Szerettük:
Hogy nem vertek át a dzsipni sofőrök, pont annyit fizettünk az útért, mint a helyiek.
A dzsungelt. Minden vegetáció zöld és buja.
A hajóutakat. Főleg Sára, aki valamelyik előző életében egyértelműen kalóz volt, annyira bírja a tengert.
A nagyobb városokban a fánkosokat. Meg a hot-dogosokat.
Úgy általában a dzsipnizést. A magyar vidéken tök jól működhetne.
A sajtrudacskát.
A rengeteg szokásosnál is gátlástalanabb és huncutabb kisgyereket.
A nyelvet. Spanyolos hangzású ázsiai hablaty angol szavakkal vegyítve. Már a gimnáziumban angolul tanulják a matekot és a természettudományt, mert a filippínó nyelvben nincs megfelelő szókészlet hozzá.
A kólát vanília fagyival. Így néz ki.
A sok ronda, jellegtelen építmény között megbúvó gyönyörű épületeket.
Hogy – ha időben foglalod persze - olcsók a belföldi repülőutak.
A filippínókat. Vidámak, közvetlenek és végtelenül lazák.
A sült tintahal karikát.
Hogy még az utolsó dokkmunkás is azt mondja „no more vacancy”, ha nincs több hely a kikötőben várakozó minibuszban. Mindenki beszél angolul.
Az eget. A legszebb kékek és leglélegzetelállítóbb felhők az eddigi út során.
A Csokoládé hegyeket.
Nem szerettük:
Mivel három méternél többet egy filippínó sem hajlandó gyalogolni, és az utolsó sikátorban is jár egy dzsipni, nincs járda. Mivel neked fogalmad sincs, hogy a Hose Eduardo Paulo útvonalú dzsipni merre megy, te gyalogolnád azt a két rohadt sarkot, de ez az út szélén életveszélyes.
Hogy rohadt agresszíven vezetek.
A rengeteg szexturistát.
Hogy valahogy mindig a drágább vagy legdrágább szobák voltak kivehetőek a ránézésre üres hotelekben.
Hogy nincsen zöldség, hogy csak hús van.
Ezt a zöld zselés borzalmat, ami szerintük desszert, és tönkretette az amúgy finom ebédünket.
Manilát. Nagy, undi.
Hogy általában hideg pacalból, a gyorsételekből és néha a luxusétteremek túlárazott étlapjáról lehet választani, ha evésre kerül a sor.
A nehézkes közlekedést. Így az amúgy is hatalmas ország bejárhatatlanná dagad.
Utolsó kommentek