szeret:
A csodálatos bagett szendvicset 200 Ft-ért Luang Prabangban.
Az emberek nyugalmát és lazaságát.
Az utakat. 3 éves LP még óva int a hosszabb buszutaktól, de mostanra teljesen korrekt állapotú aszfalt volt szinte mindenhol, amerre jártunk.
A folyókból kitermelt és napon szárított algát.
A növényi olajos szaunájukat.
A meghökkentő kinézetű hegyeket, hegygerinceket.
A hangutánzó madarat a paksei szálláson.
Az okosan felvágott mangót, amit a kalapos asszonyok nejlonban árulnak 100 Ft-ért a buszra felszállva. 6 óra éhezés után leírhatatlan élmény elropogtatni egy ilyet.
A Mekongot, ami valahogy mindenhol előbukkant.
A turistákat szállító járművekre csak véges számú embert lehet felterelni, ez a szám rá van ragasztva az oldalára
Az internetkávézót, ahol rózsaszín műbőr fotelekben fetrengve lehetett  netezni. Plusz hogy az egyik asztal billentyűzettartója minden gyanutlanra rászakadt.
A szállásokat. Messze a legjobb ár-érték arány eddig, le a kalappal.
A dzsungelt.
A sok majmot. Amikor reggel gibbon kiabálásra riadsz, és az ablakból nézed végig, hogy a telek hátuljában a szállótulajdonos banánt dobál fel nekik a fára, az menő.
A Kong Lo barlangot. (link)
Az eldugott, helyiek által főként a helyieknek üzemeltetett „all you can eat” ételstandokat.
A főtt kukoricát.
A kávéültetvényeket. Ott is főleg az árnyékfákat.
nem szeret:
A rengeteg turistát.
Az emiatt sokszor nevetségesen magasra felvert árakat.
Hogy nincs egy nyomorult rom sem.
A négyezer-szigetet (LINK). Az igénytelenség fellegvára.
A kondenzált tejet. Értetlenül állunk a jelenség előtt, tele vannak bivallyal és tehénnel, minden adott a friss tejhez.
Az ételeket. Unalmasak, elég igénytelenek.
A turistákat, akik egy fotó kedvéért egymást taposták hajnali hatkor vagy naplemetekor.
Az angol lányt, akitől Sára nem tudott levelet írni az internetkávézóban.

Szerettük:

A csodálatos bagett szendvicset 200 Ft-ért Luang Prabangban.

 

Az emberek nyugalmát és lazaságát.


Az utakat. 3 éves LP még óva int a hosszabb buszutaktól, de mostanra teljesen korrekt állapotú aszfalt volt szinte mindenhol, amerre jártunk.


A folyókból kitermelt és napon szárított algát.


A növényi olajos szaunájukat.


A meghökkentő kinézetű hegyeket, hegygerinceket.


A hangutánzó madarat a paksei szálláson.


Az okosan felvágott mangót, amit a kalapos asszonyok nejlonban árulnak 100 Ft-ért a buszra felszállva. 6 óra éhezés után leírhatatlan élmény elropogtatni egy ilyet.

A Mekongot, ami valahogy mindenhol előbukkant.

Hogy turistákat szállító járművekre csak véges számú embert lehet felterelni (ez a szám rá van ragasztva az oldalára), és ezt gyakran be is tartják.

Az internetkávézót, ahol rózsaszín műbőr fotelekben fetrengve lehetett  netezni. Plusz hogy az egyik asztal billentyűzettartója minden gyanutlanra rászakadt.

A szállásokat. Messze a legjobb ár-érték arány eddig, le a kalappal.

A motorozást a Bolaven-felföldön.

A rengeteg többnyire megsimogathatóan tiszta kölyökkutyát.

A dzsungelt és a kevésbé dzsungeles erdőket is.

A sok majmot. Amikor reggel gibbon kiabálásra riadsz, és az ablakból nézed végig, hogy a telek hátuljában a szállótulajdonos banánt dobál fel nekik a fára, az menő.

A Kong Lo barlangot.

Az eldugott, helyiek által főként a helyieknek üzemeltetett „all you can eat” ételstandokat.

A főtt kukoricát.

A kávéültetvényeket. Ott is főleg az árnyékfákat.

Az igazi kávét.

És ezt a vízesést:

 

Nem szerettük:

A rengeteg turistát.

Az emiatt sokszor nevetségesen magasra felvert árakat.

Hogy nincs egy nyomorult rom sem.

A négyezer-szigetet. Az igénytelenség fellegvára.

A kondenzált tejet. Értetlenül állunk a jelenség előtt, tele vannak bivallyal és tehénnel, minden adott a friss tejhez.

Az ételeket. Unalmasak, elég igénytelenek.

A turistákat, akik egy fotó kedvéért egymást taposták hajnali hatkor vagy naplemetekor.

Az angol lányt, akitől Sára nem tudott levelet írni az internetkávézóban, mert fennhangon taglalta a bankkártyás pénzfelvételhez kötődő élményeit skype-on.