kellett harminc óra utazás után még mianmari fiatalokkal hurcoltatnunk magunkat fel-alá a településen a szürkületben, mint a szerencsétlen izraelieknek.
Sára másnap közölte, hogy még alkalmatlan a szocializációra (értsd: ha hozzá szól vagy akár csak rá néz egy ember, epilepsziás rohamot kap), így egyedül indultam felfedezőútra., míg ő otthon egy a hotelben talált nyálas angol regényt olvasott.
A település lényegében egy hosszú partmenti út. Mi a - a balatoni értelemben vett – sín túloldalán kaptunk helyet, míg a tehetősebb mianmariak a túloldali Thaiföld-resort utánérzésben töltötték az idejüket. Az egész parton elenyésző számú külföldi van, a helyiek a gazdagabb yangoni fiatalok közül kerültek ki jellemzően. Családostul laktak a hotelszobákban, esetenként 8-an, 10-en, hogy ki is tudják fizetni. A kedvenc strandtevékenység egyértelműen a sekély vízben való traktorgumi-belsőn ringatózás, ilyen célra halmokban állt a bérelhető gumibelső a parton. A helyiek az indiaiakhoz hasonlóan csak divatból járnak tengerpartra: sem úszni nem tudnak, sem levetkőzni nem hajlandóak, így nyakig felöltözve, feketében viháncolnak a parton.
Este a nemzeti ünnep jegyében a burmaiak családostul karaokéztak, barbekjúztak és viszkiztek hajnalig. Ez az előző nap megismert antiszemita-hippi-amerikai ex-matróznál teljesen betette a kaput, reklamált, reklamált, mi még mindig kellően fáradtak voltunk a nyugodt alváshoz.
A településtől északra találtuk meg azt, amiért jöttünk: tökéletesen tiszta, fehér homokos, pálmafás tengerpart, ahol egy lélek sincs egy-két kósza kókuszvágó mauglit leszámítva. Itt aztán teljesen elengedtük magunkat, három napig fetrengtünk, olvastunk, építettünk homokvárat (ki homokcicit, ki modern, minimalista homokkastélyt) és ittunk kókusztejet. Esténként visszabattyogtunk az apály miatt kilométer szélesre hízott tengerparton, hogy arcátlanul olcsón vacsorázzunk óriási adag szifúdot a hotelünk éttermében. Ez az egyik igazán élvezhető eleme a burmai konyhaművészetnek a kevés közül, ezt is jellemzően a frissessége adja el.
Sajnos a tengerpart, ahol süttettük magunkat, utoljára idén volt ilyen tökéletes, a buldózerek egy részen már letarolták a pálmafákat, hogy apraja falvát építsenek a kevés kiváltságosnak, aki megengedheti magának ebben az országban, hogy tengerparti nyaralót vásároljon. Ha nagyok leszünk, veszünk egyet mi is.

A Chaung tha tengerpart teljes teltházzal fogadott minket lévén épp Mianmar legszentebb nemzeti ünnepe. (Január 5. a függetlenségük napja.) Szerencsére még az Inle tónál eszünkbe jutott felhívni egy szállást, és foglalni egy szobát. A hotelt – a szobánkat féltve - azután minden településről biztosítottunk telefonon, hogy megyünk ám csak a mianmari tömegközlekedés áldozataiként.


Végül meg is kaptuk a szobánkat, és nem kellett harminc óra utazás után még mianmari fiatalokkal hurcoltatnunk magunkat fel-alá a településen a szürkületben, mint a szerencsétlen izraelieknek.Sára másnap közölte, hogy még alkalmatlan a szocializációra (értsd: ha hozzá szól vagy akár csak rá néz egy ember, epilepsziás rohamot kap), így egyedül indultam felfedezőútra., míg ő otthon egy a hotelben talált nyálas angol regényt olvasott.

A település lényegében egy hosszú partmenti út. Mi a - a balatoni értelemben vett – sín túloldalán kaptunk helyet, míg a tehetősebb mianmariak a túloldali Thaiföld-resort utánérzésben töltötték az idejüket. Az egész parton elenyésző számú külföldi van, a helyiek a gazdagabb yangoni fiatalok közül kerültek ki jellemzően. Családostul laktak a hotelszobákban, esetenként 8-an, 10-en, hogy ki is tudják fizetni. A kedvenc strandtevékenység egyértelműen a sekély vízben való traktorgumi-belsőn ringatózás, ilyen célra halmokban állt a bérelhető gumibelső a parton. A helyiek az indiaiakhoz hasonlóan csak divatból járnak tengerpartra: sem úszni nem tudnak, sem levetkőzni nem hajlandóak, így nyakig felöltözve, feketében viháncolnak a parton.

Este a nemzeti ünnep jegyében a burmaiak családostul karaokéztak, barbekjúztak és viszkiztek hajnalig. Ez az előző nap megismert antiszemita-hippi-amerikai ex-matróznál teljesen betette a kaput, reklamált, reklamált, mi még mindig kellően fáradtak voltunk a nyugodt alváshoz.


A településtől északra találtuk meg azt, amiért jöttünk: tökéletesen tiszta, fehér homokos, pálmafás tengerpart, ahol egy lélek sincs egy-két kósza kókuszvágó mauglit leszámítva. Itt aztán teljesen elengedtük magunkat, három napig fetrengtünk, olvastunk, építettünk homokvárat (ki homokcicit, ki modern, minimalista homokkastélyt) és ittunk kókusztejet.

Esténként visszabattyogtunk az apály miatt kilométer szélesre hízott tengerparton, hogy arcátlanul olcsón vacsorázzunk óriási adag szifúdot a hotelünk éttermében. Ez az egyik igazán élvezhető eleme a burmai konyhaművészetnek a kevés közül, ezt is jellemzően a frissessége adja el.


Sajnos a tengerpart, ahol süttettük magunkat, utoljára idén volt ilyen tökéletes, a buldózerek egy részen már letarolták a pálmafákat, hogy apraja falvát építsenek a kevés kiváltságosnak, aki megengedheti magának ebben az országban, hogy tengerparti nyaralót vásároljon. Ha nagyok leszünk, veszünk egyet mi is.

0 Tovább

Ko Lanta: thai sziget egy őrült muszlimmal

 

A thaiföldi tengerpartozásra szánt időnk egy hétre rövidült a betegségem és a királyi születésnap miatt, így feladtuk az összes thaiföldi sziget felfedezésének amúgy is reménytelen célját. A Ko Lanta nevű sziget még nem ötcsillagos szállodatömeg, legyen az - körülbelül így foglalható össze döntésünk háttere.
A szigetre érkezvén fedél után kellett néznünk. A Lonely Planet délkelet-ázsiai kiadásából menedzseljük a thaiföldi kalandozásokat, így sok választási lehetőségünk nincs, mikor a szálláskeresésre kerül a sor, alig említ egyet-kettőt. Itt újra beigazolódott a korábbi tapasztalatunk: nem jó LP által ajánlott helyre menni.
A könyv hatalmas népszerűsége ugyanis tökéletesen alkalmatlanná teszi arra, hogy olcsó szállásokat ajánljon. Mivel minden turista arra a szállásra zúdul, amit az utazóbiblia megdicsér, a tulajdonosok az esetek nagy részében hamar elpofátlanodnak. Jó esetben csak megdrágulnak (nem is kicsit), rosszabb esetben nemtörődömmé és fennhéjázóvá válnak: mi nem egy helyről fordultunk ki a személyzet „nekem tökmindegy, úgyis jönnek még ezren utánad” stílusa miatt.
Lényeg a lényeg, a könyvben ajánlott „olcsó és hangulatos” hely barátságtalan és drága volt. Sem kedvünk, sem erőnk nem volt azonban továbbállni, úgyhogy kivettük egy éjszakára: a nagy táskák nélkül kényelmesebb lesz keresgélni.
Másnap felfedeztük a szigetet, ami – elnézést kérünk a fagyoskodó otthoniaktól - korántsem olyan egzotikus, mint azt az ember Thaiföldről előzetesen elképzeli. A tengerpart gyönyörű, de az Andamán-szigetek (LINK) magasra tette a mércét vadon és egzotikum szempontból. Thaiföldön óriási biznisz a nyaralóépítés, a parton egymást érik a minden jóval felszerelt resort lakótelepek. A megfáradt európai középvezető vásárolhat drága pénzért egy épületet, hogy a nyugdíjas éveit thai prostituáltakkal és olcsó seafooddal tegye színesebbé. (Meséltük már mennyi angol/francia/német férfi-thai nő pár van erre? Mert ijesztően sok.)
A sziget egyik utolsó megmaradt autentikus thai bungalótulajdonosa: Ádzsibó. Szerinte Hutjee Boat-nek kell írni a nevét angolul, mi erről nem vagyunk meggyőződve. (Sára amúgy is azt hitte több napon át, hogy ez egy bérbeadandó hajónak a neve.) Fél nap sétálgatás és szálláskutatás után akadtunk rá a bungalóira egy bűvös 350 bath/bungaló (kb. 2500 Ft) táblát követve a part menti pálmadzsungelben. Az édes-kedves muszlimba beleszeretve azon-nyomban kivettük négy éjszakára az egyik faházikót, és megtalálva a helyünk máris sokkal jobban éreztük magunkat.
Ádzsibónál lazább és kedvesebb embert még nem sodort elénk az elmúlt három hónap. Ha a nap bármelyik szakaszában a család egyik nőtagja valamit kotyvaszt a kert közepén álló „konyhában” (értsd faasztal, széngrill)azonnal mindenkit meg akart vendégelni. A semmiből tudott feltűnni egy fürt banánnal, vagy egy szép, nagy kulcstartóval, amit azon nyomban rá kellett tennünk a kulcsunkra.
A part és az egyszem út közötti csapás keresztülvisz a telkén, így az összes strandra igyekvő turistát meginvitálta kávéra és megkérdezte, akar-e esetleg bungalót. (Életemben nem hallottam ennyiszer összesen a szót „bungalló”, mint itt egy óra alatt.) Iszonyat viccesen beszél angolul: a thai-ok nem nagyon tudják kimondani az 's' és a 'cs' hangot, de amit ő művel angol nyelv címén, az mindenkit leköröz. Felejthetetlen emlék, mikor egyik reggel együtt kávéztunk vele öten külföldiek: egy itt dolgozó, német búvároktatópár, egy laza muszlim ausztrál srác és mi ketten. Össze-visszabeszélt mindenféléről, felváltva csacsogott és kiabált, aztán egyszer a mondókája közepén csörgött a mobiltelefonja: olyan artikulálatlan, állati üvöltéssel szólt bele valami hallófélét, hogy mindannyian egyszerre kaptunk visszatarthatatlan és hangos röhögőgörcsöt. Mikor lerakta négy-öt bungalló! után, ő is kacagott velünk jóízűen perceken át.
Ádzsibó az egyik bungalló!-ban éldegél ismeretlen számú feleségével, gyerekével és unokájával, boldogan kiabál, és nem vágyik ennél többre. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom a verandánk függőágyában, hallom ahogy thai-ul kiabál valakinek, akárkinek valami nagyon fontosat a bungalló!-ról.

A thaiföldi tengerpartozásra szánt időnk egy hétre rövidült a betegségem és a királyi születésnap miatt, így feladtuk az összes thaiföldi sziget felfedezésének amúgy is reménytelen célját. A Ko Lanta nevű sziget még nem ötcsillagos szállodatömeg, legyen az - körülbelül így foglalható össze döntésünk háttere.

 


A szigetre érkezvén fedél után kellett néznünk. A Lonely Planet délkelet-ázsiai kiadásából menedzseljük a thaiföldi kalandozásokat, így sok választási lehetőségünk nincs, mikor a szálláskeresésre kerül a sor, alig említ egyet-kettőt. Itt újra beigazolódott a korábbi tapasztalatunk: nem jó LP által ajánlott helyre menni.

 


A könyv hatalmas népszerűsége ugyanis tökéletesen alkalmatlanná teszi arra, hogy olcsó szállásokat ajánljon. Mivel minden turista arra a szállásra zúdul, amit az utazóbiblia megdicsér, a tulajdonosok az esetek nagy részében hamar elpofátlanodnak. Jó esetben csak megdrágulnak (nem is kicsit), rosszabb esetben nemtörődömmé és fennhéjázóvá válnak: mi nem egy helyről fordultunk ki a személyzet „nekem tökmindegy, úgyis jönnek még ezren utánad” stílusa miatt.

 

 

Lényeg a lényeg, a könyvben ajánlott „olcsó és hangulatos” hely barátságtalan és drága volt. Sem kedvünk, sem erőnk nem volt azonban továbbállni, úgyhogy kivettük egy éjszakára: a nagy táskák nélkül kényelmesebb lesz keresgélni.
Másnap felfedeztük a szigetet, ami – elnézést kérünk a fagyoskodó otthoniaktól - korántsem olyan egzotikus, mint azt az ember Thaiföldről előzetesen elképzeli. A tengerpart gyönyörű, de az Andamán-szigetek (LINK) magasra tette a mércét vadon és egzotikum szempontból. Thaiföldön óriási biznisz a nyaralóépítés, a parton egymást érik a minden jóval felszerelt resort lakótelepek. A megfáradt európai középvezető vásárolhat drága pénzért egy épületet, hogy a nyugdíjas éveit thai prostituáltakkal és olcsó seafooddal tegye színesebbé. (Meséltük már mennyi angol/francia/német férfi-thai nő pár van erre? Mert ijesztően sok.)

 

 

A sziget egyik utolsó megmaradt autentikus thai bungalótulajdonosa: Ádzsibó. Szerinte Hutjee Boat-nek kell írni a nevét angolul, mi erről nem vagyunk meggyőződve. (Sára amúgy is azt hitte több napon át, hogy ez egy bérbeadandó hajónak a neve.) Fél nap sétálgatás és szálláskutatás után akadtunk rá a bungalóira egy bűvös 350 bath/bungaló (kb. 2500 Ft) táblát követve a part menti pálmadzsungelben. Az édes-kedves muszlimba beleszeretve azon-nyomban kivettük négy éjszakára az egyik faházikót, és megtalálva a helyünk máris sokkal jobban éreztük magunkat.

Ádzsibónál lazább és kedvesebb embert még nem sodort elénk az elmúlt három hónap. Ha a nap bármelyik szakaszában a család egyik nőtagja valamit kotyvaszt a kert közepén álló „konyhában” (értsd faasztal, széngrill)azonnal mindenkit meg akart vendégelni. A semmiből tudott feltűnni egy fürt banánnal, vagy egy szép, nagy kulcstartóval, amit azon nyomban rá kellett tennünk a kulcsunkra. 
A part és az egyszem út közötti csapás keresztülvisz a telkén, így az összes strandra igyekvő turistát meginvitálta kávéra és megkérdezte, akar-e esetleg bungalót. (Életemben nem hallottam ennyiszer összesen a szót „bungalló”, mint itt egy óra alatt.) Iszonyat viccesen beszél angolul: a thai-ok nem nagyon tudják kimondani az 's' és a 'cs' hangot, de amit ő művel angol nyelv címén, az mindenkit leköröz. Felejthetetlen emlék, mikor egyik reggel együtt kávéztunk vele öten külföldiek: egy itt dolgozó, német búvároktatópár, egy laza muszlim ausztrál srác és mi ketten. Össze-visszabeszélt mindenféléről, felváltva csacsogott és kiabált, aztán egyszer a mondókája közepén csörgött a mobiltelefonja: olyan artikulálatlan, állati üvöltéssel szólt bele valami hallófélét, hogy mindannyian egyszerre kaptunk visszatarthatatlan és hangos röhögőgörcsöt. Mikor lerakta négy-öt bungalló! után, ő is kacagott velünk jóízűen perceken át.

 

 

Ádzsibó az egyik bungalló!-ban éldegél ismeretlen számú feleségével, gyerekével és unokájával, boldogan kiabál, és nem vágyik ennél többre. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom a verandánk függőágyában, hallom ahogy thai-ul kiabál valakinek, akárkinek valami nagyon fontosat a bungalló!-ról.

0 Tovább

dec18

Ko Lanta tengerpartján hintázik a kisfiú.

0 Tovább

Luxus éjszakai busz a thai tengerparta

 

A Thaifölddel való megismerkedésre körülbelül három hetünk van, egyszer Mianmar előtt másfél, egyszer utána. Az első tíz napot Délen terveztük tölteni, ami gyakorlatilag szigeteket és tengerpartozást jelent.
Be kell vallanunk, hogy ezt nem előzte meg mély kutatómunka és utánaolvasás, de a Ko Lanta sziget mellett döntöttünk. Ehhez először is egy Krabi nevű tengerparti városkába kellett eljutni a thai félsziget nyugati (andamán) oldalán.
A turistabuszokon manapság aggasztó mennyiségű lopás történik, így  állami busszal akartunk lejutni Krabiig. A Bangkok Délt kiszolgáló buszállomásáról este hétkor indult meglepően borsos árú (több mint hatezer Ft egy jegy) éjszakai buszunk. Az állomás szürreális keveréke volt egy kínai piacnak, egy pláza ételszintjének és egy hagyományos buszállomásnak.
Az elvileg 12 órás útra tapasztalt és professzionális utazóként megfelelő mennyiségű élelemmel és itallal készültünk. Ásványvíz, fánk, kóla, az utazás móka. A majdnem száz platform közül némi küzdelem után megtaláltunk a sajátunk (a 71-est, kis kíváncsiak), ahol kiderült, mindig két busz indul öt perc különbséggel ugyanoda: a luxus busz a gazdagoknak (és azoknak, akiket a kasszában elfelejtenek  tájékoztatni, hogy kétféléből lehet választani, és ezt vetetik meg velük) (sajnos ezek ugyanazok az emberek, akik nem képesek alaposan elolvasni az útikönyvet, ami említi a szóbanforgó tényt) illetve a béna busz öt perccel utána.
Akaratlanul váltott vip utunk valóban öt csillagosnak bizonyult. Míg Marci morgott a pénzkidobás miatt, én gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam a busz felfedezésébe. Egy repülőgép business osztályához lehetne hasonlítania körülményeket: egyenruhás kiszolgálólány, tökéletesen hátradönthető, álomkényelmes szék, elegendő lábtér, Nintendo játékok, nézhető – mondjuk thai nyelvű - filmek, hallgatható zenék.
Játszottunk a bugyutábbnál bugyutább játékokkal, néztem egy kis királydrámát thai-ul és hallgattunk thai együtteseket is. Épp egészen jól szórakoztunk a Potato és a Big Ass nevű formációk slágerein, mikor a „stewardess” meghozta a vacsoránk. Mi a fenének vettünk mi kaját, futott át rajtam a gondolat, nem baj, jó lesz desszertnek, nyugtattam meg magam.
Aztán újabb és újabb röhögőgörcsöt kaptunk szegény felszolgáló lányka ijedt értetlenségére: először fánkot hozott, majd vízzel tért vissza, koronaként pedig mindenkinek kiosztotta a saját pepsijét. Még nevetgéltünk egy darabig, hogy sikerült centire megvásárolnunk a menüt, aztán beletörődtünk a vereségbe, és csendben elmajszoltuk összes fánkot.
A buszút buckamentes és gyors volt, hajnali hatkor liftzenére ébredtünk: megérkeztünk Krabiba. Érdeklődve szemléltük az ablakon át, ahogy egy idegen thai fickó egy utazási iroda felé cipeli a táskáinkat. Olyan száz méterre álltunk a végállomástól, de minden turistát leszállítottak, és betereltek az offiszba. Mit volt mit tenni, félálomban mentünk minden értékünk után, be az oroszlán barlangjába.
A buszon megismert, végtelenül szimpatikus, idősebb angol párral szövetkezve leboltoltam egy igazságtalanul drága transzportot Ko Lantára, feltoltam rá a felelősségteljesen a cuccokon alvó Marcit a minibuszra, és ezzel gyakorlatilag kimerítve minden erőtartalékomat, elaludtam a hátsó ülésen. Ko Lantán ébredtünk, de ez már egy másik poszt dolga lesz.
Arról még vitázunk, hogy visszafelé a luxus vagy a csövi változattal menjünk-e, de abban egyetértünk, hogy soha többé nem eszünk fánkot.

A Thaifölddel való megismerkedésre körülbelül három hetünk van, egyszer Mianmar előtt másfél, egyszer utána. Az első tíz napot Délen terveztük tölteni, ami gyakorlatilag szigeteket és tengerpartozást jelent.Be kell vallanunk, hogy ezt nem előzte meg mély kutatómunka és utánaolvasás, de a Ko Lanta sziget mellett döntöttünk. Ehhez először is egy Krabi nevű tengerparti városkába kellett eljutni a thai félsziget nyugati (andamán) oldalán.

A turistabuszokon manapság aggasztó mennyiségű lopás történik, így  állami busszal akartunk lejutni Krabiig. A Bangkok Délt kiszolgáló buszállomásáról este hétkor indult meglepően borsos árú (több mint hatezer Ft egy jegy) éjszakai buszunk. Az állomás szürreális keveréke volt egy kínai piacnak, egy pláza ételszintjének és egy hagyományos buszállomásnak.


Az elvileg 12 órás útra tapasztalt és professzionális utazóként megfelelő mennyiségű élelemmel és itallal készültünk. Ásványvíz, fánk, kóla, az utazás móka. A majdnem száz platform közül némi küzdelem után megtaláltunk a sajátunk (a 71-est, kis kíváncsiak), ahol kiderült, mindig két busz indul öt perc különbséggel ugyanoda: a luxus busz a gazdagoknak (és azoknak, akiket a kasszában elfelejtenek  tájékoztatni, hogy kétféléből lehet választani, és ezt vetetik meg velük) (sajnos ezek ugyanazok az emberek, akik nem képesek alaposan elolvasni az útikönyvet, ami említi a szóbanforgó tényt) illetve a béna busz öt perccel utána.


Akaratlanul váltott vip utunk valóban öt csillagosnak bizonyult. Míg Marci morgott a pénzkidobás miatt, én gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam a busz felfedezésébe. Egy repülőgép business osztályához lehetne hasonlítania körülményeket: egyenruhás kiszolgálólány, tökéletesen hátradönthető, álomkényelmes szék, elegendő lábtér, Nintendo játékok, nézhető – mondjuk thai nyelvű - filmek, hallgatható zenék.


Játszottunk a bugyutábbnál bugyutább játékokkal, néztem egy kis királydrámát thai-ul és hallgattunk thai együtteseket is. Épp egészen jól szórakoztunk a Potato és a Big Ass nevű formációk slágerein, mikor a „stewardess” meghozta a vacsoránk. Mi a fenének vettünk mi kaját, futott át rajtam a gondolat, nem baj, jó lesz desszertnek, nyugtattam meg magam.


Aztán újabb és újabb röhögőgörcsöt kaptunk szegény felszolgáló lányka ijedt értetlenségére: először fánkot hozott, majd vízzel tért vissza, koronaként pedig mindenkinek kiosztotta a saját pepsijét. Még nevetgéltünk egy darabig, hogy sikerült centire megvásárolnunk a menüt, aztán beletörődtünk a vereségbe, és csendben elmajszoltuk összes fánkot.


A buszút buckamentes és gyors volt, hajnali hatkor liftzenére ébredtünk: megérkeztünk Krabiba. Érdeklődve szemléltük az ablakon át, ahogy egy idegen thai fickó egy utazási iroda felé cipeli a táskáinkat. Olyan száz méterre álltunk a végállomástól, de minden turistát leszállítottak, és betereltek az offiszba. Mit volt mit tenni, félálomban mentünk minden értékünk után, be az oroszlán barlangjába.

A buszon megismert, végtelenül szimpatikus, idősebb angol párral szövetkezve leboltoltam egy igazságtalanul drága transzportot Ko Lantára, feltoltam rá a felelősségteljesen a cuccokon alvó Marcit a minibuszra, és ezzel gyakorlatilag kimerítve minden erőtartalékomat, elaludtam a hátsó ülésen. Ko Lantán ébredtünk, de ez már egy másik poszt dolga lesz.


Arról még vitázunk, hogy visszafelé a luxus vagy a csövi változattal menjünk-e, de abban egyetértünk, hogy soha többé nem eszünk fánkot.

1 Tovább

Andamán-szigetek: elveszett édenkert

Az Andamán-szigetekre az út tervezésének kezdete óta el akartunk menni, mert egy hajshow-n a sminkes lány telebeszélte Sára fejét az utolsó paradicsomok egyikéről, és az sem volt mellékes érv, hogy a The Times Ázsia legszebb strandjának választotta. Még az indulás előtti hetekben is fel-felbukkant azonban a gondolat, hogy le kellene mondani a repülőjegyet, mert drága (92.000Ft kettőnknek oda-vissza), pedig még mennyi érdekesség és szépség van Dél-Indiában, amit nem láttunk vagy nem volt rá elég időnk. Még kicsit utána olvastunk, és a sok méltató leírás után Sára meggyőzött, hogy jó lesz az nekünk nagyon is.

A lehetőséget, hogy mehetünk hajóval is jóval olcsóbban (40.000Ft kettőnknek oda-vissza), hamar elvetettük. A beszámolók alapján egy rémálom: több száz szerencsétlent beterelnek egy hajó gyomrába, három napig ott tartják őket, mígnem végül Port Blairben, a szigetek közigazgatási központjában szabadulnak a fogságból. Repülővel kevesebb, mint 2 órát utaztunk.

A szigetek a Bengáli-öböl közepén, észak-déli irányban fekszenek ötszáz kilométer hosszan. Myanmarhoz és Thaiföldhöz tulajdonképp közelebb vannak, mint Indiához. A területük nagy részét sűrű erdő fedi, itt ősközösségi körülmények között létező embercsoportok élnek az indiai hadsereg által szigorúan őrzött rezervátumokban. Pont ezért a szigetek közül csak néhány látogatható. A nagy részükön nincs vagy csak nagyon kőkorszaki szállás van, gond az élelemszerzés is. Cserébe itt lélegzetelállító, érintetlen természetet és teljesen kihalt tengerpartot találsz.

Sokat tanakodtunk merre kéne menni, erősen köti az embert, hogy nincs sátra és kétheti élelme, így lakatlan vagy alig lakott helyre menni nem bölcs dolog. Köt az a tapasztalat is, hogy az indiaiak nem nagyon szívlelik a nyugatiakat a tengerpartjaikon, akik szemérmetlenül szári és törölközőnadrág nélkül fürdőznek és napoznak. A Lonely Planet ugyanakkor több bekezdést szentel annak, hogy a világ e tájára tévedt turistáit szapulja: messze a leghangosabb, legarrogánsabb és legprimitívebb turistakép vetült elénk. (Állítólag nem ritka, hogy a vadabb szigeteken a buszból fotózzák a helyieket miközben majmokat utánoznak.)

Végül addig erősködtem, hogy a tíz napunk nem alkalmas Robinsont játszani, pihenni jöttünk, nem kihívásokat keresni, hogy végül -turisták ide vagy oda - megcéloztuk a legturistásabb szigetet, a Havelockot.

Port Blairben a repülő után még hajóra kellett szállnunk, hogy ide eljussunk. Jegyet venni azonban még indiai mércével is különösen körülményes volt: sorban állni, magyarázni, fénymásolni, sorban állni, magyarázni. Indiában a nők külön állnak sorba (akár ugyanahhoz az ablakhoz is), így általában hamarabb sorra jutnak. Ennek köszönhetően Sára intézett mindent, nekem csak a testhőmérsékletemet kellett egyenletesen tartanom egy fan alatt. Sára mondja a háttérből, hogy valójában a túlmotivált izraeli csaj intézett mindent, ő behódolt asszisztálni.

A Havelockra érve némi évődés után kivettünk egy tisztább, fürdőszobás, verandás nádkunyhót kemény 1500 Ft/éjszakáért. (Egy-két drágább helyet leszámítva minden szállás minden kunyhója ugyanarról az apakunyhóról lett klónozva, csak a lehasználtság és az ár különbözik.) A tengert és a kunyhónkat egy lepedőnyi, gyönyörű pálmafaerdő választotta el, a hely vonzerejét a házigazdáink pedig csak növelték. Ennél édesen butább és semmirekellőbb életformát még nem láttunk. Főztek, vihorásztak, néha sepertek egyet. Az egyik minden nap kifestette vörösre a körmét, soha nem derült ki, hogy miért.

A sziget önmagában is csodás, buja trópusi sziget, de a tenger az, ami mindent visz. Akár a parton ülve nézed, akár messziről a fák mögött látszik egy kis darabka kék, egy kéjközpont édes rezgésbe kezd az agyban. A kék szín új dimenziókat nyert itt. A víz olyan azúr/türkiz/égkék, amilyen színt eddig csak fotoshopban gondoltunk megvalósíthatónak.

A következő posztunkból kiderül, hogy milyen Ázsia legszebb tengerpartja, és mit csinál itt az ember fia tíz napig.

3 Tovább

Mammalapuram: tengerpart óriás sziklák között

A Kochiból Chennai-ba tartó 12 órás éjszakai vonatozás után úgy döntöttünk, hogy nem maradunk ebben az irreálisan nagy és eszeveszetten dudáló városban, hanem az Andamán-szigetekre vett repülőjegyünkig hátralévő időt inkább Mammalapuramban ütjük el.

Mammalapuramig nem volt egyszerű eljutni, Chennai méretei és buszrendszere egy három órás buszbérletet (fejenként egy BKV jegy árának a fele) és három átszállást igényeltek mire felkerülhettünk a megfelelő járműre, de legalább volt időnk memorizálni a városka nevét. Mintegy három óra múlva, tíz körül már a szállásunk kerestük a  két utcás turistanegyedben. Egy gyönyörű kertben kaptunk végül egy dohos szobácskát (1750 Ft/éj).

Két napot töltöttünk itt, mivel azonban jóbarátunk, a monszun is pont itt időzött, inkább ő osztotta be az időnk, mint mi. A kisváros hajdan fontos kikötőváros volt rengeteg pénzzel és fontos uralkodókkal, akik mániákus templomépítéssel és sziklavájással bizonyították erejük és az istenek iránti hálájuk. (Az az érzésem, hogy Indiában minden város központi, híres és gazdag volt valamikor: ha a tengerparton van, akkor kikötő-, ha beljebb, akkor kereskedővárosként.)

A tengerpart szép, de korántsem volna az igazi az itt álló szélkerekítette templom nélkül. A templom jót tesz a tengerpartnak, a tengerpart jót tesz a templomnak, a helynek erős hangulata van. Voltak, akik strandoltak, mi leginkább csak sétáltunk. Nem a parti templom az egyetlen látnivaló: van még egy templomegyüttes - ahova nem jutottunk el, mert Monszun rosszkedvű volt egész délután -, és egy sziklacsoport faragott barlanggal, domborművekkel, egy világítótoronnyal és egy gigantikus, gömb alakú „Isten tudja miért nem gurul le” sziklával. Hampi utánérzésünk volt, de megállapítottunk, hogy akármilyen mennyiségben tudunk nagy kövek között sétálni, úgyhogy NAGY KÖVEKET BUDAPESTRE!, mondjuk a Városligetbe.


Úgy tűnt, hogy manapság a városban minden megélhetésnek közvetve vagy közvetlenül, de a turizmushoz van köze. Az éttermek, utazási irodák és ruha/csecsebecse/biszbasz/kozmetikai termék boltok mellett példátlanul sok kőszobor árus volt mindenfelé. Van egy elég híres kőfaragó iskola, boldog-boldogtalan követ farag az apró medáltól a méteres szobrokig.

Nagy meglepetésünkre találtunk egy korrekt, szinte szupermarketnek mondható boltot, ahol ZSEMLÉT (na jó, csak hamburger zsemlét, de az már majdnem), vajat, MUSTÁRT, SAJTOT és paradicsomot vásároltunk, hogy otthon mindenféle szétvagdosott zacskókon (=terítő) csodás szendvicset vacsorázzunk. Utoljára Bangalore-ban volt ilyen.

Indulásunk reggelén is ömlött az eső, a buszmegállóban körülbelül százötvenen toporogtunk száz helyén. Mikor már az eresztő fedél alatt szinte teljesen átáztunk a buszra várva újdonsült szövetségesünkkel, egy holland közlekedésmérnökkel, a muszlim srácok mellettünk szóltak, hogy megjött a buszunk. Kiverekedtük magunk, felkászálódtunk a buszra, ahonnan két perc múlva leraktak, hogy ez mégsem Chennai-ba. Vissza „excuse me, sorry, excuse me”-ztuk magunk a helyünkre mindenkit alaposan összevizezve, egészen a következő ugyanilyen körig. A negyedik busz (ráadásul egy vadiúj Volvo) végre valóban Chennai-ba ment, ezen igyekeztünk úgy ahogy megszáradni az újonnan keletkezett tengerek miatt hosszúra nyúlt úton.

1 Tovább

madein

blogavatar

Marci és Sára izzad a Távol-Keleten. írjatok nekünk: marton.sebok@freemail.hu

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek