Az utazás majd öt hónapjának egyik legdurvább élménye az Inle tótól Chaung Tha tengerpartjáig megtett utunk. Harminc óra konstans utazás egy pick-uppal, három busszal, két taxival, két motortaxival és a tetejébe egy őrült amerikaival.
Az első nap délben a tenger iránti vágytól megerősödve és elszántan szereztünk egy pick-upot, és a többi utasra várva (addig nem indultok el, míg a sofőrnek meg nem éri) megettük a következő harminc óra utolsó ételnek könnyek nélkül nevezhető ebédjét, egy avokádó salátát.
A pick-uppal egy kereszteződésig kellett eljutnunk, itt kellett leinteni a Yangonba tartó buszunkat. Mintegy órás késés után meg is érkezett a drága, felnyomultunk rá vagy tízen turisták. A mi helyünkkel (a legutolsó sorban hátul) első ránézésre nem stimmelt valami, a busz egész feneke tele volt pakolva dobozokkal. Az ijedt burmai intéző srác állította, hogy jön egy másik busz is emögött, és azon van a mi ülésünk, de ennél minket már keményebb és paranoidabb fából faragtak.
Újdonsült lengyel barátaink hangos támogatását élvezve egy tapodtat nem mozdoltunk két - angolul nem beszélő, tehát elégharcképtelen - kínaiaktól einstandolt székünkről, csak ha kézenfogva vezetnek az ülésünkig. Végül győztünk, és az egyik srác fájdalmas arccal, de szerzett Marcival egy buszt két szabad hellyel.
A "szerpentiten föld- illetve kőúton lefelé" nem a legjobb típusa  a buszozásnak, a burmaiak mellettünk feltváltva hányták tele az előre kikészített nejlonzacskókat, Marci is igen rosszult lett. A mellettünk az anyukája ölében ülő kisgyerek természetesen Marcit választotta ki és hányta telibe két kanyar között, az én székemről pedig kiderült, hogy az egyetlen, amit nem lehet hátradönteni a buszon. Ez cseppet sem hatotta meg az előttem ülő thai nőt, aki csontig hátratolta a sajátját gyakorlatilag minden lábteremet eliminálva.
Az éjszakánk rödiden tehát: durva légkondi hideg, iszonyatos zötykölődés, folyamatos kanyargás, hányás szag, kifacsart testhelyzet, öklendezéshangok és a kétóránkénti teamegállók.
Reggel pont úgy értünk be a buszállomásra, hogy hajszálra, de elérhetjük a napi egyetlen direkt buszt a tengerpartra. Mint egy ötperces kutakodás után azonban kiderült, hogy Yangonban két rohadt nagy buszpályaudvar is van, de nemes egyszerűséggel mindkettőt ugyanúgy emlegetik. Lényeg a lényeg, a mi buszunk a másikról megy. Ment.
Lenyelve a kérdést, hogy ezt miért nem tudta megmondani az előző vagy a telefonon foglalt tengerparti hotelünk vagy az utazási irodás, akitől a buszjegyet vettük, kerestünk egy taxit, akivel háromnegyedórát utazva eljutottunk a következő buszunkig. Ez ugyan nem a tengerig ment, csak az irányába, de másnapig nem akartunk várni.
Az útlevelünk és a vízumunk három (!) fénymásolatával lehetett csak jegyet venni, a fénymásolóban találkoztunk Teddel, a nem teljesen komplett és kicsit ijesztő amerikaival. Ted 65 éves, az apja állítólag CIA ügynök, ő viszont tengerész volt. Nagyon fiatalon hajótörést szenvedett, azóta nyugdíjas. A nyugdíja nem elegendő rá, hogy otthon éljen, de Ázsiában jól kijön belőle. 30 éve úton van, szinte mindenhol járt már. Előszeretettel fikázta Magyarországot, állítása szerint egyetlenegy ország van a világon, ahol nagyobb szívás élni, mint Mianmarban, és ez mi otthonunk.
Érdekes történetei voltak, de tele volt magánnyal és keserűséggel, ontotta magából a panaszt és a haragot, úgyhogy egy idő után Marciférfi beszüntette a kommunikációt, és rám hagyta a szituáció kezelését. Én azonban a sok nyavalyás angol akcentus után annyira élveztem az amerikai angolt, hogy nem okozott gondot beszélgetni még az ázsiai kikötőkről sem. Ő is a tengerpartra igyekszik, tudtuk meg, és lettünk egy csapásra még fáradtabbak.
A yangoni buszra már nem volt ülőhely, úgyhogy úgynevezett sámlijegyet vettünk. Ázsiában a maximális helykihasználás érdekében a buszon az ülések közti kis sávot is értékesítik: kis műanyag sámlit kapsz, ezen ülsz egész úton. Öt óra utazás után a fenekünket hátrahagyva megérkeztünk egy porfészekbe, ahol kiderült, hogy Mianmarban még a porfészkeknek is két buszállomása van, úgyhogy két hiénával való véres alkudozás után elmotortaxiztunk a másikba.
Itt körülbelül két és fél órát vártunk a „minibuszunkra”, ami ismeretlen okból másfél órát késett. Az LP szerint megfontolandó a partig a taxi, mert ezek a járművek - idézem - őrülten kényelmetlenek. Azonban egyrészt a taxi lealkudhatatlannak bizonyult, másrészt azt gondoltuk, ezen már nem múlik, csak két óra az út.
Ez volt közös életünk egyik legnagyobb hibája.
A busz tetejére még egy busznyi magasságú csomaghalmot pakoltak fel (a bútortól a táskákig), komolyan félő volt, hogy a tető egyszer csak beszakad. A nagyobb gáz azonban belül fogadott: képzeljetek egy el bkv-buszt, amit hosszirányban összenyomtak az ülések közti teret minimálisra csökkentve. Ezután a padlót – a teljes lábtérrel együtt – feltöltötték rizses zsákokkal, és feltereltek mindannyiunk. A helyjegyünknek megfelelően (!) bepréseltük magunk a zsákokra: én csak úgy fértem be a helyemre, az ablak mellé, hogy levettem a cipőm: így elég kicsire össze tudtam kuporodni, hogy beférjek. Miután mindannyian - három skót, egy japán, két izraeli és mi - behajtogattuk magunkat a helyünkre, elindultunk egy annyira rossz, egy autó széles betonúton, hogy a busz sokszor inkább az omladozó beton mellett kitaposott földúton ment.
Három órát kanyarogtunk felfelé az ex-dzsungelben. A megdöbbentő méretű erdőirtás mindkettőnket sokkolt: ezeknél a tarkopasz domboknál lehangolóbb tájat nem láttunk még az utunk során.
Este hat körül érkeztünk meg „Chaung tha beach”-re, ahol konstatáltuk, hogy a mianmari nemzeti ünnepi tömeg miatt kicsit sem alkuképes a szobánk ára, úgyhogy kivettük ötezer Ft-ért és egy jó forró tengeri herkentyű leves után bezuhantunk az ágyba.

Az utazás majd öt hónapjának egyik legdurvább élménye az Inle tótól Chaung Tha tengerpartjáig megtett utunk. Harminc óra konstans utazás egy pick-uppal, három busszal, két taxival, két motortaxival és a tetejébe egy őrült amerikaival.Az első nap délben a tenger iránti vágytól megerősödve és elszántan szereztünk egy pick-upot, és a többi utasra várva (addig nem indultok el, míg a sofőrnek meg nem éri) megettük a következő harminc óra utolsó ételnek könnyek nélkül nevezhető ebédjét, egy avokádó salátát.


A pick-uppal egy kereszteződésig kellett eljutnunk, itt kellett leinteni a Yangonba tartó buszunkat. Mintegy órás késés után meg is érkezett a drága, felnyomultunk rá vagy tízen turisták. A mi helyünkkel (a legutolsó sorban hátul) első ránézésre nem stimmelt valami, a busz egész feneke tele volt pakolva dobozokkal. Az ijedt burmai intéző srác állította, hogy jön egy másik busz is emögött, és azon van a mi ülésünk, de ennél minket már keményebb és paranoidabb fából faragtak.


Újdonsült lengyel barátaink hangos támogatását élvezve egy tapodtat nem mozdoltunk két - angolul nem beszélő, tehát elégharcképtelen - kínaiaktól einstandolt székünkről, csak ha kézenfogva vezetnek az ülésünkig. Végül győztünk, és az egyik srác fájdalmas arccal, de szerzett Marcival egy buszt két szabad hellyel.
A "szerpentiten föld- illetve kőúton lefelé" nem a legjobb típusa  a buszozásnak, a burmaiak mellettünk feltváltva hányták tele az előre kikészített nejlonzacskókat, Marci is igen rosszult lett. A mellettünk az anyukája ölében ülő kisgyerek természetesen Marcit választotta ki és hányta telibe két kanyar között, az én székemről pedig kiderült, hogy az egyetlen, amit nem lehet hátradönteni a buszon. Ez cseppet sem hatotta meg az előttem ülő thai nőt, aki csontig hátratolta a sajátját gyakorlatilag minden lábteremet eliminálva.


Az éjszakánk rödiden tehát: durva légkondi hideg, iszonyatos zötykölődés, folyamatos kanyargás, hányás szag, kifacsart testhelyzet, öklendezéshangok és a kétóránkénti teamegállók.


Reggel pont úgy értünk be a buszállomásra, hogy hajszálra, de elérhetjük a napi egyetlen direkt buszt a tengerpartra. Mint egy ötperces kutakodás után azonban kiderült, hogy Yangonban két rohadt nagy buszpályaudvar is van, de nemes egyszerűséggel mindkettőt ugyanúgy emlegetik. Lényeg a lényeg, a mi buszunk a másikról megy. Ment.


Lenyelve a kérdést, hogy ezt miért nem tudta megmondani az előző vagy a telefonon foglalt tengerparti hotelünk vagy az utazási irodás, akitől a buszjegyet vettük, kerestünk egy taxit, akivel háromnegyedórát utazva eljutottunk a következő buszunkig. Ez ugyan nem a tengerig ment, csak az irányába, de másnapig nem akartunk várni.


Az útlevelünk és a vízumunk három (!) fénymásolatával lehetett csak jegyet venni, a fénymásolóban találkoztunk Teddel, a nem teljesen komplett és kicsit ijesztő amerikaival. Ted 65 éves, az apja állítólag CIA ügynök, ő viszont tengerész volt. Nagyon fiatalon hajótörést szenvedett, azóta nyugdíjas. A nyugdíja nem elegendő rá, hogy otthon éljen, de Ázsiában jól kijön belőle. 30 éve úton van, szinte mindenhol járt már. Előszeretettel fikázta Magyarországot, állítása szerint egyetlenegy ország van a világon, ahol nagyobb szívás élni, mint Mianmarban, és ez mi otthonunk.


Érdekes történetei voltak, de tele volt magánnyal és keserűséggel, ontotta magából a panaszt és a haragot, úgyhogy egy idő után Marciférfi beszüntette a kommunikációt, és rám hagyta a szituáció kezelését. Én azonban a sok nyavalyás angol akcentus után annyira élveztem az amerikai angolt, hogy nem okozott gondot beszélgetni még az ázsiai kikötőkről sem. Ő is a tengerpartra igyekszik, tudtuk meg, és lettünk egy csapásra még fáradtabbak.


A yangoni buszra már nem volt ülőhely, úgyhogy úgynevezett sámlijegyet vettünk. Ázsiában a maximális helykihasználás érdekében a buszon az ülések közti kis sávot is értékesítik: kis műanyag sámlit kapsz, ezen ülsz egész úton. Öt óra utazás után a fenekünket hátrahagyva megérkeztünk egy porfészekbe, Patheinbe, ahol kiderült, hogy Mianmarban még a porfészkeknek is két buszállomása van, úgyhogy két hiénával való véres alkudozás után elmotortaxiztunk a másikba.

 


Itt körülbelül két és fél órát vártunk a „minibuszunkra”, ami ismeretlen okból másfél órát késett. Az LP szerint megfontolandó a partig a taxi, mert ezek a járművek - idézem - őrülten kényelmetlenek. Azonban egyrészt a taxi lealkudhatatlannak bizonyult, másrészt azt gondoltuk, ezen már nem múlik, csak két óra az út. 
Ez volt közös életünk egyik legnagyobb hibája.


A busz tetejére még egy busznyi magasságú csomaghalmot pakoltak fel (a bútortól a táskákig), komolyan félő volt, hogy a tető egyszer csak beszakad. A nagyobb gáz azonban belül fogadott: képzeljetek egy el bkv-buszt, amit hosszirányban összenyomtak az ülések közti teret minimálisra csökkentve. Ezután a padlót – a teljes lábtérrel együtt – feltöltötték rizses zsákokkal, és feltereltek mindannyiunk. A helyjegyünknek megfelelően (!) bepréseltük magunk a zsákokra: én csak úgy fértem be a helyemre, az ablak mellé, hogy levettem a cipőm: így elég kicsire össze tudtam kuporodni, hogy beférjek. Miután mindannyian - három skót, egy japán, két izraeli és mi - behajtogattuk magunkat a helyünkre, elindultunk egy annyira rossz, egy autó széles betonúton, hogy a busz sokszor inkább az omladozó beton mellett kitaposott földúton ment.


Három órát kanyarogtunk felfelé az ex-dzsungelben. A megdöbbentő méretű erdőirtás mindkettőnket sokkolt: ezeknél a tarkopasz domboknál lehangolóbb tájat nem láttunk még az utunk során.


Este hat körül érkeztünk meg „Chaung tha beach”-re, ahol konstatáltuk, hogy a mianmari nemzeti ünnepi tömeg miatt kicsit sem alkuképes a szobánk ára, úgyhogy kivettük ötezer Ft-ért és egy jó forró tengeri herkentyű leves után bezuhantunk az ágyba.