madein

A diktatúra szó hallatán rémes dolgok jutnak az eszébe. Nem egészen úgy rémes a mianmari rendszer, ahogyan azt véres filmben látni. Katonával vagy rendőrrel szinte nem is találkoztunk, nincs folyton papír ellenőrzés, nem szállítanak le a buszról, nem voltak mindenhol szögesdrótok. A diktatúrára inkább a hiányzó dolgok utalnak, mint a meglévőek. Nincsenek nemzetközi márkák, nincsenek otthon megszokott reklámok, nincsenek bankok. Minden végtelenül régi, ütött-kopott, elhasznált. Húszéves lerobbant japán autók, újra felhasznált alkatrészek. Ami újat lehet venni, az leginkább Kínából vagy Thaiföldről érkezik. Olyan is.

Azon túl, hogy lelkileg megviselő feldolgozni egy mesterségesen a múltban tartott nép szenvedéseit, van egy csomó dolog, ami megnehezíti a mianmari turista életét. Itt semmi sem olyan egyszerű ugyanis, mint amilyen valójában.

Mivel nincs gép, amiből az ember bankkártyával pénzt csinál, minden itt elköltendő pénzt készpénzben kellett behozni a határon. Ezt sem akárhogy: kizárólag szép, ropogós dollárokat érdemes hozni, ha van egy kis gyűrődés vagy kosz a pénzjegyen, nem fogadják el. Tényleg nem. Ez nem az ő szeszélyük, a bankoké (a kormányé), ahol a burmaiak kötelesek beváltani a dollárt. Tehát ropogós USD-vel érkezel, és ennek úgy körülbelül a felét át kell váltsd a helyi pénzre, kyatra (ejtsd csat), mert az ételekért és a közlekedésért kyattal, a belépőkért és szállásért dollárban fizetsz. A város legnagyobb piacán (ami pont úgy néz ki, mint a Vásárcsarnok) egy indiai tévés bemondótól vettünk kyatot: manapság 870 kyat egy USD. (Egy éve még ezerszáz felett volt, a fene essen bele.)

Vannak bizonyos falvak, tájak és nevezetességek, amiért belépődíjat (government fee) kell fizetned, ami egyenesen a kormány zsebébe vándorol. A Lonely Planet fanatikusan ellene van mindennek, ami direkten vagy kevésbé direkten (12 százaléka minden turistából származó jövedelemnek) pénzt juttat a rezsimnek, úgyhogy hosszas oldalak szólnak a könyvben arról, hogy hogy kerüld ki a díj kifizetését, hogy minimalizáld az ilyen irányba folyó pénzt. Ugyan nem szakadtunk meg az erőfeszítéstől, de ahol lehetőség nyílt rá, megpróbáltuk elsunyizni a belépődíjat, és az is számít nagyon kicsit, hogy olcsó hotelekben szálltunk meg.

A nyugati bojkott miatt félelmetesen szegényes a boltok kínálata. Ennél rosszabb minőségű, sokszor undorító portékát még sehol nem láttunk. Minden polcon kínai, abszolút műanyag kinézetű és ízű édességek, sütemények előrecsomagolva. Egyszerűen nincs importárú. Soha nem gondoltuk volna, hogy így tud hiányozni egy normális üdítő vagy csoki. Mindenkit mentsen meg az ég a mianmari chipstől. Később arra is figyelmeztetettek, hogy a gyógyszereket mindig ellenőrizzük le, mielőtt megvesszük, mert Kína itt adja el olcsóbban a hamarosan lejáró szavatosságú gyógyszereit.

Ázsiában még soha nem volt gond a telefonálással, mindig tudtunk előre szállást foglalni, ha szükséges volt, ez ugyanúgy alapvető volt, mint otthon. De nem Mianmarban. Az utcán kis asztalokon vagy boltfrontokban várakozó telefonokon lehet telefonálni - ha kapsz vonalat. Ami ennél is gázosabb, az az internet.

Mióta elkezdtek nem túl előnyös képek és beszámolók felkerülni az országról a hálóra, az internetfelhasználás korlátozott. Legálisan csak a kormány licensszel rendelkező netkávézókban lehet netezni. Ezeknek minden öt percben rögzíteniük kell a felhasználók tevékenységét, ezeket az adatokat pedig el kell tárolniuk, mert bármikor érkezhet ellenőrző bizottság gyanús tevékenység után kutakodni. Az internet sávszélessége borzasztó alacsony, hogy a felhasználók száma ne haladja meg az ellenőrizhetőt. Nem tudsz semmilyen oldalt betölteni, aminek a címe tartalmazza a blog vagy a free szót. (Micsoda mázli: postr!) A hotmail nem működik, a gmail is csak https-sel. Képeket, tömörített fájlokat nem lehet feltölteni.

Ugyan van egy két hősies, proxy szerverrel üzemelő internetkávézó, de ezek ritkák. Általában, mikor pár naponta rávettük magunkat, csigalassúsággal az email postafiókunkig jutottunk.

Mindenekelőtt: Mianmarban korlátozva van az internethozzáférés, így sajnos itt létünk alatt nem tudunk képeket feltölteni a blogba. Thaiföldre visszaérve januárban ezt azonnal pótolni fogjuk.

Ha nem is tudja az ember, hogy pontosan mi is, de arról mindenkinek van fogalma, hogy Mianmarral valami nem stimmel. Valami diktatúra. Mi is elgondolkodtunk, hogy ellátogassunk-e Mianmarba: pont idén voltak a választások, és az eredmény közel sem fedi le azt, amit egy valódi szavazás hozna. (A határon mindenfelé harcok folynak a mai napig, nem mintha ez nem lenne általános.) Köszönhetően az utánaolvasásnak és a sok megerősítő beszélgetésnek külföldiekkel, akik mind-mind nagyon dicsérték az országot és az embereket, úgy döntöttünk: jövünk!

Mianmarban a britek 1947-es kivonulása óta nincs érdemben működő demokrácia - nem mintha előtte bármi ilyesmiről lehetett volna beszélni. Volt itt háborús hős tábornok, temérdek politikai gyilkosság, szocializmus, és egy jóideje már tábornokok váltják egymást a diktatúra élén. Az országot egy katonai elit irányítja a mai napig, a rezsim óriási jómódban él a nyomorgó országhoz képest.

A helyzetet még bonyolítja, hogy Mianmarban több jelentős létszámú kisebbség is él, akik a britek alatt viszonylagos függetlenséget élveztek, és ezeket a jogaikra a mai napig igényt formálnak. Az ország egyes területeire éppen ezért külföldieket be sem engednek, itt a miliciák és a hadsereg lövöldöz egymásra immár hatvan éve.

Az „ellenzék” vezetője egy nemzeti hősként tisztelt nő, Aung San Suu Kyi, „The Lady”, ahogy a burmaiak hívják. Életének jelentős részét töltötte börtönben (1988 óta szinte folyamatosan ott volt), de soha nem volt hajlandó visszavonni semmilyen a „kormányt” kritizáló állítását. Idén szabadult újabb három éves fogságából, amit azért kapott, mert engedély nélkül fogadott egy külföldit (egy amerikai újságírót) az otthonában. Jelenleg háziőrizetben van, a házát megközelíteni nem nagyon szabad. 

Mianmart mintegy tíz éve embargó sújtja az USA és Európa részéről, a külföldi bankok és cégek kivonultak az országból. Clinton és Bush politikája is rezsimellenes volt, Tony Blair pedig turistabojkottot hirdetett az ország ellen. A gazdaságot egyedül a környező országokkal: Thaifölddel és a két naggyal, Indiával és Kínával folytatott kereskedelem tartja életben. A külkereskedelem legnagyobb részét a diktátor környezete irányítja, az egyszeri embereknek az ilyesmi illegális. 

Az embargó miatt az egész ország olyan mintha a nyolcvanas években megállt volna az idő. Yangonban húsz-harminc éves Toyoták és Hondák döcögnek a széteső aszfalton, a kilincsek leesve, a kárpitok lekopva. Az épületek rohadnak, hatalmas a szegénység. Sehol az otthonról jól ismert márkák hirdetései. Olyan, mintha egy időkapszulába kerültél volna.

A burmaiakról nem lehet elmondani, hogy nem próbálnák megváltoztatni a helyzetüket: legutóbb 2007-ben a megugrott üzemanyag árak miatt lett elegük a rendszerből. A buddhista szerzetesek vezetésével tömegek vonultak az utcákon, előbbiek megtagadták a katonáktól a szertartásokat. A hadsereg fegyveres közbelépése elfojtotta a felkelést, később sokakat letartóztattak. 

A 2008-ban megtartott választások előestéjén az ország (és Ázsia) történetének legpusztítóbb vihara, a Nargis ciklon döntötte romba az egész déli partszakaszt. Annak ellenére, hogy mintegy egymillió ember maradt tető és élelem nélkül, a kormány nem engedte be a külföldi segélyeket, a választásokat pedig megtartották. A kormánypárt győzött.

Sok kritika érte és éri a mai napig az idelátogató turistákat azért, hogy a puszta jelenlétükkel legitimizálják az elnyomást, és hogy az itt elköltött pénzük nagy része a rezsim zsebében landol. Maga a Lady is azt nyilatkozta (mondjuk nagyon régen), hogy az ország még nincs készen a turistákra. A szervezett turizmusra nagyrészt igazak is a vádak: lefotózzák a gondosan felújított látványosságokat, majd hazamennek – miközben rengeteg pénzzel támogatják a kormányt.

A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. Az idelátogató turista, ha ésszel költi a pénzét és tudatosan „jól” viselkedik, igenis sokat tud segíteni a helyieken. Kis odafigyeléssel nagyrészt kikerülhetőek a kormány belépődíjai, az utazás pedig megoldható kizárólag magánvállalkozások használatával. Az információéhes burmaiak mindig örülnek, ha a saját országodról mesélsz nekik, ha kicsit kinyitod nekik a világot. A hiánycikkek (toll, fogkrém, fogkefe, gyógyszer) ajándékozása a helyi vezetőknek, tanároknak nagy segítség.

És persze hazatérve el kell újságolni mindenkinek, hogy Dél-Kelet Ázsia egyik legkedvesebb és legőszintébb népe küszködik a felszínen-maradásért a gyönyörű országában.