madein

Másnap tűrhetően korán kelve elindultunk Taclobanba. Ez egy tündéri triciklissel kezdődött és egy hosszú buszozással folytatódott. Ezt a buszutat mindketten végigrettegtük, ugyanis a teljesen őrült buszsofőr és két haverja – akiknek a buszon betöltött funkciója végig kérdéses maradt – autóversenyt játszottak a jóindulattal mondjuk kétsáv szélesnek nevezhető úton.

Falvakon süvítettünk át, az út mentén játszó kisgyerekeket dudáltunk le az árokba, hol vizzel-hol porral borítottuk be a falusiakat. Minden alkalommal, amikor leelőztünk egy járművet, hangos üdvrivalgást csaptak, amikor pedig buszt sikerült lehagynunk, akkor hátrarohantak mutogatni a másik sofőrnek.

Akárhányszor meg kellett állnunk letenni vagy felvenni egy utast, aggódva kémleltek ki az ablakon, hogy ellenségünk utolér-e bennünk az utasokra elvesztegetett idő alatt. Egy rémálom volt az út, mindenki két kézzel kapaszkodott, több nő imádkozott is. Én megpróbáltam aludni, Marci meg kényszeresen nézte az utat, mikor sodrunk el egy kisgyereket.

Végül lelkileg igen ziláltan, de épségben megérkeztünk Taclobanba, amiről mindent elmond, hogy a legérdekesebb hely még talán a fentebbi műanyag biszbaszbolt volt. A hotelünk ingyen reggelivel csábított bennünket, úgyhogy kivettünk egy tűrhető szobát, és a kötelező gyorsétterem után nekiálltunk sorozatokat nézni. Íme a reggeli, félreértés ne essék, csak az egyik volt ingyen:

Másnap vasárnap lévén szinte minden zárva volt, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy levágassuk Marci haját, és kidzsipnizzünk a reptérre. Itt egy szolid három órát üldögéltünk a váróteremben, néztük az odakint zuhogó esőt, és reménykedtünk, hogy fel fog szállni a gép az időjárás ellenére is.

Nem volt gond, időre érkeztünk Cebuba, ahol egy taxisofőr teljes döbbenetünkre a lehető legnagyobb természetességgel bekapcsolta a taxiórát, mikor beszálltunk az autóba. Cebu a drága szállásairől ismert,  mi a neten foglaltunk egy emberi árút előre, ami megérkezve nem bizonyult jó döntésnek. Az undorító közös fürdő csak tetőzte a kiújult torokfájásom miatti elkeseredésemet, és a laoszi után elérkezett egy újabb lokális, könnyes mélypont.

Másnap aztán minden rendbe jött, mintegy két órás keresgélés után leadtunk az útlevelünk a kínai nagykövetségen egy kéthónapos vízumigényléssel, és a kikötőbe taxiztunk hajót fogni Boholra. A fedélzeten valamiért emeletes ágyak sorakoztak, egy ilyenen néztünk filmet, hogy elüssük az ötórás utat. Az előrelátón a szárazföldön betárazott nyalókákból csak egyikőnknek jutott, Marci szájából ugyanis annyira igyekezett kivenni egy kisfiú, hogy az enyémet nekiadtuk. Innentől folyamatosan ömlött a nyál a szájából, folyt ki patakban a nyalóka mellett-alatt-felett, végig a kezén, a ruháján, anyukája reménytelen harcot űzött egy törülközővel, úgy látszik, a nyalókázást is tanulni kell. Mindenesetre nagyon aranyos volt.

Cebuban kivettünk egy olyan nagy szobát, hogy cigánykerekezni lehetett volna benne, ha tudnánk. Rájöttem, hogy tágas szobában sokkal jobb érzés aludni, más fejlemény nem volt. Másnap el is hajóztunk Camiguin szigetére egy icipici komppal, ahol egy hét óta először láttunk nyugatiakat az ötvenes szexturistákon kívül: egy izraeli, alter, szörfös, beachboy testvérpár személyében. A külső azonosítójegyeik alapján ausztrálnak kellett volna lenniük, tovább kell tökéletesítenem a külföldi-meghatározóm.

Velük egységfrontot alkotva körülbelül húsz vércséből kiválaszotttunk egy szerencsést, aki elvitt minket rozsdás dzsipnijén a szállásokhoz, ahol némi hezitálás után kiválasztottunk egy tengerparti házikót 4000 Ft-ért. A srácok tisztázták velünk, hogy Ozora Magyarország (egyre inkább azt érzem egyébként, hogy Magyarország Ozora) beköltöztek a szomszédunkba, mindenki elvonult a maga verandájára, és hallgatta csendben a tengert. Öt napja először pihentünk igazán, olyan volt, mintha végre hétvége volna egy szarabb hét után.