madein

Cápali és Cápeti után nekivágtunk nagy odüsszeiánknak Donsoltól Taclobanig. Ez nyilván senkinek nem mond semmit otthon, a lényeg, hogy eléggé északról igyekeztünk délnek. Fentről-le, így még érthetőbb, Baranyai tanár úr meg – egyetlen és örök földrajz tanárom – beírt nekem egy egyest a képzeletemben, esetleg levelet fontolgat a szüleimnek az esedékes bukásról.

De az már rég volt, Baranyai tanár úr alakja is fakul, nem úgy mint ez a rövidke kis út, ami igen éles, és még egy darabig mindkettőnk szorongani fog, ha eszünkbe jut. Bizonyára megszépül idővel, és a következő vizsgaidőszakomban arról fogok álmodozni a Szabó Ervinben, hogy bőrig ázva egy dzsipniben kucorgok húsz másikkal meg két kukorékoló kakassal a Fülöp-szigetek belsejében, de most még friss az élmény, és gyerekek, nagyon rossz volt.

Szóval úgy kezdődött, hogy Donsolból eldzsipniztünk háromszoros áron egy fontos útelágazásig, ahol feldobáltak minket egy ütött-kopott buszra, amivel elszáguldottunk egy kicsit nagyobb porfészekbe, mint az előző. Itt három másodperc alatt találtunk egy dzsipnit a faluig - de lehet, hogy megkockáztatok egy kisvárost -, ahonnan hajó jár a Fülöp-szigetek legszegényebb szigetének Allen városába.

A dzsipniből kiszállva azon nyomban betuszkoltak egy riksába a cuccainkkal együtt, és lévén, hogy zuhogott az eső, nem is tiltakoztunk, keresi fel-alá a halál a kikötőt. A riksás is hasonlóan gondolkodhatott, nem is kereste halálra magát, egész pontosan ötven métert motorozott velünk, hogy az első sarkon lefordulva mosolyogva kitegyen, nesztek, kikötő.

Ilyenkor az embernek minden önuralmára szüksége van, hogy ne kezdje el fojtogatni a vigyorgó barmot - miközben persze magára haragszik, hogy palira vették-, de rendszerint ellenáll a kísértésnek, mogorván fizet, mond egy csúnya mondatot, és lelép a helyszínről. Mi is berohantunk a kikötő épületébe, illetve berohantunk volna, ha beenged a két kishölgy. De nem engedtek be – monszuneső, négy táska -, hanem előbb elgyalogoltattak az épület másik oldalánál lévő jegypénztárhoz, hogy a körülbelül 50 Ft-nyi „terminál díjat” befizessük.

Itt még nem volt vége az állomáska fenntartásához elengedhetetlen munkatársak sorának, itt következett ugyanis a biztonsági őr. A hivatását komolyan vevő biztonsági őr mind a négy táskánkat szakmai botjával alaposan és kíméletlenül kutatta át mielőtt beengedett volna az akkorra már mennyországnak tűnő koszos váróterembe. Amikor az egyik táska hátában fekvő könyvkupacról halálos komolysággal megkérdezte, hogy „guidebooks?”, akkor már centire voltunk a „nem, bazd meg, balta”-tól, de hősiesen csak annyit mondtunk halkan, „yes”.

Bent aztán hiába kerestünk jegypénztárt, sehol semmi. Előbbi jóbarátunk csak azt hajtogatta, hogy üljünk, mert még van egy óránk az indulásig, egy rosszarcú, valamiért ronda overált viselő férfi megpróbált ránk tukmálni két jegyet egy két óra múlva induló hajóra, ami nem is Allenbe vitt, senki nem beszélt angolul (eddig mindenki mindig mindenhol beszélt angolul!), senki nem tudott semmit, kint ömlött még mindig, vészesen közeledett a délután öt, és mindenki tökéletesen érdektelen volt a problémánk iránt.

Utoljára Indiában éreztem magam ennyire ignorálva, ennyi rosszindulattal körülvéve, ennyire kiröhögve, kezdtemvalóban kiakadni, amikor a biztonségi őr úgy mellékesen odavetette, hogy „You go Allen? Loading, 2 minutes.”. Összekapkodtuk a cuccunk és rohantunk ki az ajtón, kétségbeesve keresve a hajónkat. Nagyon durván esett, bokáig állt a víz, alig láttunk valamit, rohantunk egy találom irányba, én immáron flip-flop nélkül, az lecsusszant út közben.
Végül megtaláltuk a hajónk, vettünk két szétázott jegyet, és a kocsikat, kisteherautókat kerülgetve megkerestük az utastermet. Itt tíz étlen óra után ettünk egy csipszet, és megtépázva ültünk végig két órát néma csendben a háborgó tengeren hánykolódó kompon.

Allenből még tovább kellett jutnunk aznap Calbayogig. Egy sikertelen minibuszos kísérlet után elriksáztunk a buszállomásra, ahol bepréseltük magunk egy dzsipnibe az addig viszonylag száraz útitársaink rendkívüli örömére. Még olyan három óra zötyi után aztán megérkeztünk, és egy pár perces triciklizést letudva már a hotelszobánkra alkudtunk. Éhségünket persze kizárólag gyorsétteremmel lehetett enyhíteni, be is tértünk kettőbe is, biztos, ami biztos.

Aztán már csak aludtunk mélyen.