Mandalay körül több olyan falu is van, amit érdemes megnézni. Mivel Mianmar nem a jól kiépített tömegközlekedéséről híres, taxival célszerű nekivágni a környéknek. Az úgynevezett kék taxik dívnak errefelé, ebbe négy-öt ember fér be a sofőr mellé. Kettőnknek elég sok lett volna kibérelni egyet egy egész napra, úgyhogy két napon át igyekeztünk minden szimpatikusabb embert vagy párt leszólítani, hogy osztozzunk az autón és az áron.


Minden kísérlet rendre kudarcba fulladt, valahogy senkinek nem akaródzott pont abba a három faluba menni, ahova mi elterveztük.
Egy holland párral ugyan egymásra találtunk (tippek és trükkök a kínai utazásról cserébe a Szigetről való információkért) egyik este, de ők teljesen másfelé indultak másnap. A vendéglőből kifelé utolsó próbaként lecsaptam egy németnek tűnő párra, hátha.


Ők voltak a pázlink hiányzó darabja. Közölték, hogy már van egy sofőrük holnapra, de ők nem a szokásos útvonalban egyeztek meg, mert meg akarják nézni a kígyókat. Csakúgy mint mi, vágtuk rá boldogan. A másnapot tehát teljes egészében együtt töltöttük. A falvak is megérték a túrát, de a társaság miatt volt ez az út eddigi egyik legjobb napja. Hans és Gundula Berlinben élnek, mindketten pszichiáterek, remekül beszélnek angolul, nagyon viccesek és fanatikus utazók. Elképesztően sok helyen jártak már, leesett állal hallgattuk a minden kontinenst lefedő történeteiket.

Paleikben kezdtünk, a „kígyós faluban”. Van egy kolostor, ahol él három szentként tisztelt piton, akiket minden nap 11-kor megfürdetnek és megetetnek. Épp időben értünk ide, hogy végignézhessük a ceremóniát. Míg az egyik kígyóval az összes helyi lefotózkodott, a másik kettőt bevizezték egy medencében, hogy aztán törülközővel szárazra töröljék. Látszott, hogy a pitonok ma ellennének étel nélkül, gyakorlatilag megtömték őket: a kis halakat erőszakkal kellett lemasszírozni a torkukon.


Sagaing, a rengeteg sztupájáról híres falu volt a második sorban. Ez nem teljesen úgy sikerült ahogyan egy prospektusban ajánlanák. Először majd negyven percet vártunk a végtelen hosszú kőlépcsők tetején, mert a generálisok épp akkor tették tiszteletüket a hegytetőn, és mindenki ki volt tiltva a helyről. Mikor végre bejutottunk, leültünk, hogy bekapjunk valami ebédet, de aztán teljesen belefeledkeztünk a beszélgetésbe, és mikor észbe kaptunk, már alig volt időnk Sagaingra. Megpróbáltuk megkeresni az érdekesnek ígérkező barlangtemplomot, de a lépcsőn lefelé szóba elegyedtünk egy kövér és jókedvű buddhista szerzetessel, aki meginvitált a saját kolostorába. A monk egy-két szót beszélt csak angolul, de olyan kifejező testbeszéde és arcjátéka volt, hogy egészen szofisztikált és baromi élvezetes volt vele a kommunikáció.


Gondosan és büszkén végigmutogatta a kolostor minden zegét-zugát, megetetett, megitatott és a lelkünkre kötötte, hogy ha legközelebb erre járunk, feltétlen nála alszunk. Néztünk egy kis burmai karaoke videót, felírtuk a címet, hogy küldjünk neki képeslapot, aztán csomagolt nekünk karamellel összeragasztott szezámmagot, mert elindultunk Amarapurába.

Amarapurában van a világ leghosszabb ma is használatban lévő tikfa hídja. Első hallásra talán nem a legmeggyőzőbb, de ez volt az egyik leglenyűgözőbb hely, ahol valaha voltunk. Képzeljetek el egy hihetetlenül szép, lapos, mocsaras, termékeny tájat, amin keresztül ível egy három ember széles, de végtelen hosszúnak tűnő fahíd. A viszonylag sok turista elvegyül a nevetgélő, cipekedő, sétálgató helyiek között. A naplementét egy hajóból néztük (és fotóztuk!) körülöttünk halászokkal, szappannal mosakodó fiatalokkal, mosó asszonyokkal. Felejthetetlen élmény marad.


Mandalayban az indiai utazásaink emlékére a „chapati sarkon” vacsoráztunk, megígértük, hogy meglátogatjuk egymást Berlinben-Budapesten, majd mindenki hazasétált a maga hotelébe elégedetten és nagyon fáradtan.