Bármennyire is kényelmes kis életet alakítottunk ki Ko Lantán, kötött a repülőjegyünk Mianmarba, úgyhogy összeszedelőzködtünk, elköszöntünk Ádzsibótól (LINK), és elindultunk Bangkok felé. A Krabiig tartó úton megtaláltuk a thai populáció mogorva és megpuhíthatatlan egyedeit: minden undok embert eldugtak Thaiföld e „jelentéktelen” pontján. Tudtuk mi, hogy nincs olyan, hogy mindenki kedves egy országban, háhá.

Az apró kis kellemetlenkedéseket gyorsan feledtette a kedves család, akinek a kávézójába keveredtünk a buszra várva. Vasárnap lévén az esélytelenek nyugalmával ücsörögtünk az asztalunknál a NatGeo kétéves Kína különkiadását olvasgatva, dominózva, teázgatva.

Elnéztünk a közeli Tescoba is, ami ugyanolyannak bizonyult, mint otthon, csak több volt az izé. Az ország szinte összes bankja képviseltette magát az épületben, és az ország szinte összes bankja képtelennek bizonyult rá, hogy az USD számlánkról USD-t tegyen a kis kezünkbe. Amit mi naivak természetesnek gondoltunk, az itt a legkevésbé sem volt az. A problémát elnapoltuk másnapra, mondván, Bangkokban majd nyilván dobálják utánunk a dollárt.

Az éjszakai buszunk délután 5-kor indult visszafelé. Ázsia tömegközlekedésének a külföldi számára legfontosabb és legvéresebb tulajdonsága az éjszakai „teamegállók” intézménye. Bizonyos időközönként (értsd: amikor végre elaludtál egy tolerálható pozícióban) a busz megáll, felnyomják a teljes világítást, valami öblös férfihang kiabál valamit, mindenki lekászálódik a buszról, és mintha ez a világ természetesebb dolga volna, iszik egy kis csájt vagy eszik egy-két halgolyót.

A thai-ok tökélyre vitték ezt a szép szokást: hajnali egykor olyan vásárcsarnokba érkeztünk, ahol a világ összes létező ételét meg lehetett venni a sült gesztenyétől az instant algán át a grillezett akármiig. A szokásos húsz perc helyett a buszunk eltűnt több, mint egy órára. Ez még az annyira rendíthetetlen ázsiaiaknak is sok volt, nem hogy nekünk. Nagy nehezen kiderítettük egy sráctól, hogy épp szerelik, úgyhogy a következő negyven percet sült gesztenye, ananász, narancslé, keksz és jaj még mennyi minden fogyasztásával töltöttük. Jó is az ilyesmi az éjszaka közepén.

A busz a kényszerszünet ellenére hamarabb ért Bangkokba, mint ígérte, hajnali 4-kor – miután Marci megkapta a kávéadagját – fogtunk egy taxit, hogy egy szállodába, de gyorsan. Egy véget nem érő forgalmi dugókkal terhelt út után bezuhantunk a „vörös lámpás negyed” szélén lévő legendás szállóba, és némi kötelező recepciós-új vendég játszma után kaptunk egy szobát.

A régivágású és önérzetes hotel minden négyzetmétere különféle intelmekkel, szabályokkal, jótanácsokkal, tanításokkal volt tele. A lobbiban elhelyezett könyvecskéktől az étlapba szúrt oldalakig minden a helyes és meglehetősen konzervatív életvitel alapvetéseit ontotta magából. A szexturizmust (fröcsögve) elítélő részek persze érthetőek és üdvözlendőek voltak, de korántsem gondolnánk a helyzetet olyan egyszerűnek, mint ahogy azt beállították. Csak idő kérdése, hogy Marci posztja megjelenjen a szexturizmusról a fotóinkkal.

A teljes nap elment a szükséges dolgok beszerzésére, mint ropogós új USD, útikönyv, fényképezőgép kábel. Ez utóbbihoz szükségünk lenne egy USB kábelre (akkora, mint ami a Nokiákba kell), de Bangkokban ez teljesen érthetetlen módon hiánycikk. Hétezer Forintnál olcsóbban nem találtunk, pedig nem keveset kerestük. Ha valakinek van ötlete, szívesen fogadjuk. Nagyon fáradtan és egy kicsit izgulva feküdtük le aludni, a repülőnk másnap hajnalban indult Yangonba, Mianmar exfővárosába.