Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés

Kína: szeretlek is, meg nem is

Szerettük:

A kínai konyhát.

Néhány kedves szabadtéri szobrot. Meglepően sok van.

Hogy sok a diákkedvezmény. A belépőkre például majdnem mindig ötven százalék.

Xiament és Gulangyut.

A kantoni tengeri herkentyűket.

A villanyrobogókat.

A sok céllövöldét az utcán.

Hong Kongot, különös tekintettel a csodálatos tömegközlekedésre.

Az édességeiket.

A körházakat Yongding megyében.

A rengeteg libegőt, hegyre fel, hegyről le, tengeren át, szigeten keresztül.

Az evőpálcikával evést. Sokkal „pontosabban” lehet vele enni, mint villával/kanállal.

Az agyagkatonákat.

A sok műanyag gagyit. Így, hogy nem otthon vagyunk, vicces.

A teát. Finom.

Pingyaóban lődörögni.

A kockafejű bácsit.

Az egyetemistákat. Tudnak valamelyest angolul, nem méregetnek, hanem érdeklődve nézegetnek, és ha megszólítod őket, belenéznek a szemedbe.

A függő kolostort.

Pekingben a füstölő gombákat a felhőkarcolók között.

Az angolnak szánt chinglish vagy szimplán csak félrefordított feliratokat.

Xi'an muszlim piacát. Nyüzsgő, szagos, színes, hangos, nagyon ázsiai.


Nem szerettük:

A szmogot, a szürkeséget, a port, a környezetszennyezést. Hogy az északibb városokban nincs egy talpalatnyi zöld sem. Ennyire megkínzott, szétgyalult tájakat sehol nem láttunk eddig. Kopár, szürke, élettelen puszták végtelenjén visz át a legtöbb autópálya.

Hogy korlátozzák az internetet. Az elején szarakodott a Gmail, kénytelenek voltunk szolgáltatót váltani. Néha rejtélyes módon nem lehetett elérni bizonyos honlapokat, amiket később gond nélkül. Furcsa volt, hogy alig lehetett up to date információt találni a neten a kínai helyekről, vonatokról, szállásokról, pedig általában más országokkal kapcsolatban a net nyüzsög a hasznos beszélgetésektől és fórumoktól. Facebook és YouTube egyáltalán nincs, ami meglepően zavaró tud lenni. Nem ezt a két oldalt hiányoltuk az életünkből, sokkal inkább a szabadságot: ide gyakran jár az ember, hamar hiányozni kezd, hogy ha eszedbe jut egy dal reggel, akkor betehesd a YouTube-n két percre.

A kutyáikat. Az egy dolog, hogy nekünk nem tetszik ez a turcsiorrú öleb stílus, de mind olyan élettelen és undok volt valahogy. Egy sem akart játszani Sárával.

A hatalmas távolságokat egyetlen városon belül. Nem lehet gyalogolni, sétálni, két múzeum között félórát metrózol és háromszor szállsz át.

A drága belépőket. Egy pici templomba kétezer Ft egy belépő, egy kicsit híresebbe három-négyezernél kezdődik.

Hogy mindent kényszeresen felújítanak, sokszor fittyet hányva rá, hogy régen hogy nézett ki. Amit nem tudnak valamiért felújítani, amellé odaépítenek egy történelmieskedő, gigantikus épületet, hogy növeljék a turisztikai értékét.

Nagyon az emberekre kell támaszkodnod, hogy A-ból B-be juss, de a legtöbbjük (sőt, majd mindegyik) nem beszél vagy olvas angolul és nem kifejezetten jók a kommunikációban.

A tömeget. Néha a pánik kerülgetett, mikor a metróból fel vagy oda le összenyomtak.

Hogy sokszor olyan nehézkes volt a kommunikáció. Mivel a kínaiaknak rengeteg nyelvjárása van, ezért sokszor ők sem értik egymást, de mivel a karakterek ugyanazok, írásban tudnak kommunikálni. Ezt teljes természetességgel a nyugatira is kivetítik, és kínai jeleket dugdosnak az orrod alá egy papíron. Abban nem nagyon jók, hogy kézzel lábbal mutogassanak, hogy mit miért, hamar zavarba jönnek és nevetnek, elfordulnak.

A kutyabundából készült szőnyegeket. Jesszusom.

Hogy nem néznek a szemedbe. Az ő kultúrájuk nem követeli meg, hogy ha beszélsz valakivel, akkor tarts fenn vele szemkontaktust, sőt. Borzasztóan zavarbaejtő, hogy próbálsz elmagyarázni egy kérdést kézzel-lábbal, de ő nem rád néz, hanem el a vállad felett vagy le maga elé, és fogalmad sincs, hogy érti-e, amit mondasz. Az az érzésed, hogy nem is figyel - pedig teszi szegény -, és egyre idegesebb leszel.

A sok betont. Fúj, olyan lélektelen.

Hogy mutogatnak. Az egy dolog, hogy bámulnak, azt sok dk-ázsiai teszi. Ők hangosan beszélgetnek rólad családilag, ha valaki nem vette volna észre, hogy felszálltál a vonatra, annak hangosan odaüvöltenek, hogy jöjjön már, nézzen meg ő is. Ha mindenki megérkezett, akkor megindul a röhögcsélés és rád mutogatás. Az rossz érzés.

Hogy nem két emberre van kitalálva az étkezés. Ők rendelnek tizen, tizenöten együtt sokféle ételt, és együtt megeszik őket. Ezek nagy adag ételek és igazából akkor működik a dolog, ha többet rendelsz együtt, önmagában nem jók, ez a konyha így van kitalálva. Öt embernyi kaját kapsz tehát, ha megfelelően rendelsz, nem keveset fizetsz, és legalább a felét ott hagyod.

A turistacsoportokat. Múzeumban hangosbeszélővel. Nem.

2 Tovább

Miért jó a Fülöp-szigeteken?

Szerettük:

Hogy nem vertek át a dzsipni sofőrök, pont annyit fizettünk az útért, mint a helyiek.

A dzsungelt. Minden vegetáció zöld és buja.

A hajóutakat. Főleg Sára, aki valamelyik előző életében egyértelműen kalóz volt, annyira bírja a tengert.

A nagyobb városokban a fánkosokat. Meg a hot-dogosokat.

Úgy általában a dzsipnizést. A magyar vidéken tök jól működhetne.

A sajtrudacskát.

A rengeteg szokásosnál is gátlástalanabb és huncutabb kisgyereket.

A nyelvet. Spanyolos hangzású ázsiai hablaty angol szavakkal vegyítve. Már a gimnáziumban angolul tanulják a matekot és a természettudományt, mert a filippínó nyelvben nincs megfelelő szókészlet hozzá.

A kólát vanília fagyival. Így néz ki.

A sok ronda, jellegtelen építmény között megbúvó gyönyörű épületeket.

Hogy – ha időben foglalod persze - olcsók a belföldi repülőutak.

A filippínókat. Vidámak, közvetlenek és végtelenül lazák.

A sült tintahal karikát.

Hogy még az utolsó dokkmunkás is azt mondja „no more vacancy”, ha nincs több hely a kikötőben várakozó minibuszban. Mindenki beszél angolul.

Az eget. A legszebb kékek és leglélegzetelállítóbb felhők az eddigi út során.

A Csokoládé hegyeket.


Nem szerettük:

Mivel három méternél többet egy filippínó sem hajlandó gyalogolni, és az utolsó sikátorban is jár egy dzsipni, nincs járda. Mivel neked fogalmad sincs, hogy a Hose Eduardo Paulo útvonalú dzsipni merre megy, te gyalogolnád azt a két rohadt sarkot, de ez az út szélén életveszélyes.

Hogy rohadt agresszíven vezetek.

A rengeteg szexturistát.

Hogy valahogy mindig a drágább vagy legdrágább szobák voltak kivehetőek a ránézésre üres hotelekben.

Hogy nincsen zöldség, hogy csak hús van.

Ezt a zöld zselés borzalmat, ami szerintük desszert, és tönkretette az amúgy finom ebédünket.

Manilát. Nagy, undi.

Hogy általában hideg pacalból, a gyorsételekből és néha a luxusétteremek túlárazott étlapjáról lehet választani, ha evésre kerül a sor.

A nehézkes közlekedést. Így az amúgy is hatalmas ország bejárhatatlanná dagad.

0 Tovább

Kambodzsai hideg-meleg

Szerettük:

A laoszi egyentésztalevesek után az ízzel, sőt sokszor karakterrel bíró ételeket.

A kedves, természetes embereket.

Főleg a gyerekeket.

A főváros hatalmas szupermarketeit, ahol olivabogyótól a sajtig mindent lehet kapni.

Hogy szeretik, ha fotózod őket.

Hogy a phnom penhi reptérre bevihet a riksás, és nem kell drágított taxizni.

A rengeteg olcsó gyümölcsöt.

A sok hegyvidéki hűvös után a párás nagyon meleget.

A pizzát, amin van sajt. Sok sajt.

A strandot. Nem olyan szép, de nagyon kedves és vidám.

A helyiek nemtől függetlenül örök darabját, a kockás kendőt. Most már nekünk is van. Hatszáz Ft-ért.

Hogy mentőmellényben fürdenek. Aranyos.

Hogy a turisták – persze az Angkort leszámítva - sokkal kevesebben vannak és normálisabbak, mint Laoszban vagy Thaiföldön.

Hogy tök általános a szállodákban és éttermekben az ingyen wifi.

A barrakuda grillvacsorákat és a fenti foteleket Sihanoukville-ben.

Hogy a thaiokkal és a laosziakkal ellentétben tudnak fejben számolni köszönhetően annak, hogy kétféle valutát használnak. Így nem kell számológép egy kivonáshoz.

Hogy érzed a kultúrát körülötted. Végre nem csak vízesést lehetett nézni.

Ezt a kaput Siem Reapben.

Az angol félig tehén, félig ember hoteltulajdonost.

A khmer népzenét. Tök jó európia füllel is.

A dagadt túktúkost Siem Reapben.

Nem szerettük:

Hogy a dollárhasználat miatt sok minden jóval drágább, mint a szomszédos országokban.

Hogy jóval agresszívebben vezetnek a laosziaknál.

A tömegközlekedést. A busztársaságok drágák és megbízhatatlanok.

Hogy kevés időnk volt rá, és sok mindent ki kellett hagynunk.

A számokat.  Esélyed sincs.

0 Tovább

Laoszi pro és kontra

 

szeret:
A csodálatos bagett szendvicset 200 Ft-ért Luang Prabangban.
Az emberek nyugalmát és lazaságát.
Az utakat. 3 éves LP még óva int a hosszabb buszutaktól, de mostanra teljesen korrekt állapotú aszfalt volt szinte mindenhol, amerre jártunk.
A folyókból kitermelt és napon szárított algát.
A növényi olajos szaunájukat.
A meghökkentő kinézetű hegyeket, hegygerinceket.
A hangutánzó madarat a paksei szálláson.
Az okosan felvágott mangót, amit a kalapos asszonyok nejlonban árulnak 100 Ft-ért a buszra felszállva. 6 óra éhezés után leírhatatlan élmény elropogtatni egy ilyet.
A Mekongot, ami valahogy mindenhol előbukkant.
A turistákat szállító járművekre csak véges számú embert lehet felterelni, ez a szám rá van ragasztva az oldalára
Az internetkávézót, ahol rózsaszín műbőr fotelekben fetrengve lehetett  netezni. Plusz hogy az egyik asztal billentyűzettartója minden gyanutlanra rászakadt.
A szállásokat. Messze a legjobb ár-érték arány eddig, le a kalappal.
A dzsungelt.
A sok majmot. Amikor reggel gibbon kiabálásra riadsz, és az ablakból nézed végig, hogy a telek hátuljában a szállótulajdonos banánt dobál fel nekik a fára, az menő.
A Kong Lo barlangot. (link)
Az eldugott, helyiek által főként a helyieknek üzemeltetett „all you can eat” ételstandokat.
A főtt kukoricát.
A kávéültetvényeket. Ott is főleg az árnyékfákat.
nem szeret:
A rengeteg turistát.
Az emiatt sokszor nevetségesen magasra felvert árakat.
Hogy nincs egy nyomorult rom sem.
A négyezer-szigetet (LINK). Az igénytelenség fellegvára.
A kondenzált tejet. Értetlenül állunk a jelenség előtt, tele vannak bivallyal és tehénnel, minden adott a friss tejhez.
Az ételeket. Unalmasak, elég igénytelenek.
A turistákat, akik egy fotó kedvéért egymást taposták hajnali hatkor vagy naplemetekor.
Az angol lányt, akitől Sára nem tudott levelet írni az internetkávézóban.

Szerettük:

A csodálatos bagett szendvicset 200 Ft-ért Luang Prabangban.

 

Az emberek nyugalmát és lazaságát.


Az utakat. 3 éves LP még óva int a hosszabb buszutaktól, de mostanra teljesen korrekt állapotú aszfalt volt szinte mindenhol, amerre jártunk.


A folyókból kitermelt és napon szárított algát.


A növényi olajos szaunájukat.


A meghökkentő kinézetű hegyeket, hegygerinceket.


A hangutánzó madarat a paksei szálláson.


Az okosan felvágott mangót, amit a kalapos asszonyok nejlonban árulnak 100 Ft-ért a buszra felszállva. 6 óra éhezés után leírhatatlan élmény elropogtatni egy ilyet.

A Mekongot, ami valahogy mindenhol előbukkant.

Hogy turistákat szállító járművekre csak véges számú embert lehet felterelni (ez a szám rá van ragasztva az oldalára), és ezt gyakran be is tartják.

Az internetkávézót, ahol rózsaszín műbőr fotelekben fetrengve lehetett  netezni. Plusz hogy az egyik asztal billentyűzettartója minden gyanutlanra rászakadt.

A szállásokat. Messze a legjobb ár-érték arány eddig, le a kalappal.

A motorozást a Bolaven-felföldön.

A rengeteg többnyire megsimogathatóan tiszta kölyökkutyát.

A dzsungelt és a kevésbé dzsungeles erdőket is.

A sok majmot. Amikor reggel gibbon kiabálásra riadsz, és az ablakból nézed végig, hogy a telek hátuljában a szállótulajdonos banánt dobál fel nekik a fára, az menő.

A Kong Lo barlangot.

Az eldugott, helyiek által főként a helyieknek üzemeltetett „all you can eat” ételstandokat.

A főtt kukoricát.

A kávéültetvényeket. Ott is főleg az árnyékfákat.

Az igazi kávét.

És ezt a vízesést:

 

Nem szerettük:

A rengeteg turistát.

Az emiatt sokszor nevetségesen magasra felvert árakat.

Hogy nincs egy nyomorult rom sem.

A négyezer-szigetet. Az igénytelenség fellegvára.

A kondenzált tejet. Értetlenül állunk a jelenség előtt, tele vannak bivallyal és tehénnel, minden adott a friss tejhez.

Az ételeket. Unalmasak, elég igénytelenek.

A turistákat, akik egy fotó kedvéért egymást taposták hajnali hatkor vagy naplemetekor.

Az angol lányt, akitől Sára nem tudott levelet írni az internetkávézóban, mert fennhangon taglalta a bankkártyás pénzfelvételhez kötődő élményeit skype-on.

0 Tovább

Thaiföldi seveled-senélküled

Amit szerettünk:


A tömegközlekedést. Olcsón, tisztán, viszonylag gyorsan mindenhová el lehet jutni.

A tömegközlekedésből is főleg a hajózást.

A skytrain okos jegyrendszerét.

Az ingyen wifit a hotelben.

A 7/11-eket. 

Az elképesztő mennyiségű, minőségű és árú ruhát, amit Bangkokban az utcán lehet venni.

Az utcán árult, hűtött gyümölcsöt fillérekért.

A lampioneregetést a király születésnapján.

Hogy a jobb könyvesboltokban átlátszó műanyag burokba csomagolják a könyvedet, ha kéred - ingyen.

A szállások tisztaságát.

Hogy a Khao San Road-on nem tud olyan dolog eszedbe jutni, amit ne tudnál 5 percen belül megkapni. Otthon hagytad az átalakítód a konnektorhoz? Lemerült az i-podot? Kevés a pénzed a belépőkre? Rég láttad a Big Bang Theory-t? Itt vehetsz átalakítót, feltöltik az i-podod, vehetsz hamisított diákigazolványt és teljes évadokat töltenek le neked, csak válaszd ki a sorozatot.

A felhőkarcolókat. Jól néznek ki.


A Bangkokban utcán facsart és palackozott friss mandarinlét. A világ egyik legfinomabb itala.

A köszönést. Van valami szép az arc előtt összetett kézben.

A VIP buszt. Gyakorlatilag fotelágy, hostess, étel-ital, kiválasztható zene, film vagy játék. A busz ennél többet nem érhet el.


Az utcai éttermeket, ahol iszonyat finom ételeket főznek neked a járdán felállított konyhácskában nagyon-nagyon kevés pénzért.

Bangkokot. Modern, tiszta, olcsó, élhető.

A rengetegféle üdítőt.

A rengeteg fánkost.

A kamu órákat és napszemüvegeket.

Amit nem szerettünk:

Nagyon sok a turista. A hülye turista. Mentsen meg az ég mindenkit a reggeli bevásárláskor minden egyes alkalommal feltűnő, tökrészeg, kötekedő, dagadt, középkorú angol pasiktól.

Hogy a szebb szigetek rohadt drágák. Az olcsóbbakért meg elég lett volna Horvátországig menni.

A Sukhumvit körüli szexnegyedet estefelétől. Idősödő, nyáladzó nyugati faszik, fiatal, erősen smikelt thai csajok – tömegével.

Hogy az átlag thai nem vagy érthetetlenül beszél angolul, de kézzel-lábbal nem hajlandó kommunikálni, inkább zavarba esik, nevet és rázza a fejét.

Hogy a taxisofőrök szeszélyétől függ, hogy elvisznek-e. Ha nem teszik nekik a megadott cím, simán elhajtanak.

0 Tovább

Mianmari SzeretNemSzeret

Szerettük:

Az embereket. Végtelenül kedvesek, figyelmesek, kíváncsiak és általában jól beszélnek angolul - messze jobban például a thaioknál.

A mindenkori ingyen teát.

Yangon, ahol otthon éreztük magunkat, mert egy kicsit olyan mint Budapest. Mondjuk még jobban olyan olyan, mint Havanna.

Az avokádó salátát. Ezt nem lehet elrontani.

Hogy longyiban vannak. Valahogy olyan aranyosan béna.

A legtöbb helyen nyugalomban tudsz válogatni a portékából, nem lohol egy rossz angolságú árus a nyomodban, hogy ezisazis.

Az étkezések utáni tamarind bonbont. Egy dobozzal hoz ki a pincér, amiből mindeni megeszik egyet-kettőt, hogy jobb legyen a szájíze, kivéve minket, akik módszeresen kicsomagoltuk és befaltuk az összest.

A mianmari írást. Karikák és félkörök és girlandok. Nagyon szép.

Yangon és Mandalay négyzethálós szerkezetét. Könnyű tájékozódni.

Hogy - Indiával és Nepállal ellentétben - vannak címek (utcanevek, házszámok). Jelentősen könnyebb így szállást vagy éttermet keresni.

A vízibivalyokat. Sokkal szebbek az indiai tesóiknál, mert helyes kis bundájuk van.

A lejárólapozott hegytetőket. Szürreális magyar konyhában érezni magad egy domb tetején épült szent sztupában.

Nem szerettük:

Az étkezéseket. Rossz minőségű, igénytelenül elkészített ételek, amik hidegen érkeznek, vagy egyszerűen csak nem érkeznek meg.

A buszozást. Főleg az éjszakai buszozást.

A port. Yangont kivéve mindenhol

A palackozott víz ízét. (Főleg Sára.)

A pénzzel való szenvedést. Csak ropogós dollárt fogadnak el, de rendszeresen megpróbálják rád sózni az gyűröttjeiket a visszajáróval.

A bételrágást.  Megszokhatatlan!

Az internetet. Csigalassú, korlátozott, ehhez képest drága.

A három az egyben teamixet. Brrr.

A népzenéjüket. Kiállhatatlan, nagyon hangos.

0 Tovább

madein

blogavatar

Marci és Sára izzad a Távol-Keleten. írjatok nekünk: marton.sebok@freemail.hu

Utolsó kommentek