Szerettük:
A kínai konyhát.
Néhány kedves szabadtéri szobrot. Meglepően sok van.
Hogy sok a diákkedvezmény. A belépőkre például majdnem mindig ötven százalék.
A kantoni tengeri herkentyűket.
A villanyrobogókat.
A sok céllövöldét az utcán.
Hong Kongot, különös tekintettel a csodálatos tömegközlekedésre.
Az édességeiket.
A körházakat Yongding megyében.
A rengeteg libegőt, hegyre fel, hegyről le, tengeren át, szigeten keresztül.
Az evőpálcikával evést. Sokkal „pontosabban” lehet vele enni, mint villával/kanállal.
Az agyagkatonákat.
A sok műanyag gagyit. Így, hogy nem otthon vagyunk, vicces.
A teát. Finom.
Pingyaóban lődörögni.
A kockafejű bácsit.
Az egyetemistákat. Tudnak valamelyest angolul, nem méregetnek, hanem érdeklődve nézegetnek, és ha megszólítod őket, belenéznek a szemedbe.
Pekingben a füstölő gombákat a felhőkarcolók között.
Az angolnak szánt chinglish vagy szimplán csak félrefordított feliratokat.
Xi'an muszlim piacát. Nyüzsgő, szagos, színes, hangos, nagyon ázsiai.
Nem szerettük:
A szmogot, a szürkeséget, a port, a környezetszennyezést. Hogy az északibb városokban nincs egy talpalatnyi zöld sem. Ennyire megkínzott, szétgyalult tájakat sehol nem láttunk eddig. Kopár, szürke, élettelen puszták végtelenjén visz át a legtöbb autópálya.
Hogy korlátozzák az internetet. Az elején szarakodott a Gmail, kénytelenek voltunk szolgáltatót váltani. Néha rejtélyes módon nem lehetett elérni bizonyos honlapokat, amiket később gond nélkül. Furcsa volt, hogy alig lehetett up to date információt találni a neten a kínai helyekről, vonatokról, szállásokról, pedig általában más országokkal kapcsolatban a net nyüzsög a hasznos beszélgetésektől és fórumoktól. Facebook és YouTube egyáltalán nincs, ami meglepően zavaró tud lenni. Nem ezt a két oldalt hiányoltuk az életünkből, sokkal inkább a szabadságot: ide gyakran jár az ember, hamar hiányozni kezd, hogy ha eszedbe jut egy dal reggel, akkor betehesd a YouTube-n két percre.
A kutyáikat. Az egy dolog, hogy nekünk nem tetszik ez a turcsiorrú öleb stílus, de mind olyan élettelen és undok volt valahogy. Egy sem akart játszani Sárával.
A hatalmas távolságokat egyetlen városon belül. Nem lehet gyalogolni, sétálni, két múzeum között félórát metrózol és háromszor szállsz át.
A drága belépőket. Egy pici templomba kétezer Ft egy belépő, egy kicsit híresebbe három-négyezernél kezdődik.
Hogy mindent kényszeresen felújítanak, sokszor fittyet hányva rá, hogy régen hogy nézett ki. Amit nem tudnak valamiért felújítani, amellé odaépítenek egy történelmieskedő, gigantikus épületet, hogy növeljék a turisztikai értékét.
Nagyon az emberekre kell támaszkodnod, hogy A-ból B-be juss, de a legtöbbjük (sőt, majd mindegyik) nem beszél vagy olvas angolul és nem kifejezetten jók a kommunikációban.
A tömeget. Néha a pánik kerülgetett, mikor a metróból fel vagy oda le összenyomtak.
Hogy sokszor olyan nehézkes volt a kommunikáció. Mivel a kínaiaknak rengeteg nyelvjárása van, ezért sokszor ők sem értik egymást, de mivel a karakterek ugyanazok, írásban tudnak kommunikálni. Ezt teljes természetességgel a nyugatira is kivetítik, és kínai jeleket dugdosnak az orrod alá egy papíron. Abban nem nagyon jók, hogy kézzel lábbal mutogassanak, hogy mit miért, hamar zavarba jönnek és nevetnek, elfordulnak.
A kutyabundából készült szőnyegeket. Jesszusom.
Hogy nem néznek a szemedbe. Az ő kultúrájuk nem követeli meg, hogy ha beszélsz valakivel, akkor tarts fenn vele szemkontaktust, sőt. Borzasztóan zavarbaejtő, hogy próbálsz elmagyarázni egy kérdést kézzel-lábbal, de ő nem rád néz, hanem el a vállad felett vagy le maga elé, és fogalmad sincs, hogy érti-e, amit mondasz. Az az érzésed, hogy nem is figyel - pedig teszi szegény -, és egyre idegesebb leszel.
A sok betont. Fúj, olyan lélektelen.
Hogy mutogatnak. Az egy dolog, hogy bámulnak, azt sok dk-ázsiai teszi. Ők hangosan beszélgetnek rólad családilag, ha valaki nem vette volna észre, hogy felszálltál a vonatra, annak hangosan odaüvöltenek, hogy jöjjön már, nézzen meg ő is. Ha mindenki megérkezett, akkor megindul a röhögcsélés és rád mutogatás. Az rossz érzés.
Hogy nem két emberre van kitalálva az étkezés. Ők rendelnek tizen, tizenöten együtt sokféle ételt, és együtt megeszik őket. Ezek nagy adag ételek és igazából akkor működik a dolog, ha többet rendelsz együtt, önmagában nem jók, ez a konyha így van kitalálva. Öt embernyi kaját kapsz tehát, ha megfelelően rendelsz, nem keveset fizetsz, és legalább a felét ott hagyod.
A turistacsoportokat. Múzeumban hangosbeszélővel. Nem.
Utolsó kommentek