Boholról Cenu szigetére visszatérve, elszáguldottunk a kínai nagykövetségre, és fél egykor realizáltuk, hogy délben bezárt. Ekkor igyekeztünk nem sokkot kapni (másnap hajnalban szállt fel a gépünk Manila felé), hanem betámolyogtunk a Cebu Pacific irodájába, hogy most akkor mi is legyen ezzel a Japánba tartó repülővel. Mondták, hogy a manilai jegyet már buktuk, de az oszakai jegyet még áttehetjük körülbelül 2 óráig.


Az IT negyedben vertünk tanyát, egy modern, kényelmes hotelben, gondoltuk, itt aztán a parkban is ingyen wifi lesz. A hotelé nem működött, a Strabucks pedig a 21. században képes volt nem is kevés pénzt kérni a wifihasználatért, úgyhogy öntudatos utazókként kivonultunk, és kerestünk egy szimpla kávézót ingyen wifivel.


Itt aztán nem tudom, pontosan mennyi, de pofátlan mennyiségű órát töltöttünk a kis laptop képernyőjére tapadva. A gond az volt, hogy nem tudtuk, van-e kínai vízumunk, tehát mehetünk-e Japán helyett Kínába, ami a legideálisabb lett volna az időjárás és az útvonal szempontjából is. Végül rájöttünk, hogy Hong Kong lenne a tökéletes, tekintve, hogy itt 90 nap vízummentességet élvezünk, ráadásul itt a legegyszerűbb kínai vízumot szerezni, ha esetleg nem kapnánk meg Cebuban.


Szerencsénkre a Cebu Pacific ijesztően olcsón repült HK-ba, igaz, a gép este tízkor szállt fel és hajnali kettőre ért a városba. Arra gondoltunk, hogy ha az út elején tök tapasztalatlan utazóként hajnali háromkor bejutottunk élve Delhibe, akkor ez HK-ban nem lesz probléma, úgyhogy lementettünk a netről egy végtelen hosszú éjszakai busztáblázatot és megvettük a jegyet.


Innentől már felgyorsultak a dolgok, az aznap estét és a teljes másnapot különböző wifiken lógva és a két kínai útikönyveinket bújva a kínai útvonal kiöltésével töltöttük. Nem volt egyszerű dolgunk, rengeteg a látnivaló, hatalmas az ország, az internet nem dúskál naprakész információkban, az időjárás tök különböző északon és délen, keleten és nyugaton, és egy hónap után mindenképpen ki kell lépned az országból, hogy a következő harminc napos vízum aktiválódjon.


Másnap kitaxiztunk a reptérre, és ott vegetáltunk tízig. Hajnalban megérkezve, minden ment, mint a karikacsapás: az új országba érkezés minden teendője ismerős már.
Leszállsz a repülőről, pisilsz, rendbeteszed magad a tükör előtt kicsit, megkeresed a megfelelő futószalagot, összekapod a táskáid, kiállod a sort a határon a papír ellenőrzéshez, megkapod a pecséteket, követed az exit táblákat miközben vadul kutatsz ATM és lehetőleg egy bolt után, hogy legyen megfelelő fizetőeszközöd, abból is apród, hogy a taxissal vagy a buszon ne legyen váltás probléma.


Volt ATM, volt 7/11, voltak egyértelmű táblák, úgyhogy tíz perc múlva már az éjszakai busz megállójában álltunk egy csomó kínaival együtt. Innen aztán kb. egy órát emeletes buszoztunk a központig, ahol hamar megtaláltuk a szállásunk 16 emeletes épületét. Fellifteztünk a kilencedikre, és olyan fél négy körül lehetett, amikor a legmélyebb álmából kirángatott, cuki pizsamás recepciós fazon beengedett minket a kb. 10 négyzetméteres szobánkba, és ragaszkodott hozzá, hogy még akkor megkapjuk az internethez szükséges kábelt.


Elrebegtünk egy „megérkeztünk HK-ba” emailt, Marci most kikérte magának, hogy ő emailt rebeg, úgyhogy ÉN elrebegtem haza egy megérkeztünk emailt, és aludtunk vagy másnap délig.