Az Inle tó a Shan-felföld közepén elterülő tórendszer középső tagja. Hatalmas felszínű, mocsaras szegélyű, igen sekély. Az emberek cölöpökre épített faházakban élnek szerte a felszínén, a feltúrt iszaphalmokon kertészkednek ladikokról vagy turistákat fuvaroznak felturbózott és kifestett fahajókon.
A szállásunk egy tökéletesen érdektelen kisvárosban, Nyaungswében talált minket, innen lehet a tóra és a tavi településekre hajóval eljutni. Mi két japán lánnyal kerültünk egy csónakba, akik tökéletesen antiszociálisnak mutatkoztak, ahogy a japánok általában azok szoktak lenni. Köztünk szólva, nem a legjobb az angoljuk például.
Hajnalban indultunk. Rémisztő hideg volt, de a ködös tavon száguldó hosszú hajók elég festőiek voltak, hogy ne nyarvogjunk. Engem legelöl ülve a menetszél is durvábban kényeztetett, úgyhogy én azért piccsogtam kicsit.
A legelső és a legérdekesebbnek bizonyuló megálló a piac volt, amit minden nap más faluban tartanak meg a hét öt napján. Jelentős mennyiségű folkszemét között a helyi kisebbségek a legkevésbé sem zavartatják maguk: rizst, szárított halat vagy vízibivalyt vásárolnak, esetleg hangosan röhögnek a külföldin, aki kilóra veszi a hamis ezüstékszert.
Felmásztunk egy kisebb dombra is, ezerötvennégy sztupát, sztupácskát ígért az útikönyv. Valóban nagyon sok volt az omladozótól a buddhista amcsi pénzén felújítottig. A térdmagas fűben legelésző tehenek között botladozó, kamerázó csoportos turisták vicces mix. Miután telítődött az ehavi Buddha- és sztupa befogadóképességünk, megebédeltük a szokásos  kiábrándító ebédünk és továbbálltunk. Körülbelül itt kezdődött a sightseeing-nek álcázott szuvenírvásárlás agy- és lélekölő programja.
A hátralévőt azokhoz az egy napos reklámkirándulásokhoz tudnám hasonlítani, ahová nagyanyáink járnak Ausztriába. Minden ingyen van, cserébe végig kell ülniük egy háromórás direktmarketing agymosást egy forradalmian új edényről. Először is nekem ne mondja senki, hogy praktikus módja a selyemkészítésnek és bármiféle ezüsttárgy előállításnak, ha a gyár épülete egy tó közepén van. De hogy minden nyomorult manufaktúra ajtajában ül két készségesen pózoló hosszú nyakú XXX nő, az tényleg szörnyű. Sára kisebb hisztit vágott le a szövőműhely bejáratánál, hogy ő aztán nem jön be ide, miközben a japán csajszik boldogan fotózkodtak a nőkkel karonfogva. Megvártuk, míg felvásárolták a hely sálkészletének felét - néma örömmel konstatáltam, hogy mi nem veszünk –, kihalásztuk a hajósunk a vígan valami helyi szerencsejátékot űző haverjai közül, és elindultunk.
A vízen megtekinthető látványosságok elég alapos érdektelenséget élveztek mindkettőnk részéről, egyedül azok a kis buddhaszobrok dobbantották meg a szívünk, amikre már annyi aranylapocskát tapogattak fel a férfiak, hogy mára csak két/három gombócos hóember alakjuk van. Ez vicces volt.
Burmában ez egyik legjobb dolog, hogy nagyon kevés a turista, főleg a birkaként terelt csoportos. A független utazók is a „jobb félék”, lényegesen több érdeklődő, intelligens és érdekes emberrel találkoztunk itt. Mivel kevesen vagytok és viszonylag sok a kihívás, az emberek hamar összeverődnek, szociálisabbak. Ez alól az Inle tó és környéke képezte a fájdalmas kivételt. Minden műemléknél legalább három csoport keringett és vásárolt tízszeres áron pólót-gagyit-nyalókát. A videózó ember koncentráció néha már-már Prága belvárosát idézte.
Az egyik kolostor tovább mélyítette a turistamocskot azzal, hogy a területének a kétharmadát folkgagyi standok tették ki, a maradékon pedig idomított macska akrobatamutatványokat mutattak be a szerzetesek. Hazaérve eldöntöttük, hogy egyetlen további napot sem vagyunk hajlandóak itt tölteni, és dühből elmegyünk a tengerpartig. Szerencsés esetben két nap alatt.

Az Inle tó a Shan-felföld közepén elterülő tórendszer középső tagja. Hatalmas felszínű, mocsaras szegélyű, igen sekély. Az emberek cölöpökre épített faházakban élnek szerte a felszínén, a feltúrt iszaphalmokon kertészkednek ladikokról vagy turistákat fuvaroznak felturbózott és kifestett fahajókon.


A szállásunk egy tökéletesen érdektelen kisvárosban, Nyaungswében talált minket, innen lehet a tóra és a tavi településekre hajóval eljutni. Mi két japán lánnyal kerültünk egy csónakba, akik tökéletesen antiszociálisnak mutatkoztak, ahogy a japánok általában azok szoktak lenni. Köztünk szólva, nem a legjobb az angoljuk például.


Hajnalban indultunk. Rémisztő hideg volt, de a ködös tavon száguldó hosszú hajók elég festőiek voltak, hogy ne nyarvogjunk. Engem legelöl ülve a menetszél is durvábban kényeztetett, úgyhogy én azért piccsogtam kicsit.


A legelső és a legérdekesebbnek bizonyuló megálló a piac volt, amit minden nap más faluban tartanak meg a hét öt napján. Jelentős mennyiségű folkszemét között a helyi kisebbségek a legkevésbé sem zavartatják maguk: rizst, szárított halat vagy vízibivalyt vásárolnak, esetleg hangosan röhögnek a külföldin, aki kilóra veszi a hamis ezüstékszert.


Felmásztunk egy kisebb dombra is, ezerötvennégy sztupát, sztupácskát ígért az útikönyv. Valóban nagyon sok volt az omladozótól a buddhista amcsi pénzén felújítottig. A térdmagas fűben legelésző tehenek között botladozó, kamerázó csoportos turisták vicces mix. Miután telítődött az ehavi Buddha- és sztupa befogadóképességünk, megebédeltük a szokásos  kiábrándító ebédünk és továbbálltunk. Körülbelül itt kezdődött a sightseeing-nek álcázott szuvenírvásárlás agy- és lélekölő programja.


A hátralévőt azokhoz az egy napos reklámkirándulásokhoz tudnám hasonlítani, ahová nagyanyáink járnak Ausztriába. Minden ingyen van, cserébe végig kell ülniük egy háromórás direktmarketing agymosást egy forradalmian új edényről.

Először is nekem ne mondja senki, hogy praktikus módja a selyemkészítésnek és bármiféle ezüsttárgy előállításnak, ha a gyár épülete egy tó közepén van. De hogy minden nyomorult manufaktúra ajtajában ül két készségesen pózoló hosszú nyakú palaung nő, az tényleg szörnyű. Sára kisebb hisztit vágott le a szövőműhely bejáratánál, hogy ő aztán nem jön be ide, miközben a japán csajszik boldogan fotózkodtak a nőkkel karonfogva.

Megvártuk, míg felvásárolták a hely sálkészletének felét - néma örömmel konstatáltam, hogy mi nem veszünk –, kihalásztuk a hajósunk a vígan valami helyi szerencsejátékot űző haverjai közül, és elindultunk.


A vízen megtekinthető látványosságok elég alapos érdektelenséget élveztek mindkettőnk részéről, egyedül azok a kis buddhaszobrok dobbantották meg a szívünk, amikre már annyi aranylapocskát tapogattak fel a férfiak, hogy mára csak két/három gombócos hóember alakjuk van. Ez vicces volt.


Burmában ez egyik legjobb dolog, hogy nagyon kevés a turista, főleg a birkaként terelt csoportos. A független utazók is a „jobb félék”, lényegesen több érdeklődő, intelligens és érdekes emberrel találkoztunk itt. Mivel kevesen vagytok és viszonylag sok a kihívás, az emberek hamar összeverődnek, szociálisabbak. Ez alól az Inle tó és környéke képezte a fájdalmas kivételt. Minden műemléknél legalább három csoport keringett és vásárolt tízszeres áron pólót-gagyit-nyalókát. A videózó ember koncentráció néha már-már Prága belvárosát idézte.


Az egyik kolostor tovább mélyítette a turistamocskot azzal, hogy a területének a kétharmadát folkgagyi standok tették ki, a maradékon pedig idomított macska akrobatamutatványokat mutattak be a szerzetesek. Hazaérve eldöntöttük, hogy egyetlen további napot sem vagyunk hajlandóak itt tölteni, és dühből elmegyünk a tengerpartig. Szerencsés esetben két nap alatt.