A diktatúra szó hallatán rémes dolgok jutnak az eszébe. Nem egészen úgy rémes a mianmari rendszer, ahogyan azt véres filmben látni. Katonával vagy rendőrrel szinte nem is találkoztunk, nincs folyton papír ellenőrzés, nem szállítanak le a buszról, nem voltak mindenhol szögesdrótok. A diktatúrára inkább a hiányzó dolgok utalnak, mint a meglévőek. Nincsenek nemzetközi márkák, nincsenek otthon megszokott reklámok, nincsenek bankok. Minden végtelenül régi, ütött-kopott, elhasznált. Húszéves lerobbant japán autók, újra felhasznált alkatrészek. Ami újat lehet venni, az leginkább Kínából vagy Thaiföldről érkezik. Olyan is.

Azon túl, hogy lelkileg megviselő feldolgozni egy mesterségesen a múltban tartott nép szenvedéseit, van egy csomó dolog, ami megnehezíti a mianmari turista életét. Itt semmi sem olyan egyszerű ugyanis, mint amilyen valójában.

Mivel nincs gép, amiből az ember bankkártyával pénzt csinál, minden itt elköltendő pénzt készpénzben kellett behozni a határon. Ezt sem akárhogy: kizárólag szép, ropogós dollárokat érdemes hozni, ha van egy kis gyűrődés vagy kosz a pénzjegyen, nem fogadják el. Tényleg nem. Ez nem az ő szeszélyük, a bankoké (a kormányé), ahol a burmaiak kötelesek beváltani a dollárt. Tehát ropogós USD-vel érkezel, és ennek úgy körülbelül a felét át kell váltsd a helyi pénzre, kyatra (ejtsd csat), mert az ételekért és a közlekedésért kyattal, a belépőkért és szállásért dollárban fizetsz. A város legnagyobb piacán (ami pont úgy néz ki, mint a Vásárcsarnok) egy indiai tévés bemondótól vettünk kyatot: manapság 870 kyat egy USD. (Egy éve még ezerszáz felett volt, a fene essen bele.)

Vannak bizonyos falvak, tájak és nevezetességek, amiért belépődíjat (government fee) kell fizetned, ami egyenesen a kormány zsebébe vándorol. A Lonely Planet fanatikusan ellene van mindennek, ami direkten vagy kevésbé direkten (12 százaléka minden turistából származó jövedelemnek) pénzt juttat a rezsimnek, úgyhogy hosszas oldalak szólnak a könyvben arról, hogy hogy kerüld ki a díj kifizetését, hogy minimalizáld az ilyen irányba folyó pénzt. Ugyan nem szakadtunk meg az erőfeszítéstől, de ahol lehetőség nyílt rá, megpróbáltuk elsunyizni a belépődíjat, és az is számít nagyon kicsit, hogy olcsó hotelekben szálltunk meg.

A nyugati bojkott miatt félelmetesen szegényes a boltok kínálata. Ennél rosszabb minőségű, sokszor undorító portékát még sehol nem láttunk. Minden polcon kínai, abszolút műanyag kinézetű és ízű édességek, sütemények előrecsomagolva. Egyszerűen nincs importárú. Soha nem gondoltuk volna, hogy így tud hiányozni egy normális üdítő vagy csoki. Mindenkit mentsen meg az ég a mianmari chipstől. Később arra is figyelmeztetettek, hogy a gyógyszereket mindig ellenőrizzük le, mielőtt megvesszük, mert Kína itt adja el olcsóbban a hamarosan lejáró szavatosságú gyógyszereit.

Ázsiában még soha nem volt gond a telefonálással, mindig tudtunk előre szállást foglalni, ha szükséges volt, ez ugyanúgy alapvető volt, mint otthon. De nem Mianmarban. Az utcán kis asztalokon vagy boltfrontokban várakozó telefonokon lehet telefonálni - ha kapsz vonalat. Ami ennél is gázosabb, az az internet.

Mióta elkezdtek nem túl előnyös képek és beszámolók felkerülni az országról a hálóra, az internetfelhasználás korlátozott. Legálisan csak a kormány licensszel rendelkező netkávézókban lehet netezni. Ezeknek minden öt percben rögzíteniük kell a felhasználók tevékenységét, ezeket az adatokat pedig el kell tárolniuk, mert bármikor érkezhet ellenőrző bizottság gyanús tevékenység után kutakodni. Az internet sávszélessége borzasztó alacsony, hogy a felhasználók száma ne haladja meg az ellenőrizhetőt. Nem tudsz semmilyen oldalt betölteni, aminek a címe tartalmazza a blog vagy a free szót. (Micsoda mázli: postr!) A hotmail nem működik, a gmail is csak https-sel. Képeket, tömörített fájlokat nem lehet feltölteni.

Ugyan van egy két hősies, proxy szerverrel üzemelő internetkávézó, de ezek ritkák. Általában, mikor pár naponta rávettük magunkat, csigalassúsággal az email postafiókunkig jutottunk.