A hosszú, Fülöp-szigeteket átszelő utazásunk végcélja Camiguin vulkanikus szigete volt. Azért választottuk ezt a szigetet, mert van rajt hét darab vulkán, a környéken remek lehetőség nyílik a tengeri élőlények nézegetésére és nem utolsó sorban, mert marha jól mutatott a képeken.


Miután berendezkedtünk egy kedves a mi fogalmaink szerint leányanya hátsókertjében, a tengerpart mellett, rá kellett jönnünk, hogy a képek egy része átverés: Camiguinnak nincs fehér homokos tengerpartja, illetve van egy szép homokzátony pár száz méterre a parttól, bent a vízben, de ami valójában van neki, az nagy, barna kavicsos, sziklás. Sára végtelenül ki volt ábrándulva a frissen felfedezett átveréstől, így se napozni, se fürödni nem lehetett.


Másnapra szermányoltunk egy motort, és elindultuk körülmotorozni a szigetet, mivel a tengerpart mentén sorakozó településeket egyetlen hosszú-hosszú körútra fűzték fel a filippínók. A sziget eme sajátosságának köszönhető az is, hogy csak két típusú tömegközlekedési eszköz létezik: az óra járásával megegyező és ellentétes irányba menő (ők a konfúzió kedvéért eastbound és westbound néven keresztelték el.)


A sziget fővárosa csak három utcából áll, így nem éri el azt a kritikus méretküszöböt, ami elegendő egy Jollibee fenntartásához. Ez később komoly nehézségeket okozott az étkezésünkben, mivel két opciónk maradt: vagy eszünk hideg pacalt hideg rizzsel kondérból az út szélén, mint a helyiek, vagy elmegyünk a három nagyon drága, kizárólag külföldieknek szánt étterem egyikébe. Átmenet egyszerűen nem volt.


Camiguin növényzete minden előzetes elképzelésünket felülmúlóan buja. A különféle kúszónövények minden létező magaslatra napok alatt felkúsznak. Azt is hamarosan megtudtuk, hogy miért van ez így: ez a környék egyetlen szigete, ahol ezer méter fölé magasodó hegy található, ami aztán folyamatosan a felhők közé burkolózik, és csapolja belőlük a vizet. Jobb esetben naponta két komoly zivatar formájában, rosszabb esetben napokig tartó esőzésként.


Az első napot átvészeltük egy nagyobb felhőszakadással, a továbbiakon azonban sajnos fél napokra a szállásunk falai közé korlátozott minket a zuhé. Hegyet mászni még a helyiek sem indulnak úgy, hogy reggel nem látják a hegytetőt. Mi egyszer sem láttuk. Mikor egyszer megkíséreltük egy meleg forrástól felfelé bevenni az egyik kisebbik csúcsot, az ott dolgozó malterhordó munkások – akik nyilván beszéltek angolul, ez a Fülöp-szigetek - azt tanácsolták, jöjjünk vissza holnap hajnalban, fogadjunk egy vezetőt drágáért, különben estig fogunk bolyongani odafent, a felhőben.


A kagyló-korall-hal lesegetéssel hasonlóan jártunk: a helyek pont olyan messze voltak, hogy mire odaértünk motorral, általában épp zuhogott vagy beesteledett, vagy legrosszabb esetben: zuhogott beesteledett és kilyukadt a kerekünk. Esőben ugyan kifizetheted a belépőt megnézni a halakat vagy kagylókat vagy akármit, ami épp ott van, csak sajnos nem látsz semmit a felkavart víztől, és Donsolban már volt szerencsénk sok pénzért vásárolt sűrű, sötét tengerhez.


Így leginkább csak motorozgatással és a sziget életforma vizsgálatával töltöttük az időnket. A helyiek még filippínó mércével is nagyon lazák, legszívesebben a házuk előtt, az eresz alatt sajátos, térdfelhúzós pózban horpasztanak egész nap, néha mennek kicsit fel-alá, de esküszöm, itt senki nem dolgozik. Estefelé minden második ház elé kipakolnak három kondér kaját, hogy eladják a szomszédságnak, aki immáron literes San Miguel sörösüveggel a kezében csoszog fel-alá a sziget kivilágítatlan utcáin.


Felfedeztük továbbá, hogy rengeteg a szabadon kószáló „for some reason always shouting” szellemi fogyatékos, akik leginkább az út közepén szeretnek sétálni valamilyen kinccsel a kezükben. Az egyikük kicsit megkergette a motorunk, de amúgy kedvesek voltak.


Négy nap motorozgatás és több méregdrága paszta elfogyasztása után végül összeszedelőzködtünk, vettünk két jegyet vissza Boholra, s aggódtunk a Japánban zajló események miatt, pár napon belül ugyanis Manilából Osakába tartó gépre volt jegyünk.