Mandalayba 12 óra éjszakai buszozás után érkeztünk meg Yangonból valamikor hajnal felé. A buszmegállóban mint mindenki, mi is áldozatul estünk egy új, egyszerű, de nagyszerű turistaátbaszásnak. Az utazástól zombi turistákat a LP-ből ismert hotelek tábláival hadonászó, angolul remekül beszélő emberek fogadják, és terelik be a feláras taxiba, ami egyenesen az adott hotelhez visz. A van-e szabad szobájuk kérdésre szemrebbenés nélkül hazudják, hogy van, pedig valójában semmi közük a hotelhez. Mi is eltaxiztunk másfélszeres árért az egyik tele lévő hotelhez, ahelyett, hogy jó utazó módjára fogtunk volna egy autót az út szélén. Később másokkal beszélgetve kiderült, mindenki így érkezett a Mandalayba.

A városba befele menet meg kellett állapítanunk, hogy Dél-Kelet Ázsia talán legszürkébb csücskébe érkeztünk. Mandalay - Yangon belvárosához hasonlóan - négyzetrácsos utcahálózatú városka. Sajnos a Második Világháború alatt két nemzet is porig bombázta a házakat és a királyi palotát. Ami maradt nekünk, az a lélektelen betonépületek végtelenje, és lehangoló poros, szmogos utcák. A kínai határ relatív közelsége miatt rengeteg a kínai kereskedő, aki itt él vagy átutazóban van.


Mivel az egykori palota helyén épített imitációért sokalltuk a fejenként tíz dolláros belépőt, délutánra szereztünk magunknak egy kedvesnek tűnő biciklis riksás srácot, hogy hurcolja a fenekünk templomról templomra. Kezdésképp besurrantunk egy gyönyörű, ici-pici, fából készült fakolostorba, a kevesek egyikébe, amelyik túlélte a háborút.

Ezután elvitt minket a helyi csodatévő buddhaszoborhoz, ami egy nagyméretű, bétellel teleköpködött komplexum közepén nézett békésen a több kiló arany alól a reménykedő helyiekre.

Itt szerencsétlenségünkre belefutottunk egy aljas buddhista szerzetesbe, aki miután kéretlenül végigrángatott a teljes épületegyüttesen, közölte, hogy leszek szíves venni neki egy új köntöst harminc dollárért, mint fizetség. Kiröhögtem, de szegény Sárában leomlott az eddig féltve dédelgetett sztereotípia, miszerint minden buddhista szerzetes kedves, szép, őszinte ember.


Másnap elhajókáztunk Mingunba, ami egy teljesen átlagos burmai falvacska lenne, ha nem itt kezdték volna el építeni a világ legnagyobb sztupáját. Az építtető király azonban meghalt, az épületet soha nem fejezték be, így az eredmény egy teljesen átlagos burmai falu a világ legimpresszívebb téglarakásával.

A félig összeomlott sztupára semmilyen civilizált országban nem engednék föl az embereket, Burmában belépőt is szednek, hogy mezítláb felmászhass. A fentről belátható végtelen síkság és az Ayeyarvaddi folyó látványa azonban kárpótol mindenért.

A hajóúton minden turistát fontolóra vettünk, mint másnapi falutúra partnert, de vagy túl sokan voltak együtt, vagy egyszerűen csak nem voltak szimpik. A francia pár tökéletes barátságtalanságát Sára többszöri mosolygós kísérlete sem tudta megtörni, úgyhogy feladtuk, majd este keresgélünk.


Visszaérve Mandalayba már várt ránk az előzőnapi riksásunk. Az történt ugyanis, hogy előző nap megígértük neki, hogy reggel kivihet a kikötőbe, de mivel nem jelent meg időben, mással mentünk ki. Nem sokkal később megjelent ő is rém dühösen, ő ott volt időben, mi pedig megszegtük az ígéretünk. Kiderült, hogy igaza volt, az órám sietett, úgyhogy kárpótlásként megállapodtunk, hogy ha a hajó visszaér ő fuvarozhat vissza. De miután elvitettük magunk az állatkertbe – ami jóval több volt, mint a reggeli fuvar lett volna -, elkezdett hepciáskodni: az elszalasztott reggeli fuvardíját akarta behajtani rajtunk. Sára iszonyatosan felhúzta magát, és megpróbálta elmagyarázni neki, hogy kárpótoltuk és hogy már így is a földhöz kéne csapkodni a seggét örömében, annyi zsetont kapott. Egy kiabálós vita után végül elküldte az anyjába, és bemenekültünk az állatkertbe, ahol még két óráig csillapodott az igazságérzete. Még soha életemben nem láttam így kiakadni, pláne emberrel kiabálni.

Az állatkert semennyire nem volt jó ötlet: kisméretű ketrecek, rozzant állatok, lerobbant kisvasút, glükózsziruppal összeragasztott hideg popkorn. Hamar haza is szaladtunk vacsizni.