madein

Mianmarban mindenki ezt hallgatja, és még a nejlonzacskó is shakirás.

méret: 676.578 négyzetkilométer (több, mint 7 Magyarország)

főváros: Hivatalosan Nay Pyi Taw, de gyakorlatilag még ma is Yangon az.

valuta: kyat Mi 870K=1USD-ért váltottunk.

GDP: 1100 $ (per fő)

népesség: 53.414.374 fő

vallás: hindu 89%, muszlim 4%, keresztény 4%, egyéb 3 %

nemzetiségek: burmai 68%, shan 9%, karen 7%, rakhin 4%, kínai 3%, indiai 2%, egyéb 7%

vízum: Magyarországon nincs nagykövetségük, ha el akarod intézni még itthon, vagy Bécsbe kell kimenj érte, vagy a neten is elintézheted (ez könnyedén és gyorsan megváltozhat). Ha Bangkokban szállsz át a burmai gépre (át kell valahol), az itteni nagykövetségen kiválthatod. Az expressz változat kész van másnapra (megbeszélés szerint akár aznapra is), 35 USD. A sima több nap, 30 USD. A bécsinek is ekkörül kell lennie.

oltások: Budapesten az Országos Epidemiológiai Központban részletesen tájékoztatnak a szükséges oltásokról, az egyéb fontos óvintézkedésekről, és persze be is oltanak. Malária elleni tabletta használata melegen ajánlott, mi Lariamot szedtünk, álmodtunk is szörnyűeket.

egy tejeskávé: Helyi kávéból török zaccos kávé az alján kondenzált, édesített tejjel kb. 100 Ft-ért. Vagy háromazegyben ugyanennyiért. Nem tudom, melyik rosszabb.

egy sör: Vendéglőben 350 Ft-tól egy 6,5 decis üveg. A drágább fajta (valami d betűs) sokkal finomabb.

egy csáj: Ugye alapvetően ott az ingyen zöld tea, de ha mégis teát rendelsz, akkor kihozzák neked a kínai ipar egyik legmélyebb szégyenét: a porteát. Leginkább az indiai csájra hasonlít, háromazegyben teamix a neve és 200 Ft körül van. (Ez olyannyira csak itt lehetséges, hogy egy svájci srác szuvenírnek vásárolta.)

egy ebéd egy olcsóbb étteremben két főre: Jobb helyen 1200 Ft körül megvoltunk (hallal, tengeri herkentyűval, alkohol nélkül). Csórózni is lehet: ha bírjátok a durva igénytelenséget és silányságot, megvagytok 650 Ft-ból.

egy képeslap bélyeggel haza: 50 + 50 Ft Durván olcsó. Az LP nem győzi hangsúlyozni, hogy sok képeslap feladásával a kormányt rövidíted.

mit nem lehet kapni: Sok-sok mindent. Az otthon megszokott édességeket, csokikat, csipszeket, rágót. Tampont, gyantát.

mit lehet olcsón kapni: Szőttest, kendőt, (fél)drágaköveket, antikvitást, festményeket, faragást, ezüstöt.

helyi közlekedés: Katasztrófa. Jobb-rosszabb buszok, horrorisztikus utak. Vonattal csak az élményért. Hajóért fizess többet, úgy talán nem kell húsz óra alatt hatvan kilométert megtenned. Repülj, megéri.

burmaiak: Egyértelműen csodálatosak. A féreg mandalayi biciklis riksást leszámítva ők ez egyik legjobb dolog az országban. Kedvesek, nyitottak, érdeklődőek, soha nem lopnának tőled.

csináld-ne csináld:

Nem illik a bal kezed használni, ne azzal fizess, ne azzal nyúlj feléjük. Enni szabad vele.

A templomokban mindig vedd le a cipődet! Sokszor a zokni sem maradhat. Ki lesz írva.

Csak semmi miniszoknya! Anélkül is néznek majd, nem kell tetézni.

Ne érintsd meg senkinek a fejét! Az aranyos gyerekek fejét sem szabad megsimogatni sajnos, buddhista hiedelem.

Ha van pénzed, ne hősködj: fizesd ki a repülőt! Évekkel fogunk hamarabb meghalni az itt végigélt buszutak miatt.

Hozz moszkítóhálót, sok helyen nincs.

Netre ne számits: csigalassú, korlátozott, agyhalál.

Csak vadonatúj, ropogós USA dollárt hozz!

Szerettük:

Az embereket. Végtelenül kedvesek, figyelmesek, kíváncsiak és általában jól beszélnek angolul - messze jobban például a thaioknál.

A mindenkori ingyen teát.

Yangon, ahol otthon éreztük magunkat, mert egy kicsit olyan mint Budapest. Mondjuk még jobban olyan olyan, mint Havanna.

Az avokádó salátát. Ezt nem lehet elrontani.

Hogy longyiban vannak. Valahogy olyan aranyosan béna.

A legtöbb helyen nyugalomban tudsz válogatni a portékából, nem lohol egy rossz angolságú árus a nyomodban, hogy ezisazis.

Az étkezések utáni tamarind bonbont. Egy dobozzal hoz ki a pincér, amiből mindeni megeszik egyet-kettőt, hogy jobb legyen a szájíze, kivéve minket, akik módszeresen kicsomagoltuk és befaltuk az összest.

A mianmari írást. Karikák és félkörök és girlandok. Nagyon szép.

Yangon és Mandalay négyzethálós szerkezetét. Könnyű tájékozódni.

Hogy - Indiával és Nepállal ellentétben - vannak címek (utcanevek, házszámok). Jelentősen könnyebb így szállást vagy éttermet keresni.

A vízibivalyokat. Sokkal szebbek az indiai tesóiknál, mert helyes kis bundájuk van.

A lejárólapozott hegytetőket. Szürreális magyar konyhában érezni magad egy domb tetején épült szent sztupában.

Nem szerettük:

Az étkezéseket. Rossz minőségű, igénytelenül elkészített ételek, amik hidegen érkeznek, vagy egyszerűen csak nem érkeznek meg.

A buszozást. Főleg az éjszakai buszozást.

A port. Yangont kivéve mindenhol

A palackozott víz ízét. (Főleg Sára.)

A pénzzel való szenvedést. Csak ropogós dollárt fogadnak el, de rendszeresen megpróbálják rád sózni az gyűröttjeiket a visszajáróval.

A bételrágást.  Megszokhatatlan!

Az internetet. Csigalassú, korlátozott, ehhez képest drága.

A három az egyben teamixet. Brrr.

A népzenéjüket. Kiállhatatlan, nagyon hangos.

Aki Burmába indul, annak bizony készülnie kell. Nincsenek bankok és ATM-ek, úgyhogy annyi készpénzzel kell érkezz, amennyi lefedi az út tervezett igényének másfélszeresét – ki tudja, ugye. Euróban vagy USA dollárban kell hozni a pénzt, de mindenki ez utóbbit ajánlja, mert Eurót csak Yagonban és Mandalayban váltanak. Thai bahtot nem érdemes hozni.

Azonban mivel mindenkinek a központi bankban kell beváltania a megszerzett dollárjait a helyi valutára, kyat-ra (ejtsd csat), ők pedig csak vadonatúj pénzjegyeket fogadnak el, senki nem fog elfogadni tőled egy akár csak egy kicsit meghajlott vagy megkarcolt dollárt sem. Az utcai pénzváltó talán átváltja, ha minimális a sérülés, de jóval rosszabb rátával.

Úgyhogy ne legyünk szégyenlősek és alaposan válogassuk át a bankban kapott dollárokat, később tényleg sok múlik ezen.

Általában dollárral kell fizetni a szállásért, a belépőjegyekért és a kormány által birtokolt tömegközlekedésért (vonat, repülő, sok hajó). A pénz körülbelül felére lesz szükség dollárban, a többit át kell váltani kyat-ba Yangonban. A hivatalos pénzváltókat el kell felejteni, nevetséges, központilag meghatározott rátával váltanak (200k = 1usd). Mikor egy svájci srác kíváncsiságból megkérdezte, hogy válthat-e, inkább elküldték, hogy ne itt, nem éri meg neki.

Feketén kell váltani, mégpedig a Bogyoke piacon (Yangon), itt korrekt a ráta (mikor mi váltottunk 870 k = 1 usd volt) és biztonságos a váltás. Mindenki tudja, hogy az épeszű turista itt vált pénzt, beleértve a hatóságokat is. Soha ne válts máshol! Az utcán percenként mennek majd oda hozzád – angolul akár remekül beszélő – emberek, hogy „change money”, de ne üzletelj velük, pórul járhatsz.
A piacon az állandó hellyel rendelkező árusok váltanak, ők nem engedhetik meg maguknak, hogy átvágjanak. Itt le tudsz majd ülni, hogy átszámold a pénzt, olyan sok bankjegyet kapsz egy százdollárosért, hogy erre szükség lesz. Soha ne add oda a dollárt, amíg át nem számoltad a cserébe kapott kyat-ot. Fontos, hogy más a rátája a nagy és kis bankjegyeknek, a legjobb pénzt a százdollárosért kapod.

Amilyen tökéletesnek kell lennie a dollárnak, olyan undorító állapotban lesznek majd a kyat bankjegyek. A pénzváltótól kapott ezresek lesznek a legjobb minőségű pénz, amit Mianmarban látni fogsz, úgyhogy ha egy-kettő össze van celluxozva vagy kicsit szakadt, egyáltalán ne aggódj, el fogják fogadni. Láttunk olyat, hogy a pénz csak azért volt egyben, mert egy műanyag fóliába csomaagolták, de olyat is, hogy három kicsit bankjegyet (egy tizest és két húszast) összetűztek, hogy ötvenesként legyen valami kis értéke.

Váltani tudsz majd a későbbiekben is, a nagyobb városokban vagy esetleg a hoteledben, de ahogy távolodsz a fővárostól, egyre rosszabb és rosszabb rátával. Nekünk bejött a tervezett költség felének átváltása, nem kellett többször váltanunk. Hogy nagyjából mire számíts, mennyit fogsz költeni, azt itt (LINK) tudhatod meg.

Figyelj oda, hogy ha dollárral fizetsz, mondjuk egy belépőért, és van visszajáró, akkor szinte biztosan megpróbálnak majd rádsózni egy gyűrött vagy hibás bankjegyet. Ha mosolyogsz, nyugodtan és udvariasan megkéred, hogy cserélje ki, ki fogja, nekünk csak egyszer volt ezzel gondunk. Marci szerint, ha üvöltesz, akkor is kicserélik, de ezt nem próbáltuk ki.
Kicsit idegesítő, de ártalmatlan a helyieknek azon szokása, hogy megpróbálják veled kyatra átváltatni a turistáktól kapott, számukra használhatatlan és átválthatatlan és általában nem a legszebb egydollárosaikat.

Ha tetemesebb mennyiségű kyat-od marad az út végén, akkor mindenképp meg kell szabadulj tőle, mert az országon kívül tökéletesen használhatatlan. Visszaválthatod nem túl kedvező rátával a piacon, megpróbálhatsz üzletelni vele a reptéri érkezőkkel vagy – ahogyan mi is tettük – dőzsölhetsz egy nagyot egy drága étteremben...

24 napot töltöttünk Mianmarban. íme kettőnk napi átlagos költése:

NAPI ÖSSZ: 9558 Ft

Mianmarban költöttük eddig a legkevesebbet naponta, kevesebbet, mint Indiában (több mint 1000 Ft-tal).
Kevesebb, mint tízezer Ft elegendő rá, hogy néha kicsit kényelmetlen, de alapvetően gondtalan életet élj az országban. A pénz és költése eleve nem könnyű dolog errefelé, a hülye dollár szabályokrólés a pénzváltásról itt olvashatsz még.

A szállással viszonylag könnyű dolgunk volt, mert nem drágább, mint Indiában és majdnem olyan tiszta, mint Thaiföldön. Kb. kétezerötért egy egyszerű, tiszta, fanos, fürdőszobás szobát kaptunk egy francia vagy két sima ággyal. Légkondival ez rendszerint majdnem másfélszer ennyi. Az árakat nem nagyon tudod lealkudni – talán csak ha sokáig maradsz egy helyen -, de nem is mondanak elsőre többet, mint amennyiért valóban kiadják. (Indiában mindig.) Csak az első napunkon Yangonban ment lejjebb és lejjebb a szobánk ára minden egyes hezitálással töltött perccel, de itt még a szokásosnál is kevesebb turista volt. A szoba árát dollárban kell kifizetni, de néhány helyen megengedik, hogy kyat-tal fizess nem túl kedvező rátával váltva.
Fontos, hogy a szobánkhoz minden alkalommal járt reggeli, úgy tűnt,  Burmában ez így szokás, nem kell külön rákérdezni.

Kicsit több, mint kétezer Ft-ért egy kicsit sem fogtuk vissza magunkat, ott és annyit ettünk és ittunk, ahol és amennyit jólesett. A lehangoló reggelik egy tojásból, tósztkenyérből, vajból, dzsemből, valami szezongyümölcsből és teából/kávéból álltak. Az ebédeket és vacsorákat fele fele arányban költöttük helyieknek és turistáknak szánt helyeken, utcai és hagyományos éttermekben. A rengeteg utazás miatt sokszor kényszerül az ember út menti, önmagukat étteremnek nevező szörnyszülöttekben enni viselve a következményeket: olajréteg a torkodon, rossz íz a szájban.
Az átlagot felhúzza, hogy a kulináris sivatag után az utolsó napokban Yangonban szanaszét ettük magunkat mindenféle drága étteremben európai ételekből.
Ezer Ft körül megvan egy kétfős ebéd/vacsora szokás szerint alkohol és - a tengeri herkentyűket, halat leszámítva - hús nélkül. Ha csórózol, egy zöldséges rizs vagy tészta 250-350 Ft, mindenhol ugyanolyan rossz. Inni általában zöld teát ittunk, ami ingyen van vagy palackozott vizet, ami 100 Ft körül üvegével. Marci néha sörözött, egy 6,5 decis sör 300-400 Ft. A tömény nagyon olcsó.
Gyümölcsöt viszonylag gyakran vettünk, a narancs (30 Ft/darab), a mandarin (még olcsóbb) és a körte (100 Ft körül per darab) – főleg a körte - nagyon finom, az alma (60 Ft/db) felejthető, mint eddig mindenhol.


Kevesebb, mint ezerötszáz Ft-ból megvolt a városnézés. A városokon belül leginkább biciklit béreltünk, Yangonban elég sokat taxiztunk. Ide tartoznak még a belépők, ezeket általában dollárban fizeted.

A közlekedés az étkezés mellett a másik fekete emlék. Mi kétezer Ft-ból leginkább buszoztunk, egyszer hajóztunk, egyszer vonatoztunk, és nem tudom megmondani, hogy melyik volt rosszabb. Aki megteheti, az utazzon repülővel. Megéri. Rengeteg időt és kényelmetlenséget takarítasz meg három belföldi repülőúttal. Minél kevesebb időd van az országra, annál hatványozottabban igaz ez. Ha egyszer visszajövünk (és szeretnénk!), minden bizonnyal repkedni fogunk.

Az internet napi átlagköltsége nagyon alacsony, de még ezt is sokallom érte. Hagyjátok a fenébe, menjen haza egy mindenok email néha, de ne tököljetek mással, teszem azt, híroldalakkal.

Az utolsó két költség (a vásárlás és az adomány) az, amit bárki lefaraghat a maga kis útjából. Mi vettünk pár festményt, ajándékokat a falubelieknek a túrázáson, és elég sok pénzt adtunk a szimpatikusabb kolostoroknak, idegenvezetőknek, családoknak adományként.

Ha tényleg számolgatni kezdtél, akkor ez jól jön.

Mianmar, bácsi kapálja a dudvát az Inle tóban.

Urban Art Burma

A diktatúra szó hallatán rémes dolgok jutnak az eszébe. Nem egészen úgy rémes a mianmari rendszer, ahogyan azt véres filmben látni. Katonával vagy rendőrrel szinte nem is találkoztunk, nincs folyton papír ellenőrzés, nem szállítanak le a buszról, nem voltak mindenhol szögesdrótok. A diktatúrára inkább a hiányzó dolgok utalnak, mint a meglévőek. Nincsenek nemzetközi márkák, nincsenek otthon megszokott reklámok, nincsenek bankok. Minden végtelenül régi, ütött-kopott, elhasznált. Húszéves lerobbant japán autók, újra felhasznált alkatrészek. Ami újat lehet venni, az leginkább Kínából vagy Thaiföldről érkezik. Olyan is.

Azon túl, hogy lelkileg megviselő feldolgozni egy mesterségesen a múltban tartott nép szenvedéseit, van egy csomó dolog, ami megnehezíti a mianmari turista életét. Itt semmi sem olyan egyszerű ugyanis, mint amilyen valójában.

Mivel nincs gép, amiből az ember bankkártyával pénzt csinál, minden itt elköltendő pénzt készpénzben kellett behozni a határon. Ezt sem akárhogy: kizárólag szép, ropogós dollárokat érdemes hozni, ha van egy kis gyűrődés vagy kosz a pénzjegyen, nem fogadják el. Tényleg nem. Ez nem az ő szeszélyük, a bankoké (a kormányé), ahol a burmaiak kötelesek beváltani a dollárt. Tehát ropogós USD-vel érkezel, és ennek úgy körülbelül a felét át kell váltsd a helyi pénzre, kyatra (ejtsd csat), mert az ételekért és a közlekedésért kyattal, a belépőkért és szállásért dollárban fizetsz. A város legnagyobb piacán (ami pont úgy néz ki, mint a Vásárcsarnok) egy indiai tévés bemondótól vettünk kyatot: manapság 870 kyat egy USD. (Egy éve még ezerszáz felett volt, a fene essen bele.)

Vannak bizonyos falvak, tájak és nevezetességek, amiért belépődíjat (government fee) kell fizetned, ami egyenesen a kormány zsebébe vándorol. A Lonely Planet fanatikusan ellene van mindennek, ami direkten vagy kevésbé direkten (12 százaléka minden turistából származó jövedelemnek) pénzt juttat a rezsimnek, úgyhogy hosszas oldalak szólnak a könyvben arról, hogy hogy kerüld ki a díj kifizetését, hogy minimalizáld az ilyen irányba folyó pénzt. Ugyan nem szakadtunk meg az erőfeszítéstől, de ahol lehetőség nyílt rá, megpróbáltuk elsunyizni a belépődíjat, és az is számít nagyon kicsit, hogy olcsó hotelekben szálltunk meg.

A nyugati bojkott miatt félelmetesen szegényes a boltok kínálata. Ennél rosszabb minőségű, sokszor undorító portékát még sehol nem láttunk. Minden polcon kínai, abszolút műanyag kinézetű és ízű édességek, sütemények előrecsomagolva. Egyszerűen nincs importárú. Soha nem gondoltuk volna, hogy így tud hiányozni egy normális üdítő vagy csoki. Mindenkit mentsen meg az ég a mianmari chipstől. Később arra is figyelmeztetettek, hogy a gyógyszereket mindig ellenőrizzük le, mielőtt megvesszük, mert Kína itt adja el olcsóbban a hamarosan lejáró szavatosságú gyógyszereit.

Ázsiában még soha nem volt gond a telefonálással, mindig tudtunk előre szállást foglalni, ha szükséges volt, ez ugyanúgy alapvető volt, mint otthon. De nem Mianmarban. Az utcán kis asztalokon vagy boltfrontokban várakozó telefonokon lehet telefonálni - ha kapsz vonalat. Ami ennél is gázosabb, az az internet.

Mióta elkezdtek nem túl előnyös képek és beszámolók felkerülni az országról a hálóra, az internetfelhasználás korlátozott. Legálisan csak a kormány licensszel rendelkező netkávézókban lehet netezni. Ezeknek minden öt percben rögzíteniük kell a felhasználók tevékenységét, ezeket az adatokat pedig el kell tárolniuk, mert bármikor érkezhet ellenőrző bizottság gyanús tevékenység után kutakodni. Az internet sávszélessége borzasztó alacsony, hogy a felhasználók száma ne haladja meg az ellenőrizhetőt. Nem tudsz semmilyen oldalt betölteni, aminek a címe tartalmazza a blog vagy a free szót. (Micsoda mázli: postr!) A hotmail nem működik, a gmail is csak https-sel. Képeket, tömörített fájlokat nem lehet feltölteni.

Ugyan van egy két hősies, proxy szerverrel üzemelő internetkávézó, de ezek ritkák. Általában, mikor pár naponta rávettük magunkat, csigalassúsággal az email postafiókunkig jutottunk.

A Yangonban töltött harmadik napunk délutánjára időzítettük a legnagyobb látványosságot, a Shwedagon Payát.

Ez a mianmari buddhizmus legfontosabb épülete. A sztupa (vagy paya vagy pagoda) egy sík tetejű dombon épült, és lévén maga is mintegy száz méter magas, majdnem mindenhonnan látható a városból. A pontos korát senki sem ismeri, a mianmariak 2500 évesnek hiszik, punktum. Az biztos hogy a 15. századtól minden magára valamit adó uralkodó adományozott aranyat, épített kis sztupát vagy végzett nagy felújítást a dombon. Ennek köszönhetően a fő sztupát ma kisebb sztupa-szentély-templom erdő veszi körbe.

Az angolok az érkezésük lendületével rögtön el is foglalták: jól kirabolták és erőddé alakították, tudván, hogy nincs az a burmai, aki ágyúval lőne a legszentebb épületre.

A Swedagon paya a mianmari buddhizmussal szerves egységet alkotó kesze-kusza babonatenger központi eleme. Van itt jövőbe látó, szerencsét hozó és gyógyító Buddha szobor is, van egy hatszögnyi terület, ahol az ember minden vágya teljesül, végül találtunk vizsgán átsegítő Buddha szobrot is.

Minket teljesen lenyűgözött a hely, egy egész délutánt a dombon való lófrálással és üldögéléssel töltöttünk. Csupán attól, hogy a város fölött van és le van burkolva márvánnyal, olyan mint a katolikus mennyország egy magyar rajzfilmben. A domb megszámlálhatatlan kis épülete, sztupája, szentélye, mind aranyozva és faragásokkal díszítve a bennük fekvő/ülő/álló buddhaszobrokkal azonban egészen szürreális, valóban transzcendens élménnyé teszi a Shwedagon Payát.

A helyiek le-föl sétálgatnak, keresik az aznapi imájukhoz megfelelő helyet, imádkoznak valamelyik eldugott szobor előtt, vízzel locsolják a Buddhát buddhista szokás szerint: első a Buddhának, második a Tanításoknak, harmadik a szerzeteseknek, negyedik a szüleidnek, ötödik a mesterednek. Minden nagyon békés és csendes.

A Chaung tha tengerpart teljes teltházzal fogadott minket lévén épp Mianmar legszentebb nemzeti ünnepe. (Január 5. a függetlenségük napja.) Szerencsére még az Inle tónál eszünkbe jutott felhívni egy szállást, és foglalni egy szobát. A hotelt – a szobánkat féltve - azután minden településről biztosítottunk telefonon, hogy megyünk ám csak a mianmari tömegközlekedés áldozataiként.

Végül meg is kaptuk a szobánkat, és nem kellett harminc óra utazás után még mianmari fiatalokkal hurcoltatnunk magunkat fel-alá a településen a szürkületben, mint a szerencsétlen izraelieknek.Sára másnap közölte, hogy még alkalmatlan a szocializációra (értsd: ha hozzá szól vagy akár csak rá néz egy ember, epilepsziás rohamot kap), így egyedül indultam felfedezőútra., míg ő otthon egy a hotelben talált nyálas angol regényt olvasott.

A település lényegében egy hosszú partmenti út. Mi a - a balatoni értelemben vett – sín túloldalán kaptunk helyet, míg a tehetősebb mianmariak a túloldali Thaiföld-resort utánérzésben töltötték az idejüket. Az egész parton elenyésző számú külföldi van, a helyiek a gazdagabb yangoni fiatalok közül kerültek ki jellemzően. Családostul laktak a hotelszobákban, esetenként 8-an, 10-en, hogy ki is tudják fizetni. A kedvenc strandtevékenység egyértelműen a sekély vízben való traktorgumi-belsőn ringatózás, ilyen célra halmokban állt a bérelhető gumibelső a parton. A helyiek az indiaiakhoz hasonlóan csak divatból járnak tengerpartra: sem úszni nem tudnak, sem levetkőzni nem hajlandóak, így nyakig felöltözve, feketében viháncolnak a parton.

Este a nemzeti ünnep jegyében a burmaiak családostul karaokéztak, barbekjúztak és viszkiztek hajnalig. Ez az előző nap megismert antiszemita-hippi-amerikai ex-matróznál teljesen betette a kaput, reklamált, reklamált, mi még mindig kellően fáradtak voltunk a nyugodt alváshoz.

A településtől északra találtuk meg azt, amiért jöttünk: tökéletesen tiszta, fehér homokos, pálmafás tengerpart, ahol egy lélek sincs egy-két kósza kókuszvágó mauglit leszámítva. Itt aztán teljesen elengedtük magunkat, három napig fetrengtünk, olvastunk, építettünk homokvárat (ki homokcicit, ki modern, minimalista homokkastélyt) és ittunk kókusztejet.

Esténként visszabattyogtunk az apály miatt kilométer szélesre hízott tengerparton, hogy arcátlanul olcsón vacsorázzunk óriási adag szifúdot a hotelünk éttermében. Ez az egyik igazán élvezhető eleme a burmai konyhaművészetnek a kevés közül, ezt is jellemzően a frissessége adja el.

Sajnos a tengerpart, ahol süttettük magunkat, utoljára idén volt ilyen tökéletes, a buldózerek egy részen már letarolták a pálmafákat, hogy apraja falvát építsenek a kevés kiváltságosnak, aki megengedheti magának ebben az országban, hogy tengerparti nyaralót vásároljon. Ha nagyok leszünk, veszünk egyet mi is.

Bangkok, akvárium.

Chaung Tha beach, apály.

Az utazás majd öt hónapjának egyik legdurvább élménye az Inle tótól Chaung Tha tengerpartjáig megtett utunk. Harminc óra konstans utazás egy pick-uppal, három busszal, két taxival, két motortaxival és a tetejébe egy őrült amerikaival.Az első nap délben a tenger iránti vágytól megerősödve és elszántan szereztünk egy pick-upot, és a többi utasra várva (addig nem indultok el, míg a sofőrnek meg nem éri) megettük a következő harminc óra utolsó ételnek könnyek nélkül nevezhető ebédjét, egy avokádó salátát.

A pick-uppal egy kereszteződésig kellett eljutnunk, itt kellett leinteni a Yangonba tartó buszunkat. Mintegy órás késés után meg is érkezett a drága, felnyomultunk rá vagy tízen turisták. A mi helyünkkel (a legutolsó sorban hátul) első ránézésre nem stimmelt valami, a busz egész feneke tele volt pakolva dobozokkal. Az ijedt burmai intéző srác állította, hogy jön egy másik busz is emögött, és azon van a mi ülésünk, de ennél minket már keményebb és paranoidabb fából faragtak.

Újdonsült lengyel barátaink hangos támogatását élvezve egy tapodtat nem mozdoltunk két - angolul nem beszélő, tehát elégharcképtelen - kínaiaktól einstandolt székünkről, csak ha kézenfogva vezetnek az ülésünkig. Végül győztünk, és az egyik srác fájdalmas arccal, de szerzett Marcival egy buszt két szabad hellyel.
A "szerpentiten föld- illetve kőúton lefelé" nem a legjobb típusa  a buszozásnak, a burmaiak mellettünk feltváltva hányták tele az előre kikészített nejlonzacskókat, Marci is igen rosszult lett. A mellettünk az anyukája ölében ülő kisgyerek természetesen Marcit választotta ki és hányta telibe két kanyar között, az én székemről pedig kiderült, hogy az egyetlen, amit nem lehet hátradönteni a buszon. Ez cseppet sem hatotta meg az előttem ülő thai nőt, aki csontig hátratolta a sajátját gyakorlatilag minden lábteremet eliminálva.

Az éjszakánk rödiden tehát: durva légkondi hideg, iszonyatos zötykölődés, folyamatos kanyargás, hányás szag, kifacsart testhelyzet, öklendezéshangok és a kétóránkénti teamegállók.

Reggel pont úgy értünk be a buszállomásra, hogy hajszálra, de elérhetjük a napi egyetlen direkt buszt a tengerpartra. Mint egy ötperces kutakodás után azonban kiderült, hogy Yangonban két rohadt nagy buszpályaudvar is van, de nemes egyszerűséggel mindkettőt ugyanúgy emlegetik. Lényeg a lényeg, a mi buszunk a másikról megy. Ment.

Lenyelve a kérdést, hogy ezt miért nem tudta megmondani az előző vagy a telefonon foglalt tengerparti hotelünk vagy az utazási irodás, akitől a buszjegyet vettük, kerestünk egy taxit, akivel háromnegyedórát utazva eljutottunk a következő buszunkig. Ez ugyan nem a tengerig ment, csak az irányába, de másnapig nem akartunk várni.

Az útlevelünk és a vízumunk három (!) fénymásolatával lehetett csak jegyet venni, a fénymásolóban találkoztunk Teddel, a nem teljesen komplett és kicsit ijesztő amerikaival. Ted 65 éves, az apja állítólag CIA ügynök, ő viszont tengerész volt. Nagyon fiatalon hajótörést szenvedett, azóta nyugdíjas. A nyugdíja nem elegendő rá, hogy otthon éljen, de Ázsiában jól kijön belőle. 30 éve úton van, szinte mindenhol járt már. Előszeretettel fikázta Magyarországot, állítása szerint egyetlenegy ország van a világon, ahol nagyobb szívás élni, mint Mianmarban, és ez mi otthonunk.

Érdekes történetei voltak, de tele volt magánnyal és keserűséggel, ontotta magából a panaszt és a haragot, úgyhogy egy idő után Marciférfi beszüntette a kommunikációt, és rám hagyta a szituáció kezelését. Én azonban a sok nyavalyás angol akcentus után annyira élveztem az amerikai angolt, hogy nem okozott gondot beszélgetni még az ázsiai kikötőkről sem. Ő is a tengerpartra igyekszik, tudtuk meg, és lettünk egy csapásra még fáradtabbak.

A yangoni buszra már nem volt ülőhely, úgyhogy úgynevezett sámlijegyet vettünk. Ázsiában a maximális helykihasználás érdekében a buszon az ülések közti kis sávot is értékesítik: kis műanyag sámlit kapsz, ezen ülsz egész úton. Öt óra utazás után a fenekünket hátrahagyva megérkeztünk egy porfészekbe, Patheinbe, ahol kiderült, hogy Mianmarban még a porfészkeknek is két buszállomása van, úgyhogy két hiénával való véres alkudozás után elmotortaxiztunk a másikba.

Itt körülbelül két és fél órát vártunk a „minibuszunkra”, ami ismeretlen okból másfél órát késett. Az LP szerint megfontolandó a partig a taxi, mert ezek a járművek - idézem - őrülten kényelmetlenek. Azonban egyrészt a taxi lealkudhatatlannak bizonyult, másrészt azt gondoltuk, ezen már nem múlik, csak két óra az út. 
Ez volt közös életünk egyik legnagyobb hibája.

A busz tetejére még egy busznyi magasságú csomaghalmot pakoltak fel (a bútortól a táskákig), komolyan félő volt, hogy a tető egyszer csak beszakad. A nagyobb gáz azonban belül fogadott: képzeljetek egy el bkv-buszt, amit hosszirányban összenyomtak az ülések közti teret minimálisra csökkentve. Ezután a padlót – a teljes lábtérrel együtt – feltöltötték rizses zsákokkal, és feltereltek mindannyiunk. A helyjegyünknek megfelelően (!) bepréseltük magunk a zsákokra: én csak úgy fértem be a helyemre, az ablak mellé, hogy levettem a cipőm: így elég kicsire össze tudtam kuporodni, hogy beférjek. Miután mindannyian - három skót, egy japán, két izraeli és mi - behajtogattuk magunkat a helyünkre, elindultunk egy annyira rossz, egy autó széles betonúton, hogy a busz sokszor inkább az omladozó beton mellett kitaposott földúton ment.

Három órát kanyarogtunk felfelé az ex-dzsungelben. A megdöbbentő méretű erdőirtás mindkettőnket sokkolt: ezeknél a tarkopasz domboknál lehangolóbb tájat nem láttunk még az utunk során.

Este hat körül érkeztünk meg „Chaung tha beach”-re, ahol konstatáltuk, hogy a mianmari nemzeti ünnepi tömeg miatt kicsit sem alkuképes a szobánk ára, úgyhogy kivettük ötezer Ft-ért és egy jó forró tengeri herkentyű leves után bezuhantunk az ágyba.

Millióféle szárított hal a burmai piacon.

Pegakornis Mamának.

Az Inle tó a Shan-felföld közepén elterülő tórendszer középső tagja. Hatalmas felszínű, mocsaras szegélyű, igen sekély. Az emberek cölöpökre épített faházakban élnek szerte a felszínén, a feltúrt iszaphalmokon kertészkednek ladikokról vagy turistákat fuvaroznak felturbózott és kifestett fahajókon.

A szállásunk egy tökéletesen érdektelen kisvárosban, Nyaungswében talált minket, innen lehet a tóra és a tavi településekre hajóval eljutni. Mi két japán lánnyal kerültünk egy csónakba, akik tökéletesen antiszociálisnak mutatkoztak, ahogy a japánok általában azok szoktak lenni. Köztünk szólva, nem a legjobb az angoljuk például.

Hajnalban indultunk. Rémisztő hideg volt, de a ködös tavon száguldó hosszú hajók elég festőiek voltak, hogy ne nyarvogjunk. Engem legelöl ülve a menetszél is durvábban kényeztetett, úgyhogy én azért piccsogtam kicsit.

A legelső és a legérdekesebbnek bizonyuló megálló a piac volt, amit minden nap más faluban tartanak meg a hét öt napján. Jelentős mennyiségű folkszemét között a helyi kisebbségek a legkevésbé sem zavartatják maguk: rizst, szárított halat vagy vízibivalyt vásárolnak, esetleg hangosan röhögnek a külföldin, aki kilóra veszi a hamis ezüstékszert.

Felmásztunk egy kisebb dombra is, ezerötvennégy sztupát, sztupácskát ígért az útikönyv. Valóban nagyon sok volt az omladozótól a buddhista amcsi pénzén felújítottig. A térdmagas fűben legelésző tehenek között botladozó, kamerázó csoportos turisták vicces mix. Miután telítődött az ehavi Buddha- és sztupa befogadóképességünk, megebédeltük a szokásos  kiábrándító ebédünk és továbbálltunk. Körülbelül itt kezdődött a sightseeing-nek álcázott szuvenírvásárlás agy- és lélekölő programja.

A hátralévőt azokhoz az egy napos reklámkirándulásokhoz tudnám hasonlítani, ahová nagyanyáink járnak Ausztriába. Minden ingyen van, cserébe végig kell ülniük egy háromórás direktmarketing agymosást egy forradalmian új edényről.

Először is nekem ne mondja senki, hogy praktikus módja a selyemkészítésnek és bármiféle ezüsttárgy előállításnak, ha a gyár épülete egy tó közepén van. De hogy minden nyomorult manufaktúra ajtajában ül két készségesen pózoló hosszú nyakú palaung nő, az tényleg szörnyű. Sára kisebb hisztit vágott le a szövőműhely bejáratánál, hogy ő aztán nem jön be ide, miközben a japán csajszik boldogan fotózkodtak a nőkkel karonfogva.

Megvártuk, míg felvásárolták a hely sálkészletének felét - néma örömmel konstatáltam, hogy mi nem veszünk –, kihalásztuk a hajósunk a vígan valami helyi szerencsejátékot űző haverjai közül, és elindultunk.

A vízen megtekinthető látványosságok elég alapos érdektelenséget élveztek mindkettőnk részéről, egyedül azok a kis buddhaszobrok dobbantották meg a szívünk, amikre már annyi aranylapocskát tapogattak fel a férfiak, hogy mára csak két/három gombócos hóember alakjuk van. Ez vicces volt.

Burmában ez egyik legjobb dolog, hogy nagyon kevés a turista, főleg a birkaként terelt csoportos. A független utazók is a „jobb félék”, lényegesen több érdeklődő, intelligens és érdekes emberrel találkoztunk itt. Mivel kevesen vagytok és viszonylag sok a kihívás, az emberek hamar összeverődnek, szociálisabbak. Ez alól az Inle tó és környéke képezte a fájdalmas kivételt. Minden műemléknél legalább három csoport keringett és vásárolt tízszeres áron pólót-gagyit-nyalókát. A videózó ember koncentráció néha már-már Prága belvárosát idézte.

Az egyik kolostor tovább mélyítette a turistamocskot azzal, hogy a területének a kétharmadát folkgagyi standok tették ki, a maradékon pedig idomított macska akrobatamutatványokat mutattak be a szerzetesek. Hazaérve eldöntöttük, hogy egyetlen további napot sem vagyunk hajlandóak itt tölteni, és dühből elmegyünk a tengerpartig. Szerencsés esetben két nap alatt.

Bagan a mianmari történelem talán legértékesebb darabja: egy óriási elhagyatott város az Irravaddi egyik könyökében. Történetéből csak annyi bizonyos, hogy a tizedik században már álló városban a burmaiak államvallássá tették az Indiából érkező Threvada Buddhizmust, majd d-k-ázsiai mércével hosszú ideig stabil birodalmat hoztak létre. Így is csupán 250 évig működött, a mongol hódítások után a burmaiak nem tértek vissza egykor volt fővárosukba, ami kísértetjárta hellyé vált, és így megmenekült a következő kaotikus évszázadoktól.

A város maradványai egy óriási fás, füves, de leginkább homokos síkságon vannak elszórva egymástól kilométernyi távolságokra. A különböző állapotban lévő – a teljesen rekonstruálttól a téglahalomig -  templomok között paradicsom, kukorica, tökföldek fekszenek, tehenek, kecskék legelnek, burmai gyerekek fogócskáznak. Szállást csak a terület két végében található teljesen jellegtelen falu
vakban lehet (vagy nem lehet) találni. Bejárni lovaskocsival vagy biciklivel lehet. Utóbbi gyorsabb és olcsóbb, az első nap reggelén sikerült is szereznünk két remekül karbantartott parasztkergetőt, azzal vágtunk neki a feladatnak.

Bagan régi városából a templomokon kívül semmi nem maradt meg, mivel a burmaiak már akkor is minden mást fából szerettek építeni. A templomokat többféleképpen is tudnám csoportosítani. Kilátás szempontjából van - az épületek tetejére felmászva ugyanis egészen szürreális sivatagi elveszett város vesz körül - :
téglasztupa, amibe be lehet menni,
lépcsős téglasztupa amire fel lehet mászni,
téglasztupa amibe be lehet menni, és onnan fel lehet rá mászni;

Mit kell nézni szempontjából van:
festményeket kell nézni az épület belsejében,
szobrokat kell nézni bent,
kívülről szép az épület.

Engem teljesen lenyűgözött a hely nagyszerűsége. Olyannyira szerettem itt lenni, hogy mikor szavaztunk, hogy hány napot maradjunk, kiharcoltam a hármat az Inle tó (Sára kedvence) rovására. Akármennyire is voltak tömve a hotelek turistákkal, a romok között teljesen magára tudott maradni az ember, egyedül biciklizett a süppedős homokban egyik helyről a másikra a kecskecsapásokon a néptelen tájban. Megérkezvén valahova ugyan meg kellett csodálni a reménykedő festményárusok teljesen ugyanolyan festményeit,  de utána elemlámpával képzelhetted magad Indiana Jonesnak fél óráig és fedezhettél fel egy templomot Buddhástúl, freskóstúl egymagad. Sára hősiesen végignézett velem mindent, amihez kedvem szottyant, csak a harmadik napon nehezményezte: hogy a tizedik után a tizenegyedik templom már ugyanolyan, és inkább csak bicikilizzünk.

Ami rossz van Baganban, az leginkább abból fakad, hogy Mianmarban van. Idejutni - ha csak nincs az embernek sok pénze és vesz repülőjegyet - egészen elképesztően körülményes és kényelmetlen. Ahhoz képest, hogy az ország nagy négy turistalátványosságainak egyike, nincs annyi hotel, mint kéne, és az éttermek sem olyan jók, mintnlehetnének. Az ételekből az itt tartózkodásunk harmadik hetében már kezdett meglehetős módon elegünk lenni: mindennek ugyanolyan egyen unalmas íze van.

Cserébe kárpótol, hogy a helyiek szuper barátságosak, és még nem öntött el mindent a folkgiccs. Kecskék és paradicsomföldek között biciklizni templomból templomba magadban, azt valószínűleg már csak itt lehet egész Ázsiában.

Inle tó körül, falusi életkép.

Vacsorázni próbálunk az utcai BBQ-snál. Sára persze adott nekik maradékot, soha többé nem mozdultak az asztalunktól.

Ugyan megígérte, hogy értünk jön, Paul nem jelent meg időben, úgyhogy egy kínai boltos bácsikából némi esetlenkedés után kiszedtem, hogy merre van a vonatállomás, és elindultunk magunk. Marci „úgyis ugyanolyan minden osztály” felkiáltással a fogához verte a garast, és a legolcsóbb jegyet vettük Mandalayig.

A vonat még a Máv ismeretében is félelmetesen lassan közlekedik, ráadásul nem teljesen vonatszerűen. Hans mondta, hogy még soha nem látott ilyet, és olyan volt, mintha hajón ülnének, de ők Németországból jöttek, gondoltuk magunkban, mi pedig a Máv és BKV hazájából, láttunk mi már karón varjút. Aztán mikor a fapadon üldögélve két kézzel kapaszkodtunk, mert a kocsi néha annyira kilengett oldalra, hogy attól féltünk felborul, akkor már elhittük, hogy valami nincs rendben. A burmaiak mosolyogtak rajtunk, csak néha siklik ki, mondta az egyik.

Az egész vonatozás célja tulajdonképpen a Gokteik Viadukt volt. Ezen a Gokteik szakadékon átívelő kb. 100 méter magas fém-faszerkezeten, ha ez egyáltalán lehetséges, még lassabban gurultunk át. Szépséges kilátás, ámulat és halk aggodalom. K. tanácsára lepattantunk Pylin-U-Lwinben, hogy hat óra helyett két és fél alatt eljussunk Mandalayba pick-up-pal. Egy nagyon dagi, öblös hangú, szimpi pasassal és tizenakárhány burmaival bezsúfolódtunk a platóra, és öt perc múlva már száguldottunk a város felé.

Hosszasan vitatkoztunk, hogy a pacák angol vagy amerikai angolt beszél-e (a magyar nyelv egyetlen, de fontos előnye, hogy bárhol bármikor bármikor bármit meg tudsz beszélni), végül fogadtunk egy masszírozásban. A teamegállóban aztán kiderült: se nem angol, se nem amerikai, merthogy a lelkem egy német postás, Karl, aki épp az egy hónapos szabadságát élvezi, és azért van Burmában, mert már minden más ázsiai országban járt. Azóta sem tudom, hogy azon döbbenjek meg jobban, hogy a német postás vígan utazgat a világban a fizetéséből vagy hogy messze szebben beszél angolul, mint a turisták, akikkel eddig találkoztunk és nem mellesleg mi.

Karl másnap indult Baganba egy hajóval, ami ugyan 16 órás utat ígért, de megfizethető volt, úgyhogy úgy döntöttünk, vele tartunk. Úgyis imádunk hajnalban kelni. Reggel ötkor már megvettük a jegyünk, és műanyag székekért harcoltunk a meglepően sok turistával a fedélzeten. Úgy három óra elteltével kialakult a rend: az egyik oldalon ültek a szociális és kedves németek és franciák, középen két látványosan szingli lengyel lány talált egymásra két középkorú angollal, a másik oldalon pedig az antiszociális franciák, németek és lengyelek tömörültek. Egy svéd srác hosszan, de sikertelenül próbált beilleszkedni itt is, ott is, végül feladta, és zenét hallgatott.

Mi az út első percétől kezdve éreztük, hogy ez valahogy nem a mi hajónk. Valószínűleg a világ legundokabb francia párja ült mellettünk, akiket hiába kértem meg szépen kétszer, hogy nekem mindegy, milyen irányba, de egy székkel üljenek arrébb, képtelenek voltak rá, ezért Marcival teljes húsz órát egy széken osztozva töltöttünk. A másik oldalunkon két nagyon aranyos, leszedált német fiú ült melegítőgatyában, akik az egész út alatt összesen ha tíz szót szóltak. Előttünk egy lengyel pár, aki folyton eltűnt órákra, de sportot űztek belőle, hogy mindig pont akkor jöjjenek vissza, mikor rászántam magam és bemásztam az üresen maradt székükbe.

Köd volt és alacsony vízállás, úgyhogy összesen húsz órát töltöttünk azon a nyavalyás hajón, felváltva a székben ülve és a táskákon fekve. Már tegnap reggel óta utaztunk, az agyunk le volt zsibbadva, teljes érdektelenséggel szemléltük a hajót minden megállóban megrohamozó árusokat. Valószínűleg látszott, hogy nem vagyunk teljesen magunknál, mert minket módszeresen nem maceráltak semmivel, pedig a rasztás német srác ezerszer is elmondhatta, hogy nem akar sem bananát, sem selyemsálat, az sem volt elég.

Este fél tíz körül megérkeztünk Baganba, ahol mindenki megrohamozta a tömegközlekedés gyanánt szolgáló lovaskocsikat, és elvágtatott a neki szimpatikus hotelbe. Ahol aztán mindenkivel közölték, hogy tele vannak. Félórán belül a városka tele volt össze-vissza köröző, aggódó arcú turistákat szállító lovaskocsikkal. Még félóra elteltével mindenki túl volt minden létező szálláshelyen, és mindenki kivett egy kétszer olyan drága szobát, mint szokott. Kivéve minket, egy francia párt, egy kanadai nőt és a svéd srácot. Egy ideig vívódtunk, aztán Marcinak elege lévén a napból meghozta a döntést: lovaskocsizzunk mind el a közeli településre, a rohadt életbe. Megígértük a riadt franciáknak, hogy ha túl drága nekik a szoba, akkor majd négyen együtt vesszük ki pótággyal, és hatan két kocsin két lóval nekivágtunk a tizenkét kilométernek a dermesztő hidegben. Én minden teljesítőképességem szélén táncolva a kanadai francia festőnőben tartottam a lelket egész odaúton, Marci csak ült csendben, néha mondott empatikusan egy francia szót a nőnek, néha a kocsis lovat biztató, perverz hangját utánozta a lónak.

Éjfél körül két teljes nap utazás után végre lezuhanyoztunk és pihe-puha ágyba dőltünk, hogy másnap a franciákkal felezve visszataxizzunk a központba a frissen lefoglalt lepukkant hotelszobánkért.

Inle tó egyik falvacskájában az 1054 sztupánál.

Az ország nagy részében alig van kéregetés. Annyira kevés a turista, hogy az emberek nem rendezkednek be erre a pénzkeresetre. A turistásabb „sztár” helyeken is sokkal elviselhetőbb, mint mondjuk Indiában. A festmény és bisz-basz árusok nagy részének meg lehet mondani, hogy köszi, nem veszek semmit, és láss csodát, mosolyogva hagynak békén. Még a turistáknak szánt boltokban lehet a nyomodban lihegő eladó nélkül válogatni.

Buddhista hagyomány a buddhaszobor vízzel locsolása.

Öt tálka víz, mintha kisbabát etetnél:

egyet a Buddhának,

egyet a Tanításoknak,

egyet a szerzeteseknek,

egyet a szüleidnek

és egyet a mesterednek.

K. a megbeszéltek szerint értünk jött hajnalban, és 7 körül már caplattunk is kifelé a faluból a kutya hidegben. Mivel a környék nem tartozik a turisták nagy búcsújáróhelyei közé, a helybéliek kicsit félve, mosolyogva integettek mindenfelől. Gyalogoltunk faluról falura a shan hegyek között, K magyarázott a helyi növényekről, állatokról, politikáról, történelemről, Shakiráról, jóról, rosszról, buddhistákról, zsidókról.

Mivel egyszerre tölti be az újságos, utazó kuruzsló, politikai tanácsadó szerepét az itteni falvakban, az ő társaságában mindenhol szívesen látott vendégek voltunk. Kedvünkre fotózhattuk a meztelenül fürdő gyerekeket, a dolgozó öregembereket, ebédet készítő családanyákat. K. még természetesnek ható pózokba is beállította őket a jobb képek kedvéért.

Ebédidőben be is tértünk az egyik házba, hogy a szütyő mélyéből előkapott tésztából és fűszerekből levest rittyentsen. Ebéd után Sárát kis győzködés után az asszonyok beöltöztették (egyáltalán nem vicces) palaung népviseletbe, hogy K. kiélhesse rajta minden fotós szenvedélyét. Megszámlálhatatlan pózban lefotózta az egyre jobban feszengő barátnőmet a falu kollektív örömére.

Kérdezték honnan vagyunk, Magyarországról, mondtuk mi, az hol van, kérdezték ők. K. hosszasan mutogatott és magyarázott a nyelvükön, ők okosan bólogattak. Később mesélte csak el a faggatásunkra, hogy mivel ezeknek ez embereknek mély meggyőződése, hogy a világ egy lapos valami, ő nem fárad egy nemzetközi térkép fejekbe verésével. Hogy hol van Magyarország? Nos, messze messze Mianmar déli részén van Yangon, a régi főváros. Utána még messzebb délen van a végtelen tenger. A tengeren még messzebb van egy sziget. Na azon a szigeten, pontosan ott van Magyarország.

(Sára két teljes napig boldog volt attól a gondolattól, hogy ezeknek az embereknek Magyarország egy sziget messze délen. Bármilyen külföldivel beszélgettünk két mondatnál többet, az első dolga volt, hogy csillogó szemmel elmesélje neki.)

A hegyek között az utak mentén mindenütt teacserjék nőnek félvad módon. Ezek a hegyoldalak egyáltalán nem úgy festenek, mint a képeslapokról ismert teaültetvények, ahol pedáns sövények között szedi a hajtásokat a népviseletbe öltözött tetszőleges etnikum. Itt csak elültetik a teacserjét a hegyoldalban, és időnként lekaszálják körülötte a gazt. Kevésbé festői, de kevésbé munkaigényes is.

Ehető növényeket nem nagyon termelnek (leszámítva egy furcsa savanyúkáposzta ízű, körte alakú izét, néhány spenótszerű zöld növényt és némi rizst), ezért a tea és a vágott tüzifa árából vesznek maguknak élelmet a városban. Nem csak ők szereznek pénzt a valaha gazdag erdők jó minőségű faanyagából: olyan intenzív fakitermelés folyt itt az elmúlt években, hogy teljes hegyoldalak állnak kopaszon, árnyéktalanul. Iszonyatosan néz ki, ha Sára biológus volna, ő is kiakadt volna.

Napszállta előtt nemsokkal felkapaszkodtunk a környék legmagasabb dombjára, hogy még sötétedés előtt lemásszunk a túloldalán található nagyobb shan faluba. Megvacsoráztunk a családdal, negyven percet játszottam kukucskát az egyévessel és a nagypapával, az éjszakát pedig 3 pokróc alatt töltöttük a faház első emeletén a rémes hidegben a Buddha oltár alatt. Reggel ennek megfelelően az egy teljes órán át nem halkan imádkozó nagymamára keltünk, és érezve, hogy kulturális toleranciánk végtelen némán lemásztunk a létrán reggelizni.

Másnap lényegében már csak visszabattyogtunk a második otthonunknak fogadott falucskába. Út közben megálltunk néhányszor (értsd minden faluban) teázni, ragadós rizst enni.  Utóbbit az ember tényleg csak azért eszik, hogy ne legyen éhes, Sára azért sem.

Hogy a rövidített túráért kárpótoljon, K. elhatározta, hogy karácsonyi ajándékként megtanít motort vezetni. Ázsiában ez egy elég elemi képesség, és már rég ácsingóztunk az alkalomra. Mivel a képesség elsajátításához úgy negyedóra szükséges, másnap hárman két motoron elmentünk Hsipawba. Itt K.-val két ijedt izraelit gyakorlásképp elingyentaxiztunk a szállásukra és megpróbáltunk karácsonyi telefonokat alkalmazni haza - teljesen sikertelenül. A fogadóba visszaérve Sárát a konyhában találtuk, épp tojást pakolt valami dobozokba burmai gyerekekkel. Miután erőnek erejével elrángattuk új barátaitól, elindultunk haza. Este búcsúvacsora K-nál, hisz másnap vonatoztunk tova.

Bagan, tisztára Disney palota.