Marci Pekingből:

Pekingbe délután ért be a vonatunk. Némi tanácstalankodás után megtaláltuk a metrót, majd egy nagyobb internetkávézó kereső akció után a szállásunkat is. Aznap már nem is nagyon csináltunk semmit, csak ettünk egy turistacsapdának tűnő étteremben, ahol a végén persze turistacsapdának megfelelően jól lehúztak, majd lefeküdtünk aludni.

Másnap óriási gyaloglás árán felfedeztük Pekinget. Az eredeti célunk az volt, hogy megtaláljuk a hamisítványpiacokat, amiket az útikönyvünk ajánlott, és vegyünk meleg ruhát, lévén tíz fok körül volt az idő egész nap. Sajnos a város két év alatt annyira megváltozott, hogy némelyik metrómegállóból feljőve sem a hely neve, sem az oda befutó utcák száma nem stimmelt.

Hasonlóan szerencsétlenül jártunk a piacokkal is: amelyiknek megtaláltuk a helyét, ott zömmel már egy pláza vagy felhőkarcoló vagy tömbház vagy épp egy parkoló éktelenkedett. A tetejébe az ajánlott éttermeket sem sikerült megtalálnunk, persze azok is épp bezártak és-vagy lebontották őket.


A város pedig nagy, szürke betonozott gusztustalanság, ahol húsz percet sem szívesen gyalogol az ember, nemhogy egy egész napot. Az egész városon óriási ezersávos autópályák haladnak keresztbe kasul, ahol kereszteződnek, ott egész egyszerűen mindenki mindenfelé megy. Fel van festve ugyan egy focipálya hosszú zebra, aminek a végét rossz időben talán nem is látod, de ezen átmenni ugyanúgy életveszélyes.

Mindenki borzalmasan vezet, rettenetesen agresszívak, messziről dudálva, teljes sebességgel száguldanak bele a zebrán átkelő tömegbe. Sok kereszteződésben - amellett, hogy lámpa van - akad néhány kukásmellényes forgalomirányító is, akik ezen a káoszon igyekszenek úrrá lenni. Teljesen eredménytelenül.

Még sehol nem féltünk ennyire utcán közlekedni. Sára egyenesen rettegett. Indiában nincsenek szabályok, mindenki össze vissza közlekedik, nincs közvilágítás és bármikor betéved az autópályára egy csorda tehén, de legalább figyelnek egymásra az emberek, folyamatosan és éberen. Ha kiismered a „rendszert” már nem esik bántódásod.

Az első nap végére teljesen összetörten tértünk vissza a szállásunkra, Peking nem jó hely. Sőt, rossz hely. Másnapra mindketten belázasodtunk, és elhatalmasodott rajtunk az általános kínaigyűlölet. Valószínűleg megfáztunk és valamilyen ételmérgezésünk is lehetett az előző napi vacsorától. Én két napig nyomtam az ágyat, de a Sára még egy hét után sem mert kimozdulni a városba, felerészben a betegsége, felerészben a rettegett kínaiak miatt.

Mikor már kicsit jobban éreztem magam, elkezdtem a betegnek európai ételeket, kenyeret, pizzát, egyebet hordani, hogy egy kicsit kirobbantsam az elhatalmasodott undorából, amivel a világot és szűkebb környezetét, Pekinget szemlélte, az állapota azonban csak lassan javult.

Elmentem egyedül megnézni a tiltott várost - amiről majd egy külön bejegyzésben -, és néhány egyéb jelentéktelenebb múzeumot. Mikor erőnek erejével kirángattam az utcára, sikerült egy hosszabb sétát is megtennünk közösen csak egy egész kicsi ájulós rosszulléttel.

Utána úgy éreztük, hogy ismét alkalmasak vagyunk rá, hogy befogadjunk látnivalókat és egy-két kínait. El is határoztuk, hogy másnap megnézzük a kötelező Nagyfalat, hogy a lehető leggyorsabban elmenekülhessünk ebből a rettenetes városból.

Sára a szobából:

Az út legelején, Delhiben éreztem azt utoljára, hogy nem vagyok hajlandó kimenni a szobám magányából, mert nem éri meg. Na Pekingben – nyilván a kálváriánk hatására – újra előbukkant az érzés, hogy a hotelszobában jobb érzés lenni, mint a városban.

Miért?

Mert nekem jönnek, bámulnak, megfognak, nem őszinték, rám kiabálnak, lehúznak, elütnek a zebrán, nem értik, amit mondok nekik, nem is igyekeznek megérteni, nem lehet érteni, amit mondanak, minden szürke, minden túl nagy.

A látnivalót nem lehet megtalálni, mert egy új pláza miatt elköltöztették, ha megtaláljuk, a kínai turistacsoportoktól nem látni, ha látjuk is, giccsesen fel van újítva és a lényege elveszett.

Szóval nekem nem jött be Peking, és csak arra tudtam gondolni, hogy továbbálljunk innen. Ha kicsit lenyugodtam, írok egy-két értelmesebb gondolatot is róla.