Szerettük:

Hogy nem vertek át a dzsipni sofőrök, pont annyit fizettünk az útért, mint a helyiek.

A dzsungelt. Minden vegetáció zöld és buja.

A hajóutakat. Főleg Sára, aki valamelyik előző életében egyértelműen kalóz volt, annyira bírja a tengert.

A nagyobb városokban a fánkosokat. Meg a hot-dogosokat.

Úgy általában a dzsipnizést. A magyar vidéken tök jól működhetne.

A sajtrudacskát.

A rengeteg szokásosnál is gátlástalanabb és huncutabb kisgyereket.

A nyelvet. Spanyolos hangzású ázsiai hablaty angol szavakkal vegyítve. Már a gimnáziumban angolul tanulják a matekot és a természettudományt, mert a filippínó nyelvben nincs megfelelő szókészlet hozzá.

A kólát vanília fagyival. Így néz ki.

A sok ronda, jellegtelen építmény között megbúvó gyönyörű épületeket.

Hogy – ha időben foglalod persze - olcsók a belföldi repülőutak.

A filippínókat. Vidámak, közvetlenek és végtelenül lazák.

A sült tintahal karikát.

Hogy még az utolsó dokkmunkás is azt mondja „no more vacancy”, ha nincs több hely a kikötőben várakozó minibuszban. Mindenki beszél angolul.

Az eget. A legszebb kékek és leglélegzetelállítóbb felhők az eddigi út során.

A Csokoládé hegyeket.


Nem szerettük:

Mivel három méternél többet egy filippínó sem hajlandó gyalogolni, és az utolsó sikátorban is jár egy dzsipni, nincs járda. Mivel neked fogalmad sincs, hogy a Hose Eduardo Paulo útvonalú dzsipni merre megy, te gyalogolnád azt a két rohadt sarkot, de ez az út szélén életveszélyes.

Hogy rohadt agresszíven vezetek.

A rengeteg szexturistát.

Hogy valahogy mindig a drágább vagy legdrágább szobák voltak kivehetőek a ránézésre üres hotelekben.

Hogy nincsen zöldség, hogy csak hús van.

Ezt a zöld zselés borzalmat, ami szerintük desszert, és tönkretette az amúgy finom ebédünket.

Manilát. Nagy, undi.

Hogy általában hideg pacalból, a gyorsételekből és néha a luxusétteremek túlárazott étlapjáról lehet választani, ha evésre kerül a sor.

A nehézkes közlekedést. Így az amúgy is hatalmas ország bejárhatatlanná dagad.