A négyezer sziget volt utolsó laoszi állomásunk, és már nagyon vágytunk Kambodzsába: a betegeskedés miatt nagyon elnyúlt a laoszi út, pedig egyikőnknek sem lesz kedvenc országa, az tuti. Amennyire nem koherens az előző mondat, annyira mehetnékünk volt.
Az ideális az lett volna, ha az Angkorral kezdhetünk, aztán az ország középső részét és a tengerpartot útbaejtve eljutunk Phnom Penh-be, ahonnan majd a repülőnk felszáll majd Bangkok felé.
A kambodzsai útvonalhálózat és tömegközlekedés azonban nem ideális. Fel voltunk készülve tehát az izzadságos, ezer átszállásos buszútra az Angkorig. Legnagyobb meglepetésünkre a szigeten minden egyes utazási iroda öles betűkkel reklámozta, hogy direkt busz Siem Reapig. Ami még gyanúsabb volt, hogy nem dátumos helyjegyeket árultak, hanem úgynevezett „nyitott” jegyeket, amivel bármelyik nap indulhatsz. Reggel 8-kor indulsz, este 9-re ott is vagy. Minden gyanakvó kérdésünkre volt válasz, úgyhogy végül vettünk két jegyet.
A másnap során aztán gigantikus hullámokban tört ránk tettünk minden következménye. Már reggel hétkor a szigetről a buszig való eljutásnál éreztük, hogy valami nincs rendben. Ha az az embertömeg a parton mind Kambodzsába tart, akkor lehetséges, hogy nem jól működik ez a nyitott jegyrendszer. Kisebb harc alakult ki a helyekért – megjegyzem sok esélyed nincs, ha a szteroidtól hatalmas angol parasztgyerekek láncba állva egymás feje felett adogatják be a csónakba a csomagjaikat, de küzdöttünk, mint reggel hétkor a kombínón.
Végül valahogy mindenkit bepréseltek a rozzantabbnál rozzantabb ladikokba, és átjutottunk az irodáig. Itt valamilyen rejtélyes sorrendbe állítottak mindannyiunk (az a pletyka terjedt a tömegben, hogy a jegy színe számít, hát nem tudom), és mintegy másfél óra csomagpakolászás és rohangálás után ők is rájöttek, hogy bizony nem férünk fel mind a buszra. Minibusz került elő a semmiből, és így kétfelé szakadva elporoszkáltunk a határig.
Miután mindenki átjutott a határon (értsd mindenki kifizeti hivatalos vízumdíjat, illetve az egyéb dollárokat ide-oda a határőröknek mindenféle nevetséges indokokkal, mint „kiállítási vagy hőmérési díj”) egyértelművé vált, hogy az eddigi busz nem tart velünk, kéne egy új. Ráadásul kettő, mert az emberek egy része a fővárosba, a nagyobbik fele pedig Siem Reapbe tart, ami nem ugyanaz az útvonal.
Ott álltunk a puszta közepén, senki nem tudott semmit, a kambodzsai italárus lánnyok konstans visítoztak, hogy „háááálllóóó, something, something?”, a buszosnak gyanított fazon pedig vonogatta a vállát, hogy nem tudja, várjunk, majd jön egy busz még. Volt egy busz, amivel bepróbálkoztunk, de a mellette álldogáló amerikai srácok iszonyat gyűrőtten és elhaló hangon azt mondták, hogy ők negyven órája ülnek ezen, és ha jót akarunk, erre ne. Bármire, de erre ne.
A német nyugdíjasok tomboltak és telefonon kiabáltak az utazási irodával, akitől a jegyet vették, az angolok másnapos bambán álldogáltak az árnyékban, a franciák ijedten figyelték az eseményeket kívülállóként, Marci idegesen interjúvolta a kambodzsait, a lengyelek meg egy asztalnál söröztek és az egészre tettek magasról, mondván sör van, nagy bajuk nem lesz. Én fel-alá jártam, beszélgettem a különféle nemzetekkel és igyekeztem megtalálni a megfelelő viselkedésformát.
Végül úgy döntöttünk, a németek fogják itt kikaparni a gesztenyét, ezért árgus szemmel figyeltem minden lépésük, és mikor mozdulni látszottak, lecsaptam: hova, miért? Mondták, hogy szálljunk fel a fővárosba tartó buszra, állítólag kerítenek majd hozzá csatlakozást Siep Reap felé. Nemzetközi kapcsolataim beértek, a franciák és a lengyelek már tőlem kérdezték a hovamiértet, mikor Marcival felszállni igyekeztünk a buszra.
Elindult a kaszkád, mindenki megpróbált felpréselődni a buszra, ahova persze nem megint nem fértünk fel. A lnegyelek visszatértek a sörükhöz, a buszra feljutottak egy ideig mogorván őrizték a helyüket, de aztán mi is lekényszeráltünk az iszonyatosa forróság miatt. Végül újabb egy órás várakozás után megérkezett egy újabb busz, felszedte a maradékot, és elindultunk együtt. Húsz perc után, mikor a lelkünk a helyére került, hogy MEGYÜNK, egyszer csak megálltunk, 180 fokot fordultunk, és elindultunk visszafelé német barátnőnk velőtrázó üvöltésével kísérve: „Hova a halálba megyünk már megint??”
A másik busz lerobbant, a pótkerék nálunk, mentünk megmenteni. Újabb félóra álldogálás után végre elindultunk ténylegesen. Az elkövetkezendő órákban a buszos pasiból egyszerűen lehetetlen volt információt kiszedni, még 6/5/4 stb. óra van hátra Phnom Penh-ig, mondta vigyorogva, és onnantól kezdve hallgatott, mint a csuka. Mi eldöntöttük, hogy a magukhoz tért angolok izmos vezetőjével az oldalunkon lehetetlen nem eljutnunk az Angkorig, úgyhogy derűsen üldögéltünk, és néztük az angol nyakán egyre nagyobbra dagadó ereket.
Végül valamikor este tízkor (tehát ugye egy órája Siem Reapban...) egyszer csak megállt a busz, letereltek minket, és azt mondták: itt ez a másik busz, ez visz titeket Siem Reapbe, van rajta 50 hely, ti vagytok 58-an, hajrá. A tömeg egy emberként mozdult a buszra az álmosság miatt nem túl jó reakiciódővel. Viszonylag elöl állva a sorban egy izraeli és egy holland lánnyal megállítottuk, hogy mennyire jó párban utazni és munkát megosztani - míg a fiúk a csomagot, te az ülőhelyed intézed. Az izraelivel egységfrontot alkotva hátranyomultunk a busz hátuljába, ahol egy kölyökfejű angol épp tíz széket próbált egyedül lefoglalni a haverjainak.
Ez már nem az udvariaskodás órája volt, egyszerűen csak rámeredtünk és lassan minden egyes szót kiartikulálva megkérdeztük: ugye ezt most nem gondolod komolyan? Oké, oké, mondta belátón, és felszabadította nekünk az utolsó sort, amit azon nyomban el is foglaltunk. A rároskadtunk talán kifejezőbb.
Hajnali kettőkor érkeztünk meg Siem Reapbe, ahol egy nagyon elvágtattunk az előre lefoglalt hotelszobánkig, út közben biztosítva  a kedves riksást, hogy a földrajztanára nem mondott igazat, a Balatonon nem fürdőgatyában glasszálnak a rendőrök.

A négyezer sziget volt utolsó laoszi állomásunk, és már nagyon vágytunk Kambodzsába: a betegeskedés miatt nagyon elnyúlt a laoszi út, pedig egyikőnknek sem lesz kedvenc országa, az tuti. Amennyire nem koherens az előző mondat, annyira mehetnékünk volt. Az ideális az lett volna, ha az Angkorral kezdhetünk, aztán az ország középső részét és a tengerpartot útbaejtve eljutunk Phnom Penh-be, ahonnan majd a repülőnk felszáll majd Bangkok felé.


A kambodzsai útvonalhálózat és tömegközlekedés azonban nem ideális. Fel voltunk készülve tehát az izzadságos, ezer átszállásos buszútra az Angkorig. Legnagyobb meglepetésünkre a szigeten minden egyes utazási iroda öles betűkkel reklámozta, hogy direkt busz Siem Reapig. Ami még gyanúsabb volt, hogy nem dátumos helyjegyeket árultak, hanem úgynevezett „nyitott” jegyeket, amivel bármelyik nap indulhatsz. Reggel 8-kor indulsz, este 9-re ott is vagy. Minden gyanakvó kérdésünkre volt válasz, úgyhogy végül vettünk két jegyet.


A másnap során aztán gigantikus hullámokban tört ránk tettünk minden következménye. Már reggel hétkor a szigetről a buszig való eljutásnál éreztük, hogy valami nincs rendben. Ha az az embertömeg a parton mind Kambodzsába tart, akkor lehetséges, hogy nem jól működik ez a nyitott jegyrendszer. Kisebb harc alakult ki a helyekért – megjegyzem sok esélyed nincs, ha a szteroidtól hatalmas angol parasztgyerekek láncba állva egymás feje felett adogatják be a csónakba a csomagjaikat, de küzdöttünk, mint reggel hétkor a kombínón.


Végül valahogy mindenkit bepréseltek a rozzantabbnál rozzantabb ladikokba, és átjutottunk az irodáig. Itt valamilyen rejtélyes sorrendbe állítottak mindannyiunk (az a pletyka terjedt a tömegben, hogy a jegy színe számít, hát nem tudom), és mintegy másfél óra csomagpakolászás és rohangálás után ők is rájöttek, hogy bizony nem férünk fel mind a buszra. Minibusz került elő a semmiből, és így kétfelé szakadva elporoszkáltunk a határig.


Miután mindenki átjutott a határon (értsd mindenki kifizeti hivatalos vízumdíjat, illetve az egyéb dollárokat ide-oda a határőröknek mindenféle nevetséges indokokkal, mint „kiállítási vagy hőmérési díj”) egyértelművé vált, hogy az eddigi busz nem tart velünk, kéne egy új. Ráadásul kettő, mert az emberek egy része a fővárosba, a nagyobbik fele pedig Siem Reapbe tart, ami nem ugyanaz az útvonal.


Ott álltunk a puszta közepén, senki nem tudott semmit, a kambodzsai italárus lánnyok konstans visítoztak, hogy „háááálllóóó, something, something?”, a buszosnak gyanított fazon pedig vonogatta a vállát, hogy nem tudja, várjunk, majd jön egy busz még. Volt egy busz, amivel bepróbálkoztunk, de a mellette álldogáló amerikai srácok iszonyat gyűrőtten és elhaló hangon azt mondták, hogy ők negyven órája ülnek ezen, és ha jót akarunk, erre ne. Bármire, de erre ne.


A német nyugdíjasok tomboltak és telefonon kiabáltak az utazási irodával, akitől a jegyet vették, az angolok másnapos bambán álldogáltak az árnyékban, a franciák ijedten figyelték az eseményeket kívülállóként, Marci idegesen interjúvolta a kambodzsait, a lengyelek meg egy asztalnál söröztek és az egészre tettek magasról, mondván sör van, nagy bajuk nem lesz. Én fel-alá jártam, beszélgettem a különféle nemzetekkel és igyekeztem megtalálni a megfelelő viselkedésformát.


Végül úgy döntöttünk, a németek fogják itt kikaparni a gesztenyét, ezért árgus szemmel figyeltem minden lépésük, és mikor mozdulni látszottak, lecsaptam: hova, miért? Mondták, hogy szálljunk fel a fővárosba tartó buszra, állítólag kerítenek majd hozzá csatlakozást Siep Reap felé. Nemzetközi kapcsolataim beértek, a franciák és a lengyelek már tőlem kérdezték a hovamiértet, mikor Marcival felszállni igyekeztünk a buszra.


Elindult a kaszkád, mindenki megpróbált felpréselődni a buszra, ahova persze nem megint nem fértünk fel. A lengyelek visszatértek a sörükhöz, a buszra feljutottak egy ideig mogorván őrizték a helyüket, de aztán mi is lekényszerültünk az iszonyatosa forróság miatt. Végül újabb egy órás várakozás után megérkezett egy újabb busz, felszedte a maradékot, és elindultunk együtt. Húsz perc után, mikor a lelkünk a helyére került, hogy MEGYÜNK, egyszer csak megálltunk, 180 fokot fordultunk, és elindultunk visszafelé német barátnőnk velőtrázó üvöltésével kísérve: „Hova a halálba megyünk már megint??”


A másik busz lerobbant, a pótkerék nálunk, mentünk megmenteni. Újabb félóra álldogálás után végre elindultunk ténylegesen. Az elkövetkezendő órákban a buszos pasiból egyszerűen lehetetlen volt információt kiszedni, még 6/5/4 stb. óra van hátra Phnom Penh-ig, mondta vigyorogva, és onnantól kezdve hallgatott, mint a csuka. Mi eldöntöttük, hogy a magukhoz tért angolok izmos vezetőjével az oldalunkon lehetetlen nem eljutnunk az Angkorig, úgyhogy derűsen üldögéltünk, és néztük az angol nyakán egyre nagyobbra dagadó ereket.


Végül valamikor este tízkor (tehát ugye egy órája Siem Reapban...) egyszer csak megállt a busz, letereltek minket, és azt mondták: itt ez a másik busz, ez visz titeket Siem Reapbe, van rajta 50 hely, ti vagytok 58-an, hajrá. A tömeg egy emberként mozdult a buszra az álmosság miatt nem túl jó reakiciódővel. Viszonylag elöl állva a sorban egy izraeli és egy holland lánnyal megállítottuk, hogy mennyire jó párban utazni és munkát megosztani - míg a fiúk a csomagot, te az ülőhelyed intézed. Az izraelivel egységfrontot alkotva hátranyomultunk a busz hátuljába, ahol egy kölyökfejű angol épp tíz széket próbált egyedül lefoglalni a haverjainak.


Ez már nem az udvariaskodás órája volt, egyszerűen csak rámeredtünk és lassan minden egyes szót kiartikulálva megkérdeztük: ugye ezt most nem gondolod komolyan? Oké, oké, mondta belátón, és felszabadította nekünk az utolsó sort, amit azon nyomban el is foglaltunk. A rároskadtunk talán kifejezőbb.


Hajnali kettőkor érkeztünk meg Siem Reapbe, ahol elvágtattunk az előre lefoglalt hotelszobánkig, út közben biztosítva  a kedves riksást, hogy a földrajztanára nem mondott igazat, a Balatonon nem fürdőgatyában glasszálnak a rendőrök.