A repülőgépünk hajnalban szállt fel Bangkokból. Egyszer külön posztot fogok írni az éjszakai/hajnali utazás intézményéről, itt kevés a hely ehhez most. A gépen nem voltak sokan, valahogy többen igényeltek vízumot bangkokban, mint ahányan eljöttek az országba valójában. Ez az érzésünk egyébként végig megmaradt, bármerre jártunk.
A belvárosba egy rozzant Toyota mikrobusszal kocsiztunk be a reptérről, aminek az összes ajtaját ugyanaz az egy csavarhúzó nyitotta és zárta. A kocsikázás alatt két dolog rögtön egyértelművé vált: egyrászt Yangon hatalmas, másrészt valahol a nyolcvanas években megszűnt haladni a korral. Otthon csak képeslapokról ismert autók, koszos, feketére szmogolt házak szerte a városban. Lélekmegmozgató atmoszféra.
Yangont a britek építették a 19. század végén a szokásos módon a meglévő település mellé. A belváros ennek megfelelően tökéletesen tükrözi a britek akkori városépítési elképzeléseit: széles, egyenes utcák keresztezik egymást derékszögben, a keresztutcák számozottak, mintha csak New Yorkban lenne az ember. A belvároson kívüli rész  inkább dimbes-dombos kisváros fíling lerobbant lakóházakkal és helyi arannyal fedett buddhista sztupákkal.
Yangon belvárosa teljesen elvarázsolt minket! Már a város hétköznapi létezéséről rengeteget lehet mesélni. Kevés autó jár az utakon, sőt sok keresztutca olyan mintha sétálóvá lenne alakítva. Erről szó sincs: kevesen engedhetnek meg maguknak egy autónyi luxust, drága az üzemanyag, az autók pedig szinte csak a szétesés határán léteznek.
Az épületek kevés kivétellel mind a brit időkből maradt omlatag, nagy. századfordulós paloták, sokszor olyan érzése van az embernek, mintha Budapesten lenne. Sikeresen azonosítottuk például a Ráday utca egyik sarkát.
Szóval Pesten vagy, valahol a Dohány utca körül, csak elromlott a közvilágítás, a rendszerváltást ünneplő, jól sikerült retro fesztivál van, az emberek pedig mindenüket eladják éppen az utcán.
Egy nagy egybefüggő ázsia-bazár a belváros, az esernyőhuzattól a kiskutyán át a pizsamáig MINDENT meg lehet venni. Az emberek szó szerint itt vesznek meg mindent, amire szükségük van. Ahol nem  árulnak valamit, ott enni lehet. Minden magyarnak volt már köze az Ikea Lack kiasasztalához, tudjáok, amit olyan sok színben lehet venni fillérekért.Na, Yangonban pont ilyen méretű asztalkák borítják a csendes mellékutcákat, a szmogos főutcák járdáit és a kis tereket egyaránt. Icipici kis sámlikon üldögélnek körülöttük az emberek és eszik a reggelijük, az ebédjük, a vacsorájuk. Nagyon aranyos, elég kényelmetlen.
Az emberek nagy része longyit visel, egy jelentős részük teljesen nyugatiasan öltözködik, csak érződik rajtuk a kínai bolt uralom. Teljesen általános, hogy maró kíváncsisággal vizsgálgatnak, szólnak a másiknak, ha esetleg nem vett észre. Ez nem a gyanakvó méregetés, mint Indiában, kedvesek, sőt huncutak, de azért kicsit zavarbaejtő, mikor egy teljes mellékutca pislog rád a tányér felől, hogy azt a mindenit. Sokan köszönnek, és végtelen boldogok, ha rájuk mosolyogsz.
Az utcán lepedőkön árulják a több tízéves magazinokat, újságokat, könyveket. Fiatalok állják, guggolják körbe a vásznat, és turkálnak reménykedve a salátásodó irodalomban.
Rendőrt, katonát nem látni az utcán, legfeljebb egy-két forgalomirányítót. Nyugalom van, mindenki teszi a dolgát. Kéregetővel nem nagyon találkoztunk. A gyerekek utánad szaladnak itt is, de nem cukorkát vagy pénzt szeretnének, hanem egy mosolygós hellót.

A repülőgépünk hajnalban szállt fel Bangkokból. Egyszer külön posztot fogok írni az éjszakai/hajnali utazás intézményéről, itt kevés a hely ehhez most. A gépen nem voltak sokan, valahogy többen igényeltek vízumot bangkokban, mint ahányan eljöttek az országba valójában. Ez az érzésünk egyébként végig megmaradt, bármerre jártunk.

A belvárosba egy rozzant Toyota mikrobusszal kocsiztunk be a reptérről, aminek az összes ajtaját ugyanaz az egy csavarhúzó nyitotta és zárta. A kocsikázás alatt két dolog rögtön egyértelművé vált: egyrászt Yangon hatalmas, másrészt valahol a nyolcvanas években megszűnt haladni a korral. Otthon csak képeslapokról ismert autók, koszos, feketére szmogolt házak szerte a városban. Lélekmegmozgató atmoszféra.


Yangont a britek építették a 19. század végén a szokásos módon a meglévő település mellé. A belváros ennek megfelelően tökéletesen tükrözi a britek akkori városépítési elképzeléseit: széles, egyenes utcák keresztezik egymást derékszögben, a keresztutcák számozottak, mintha csak New Yorkban lenne az ember. A belvároson kívüli rész  inkább dimbes-dombos kisváros fíling lerobbant lakóházakkal és helyi arannyal fedett buddhista sztupákkal.


Yangon belvárosa teljesen elvarázsolt minket! Már a város hétköznapi létezéséről rengeteget lehet mesélni. Kevés autó jár az utakon, sőt sok keresztutca olyan mintha sétálóvá lenne alakítva. Erről szó sincs: kevesen engedhetnek meg maguknak egy autónyi luxust, drága az üzemanyag, az autók pedig szinte csak a szétesés határán léteznek. Az épületek kevés kivétellel mind a brit időkből maradt omlatag, nagy, századfordulós paloták, sokszor olyan érzése van az embernek, mintha Budapesten lenne. Sikeresen azonosítottuk például a Ráday utca egyik sarkát. 
Szóval Pesten vagy, valahol a Dohány utca körül, csak elromlott a közvilágítás, a rendszerváltást ünneplő, jól sikerült retro fesztivál van, az emberek pedig mindenüket eladják éppen az utcán.

Egy nagy egybefüggő ázsia-bazár a belváros, az esernyőhuzattól a kiskutyán át a pizsamáig MINDENT meg lehet venni. Az emberek szó szerint itt vesznek meg mindent, amire szükségük van. Ahol nem árulnak valamit, ott enni lehet.

Minden magyarnak volt már köze az Ikea Lack kiasasztalához, tudjátok, amit olyan sok színben lehet venni fillérekért. Na, Yangonban pont ilyen méretű asztalkák borítják a csendes mellékutcákat, a szmogos főutcák járdáit és a kis tereket egyaránt. Icipici kis sámlikon üldögélnek körülöttük az emberek és eszik a reggelijük, az ebédjük, a vacsorájuk. Nagyon aranyos, elég kényelmetlen.

Az emberek nagy része longyit visel, egy jelentős részük teljesen nyugatiasan öltözködik, csak érződik rajtuk a kínai bolt uralom. Teljesen általános, hogy maró kíváncsisággal vizsgálgatnak, szólnak a másiknak, ha esetleg nem vett észre. Ez nem a gyanakvó méregetés, mint Indiában, kedvesek, sőt huncutak, de azért kicsit zavarbaejtő, mikor egy teljes mellékutca pislog rád a tányér felől, hogy azt a mindenit. Sokan köszönnek, és végtelen boldogok, ha rájuk mosolyogsz.
Az utcán lepedőkön árulják a több tízéves magazinokat, újságokat, könyveket. Fiatalok állják, guggolják körbe a vásznat, és turkálnak reménykedve a salátásodó irodalomban.


Rendőrt, katonát nem látni az utcán, legfeljebb egy-két forgalomirányítót. Nyugalom van, mindenki teszi a dolgát. Kéregetővel nem nagyon találkoztunk. A gyerekek utánad szaladnak itt is, de nem cukorkát vagy pénzt szeretnének, hanem egy mosolygós hellót.