Luang Prabang egy napnyi kacskaringós buszútra található a fővárostól az észak-laoszi hegyek között. A város annak a három királyság egyikének a volt központja évszázadokig, amelyekből aztán Laoszt összegyúrták egy európai békekonferencián. Az utolsó királyuk egy távoli börtönben halt meg miután a kommunisták átvették a hatalmat az országban. A helyi múzeumban a mai napig meg lehet nézni a királyi autókat – mi végül nem tettük.
Luang Prabang Laosz egyetlen olyan települése, ami többé-kevésbé átvészelte az évszázadokat, és van mit mutatnia a hegyeken és a vízeséseken kívül az idelátogató turistáknak. A belvárosban sétálva gyakorlatilag egy francia kisvárosban vagy: egymást érik a francia nevű (és étlapú) éttermek, a drága butikhotelek, az utazási irodák és a spa-k. A nagy felújítási lázban a belváros teljesen elvesztette a gyökereit, ázsiaiakat már csak a mellékutcákban találni, meg persze a külvárosban, de az meg egy tipikus, poros, unalmas vidéki városka.
Mikor első napunkon hajnali hatkor megérkeztünk a belvárosba, meglepve tapasztaltuk, hogy álmos, jólöltözött turisták csoportjai kókadoznak az utcák sarkain pokrócokon ülve. Nem tudtuk mire vélni, tán kollektív bombariadó van? Később rájöttünk, hogy a rengeteg turista szerzeteseket etetni kelt fel hajnalban. Buddhista szokás ugyanis, hogy a szerzetesek minden reggel körbejárják a városukat és ételt gyűjtenek a kolostornak aznapra. (Ez nem kéregetés, a helyiek így áldoznak Buddhának, ezzel bizonyítják a hitüket.) Na, ezek az emberek mind vettek előre elkészített kis ételpakkokat vagy szépen becsomagolt rizst vagy hatszoros árú banánt, hogy hajnalban odaadhassák valamelyik narancssárga ruhás fiúnak és így fürödjenek egyet a valódi Délkelet-Ázsiában.
Hiába van sok helyen kiplakátolva, hogy ne nyomj a szerzetes arcába fényképezőgépet két centiről egy jó portré reményében, és ne kövesd utcahossznyit kamerával, mert nem a te kedvedért beöltözött színész, akit ezért fizetnek – direkt felkeltem és lefotóztam, hogy elhiggyétek, mit művelnek az emberek. Mellesleg a laosziakat sem kell félteni, buszokkal hurcolják ide a szerzeteseket a környékbeli falvakból, hogy minden turistának jusson egy kis spiritualitás. Ezt elnézve mondjuk kicsit megingott az angyal buddhista-ördögturista felosztásunk.
A városban található néhány tényleg egészen eredeti öt-hatszáz éves buddhista szentély az eddig látott legkreatívabb Buddhákkal. Tombol az alkotói szabadság, vannak kövérek, soványak, nagyfülűek, nem csak az uncsi kerek fejűek, mint Thaiföldön vagy Mianmarban. Ezen túl csak a környékbeli falvakba lehet elmenni - néhány busznyi ötvenes franciával vagy kényszeresen hangoskodó angol fiatallal együtt- megvizsgálni a népviseletbe öltöztetett kisebbségeket, akik spontán szövik a népviseletet picit unott fejjel. Van néhány barlang és vízesés is a közelben, de ezek Laoszban minden nagyobb domb alatt megtalálhatóak, és ezek még csak nem is a legszebbek.
Az tisztán látszik, hogy itt az igazi Ázsiát valamikor harminc évvel ezelőtt hagyta el teljesen a belváros, az is nyilvánvaló, hogy mindez a rengeteg idezarándokló ötvenes angolt és franciát egyáltalán nem zavarja. Boldogan eszik a bagettet és nézegetik az internetet a laptopon a kávézókban. Mi is ettük és mi is nézegettük, és rendkívül kényelmes és élvezetes volt, csak egész egyszerűen nem ezért jöttünk. Úgyhogy inkább elindultunk Északra.

Luang Prabang egy napnyi kacskaringós buszútra található a fővárostól az észak-laoszi hegyek között. A város annak a három királyság egyikének a volt központja évszázadokig, amelyekből aztán Laoszt összegyúrták egy európai békekonferencián. Az utolsó királyuk egy távoli börtönben halt meg miután a kommunisták átvették a hatalmat az országban. A helyi múzeumban a mai napig meg lehet nézni a királyi autókat – mi végül nem tettük.

Luang Prabang Laosz egyetlen olyan települése, ami többé-kevésbé átvészelte az évszázadokat, és van mit mutatnia a hegyeken és a vízeséseken kívül az idelátogató turistáknak. A belvárosban sétálva gyakorlatilag egy francia kisvárosban vagy: egymást érik a francia nevű (és étlapú) éttermek, a drága butikhotelek, az utazási irodák és a spa-k.

A nagy felújítási lázban a belváros teljesen elvesztette a gyökereit, ázsiaiakat már csak a mellékutcákban találni, meg persze a külvárosban, de az meg egy tipikus, poros, unalmas vidéki városka.


Mikor első napunkon hajnali hatkor megérkeztünk a belvárosba, meglepve tapasztaltuk, hogy álmos, jólöltözött turisták csoportjai kókadoznak az utcák sarkain pokrócokon ülve. Nem tudtuk mire vélni, tán kollektív bombariadó van? Később rájöttünk, hogy a rengeteg turista szerzeteseket etetni kelt fel hajnalban.

Buddhista szokás ugyanis, hogy a szerzetesek minden reggel körbejárják a városukat és ételt gyűjtenek a kolostornak aznapra. (Ez nem kéregetés, a helyiek így áldoznak Buddhának, ezzel bizonyítják a hitüket.) Na, ezek az emberek mind vettek előre elkészített kis ételpakkokat vagy szépen becsomagolt rizst vagy hatszoros árú banánt, hogy hajnalban odaadhassák valamelyik narancssárga ruhás fiúnak és így fürödjenek egyet a valódi Délkelet-Ázsiában.


Hiába van sok helyen kiplakátolva, hogy ne nyomj a szerzetes arcába fényképezőgépet két centiről egy jó portré reményében, és ne kövesd utcahossznyit kamerával, mert nem a te kedvedért beöltözött színész, akit ezért fizetnek – direkt felkeltem és lefotóztam, hogy elhiggyétek, mit művelnek az emberek.

Mellesleg a laosziakat sem kell félteni, buszokkal hurcolják ide a szerzeteseket a környékbeli falvakból, hogy minden turistának jusson egy kis spiritualitás. Ezt elnézve mondjuk kicsit megingott az angyal buddhista-ördögturista felosztásunk.


A városban található néhány tényleg egészen eredeti öt-hatszáz éves buddhista szentély az eddig látott legkreatívabb Buddhákkal. Tombol az alkotói szabadság, vannak kövérek, soványak, nagyfülűek, nem csak az uncsi kerek fejűek, mint Thaiföldön vagy Mianmarban.

Ezen túl csak a környékbeli falvakba lehet elmenni - néhány busznyi ötvenes franciával vagy kényszeresen hangoskodó angol fiatallal együtt- megvizsgálni a népviseletbe öltöztetett kisebbségeket, akik spontán szövik a népviseletet picit unott fejjel. Van néhány barlang és vízesés is a közelben, de ezek Laoszban minden nagyobb domb alatt megtalálhatóak, és ezek még csak nem is a legszebbek.

Az tisztán látszik, hogy itt az igazi Ázsiát valamikor harminc évvel ezelőtt hagyta el teljesen a belváros, az is nyilvánvaló, hogy mindez a rengeteg idezarándokló ötvenes angolt és franciát egyáltalán nem zavarja. Boldogan eszik a bagettet és nézegetik az internetet a laptopon a kávézókban. Mi is ettük és mi is nézegettük, és rendkívül kényelmes és élvezetes volt, csak egész egyszerűen nem ezért jöttünk. Úgyhogy inkább elindultunk Északra.