madein

Mint mindig, most is én írom meg, hogy hogyan jutottunk A-ből B-be. Nem tudom, hogy miért osztjuk mindig rám az utazós posztokat, ez már inkább hagyomány. Jól ki lehet panaszkodni és cinikuskodni magad egy ilyen poszt keretében, úgyhogy nincs is ellene kifogásom.

Különösen igaz ez erre az útra, ami az utóbbi nyolc hónap talán legrosszabb élménye volt. 
Ért minket az út során már sokféle és alapos sokk, sokszor vertek át kicsit, közepesen és nagyon, sok minden történt, amit nem mi kontrolláltunk, vagy mi tettük, de elrontottuk. Szóval sok rossz is volt  a rengeteg jó mellett, de ennél kiszolgáltatobbnak soha életünkben nem éreztük magunk.

Ez egy hosszú nap története lesz, egy igen hosszú napé. Érdekes, mert szerepet cseréltünk valahogy a történtek alatt. Rendszerint Marci menetel elöl, könnyen felidegesíti magát, ha nehezen mennek a dolgok, én meg nyugtatom és át-átveszem a stafétát, ez alkalommal azonban valahogy Marci volt tök nyugodt, és én készültem ki, igaz, ő végig teljesen a háttérben maradt, én meg a teljes lelki lenullázódásomig küzdöttem.

Most mondaná azt Kriszti, hogy köszöni az előelemzést, akkor talán meséljem is el, hogy mi történt. És igaza lenne. Szóval:

A cél az volt, hogy nyolc óra alatt megtegyünk egy másfél és egy négyórás buszutat Fuzhouig, ahonnan késődélután indult a szupergyors és szuperdrága vonatunk Pekingbe. Hajnali ötkor keltünk, hogy elérjük a buszt, ami a Név Nélküli Faluból elvitt minket a következő nagyobb városig, Longyanig ahonnan az útikönyv és az egy darab angolul beszélő helyi szerint óránként ment busz Fuzhouba.

Longyanba kicsit később értünk, mint kellett volna valami dugó miatt, de még mindig bőségesen volt időnk találni egy másik buszt. Természetesen nem arról a buszállomásról indult a buszunk, ahova érkeztünk, de a kalauzlány kedves volt, és leírta nekünk kínaiul, hogy melyik állomásra kell eljutnunk.

Ugyan ilyenkor a kezedben szorongatsz egy cetlit a kínai karakterekkel, és úgy érzed közelebb jutottál a megoldáshoz, de valójában semmi garancia nincs rá, hogy tényleg az van ráírva, ahova neked menned kell. Ilyen Kínában: lépésenként rá kell bíznod magad egy opcionálisan rosszindulatú/idióta/valamit épp rosszul tudó vadidegenre.

Mindenesetre taxi híján beültünk egy riksába, akinek női sofőrével tisztáztuk, hogy a cetli tartalmához kívánunk eljutni, sikeresen lealkudtuk az árat, és már indultunk is. A sarkon egyszer csak megállított egy rosszarcú pasi meg egy göndör hajú nő, akik hablatyoltak össze-vissza kínaiul, meg leírták, hogy 170 yuan (olyan 5ezer Ft) lesz a jegy. Mondtuk rendben, kösz. Írogattak mindenfélét kínaiul – minden kínai szent meggyőződése, hogy ha nem is beszélsz kínaiul, de legalábbis tudsz olvasni -, mi meg nevettünk, meg mondtuk, hogy nem értjük, ezt szokták csinálni, nem gond. Aztán a nő hirtelen beszállt mellénk, és elindultunk.

Ázsiában nem olyan meglepő az ilyesmi, sok ilyet láttunk már, bizonyára segíteni akar, különben sem tud velünk mit csinálni, ugye. A riksás kitett minket a városból kivezető út végén álló autópályakapunál, és mindkettő szentül állította, hogy ide jön a busz. Egy óra múlva. 
Nem nagyon tudtunk mit csinálni, nem tudtuk, hogy ez van-e a cetlin, nem tudtuk, hogy jó helyen vagyunk-e, hogy ha el is indulunk innen, hova menjünk, ha valahova el is tudnánk indulni, kivel tegyük. Volt ott több riksás is, de szemmel láthatóan összezártak, mi a göndör hajú nő tulajdona voltunk addigra, nem volt menekvés. A másik, hogy általábn igaz, hogy a legjobb, amit tehetsz, hogy ha bízol a helyiben, eddig ez működött, és amúgy is csak valami ellenszenvre alapozva mentünk volna máshova.

Ez a buszra váró egy óra aztán rémesen telt. Ha a busz tényleg megjön egy óra múlva, még elérjük a vonatot, számolgattuk, néztük az órát. Feltűnt a ronda pasi is korábbról, és megpróbált rávenni elég agresszíven, hogy adjuk oda a nőnek a kétszer 170 yuant. Illetve hát gondoltuk, ezt akarja. Mondtuk, hogy kizárt dolog, amíg fel nem szállunk a buszra, hogy bárkinek a kezébe pénzt adjunk. Illetve mondtuk volna, ha legalább a busz szót értik, de egy azaz egy szót sem beszéltek angolul.

Elkezdtek körénk gyűlni a riksások meg a különféle buszokra várakozó helyiek, és mind mind kiabáltak kínaiul, hogy adjunk a nőnek pénzt. A csúcsot egy srác jelentette, aki rendelkezett angol szókinccsel a money szó formájában, amit erélyesen, de nem túl kreatívan használt jobb belátásra térítésünkre.

Addigra feladtam az angol küzdelmet, és elmagyaráztam nekik századszor is immáron zamatos magyarul: az kurva élet, hogy én pénzt se neked, se az ocsmány haverjaidnak nem adok, amíg nem ülök a biztos helyemen a buszon, és ha még egyszer megfogod a karomat kisanyám, én egész biztosan megütlek, te pedig ne bámuljál, bazd meg, én is olyan ember vagyok, mint te, csak kicsit több az agysejtem”.

Szóval elütöttük az időt együtt kellemesen, az a rohadt busz meg nem akart megjönni. Amikor már egy percenként néztem az órám, és alig álltam a lábamon az idegességtől, a göndör hajú nő betömködött minket a gusztustalan pasi riksájába, és elindultunk befelé a városba. Kizárólag azért voltunk hajlandóak újra beszállni. Mert egy velünk együtt várakozó és éppúgy Fuzhouba tartó kínai srác is velünk jött.

Elvittek vissza a városközpontba, ahol egy forgalmas út mellett vártunk sok egyéb kínaival a buszra. Itt már egyesével számoltuk a múló perceket, és halkan – mintegy magunk előtt sem elismerve ennek lehetőségét - elkezdtük tervezgetni, hogy mit csinálunk, ha lekéssük a vonatot. Állt ott egy intelligensebbnek látszó fiatal férfi, megmutattam neki a vonatjegyünket a Fuzhou felirattal.

Teljesen kiakadt, hangosan összeveszett az undi férfival, még lökdösődés is kezdődött, mert időközben megjött a busz, és az tolt fel minket rá, ez meg üvöltött vele kíniul, szemmel láthatóan nem akarta, hogy felszálljunk. Akkor én már gyanítottam, hogy nem lesz jó nekünk ez a busz, de képtelenek voltunk nem felszállni az első járműre, amit három órán belül láttunk.

Lecuccoltunk hátul, és előreszaladtam a kedves fickóhoz – aki persze egy szót sem angolul -, hogy megtudakoljam, mikor érünk Fuzhouba. Iszonyatosan ideges volt, szinte remegett a dühtől, és leírta, hogy félórával a vonatindulás után érkezünk meg, majd a szélvédőhöz vágta a tollat. Amikor először vált tisztává, hogy ennyi volt, lekéstük, akkor összeomlottam.

Hátravánszorogtam, kiderült, hogy Marci időközben a sokk hatása alatt kifizette a jegyeket a göndörnek, aki nyilván nagyot kaszálva a töredékét odaadta elöl a kalauznőnek jegyekre.
Ezt már szinte nem is érzékeltem, csak ültem ott, és folyt a könnyem, ilyen rossz emberekkel még soha nem találkoztunk. Ha a buszállomásra vittek volna egyből, már félúton lettünk volna, csak persze ott a jegypénztár miatt esélye sem lett volna trükközni a jegy árával. Hevertünk megsemmisülve hátul, a kedves kalauz nő hozott nekem zsepit, a kínai utasok csak lopva mertek ránk hátranézegetni.

Aztán hirtelen a kedves férfi hátrajött egy mobillal, aminek a másik végén egy angolul beszélő nő volt. Mondta, hogy már elmagyarázták neki, hogy mi a baj, de tisztázzuk még egyszer, aztán megpróbál segíteni. Sírástól fojtott hangon, de összeszedtem mindent, amit tudnia kellett, azt mondta, majd visszahív, letettük. Fél-egy óra múlt el, minket evett az ideg, mert hegyek között voltunk, és nem volt térerő.

Végül hívott a nő, mondta, hogy a bátyja (a kedves pasi)segít kivitelezni, a következőt kell csinálni: leszállunk Xiamennél (ahol pár napja voltunk), eltaxizunk a vonatállomásra, ahonnan gyakran jár vonat Fuzhouba, probléma megoldva. Nem győztem eléggé hálálkodni, pedig még alig fogtam fel, hogy mi is történik.

Megint csak félóra múlva, lekanyarodtunk az autópályáról, az utasok nézték, hogy mi a franc van, nem a jó irányba megy a busz. Két perc múlva megálltunk, és előlről kiabáltak meg mutogattak, hogy menjünk. Leszálltunk, a cuccainkat két-három utas betuszkolta egy autóba, a kalauznő kifizette a sofőrt, a kedves pasi elmagyarázta neki, hogy hova vigyen miket, a kezembe nyomott egy lapot egy kínai szöveggel, majd mindenki, mintha mi sem történt volna, felszállt a buszra. Alig tudtam elkapni a kedves pasi tekintetét, hogy mosolyogva – meg persze zokogva – megköszönjem a segítségét.

Sokkomban egy puszit dobtam neki, ő alig-alig nézett rám, szemmel láthatóan még mindig fel volt indulva, hogy hogyan kihasználtak minket. Nem találkoztam még önzetlenebb vadidegennel, mindig emlékezni fogok az arcára.

Egyértelmű volt, hogy a gonoszsággal meg tudtam küzdeni, de ez a színtiszta, önzetlen jóság, amit a buszon attól a pár embertől kaptunk, az kikészített. Nem nagyon tudtam felfogni ami történt, az mindenesetre biztos. A vonatállomásra érve már összeszedtem magam annyira, hogy ne rázzon a sírás, de sajnos itt még nem ért véget a kálváriánk.

A jegypénztárban a betuszkolt kínai levél hatására kerítettek egy angolul beszélő lányt, aki elmagyarázta, hogy már nincs hely azon a vonaton, amivel el tudnánk érni a fuzhoui csatlakozást, de várjunk, amíg felhívja a kollégáját, hogy elintézze nekünk, hogy mégis felszállhassunk a vonatra. A kínai pályaudvarokon egész addig kell a váróteremben maradni, amíg be nem gördül a vonat a vágányra. Ekkor engednek csak át a kapukon, hogy felszállhass.

Végül a jegyes lány elkísért bennünket a beengedést felügyelő lányhoz, és elmagyarázta neki a szituációt, az meg beleegyezően bólintott. Egy órát kellett várnunk a vonatunkra, amire tényleg gond nélkül felengedtek. Innentől már semmi gond nem volt, - aznap először - ettünk egy instant tésztalevest, megöleltük egymást, végül pedig bőven elértük a pekingi csatlakozásunk.
Én aznap ugyan már nem szólaltam meg többet, de Marci megfogadta, hogy Kína hátralevő részében minden jegyet előre megveszünk, minden szállást előre lefoglalunk, mindig kérünk pick up-ot a hosteltől és soha, de soha nem szállunk be riksába, csak méteres taxiba.

Mondtam, hogy fentről le.

Másnap tűrhetően korán kelve elindultunk Taclobanba. Ez egy tündéri triciklissel kezdődött és egy hosszú buszozással folytatódott. Ezt a buszutat mindketten végigrettegtük, ugyanis a teljesen őrült buszsofőr és két haverja – akiknek a buszon betöltött funkciója végig kérdéses maradt – autóversenyt játszottak a jóindulattal mondjuk kétsáv szélesnek nevezhető úton.

Falvakon süvítettünk át, az út mentén játszó kisgyerekeket dudáltunk le az árokba, hol vizzel-hol porral borítottuk be a falusiakat. Minden alkalommal, amikor leelőztünk egy járművet, hangos üdvrivalgást csaptak, amikor pedig buszt sikerült lehagynunk, akkor hátrarohantak mutogatni a másik sofőrnek.

Akárhányszor meg kellett állnunk letenni vagy felvenni egy utast, aggódva kémleltek ki az ablakon, hogy ellenségünk utolér-e bennünk az utasokra elvesztegetett idő alatt. Egy rémálom volt az út, mindenki két kézzel kapaszkodott, több nő imádkozott is. Én megpróbáltam aludni, Marci meg kényszeresen nézte az utat, mikor sodrunk el egy kisgyereket.

Végül lelkileg igen ziláltan, de épségben megérkeztünk Taclobanba, amiről mindent elmond, hogy a legérdekesebb hely még talán a fentebbi műanyag biszbaszbolt volt. A hotelünk ingyen reggelivel csábított bennünket, úgyhogy kivettünk egy tűrhető szobát, és a kötelező gyorsétterem után nekiálltunk sorozatokat nézni. Íme a reggeli, félreértés ne essék, csak az egyik volt ingyen:

Másnap vasárnap lévén szinte minden zárva volt, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy levágassuk Marci haját, és kidzsipnizzünk a reptérre. Itt egy szolid három órát üldögéltünk a váróteremben, néztük az odakint zuhogó esőt, és reménykedtünk, hogy fel fog szállni a gép az időjárás ellenére is.

Nem volt gond, időre érkeztünk Cebuba, ahol egy taxisofőr teljes döbbenetünkre a lehető legnagyobb természetességgel bekapcsolta a taxiórát, mikor beszálltunk az autóba. Cebu a drága szállásairől ismert,  mi a neten foglaltunk egy emberi árút előre, ami megérkezve nem bizonyult jó döntésnek. Az undorító közös fürdő csak tetőzte a kiújult torokfájásom miatti elkeseredésemet, és a laoszi után elérkezett egy újabb lokális, könnyes mélypont.

Másnap aztán minden rendbe jött, mintegy két órás keresgélés után leadtunk az útlevelünk a kínai nagykövetségen egy kéthónapos vízumigényléssel, és a kikötőbe taxiztunk hajót fogni Boholra. A fedélzeten valamiért emeletes ágyak sorakoztak, egy ilyenen néztünk filmet, hogy elüssük az ötórás utat. Az előrelátón a szárazföldön betárazott nyalókákból csak egyikőnknek jutott, Marci szájából ugyanis annyira igyekezett kivenni egy kisfiú, hogy az enyémet nekiadtuk. Innentől folyamatosan ömlött a nyál a szájából, folyt ki patakban a nyalóka mellett-alatt-felett, végig a kezén, a ruháján, anyukája reménytelen harcot űzött egy törülközővel, úgy látszik, a nyalókázást is tanulni kell. Mindenesetre nagyon aranyos volt.

Cebuban kivettünk egy olyan nagy szobát, hogy cigánykerekezni lehetett volna benne, ha tudnánk. Rájöttem, hogy tágas szobában sokkal jobb érzés aludni, más fejlemény nem volt. Másnap el is hajóztunk Camiguin szigetére egy icipici komppal, ahol egy hét óta először láttunk nyugatiakat az ötvenes szexturistákon kívül: egy izraeli, alter, szörfös, beachboy testvérpár személyében. A külső azonosítójegyeik alapján ausztrálnak kellett volna lenniük, tovább kell tökéletesítenem a külföldi-meghatározóm.

Velük egységfrontot alkotva körülbelül húsz vércséből kiválaszotttunk egy szerencsést, aki elvitt minket rozsdás dzsipnijén a szállásokhoz, ahol némi hezitálás után kiválasztottunk egy tengerparti házikót 4000 Ft-ért. A srácok tisztázták velünk, hogy Ozora Magyarország (egyre inkább azt érzem egyébként, hogy Magyarország Ozora) beköltöztek a szomszédunkba, mindenki elvonult a maga verandájára, és hallgatta csendben a tengert. Öt napja először pihentünk igazán, olyan volt, mintha végre hétvége volna egy szarabb hét után.

Cápali és Cápeti után nekivágtunk nagy odüsszeiánknak Donsoltól Taclobanig. Ez nyilván senkinek nem mond semmit otthon, a lényeg, hogy eléggé északról igyekeztünk délnek. Fentről-le, így még érthetőbb, Baranyai tanár úr meg – egyetlen és örök földrajz tanárom – beírt nekem egy egyest a képzeletemben, esetleg levelet fontolgat a szüleimnek az esedékes bukásról.

De az már rég volt, Baranyai tanár úr alakja is fakul, nem úgy mint ez a rövidke kis út, ami igen éles, és még egy darabig mindkettőnk szorongani fog, ha eszünkbe jut. Bizonyára megszépül idővel, és a következő vizsgaidőszakomban arról fogok álmodozni a Szabó Ervinben, hogy bőrig ázva egy dzsipniben kucorgok húsz másikkal meg két kukorékoló kakassal a Fülöp-szigetek belsejében, de most még friss az élmény, és gyerekek, nagyon rossz volt.

Szóval úgy kezdődött, hogy Donsolból eldzsipniztünk háromszoros áron egy fontos útelágazásig, ahol feldobáltak minket egy ütött-kopott buszra, amivel elszáguldottunk egy kicsit nagyobb porfészekbe, mint az előző. Itt három másodperc alatt találtunk egy dzsipnit a faluig - de lehet, hogy megkockáztatok egy kisvárost -, ahonnan hajó jár a Fülöp-szigetek legszegényebb szigetének Allen városába.

A dzsipniből kiszállva azon nyomban betuszkoltak egy riksába a cuccainkkal együtt, és lévén, hogy zuhogott az eső, nem is tiltakoztunk, keresi fel-alá a halál a kikötőt. A riksás is hasonlóan gondolkodhatott, nem is kereste halálra magát, egész pontosan ötven métert motorozott velünk, hogy az első sarkon lefordulva mosolyogva kitegyen, nesztek, kikötő.

Ilyenkor az embernek minden önuralmára szüksége van, hogy ne kezdje el fojtogatni a vigyorgó barmot - miközben persze magára haragszik, hogy palira vették-, de rendszerint ellenáll a kísértésnek, mogorván fizet, mond egy csúnya mondatot, és lelép a helyszínről. Mi is berohantunk a kikötő épületébe, illetve berohantunk volna, ha beenged a két kishölgy. De nem engedtek be – monszuneső, négy táska -, hanem előbb elgyalogoltattak az épület másik oldalánál lévő jegypénztárhoz, hogy a körülbelül 50 Ft-nyi „terminál díjat” befizessük.

Itt még nem volt vége az állomáska fenntartásához elengedhetetlen munkatársak sorának, itt következett ugyanis a biztonsági őr. A hivatását komolyan vevő biztonsági őr mind a négy táskánkat szakmai botjával alaposan és kíméletlenül kutatta át mielőtt beengedett volna az akkorra már mennyországnak tűnő koszos váróterembe. Amikor az egyik táska hátában fekvő könyvkupacról halálos komolysággal megkérdezte, hogy „guidebooks?”, akkor már centire voltunk a „nem, bazd meg, balta”-tól, de hősiesen csak annyit mondtunk halkan, „yes”.

Bent aztán hiába kerestünk jegypénztárt, sehol semmi. Előbbi jóbarátunk csak azt hajtogatta, hogy üljünk, mert még van egy óránk az indulásig, egy rosszarcú, valamiért ronda overált viselő férfi megpróbált ránk tukmálni két jegyet egy két óra múlva induló hajóra, ami nem is Allenbe vitt, senki nem beszélt angolul (eddig mindenki mindig mindenhol beszélt angolul!), senki nem tudott semmit, kint ömlött még mindig, vészesen közeledett a délután öt, és mindenki tökéletesen érdektelen volt a problémánk iránt.

Utoljára Indiában éreztem magam ennyire ignorálva, ennyi rosszindulattal körülvéve, ennyire kiröhögve, kezdtemvalóban kiakadni, amikor a biztonségi őr úgy mellékesen odavetette, hogy „You go Allen? Loading, 2 minutes.”. Összekapkodtuk a cuccunk és rohantunk ki az ajtón, kétségbeesve keresve a hajónkat. Nagyon durván esett, bokáig állt a víz, alig láttunk valamit, rohantunk egy találom irányba, én immáron flip-flop nélkül, az lecsusszant út közben.
Végül megtaláltuk a hajónk, vettünk két szétázott jegyet, és a kocsikat, kisteherautókat kerülgetve megkerestük az utastermet. Itt tíz étlen óra után ettünk egy csipszet, és megtépázva ültünk végig két órát néma csendben a háborgó tengeren hánykolódó kompon.

Allenből még tovább kellett jutnunk aznap Calbayogig. Egy sikertelen minibuszos kísérlet után elriksáztunk a buszállomásra, ahol bepréseltük magunk egy dzsipnibe az addig viszonylag száraz útitársaink rendkívüli örömére. Még olyan három óra zötyi után aztán megérkeztünk, és egy pár perces triciklizést letudva már a hotelszobánkra alkudtunk. Éhségünket persze kizárólag gyorsétteremmel lehetett enyhíteni, be is tértünk kettőbe is, biztos, ami biztos.

Aztán már csak aludtunk mélyen.

napi átlagos költés: 8848 Ft

Laosz legyőzte Mianmart, itt kevesebb, mint kilencezer Ft-t költöttünk átlagosan naponta. Nem teljesen igaz ez így, mert gyakorlatilag semmit nem csináltunk. A rengeteg turista miatt a laoszi programok (trekking, kajakozás) annyira drágák, ahhoz képest, hogy mit nyújtanak a pénzért cserébe, mi nem sok mindent csináltunk. Szerencsétlenségünkre Laoszban ért minket az út egészségügyi mélypontja, és itt ragadtunk a reális két hét helyett huszonöt napra. A betegen tévét bambulás nem sok pénzt igényel, úgyhogy ez húzta le az átlagot.

Ha Laoszt nem is szerettük olyan nagyon, a szállásokról csupa jót tudok csak mondani. Az eddigi legjobb ár érték arányú moteleiben voltunk, ahol alapvető a tisztaság, a meleg víz, a törülköző és gyakran a wifi is. Mindez kevesebb, mint kétezer Ft-ért. Vientienbe foglaljatok előre, ha szezonban jöttök, a máshova felesleges.

Az étkezésről már panaszkodtunk eleget... A négyezer Ft-os napi átlagért sok jó bagettszendvics, sok közepesen rossz európai menüvel szolgáló étterem és rengeteg kiábrándító laoszi étel („noodle soup 100 Ft, zöldséges rizs 100 Ft) jár. Az egyik fénypont a főtt kukorica 50 Ft-ért, aminél finomabbat soha életünkben nem ettünk (na jó, Bangkokban), a másik a félig nyers, előre felvágva árult mangó 25 Ft-ért. A sör olcsó, átlagos.

A közlekedés északon drága és kényelmesebb a sok turista miatt, délen olcsóbb és szegényesebb, ide jóval kevesebben jönnek. A motorbérlés  (link) olcsó, mi ajánljuk. Északon csak be kell ugrani egy utazási irodába, és öt perc múlva a kezedben a jegy, délen vagy magadnak intézed, vagy a hotel segít.

A városnézés kevesebb, mint 500 Ft volt naponta, ez jóval több lehetne, ha felháborító (nem sok pénz, csak DK-Ázsiával összehasonlítva) összegért kajakoztunk vagy túráztunk volna. A szauna (250 Ft, nincs időlimit, masszázs után ingyenes) és a masszázs (1000 Ft/óra) nagyon olcsó, és ahol mi próbáltuk, ott remek volt. Nekünk a tubing is kimaradt a betegség miatt, de az nem drága, és mindenki ajánlja.

Az internetre viszonylag keveset költöttünk (100 Ft naponta), mert általában volt wifi a szobánkban vagy a lobbiban. Városonként változó, hogy mennyi az internet, óránként 200-tól 500 Ft-ig variál.

Vásárolni sem vásároltunk sokat, napi 500 Ft igazán nem sok. A luang prabangi éjszakai piacot leszámítva nem is nagyon van mit a hegyi szőtteseken kívül.

Az utazás majd öt hónapjának egyik legdurvább élménye az Inle tótól Chaung Tha tengerpartjáig megtett utunk. Harminc óra konstans utazás egy pick-uppal, három busszal, két taxival, két motortaxival és a tetejébe egy őrült amerikaival.Az első nap délben a tenger iránti vágytól megerősödve és elszántan szereztünk egy pick-upot, és a többi utasra várva (addig nem indultok el, míg a sofőrnek meg nem éri) megettük a következő harminc óra utolsó ételnek könnyek nélkül nevezhető ebédjét, egy avokádó salátát.

A pick-uppal egy kereszteződésig kellett eljutnunk, itt kellett leinteni a Yangonba tartó buszunkat. Mintegy órás késés után meg is érkezett a drága, felnyomultunk rá vagy tízen turisták. A mi helyünkkel (a legutolsó sorban hátul) első ránézésre nem stimmelt valami, a busz egész feneke tele volt pakolva dobozokkal. Az ijedt burmai intéző srác állította, hogy jön egy másik busz is emögött, és azon van a mi ülésünk, de ennél minket már keményebb és paranoidabb fából faragtak.

Újdonsült lengyel barátaink hangos támogatását élvezve egy tapodtat nem mozdoltunk két - angolul nem beszélő, tehát elégharcképtelen - kínaiaktól einstandolt székünkről, csak ha kézenfogva vezetnek az ülésünkig. Végül győztünk, és az egyik srác fájdalmas arccal, de szerzett Marcival egy buszt két szabad hellyel.
A "szerpentiten föld- illetve kőúton lefelé" nem a legjobb típusa  a buszozásnak, a burmaiak mellettünk feltváltva hányták tele az előre kikészített nejlonzacskókat, Marci is igen rosszult lett. A mellettünk az anyukája ölében ülő kisgyerek természetesen Marcit választotta ki és hányta telibe két kanyar között, az én székemről pedig kiderült, hogy az egyetlen, amit nem lehet hátradönteni a buszon. Ez cseppet sem hatotta meg az előttem ülő thai nőt, aki csontig hátratolta a sajátját gyakorlatilag minden lábteremet eliminálva.

Az éjszakánk rödiden tehát: durva légkondi hideg, iszonyatos zötykölődés, folyamatos kanyargás, hányás szag, kifacsart testhelyzet, öklendezéshangok és a kétóránkénti teamegállók.

Reggel pont úgy értünk be a buszállomásra, hogy hajszálra, de elérhetjük a napi egyetlen direkt buszt a tengerpartra. Mint egy ötperces kutakodás után azonban kiderült, hogy Yangonban két rohadt nagy buszpályaudvar is van, de nemes egyszerűséggel mindkettőt ugyanúgy emlegetik. Lényeg a lényeg, a mi buszunk a másikról megy. Ment.

Lenyelve a kérdést, hogy ezt miért nem tudta megmondani az előző vagy a telefonon foglalt tengerparti hotelünk vagy az utazási irodás, akitől a buszjegyet vettük, kerestünk egy taxit, akivel háromnegyedórát utazva eljutottunk a következő buszunkig. Ez ugyan nem a tengerig ment, csak az irányába, de másnapig nem akartunk várni.

Az útlevelünk és a vízumunk három (!) fénymásolatával lehetett csak jegyet venni, a fénymásolóban találkoztunk Teddel, a nem teljesen komplett és kicsit ijesztő amerikaival. Ted 65 éves, az apja állítólag CIA ügynök, ő viszont tengerész volt. Nagyon fiatalon hajótörést szenvedett, azóta nyugdíjas. A nyugdíja nem elegendő rá, hogy otthon éljen, de Ázsiában jól kijön belőle. 30 éve úton van, szinte mindenhol járt már. Előszeretettel fikázta Magyarországot, állítása szerint egyetlenegy ország van a világon, ahol nagyobb szívás élni, mint Mianmarban, és ez mi otthonunk.

Érdekes történetei voltak, de tele volt magánnyal és keserűséggel, ontotta magából a panaszt és a haragot, úgyhogy egy idő után Marciférfi beszüntette a kommunikációt, és rám hagyta a szituáció kezelését. Én azonban a sok nyavalyás angol akcentus után annyira élveztem az amerikai angolt, hogy nem okozott gondot beszélgetni még az ázsiai kikötőkről sem. Ő is a tengerpartra igyekszik, tudtuk meg, és lettünk egy csapásra még fáradtabbak.

A yangoni buszra már nem volt ülőhely, úgyhogy úgynevezett sámlijegyet vettünk. Ázsiában a maximális helykihasználás érdekében a buszon az ülések közti kis sávot is értékesítik: kis műanyag sámlit kapsz, ezen ülsz egész úton. Öt óra utazás után a fenekünket hátrahagyva megérkeztünk egy porfészekbe, Patheinbe, ahol kiderült, hogy Mianmarban még a porfészkeknek is két buszállomása van, úgyhogy két hiénával való véres alkudozás után elmotortaxiztunk a másikba.

Itt körülbelül két és fél órát vártunk a „minibuszunkra”, ami ismeretlen okból másfél órát késett. Az LP szerint megfontolandó a partig a taxi, mert ezek a járművek - idézem - őrülten kényelmetlenek. Azonban egyrészt a taxi lealkudhatatlannak bizonyult, másrészt azt gondoltuk, ezen már nem múlik, csak két óra az út. 
Ez volt közös életünk egyik legnagyobb hibája.

A busz tetejére még egy busznyi magasságú csomaghalmot pakoltak fel (a bútortól a táskákig), komolyan félő volt, hogy a tető egyszer csak beszakad. A nagyobb gáz azonban belül fogadott: képzeljetek egy el bkv-buszt, amit hosszirányban összenyomtak az ülések közti teret minimálisra csökkentve. Ezután a padlót – a teljes lábtérrel együtt – feltöltötték rizses zsákokkal, és feltereltek mindannyiunk. A helyjegyünknek megfelelően (!) bepréseltük magunk a zsákokra: én csak úgy fértem be a helyemre, az ablak mellé, hogy levettem a cipőm: így elég kicsire össze tudtam kuporodni, hogy beférjek. Miután mindannyian - három skót, egy japán, két izraeli és mi - behajtogattuk magunkat a helyünkre, elindultunk egy annyira rossz, egy autó széles betonúton, hogy a busz sokszor inkább az omladozó beton mellett kitaposott földúton ment.

Három órát kanyarogtunk felfelé az ex-dzsungelben. A megdöbbentő méretű erdőirtás mindkettőnket sokkolt: ezeknél a tarkopasz domboknál lehangolóbb tájat nem láttunk még az utunk során.

Este hat körül érkeztünk meg „Chaung tha beach”-re, ahol konstatáltuk, hogy a mianmari nemzeti ünnepi tömeg miatt kicsit sem alkuképes a szobánk ára, úgyhogy kivettük ötezer Ft-ért és egy jó forró tengeri herkentyű leves után bezuhantunk az ágyba.

Ugyan megígérte, hogy értünk jön, Paul nem jelent meg időben, úgyhogy egy kínai boltos bácsikából némi esetlenkedés után kiszedtem, hogy merre van a vonatállomás, és elindultunk magunk. Marci „úgyis ugyanolyan minden osztály” felkiáltással a fogához verte a garast, és a legolcsóbb jegyet vettük Mandalayig.

A vonat még a Máv ismeretében is félelmetesen lassan közlekedik, ráadásul nem teljesen vonatszerűen. Hans mondta, hogy még soha nem látott ilyet, és olyan volt, mintha hajón ülnének, de ők Németországból jöttek, gondoltuk magunkban, mi pedig a Máv és BKV hazájából, láttunk mi már karón varjút. Aztán mikor a fapadon üldögélve két kézzel kapaszkodtunk, mert a kocsi néha annyira kilengett oldalra, hogy attól féltünk felborul, akkor már elhittük, hogy valami nincs rendben. A burmaiak mosolyogtak rajtunk, csak néha siklik ki, mondta az egyik.

Az egész vonatozás célja tulajdonképpen a Gokteik Viadukt volt. Ezen a Gokteik szakadékon átívelő kb. 100 méter magas fém-faszerkezeten, ha ez egyáltalán lehetséges, még lassabban gurultunk át. Szépséges kilátás, ámulat és halk aggodalom. K. tanácsára lepattantunk Pylin-U-Lwinben, hogy hat óra helyett két és fél alatt eljussunk Mandalayba pick-up-pal. Egy nagyon dagi, öblös hangú, szimpi pasassal és tizenakárhány burmaival bezsúfolódtunk a platóra, és öt perc múlva már száguldottunk a város felé.

Hosszasan vitatkoztunk, hogy a pacák angol vagy amerikai angolt beszél-e (a magyar nyelv egyetlen, de fontos előnye, hogy bárhol bármikor bármikor bármit meg tudsz beszélni), végül fogadtunk egy masszírozásban. A teamegállóban aztán kiderült: se nem angol, se nem amerikai, merthogy a lelkem egy német postás, Karl, aki épp az egy hónapos szabadságát élvezi, és azért van Burmában, mert már minden más ázsiai országban járt. Azóta sem tudom, hogy azon döbbenjek meg jobban, hogy a német postás vígan utazgat a világban a fizetéséből vagy hogy messze szebben beszél angolul, mint a turisták, akikkel eddig találkoztunk és nem mellesleg mi.

Karl másnap indult Baganba egy hajóval, ami ugyan 16 órás utat ígért, de megfizethető volt, úgyhogy úgy döntöttünk, vele tartunk. Úgyis imádunk hajnalban kelni. Reggel ötkor már megvettük a jegyünk, és műanyag székekért harcoltunk a meglepően sok turistával a fedélzeten. Úgy három óra elteltével kialakult a rend: az egyik oldalon ültek a szociális és kedves németek és franciák, középen két látványosan szingli lengyel lány talált egymásra két középkorú angollal, a másik oldalon pedig az antiszociális franciák, németek és lengyelek tömörültek. Egy svéd srác hosszan, de sikertelenül próbált beilleszkedni itt is, ott is, végül feladta, és zenét hallgatott.

Mi az út első percétől kezdve éreztük, hogy ez valahogy nem a mi hajónk. Valószínűleg a világ legundokabb francia párja ült mellettünk, akiket hiába kértem meg szépen kétszer, hogy nekem mindegy, milyen irányba, de egy székkel üljenek arrébb, képtelenek voltak rá, ezért Marcival teljes húsz órát egy széken osztozva töltöttünk. A másik oldalunkon két nagyon aranyos, leszedált német fiú ült melegítőgatyában, akik az egész út alatt összesen ha tíz szót szóltak. Előttünk egy lengyel pár, aki folyton eltűnt órákra, de sportot űztek belőle, hogy mindig pont akkor jöjjenek vissza, mikor rászántam magam és bemásztam az üresen maradt székükbe.

Köd volt és alacsony vízállás, úgyhogy összesen húsz órát töltöttünk azon a nyavalyás hajón, felváltva a székben ülve és a táskákon fekve. Már tegnap reggel óta utaztunk, az agyunk le volt zsibbadva, teljes érdektelenséggel szemléltük a hajót minden megállóban megrohamozó árusokat. Valószínűleg látszott, hogy nem vagyunk teljesen magunknál, mert minket módszeresen nem maceráltak semmivel, pedig a rasztás német srác ezerszer is elmondhatta, hogy nem akar sem bananát, sem selyemsálat, az sem volt elég.

Este fél tíz körül megérkeztünk Baganba, ahol mindenki megrohamozta a tömegközlekedés gyanánt szolgáló lovaskocsikat, és elvágtatott a neki szimpatikus hotelbe. Ahol aztán mindenkivel közölték, hogy tele vannak. Félórán belül a városka tele volt össze-vissza köröző, aggódó arcú turistákat szállító lovaskocsikkal. Még félóra elteltével mindenki túl volt minden létező szálláshelyen, és mindenki kivett egy kétszer olyan drága szobát, mint szokott. Kivéve minket, egy francia párt, egy kanadai nőt és a svéd srácot. Egy ideig vívódtunk, aztán Marcinak elege lévén a napból meghozta a döntést: lovaskocsizzunk mind el a közeli településre, a rohadt életbe. Megígértük a riadt franciáknak, hogy ha túl drága nekik a szoba, akkor majd négyen együtt vesszük ki pótággyal, és hatan két kocsin két lóval nekivágtunk a tizenkét kilométernek a dermesztő hidegben. Én minden teljesítőképességem szélén táncolva a kanadai francia festőnőben tartottam a lelket egész odaúton, Marci csak ült csendben, néha mondott empatikusan egy francia szót a nőnek, néha a kocsis lovat biztató, perverz hangját utánozta a lónak.

Éjfél körül két teljes nap utazás után végre lezuhanyoztunk és pihe-puha ágyba dőltünk, hogy másnap a franciákkal felezve visszataxizzunk a központba a frissen lefoglalt lepukkant hotelszobánkért.

Az előzetes képem – nyilván csak filmek és fotók alapján - az indiai vonatokról nem volt valami fényes: zsúfolásig tömött, ócska szerelvények integető tömeggel a tetejükön. És igaz, ami igaz, nem egyszer láttunk már ilyet. Általában véve azonban ez csak egy kis szelete a vasúttortának, én meg lennék elégedve, ha így lehetne otthon vonatozni.
Az indiai vasút 157 éves múltra tekint vissza, és - a 2009-es adat szerint - több, mint hét milliárd embert szállít egy évben.

A MÁV a két osztályával nem igazán teszi lehetővé, hogy mindenki a pénztárcájának és az igényeinek megfelelően utazzon. Nem így az indiai vasút: hat különböző színvonalú (és árú) osztályon utazhatsz.

A legrosszabb és persze legolcsóbb osztály az „unreserved class”. Ide nem kell előre foglalni, ennek következtében nem ritka (de nem is szükségszerű) a tömegnyomor. Ezt látni a filmekben: rácsos ablakok, fürtökben lógó emberek. Ijesztően olcsó.

A következő szint a „second class (chair car)”: hasonló az „unreserved”-hez, csak ide foglalni kell előre, így nincs préselődés.

A „sleeper class” a legalacsonyabb színvonalú alvókocsi. A folyosó két térre oszlik: mindkét oldalán több szintes ágyak vannak (egyik oldalon 2 szint, másik oldalon 2x3 szint). A középsőt nappal felhajthatod, hogy a legalsón mindenki elférjen ülve. Két percenként megjelenik valaki, aki valamilyen ételt-italt árul kiabálva.

Aztán vannak a légkondicionált alvókocsik.
A harmadosztály („ac tier third class”) lényegében egy légkondis sleeper, ahol már függönnyel leválasztott térben vannak az ágyak  (maximum 6) és mindegyikhez jár tiszta lepedő, takaró, párna. A kocsi végében van egy kis mosdó, ahol lehet cicamosdani, fogat mosni. Mi ezen szoktunk utazni, soha nem volt semmi problémánk.

A másod- és elsőosztályon („ac tier second class” és „ac tier first class”) már maximum csak négyen vagytok egy fülkében, a fekvőhelyek kétszintesek. A másodosztály nekünk nem adott sok pluszt a harmadosztályhoz képest, le is szoktunk róla gyorsan.

Elsőhöz még nem volt szerencsénk. Ha valakinek volt, meséljen.

A jegy árát megteendő kilométer alapján számolják, és persze nagyban függ az osztálytól. Az indiai a legolcsóbb vasutak egyike. Olcsóbb, mint otthon. Példaként egy tipikus indiai vonatút: Bombay-Goa éjszakai expressz (600 km, 12 óra, 3 osztály) 11125 Ft kettőnknek.

Ha a pénz számít, a sleeper egy éjszakára, tizenakárhány órákra tolerálható. Ha anyagilag nem vagy annyira kötve, szerintünk megéri a harmadosztály: a légkondi kellemes, a lepedő sokat dob a tisztaságérzeteden, nem árulnak ételt 3 percenként, az utastársak általában barátságos és intelligens, tanult indiaiak: mi sokszor beszélgettünk jót, és van egy pár névjegykártyánk is – még nem ötlöttük miért keresnénk meg valaha is a kikötőtervező mérnököt, de ki tudja.

A kocsik és az ülések egyértelműen számozottak, ezzel soha nem lesz gondod. Volt olyan vonat, ahol minden kocsi ajtajára fel volt ragasztva a kinyomtatott név szerinti utaslista. A kalauznak van egy papírja, amin rajta van, hogy pontosan melyik helyre ki (név, nem, kor) fog felszállni milyen megállóban (sleeper-re ez nem vonatkozik), úgyhogy a felszállás után nem sokkal mindig megjelenik, ellenőrzi a jegyed és az útlevelet, majd soha többé nem látod. Nincs állandó „újfelszállókmenetjegyeitkérem”.

Wc-ből általában kétféle van (legalábbis a harmadosztályon), indiai (link) és európai, kinek mi a vágya. Mi csak az utóbbiban voltunk, ez egy vonat toalettjéhez képest teljesen rendben volt, lányszemmel is. Én, aki rettegek a MÁV wc-ktől, itt könnyebb szívvel indulok el pisilni.

A vonaton van egy nagy konyha, ahol reggelit, ebédet, vacsorát főznek - nem is rosszat. Ha előre megrendeled, adott időben megjelenik a pincér az ételeddel. Legutóbbi utunkon hajnalban felszállván rendeltünk reggelit és ebédet: kemény hétszázötven Forintba fájt mindkettőnknek kétszer jóllakni. Emellett folyamatosan járnak fel-alá a folyosón a legkülönbözőbb dolgokat áruló indiaiak: vehetsz snack-eket, rágcsát, hűtött üdítőt, teát, kávét, még főételt és desszertet is.

Tekintve, hogy az egész ország vonattal közlekedik, a jegyeket jó előre érdemes megvenni. Hogy mennyire előre, az a szakasz terheltségétől és az időzítéstől függ. Goa vagy Mumbai úticéllal vagy nemzeti ünnepekkor legyetek észnél.

A jegyeket 1995 (!) óta meg tudod venni az interneten, kapsz e-mailben egy e-ticket-et, kinyomtatod, ez igazolvánnyal már elegendő. A jegyedet 24 órával az út előtt egy minimális összeg fejében lemondhatod, a pénzt visszautalják a számládra. (Hallod, te Máv?)

A vasúttársaság saját honlapja borzalmas. Minden épeszű turista a cleartrip.com-t használja: remek oldal egyszerű kezelőfelülettel, korrekt kezelési költséggel. Ha nincs jegy a vonatodra, akkor várólistára kerülsz: ha valaki lemondja a jegyét, még kaphatsz jegyet. Érdemes az utolsó percig várni, általában ilyenkor mondják le a legtöbben. (Kerülhetsz RAC listára is, ilyenkor nincs helyed, de felszállhatsz a vonatra. Ha valaki nem száll fel a helyére, a kalauz odaültet.) Csak csodálni tudjuk ezt a hatékony helykihasználást.

A helyi utazási irodákban is vesznek neked jegyet - gyakran kétszeres áron. Ha elfogyott a hely a kívánt vonatra, akkor érdemes velük próbálkozni: gyakran előre lefoglalnak helyeket, hogy később borsos áron eladják a megszorult turistának.

És még valami: a vonatok irreálisan hosszúak. Végtelen hosszú ideig gurulnak be a pályaudvarra, és ha elöl állsz, egyszerűen nem látod, hol érnek véget. Fogadjunk, hogy senki nem bírja végignézni a videón, míg begurul a vonat!

Itt részletesebben.

És ha részletesebben érdekel: katt ide.

Sajnos még nem lehet a blogra térképet ágyazni, de ami késik, nem múlik.

Addig is itt egy kép és egy link is, ha kutakodnál.