Vientiane – Ázsia aki Európáról álmodik
Őszintén szólva nem volt sok elképzelésünk arról, hogy milyen is Laosz. Valami dzsungel, magas hegyek, Mekong, színes népviseletű hegyi törzsek. Akikel találkoztunk mind azt mondták hogy „laidback” meg „relaxed”, a Ko Lantán megismert angol pár pedig kórusban zengték, hogy „Laosz az egy nagyon-nagyon békés ország”. Elég unalmasnak hangzott, de engem vonzott a túrázás meg a hegymászás lehetősége, Sára meg csak jött engedelmesen.
Az első dolog, ami szemet szúrt Vientiene-be érkezve, az óriási építkezések, amik az egész városban zajlanak. A belváros előtt tovahömpölygő Mekongot épp folyamszabályozzák, és csinos kis parkot építenek a szélére futópályával, szemetesekkel és virágosládákkal. Az öt utcányi belváros már teljesen odahagyta Ázsiát, hogy újjászülessen mint egy hamis, műanyag francia kisvárosként. A főutcán a néhány megmaradt százéves templomocska csendes szemlélője a változásnak, ahogy a kerék- vagy gumicsőboltból, garázsban berendezett étteremből mind-mind francia nevű pizzéria vagy hosszú borlistás kávézó lesz.
Az egész város olyan kicsinek érződik, nincs forgalom, nincsenek soksávos főutak és nehéz járművek. Nincsenek nagyon látnivalók sem, egy-két templom kivételével a legtöbbet elvitte a történelem. Vagy ami még valószínűbb: soha nem is tette őket oda.
Hogy igazságosabb legyek, voltunk egy kicsi buddhista szentélyben, ami a belvárosi turista-gettótól nem messze azért is megutatja milyen is a Laoszi Buddhista építészet, és ezt nagyon szerettük. Roppantul tetszett a kicsit naiv, sokkal szabadabb Buddha-ábrázolás, az óriási virágos edények, és a rengeteg kis fülke-Buddha a falon körbe.
Ha kegyetlen és őszinte akarok lenni azonban, akkor még mindig azt kell mondjam, ez a város csak annyira érdekes mint Nyíregyháza egy debreceninek. Valami megfoghatatlan okból mégis turisták hada jár itt fel-alá az egészet roppant eredetinek, franciának és DK-Ázsiának megélve. A relaxed, a laidback és a peaceful mindenesetre valóban illik rá. Másnap este le is léptünk Luang Prabangba.

Őszintén szólva nem volt sok elképzelésünk arról, hogy milyen is Laosz. Valami dzsungel, magas hegyek, Mekong, színes népviseletű hegyi törzsek. Akikkel találkoztunk mind azt mondták hogy „laidback” meg „relaxed”, a Ko Lantán megismert angol pár pedig kórusban zengték, hogy „Laosz az egy nagyon-nagyon békés ország”.

Elég unalmasnak hangzott, de engem vonzott a túrázás meg a hegymászás lehetősége, Sára meg csak jött engedelmesen.

Az első dolog, ami szemet szúrt Vientiene-be érkezve, az óriási építkezések, amik az egész városban zajlanak. A belváros előtt tovahömpölygő Mekongot épp folyamszabályozzák, és csinos kis parkot építenek a szélére futópályával, szemetesekkel és virágosládákkal.

Az öt utcányi belváros már teljesen odahagyta Ázsiát, hogy újjászülessen mint egy hamis, műanyag francia kisvárosként. A főutcán a néhány megmaradt százéves templomocska csendes szemlélője a változásnak, ahogy a kerék- vagy gumicsőboltból, garázsban berendezett étteremből mind-mind francia nevű pizzéria vagy hosszú borlistás kávézó lesz.

Az egész város olyan kicsinek érződik, nincs forgalom, nincsenek soksávos főutak és nehéz járművek. Nincsenek nagyon látnivalók sem, egy-két templom kivételével a legtöbbet elvitte a történelem. Vagy ami még valószínűbb: soha nem is tette őket oda.


Hogy igazságosabb legyek, voltunk egy kicsi buddhista szentélyben, ami a belvárosi turista-gettótól nem messze azért is megutatja milyen is a laoszi buddhista építészet, és ezt nagyon szerettük. Roppantul tetszett a kicsit naiv, sokkal szabadabb Buddha-ábrázolás, az óriási virágos edények, és a rengeteg kis fülke-Buddha a falon körbe.

Ha kegyetlen és őszinte akarok lenni azonban, akkor még mindig azt kell mondjam, ez a város csak annyira érdekes mint Nyíregyháza egy debreceninek. Valami megfoghatatlan okból mégis turisták hada jár itt fel-alá az egészet roppant eredetinek, franciának és DK-Ázsiának megélve. A relaxed, a laidback és a peaceful mindenesetre valóban illik rá. Másnap este inkább leléptünk Luang Prabangba.