madein

Amarapura.

Mandalay, királyi palota

Mandalay, szuvenírárus.

Eladó madarak Mandalayban.

Mandalay, divatikon néni a nepáli étteremben.

A repülőgépünk hajnalban szállt fel Bangkokból. Egyszer külön posztot fogok írni az éjszakai/hajnali utazás intézményéről, itt kevés a hely ehhez most. A gépen nem voltak sokan, valahogy többen igényeltek vízumot bangkokban, mint ahányan eljöttek az országba valójában. Ez az érzésünk egyébként végig megmaradt, bármerre jártunk.

A belvárosba egy rozzant Toyota mikrobusszal kocsiztunk be a reptérről, aminek az összes ajtaját ugyanaz az egy csavarhúzó nyitotta és zárta. A kocsikázás alatt két dolog rögtön egyértelművé vált: egyrászt Yangon hatalmas, másrészt valahol a nyolcvanas években megszűnt haladni a korral. Otthon csak képeslapokról ismert autók, koszos, feketére szmogolt házak szerte a városban. Lélekmegmozgató atmoszféra.

Yangont a britek építették a 19. század végén a szokásos módon a meglévő település mellé. A belváros ennek megfelelően tökéletesen tükrözi a britek akkori városépítési elképzeléseit: széles, egyenes utcák keresztezik egymást derékszögben, a keresztutcák számozottak, mintha csak New Yorkban lenne az ember. A belvároson kívüli rész  inkább dimbes-dombos kisváros fíling lerobbant lakóházakkal és helyi arannyal fedett buddhista sztupákkal.

Yangon belvárosa teljesen elvarázsolt minket! Már a város hétköznapi létezéséről rengeteget lehet mesélni. Kevés autó jár az utakon, sőt sok keresztutca olyan mintha sétálóvá lenne alakítva. Erről szó sincs: kevesen engedhetnek meg maguknak egy autónyi luxust, drága az üzemanyag, az autók pedig szinte csak a szétesés határán léteznek. Az épületek kevés kivétellel mind a brit időkből maradt omlatag, nagy, századfordulós paloták, sokszor olyan érzése van az embernek, mintha Budapesten lenne. Sikeresen azonosítottuk például a Ráday utca egyik sarkát. 
Szóval Pesten vagy, valahol a Dohány utca körül, csak elromlott a közvilágítás, a rendszerváltást ünneplő, jól sikerült retro fesztivál van, az emberek pedig mindenüket eladják éppen az utcán.

Egy nagy egybefüggő ázsia-bazár a belváros, az esernyőhuzattól a kiskutyán át a pizsamáig MINDENT meg lehet venni. Az emberek szó szerint itt vesznek meg mindent, amire szükségük van. Ahol nem árulnak valamit, ott enni lehet.

Minden magyarnak volt már köze az Ikea Lack kiasasztalához, tudjátok, amit olyan sok színben lehet venni fillérekért. Na, Yangonban pont ilyen méretű asztalkák borítják a csendes mellékutcákat, a szmogos főutcák járdáit és a kis tereket egyaránt. Icipici kis sámlikon üldögélnek körülöttük az emberek és eszik a reggelijük, az ebédjük, a vacsorájuk. Nagyon aranyos, elég kényelmetlen.

Az emberek nagy része longyit visel, egy jelentős részük teljesen nyugatiasan öltözködik, csak érződik rajtuk a kínai bolt uralom. Teljesen általános, hogy maró kíváncsisággal vizsgálgatnak, szólnak a másiknak, ha esetleg nem vett észre. Ez nem a gyanakvó méregetés, mint Indiában, kedvesek, sőt huncutak, de azért kicsit zavarbaejtő, mikor egy teljes mellékutca pislog rád a tányér felől, hogy azt a mindenit. Sokan köszönnek, és végtelen boldogok, ha rájuk mosolyogsz.
Az utcán lepedőkön árulják a több tízéves magazinokat, újságokat, könyveket. Fiatalok állják, guggolják körbe a vásznat, és turkálnak reménykedve a salátásodó irodalomban.

Rendőrt, katonát nem látni az utcán, legfeljebb egy-két forgalomirányítót. Nyugalom van, mindenki teszi a dolgát. Kéregetővel nem nagyon találkoztunk. A gyerekek utánad szaladnak itt is, de nem cukorkát vagy pénzt szeretnének, hanem egy mosolygós hellót.

Yangon, buddhista fatemplom zsaluja.

Yangon, Swedagon Paya, imádkozó buddhista szerzetes.

Yangon, Swedagon Paya.

Yangon, Swedagon Paya, a mianmari buddhizmus legszentebb sztupája.

Kóborkutyus Yangonban Csucsunak és az ökológiának.

Buddha talpa Yangonban.

Mianmarban még a vártnál is rosszabb a net: korlátozott, lassú, sokszor hozzá sem férünk, úgyhogy úgy döntöttünk, a mianmarról írottak és fotózottak thaiföldön kerülnek fel a blogra. Január 8-ától kezdve élni fog a blog.

Mi jól vagyunk, esszük a sok zöldséges rizst és bejgliről álmodozunk.

MarciSára

Hó és fenyő nélküli, de boldog a karácsony Mianmarban, hasonlót mindenkinek otthon!

Mindenekelőtt: Mianmarban korlátozva van az internethozzáférés, így sajnos itt létünk alatt nem tudunk képeket feltölteni a blogba. Thaiföldre visszaérve januárban ezt azonnal pótolni fogjuk.

Ha nem is tudja az ember, hogy pontosan mi is, de arról mindenkinek van fogalma, hogy Mianmarral valami nem stimmel. Valami diktatúra. Mi is elgondolkodtunk, hogy ellátogassunk-e Mianmarba: pont idén voltak a választások, és az eredmény közel sem fedi le azt, amit egy valódi szavazás hozna. (A határon mindenfelé harcok folynak a mai napig, nem mintha ez nem lenne általános.) Köszönhetően az utánaolvasásnak és a sok megerősítő beszélgetésnek külföldiekkel, akik mind-mind nagyon dicsérték az országot és az embereket, úgy döntöttünk: jövünk!

Mianmarban a britek 1947-es kivonulása óta nincs érdemben működő demokrácia - nem mintha előtte bármi ilyesmiről lehetett volna beszélni. Volt itt háborús hős tábornok, temérdek politikai gyilkosság, szocializmus, és egy jóideje már tábornokok váltják egymást a diktatúra élén. Az országot egy katonai elit irányítja a mai napig, a rezsim óriási jómódban él a nyomorgó országhoz képest.

A helyzetet még bonyolítja, hogy Mianmarban több jelentős létszámú kisebbség is él, akik a britek alatt viszonylagos függetlenséget élveztek, és ezeket a jogaikra a mai napig igényt formálnak. Az ország egyes területeire éppen ezért külföldieket be sem engednek, itt a miliciák és a hadsereg lövöldöz egymásra immár hatvan éve.

Az „ellenzék” vezetője egy nemzeti hősként tisztelt nő, Aung San Suu Kyi, „The Lady”, ahogy a burmaiak hívják. Életének jelentős részét töltötte börtönben (1988 óta szinte folyamatosan ott volt), de soha nem volt hajlandó visszavonni semmilyen a „kormányt” kritizáló állítását. Idén szabadult újabb három éves fogságából, amit azért kapott, mert engedély nélkül fogadott egy külföldit (egy amerikai újságírót) az otthonában. Jelenleg háziőrizetben van, a házát megközelíteni nem nagyon szabad. 

Mianmart mintegy tíz éve embargó sújtja az USA és Európa részéről, a külföldi bankok és cégek kivonultak az országból. Clinton és Bush politikája is rezsimellenes volt, Tony Blair pedig turistabojkottot hirdetett az ország ellen. A gazdaságot egyedül a környező országokkal: Thaifölddel és a két naggyal, Indiával és Kínával folytatott kereskedelem tartja életben. A külkereskedelem legnagyobb részét a diktátor környezete irányítja, az egyszeri embereknek az ilyesmi illegális. 

Az embargó miatt az egész ország olyan mintha a nyolcvanas években megállt volna az idő. Yangonban húsz-harminc éves Toyoták és Hondák döcögnek a széteső aszfalton, a kilincsek leesve, a kárpitok lekopva. Az épületek rohadnak, hatalmas a szegénység. Sehol az otthonról jól ismert márkák hirdetései. Olyan, mintha egy időkapszulába kerültél volna.

A burmaiakról nem lehet elmondani, hogy nem próbálnák megváltoztatni a helyzetüket: legutóbb 2007-ben a megugrott üzemanyag árak miatt lett elegük a rendszerből. A buddhista szerzetesek vezetésével tömegek vonultak az utcákon, előbbiek megtagadták a katonáktól a szertartásokat. A hadsereg fegyveres közbelépése elfojtotta a felkelést, később sokakat letartóztattak. 

A 2008-ban megtartott választások előestéjén az ország (és Ázsia) történetének legpusztítóbb vihara, a Nargis ciklon döntötte romba az egész déli partszakaszt. Annak ellenére, hogy mintegy egymillió ember maradt tető és élelem nélkül, a kormány nem engedte be a külföldi segélyeket, a választásokat pedig megtartották. A kormánypárt győzött.

Sok kritika érte és éri a mai napig az idelátogató turistákat azért, hogy a puszta jelenlétükkel legitimizálják az elnyomást, és hogy az itt elköltött pénzük nagy része a rezsim zsebében landol. Maga a Lady is azt nyilatkozta (mondjuk nagyon régen), hogy az ország még nincs készen a turistákra. A szervezett turizmusra nagyrészt igazak is a vádak: lefotózzák a gondosan felújított látványosságokat, majd hazamennek – miközben rengeteg pénzzel támogatják a kormányt.

A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. Az idelátogató turista, ha ésszel költi a pénzét és tudatosan „jól” viselkedik, igenis sokat tud segíteni a helyieken. Kis odafigyeléssel nagyrészt kikerülhetőek a kormány belépődíjai, az utazás pedig megoldható kizárólag magánvállalkozások használatával. Az információéhes burmaiak mindig örülnek, ha a saját országodról mesélsz nekik, ha kicsit kinyitod nekik a világot. A hiánycikkek (toll, fogkrém, fogkefe, gyógyszer) ajándékozása a helyi vezetőknek, tanároknak nagy segítség.

És persze hazatérve el kell újságolni mindenkinek, hogy Dél-Kelet Ázsia egyik legkedvesebb és legőszintébb népe küszködik a felszínen-maradásért a gyönyörű országában.