Pekingtől egy igen-igen felejthető akrobata show-val búcsúztunk, és másnap hajnalban elindultunk Datong irányába. Nem lódultunk neki gyalogszerrel a buszpályaudvar megkeresésének, hanem fogtunk egy taxit, annak ellenére, hogy a térképen nem volt messze a szállásunktól. Szerencsére, mert mint kiderült, a kínai városrendezői tempónak megfelelően az eredeti helyétől tíz kilométerrel arrébb költözött az utóbbi két évben.


Ez volt az első olyan buszút az utazásunk során, ahol komolyan aggódtam a saját testi épségemért egy húsztonnás buszon. A sofőr az autópályán következetesen padlógázzal közlekedett, és akit csak tudott, azt leelőzte a leállósávban, de ha épp nem volt korlát, akkor a szembesávban is.


Datongban a buszpályaudvart szintén elköltöztették a belvárosból a város szélén épülő, üres lakótelepek egyike mellé. Míg egy taxissal a pofátlan  árat próbáltuk lejjebb tornászni, hirtelen felismertem életem első kínai szavát, a vasútállomást (link) egy arra járó buszon. Erre fel is pattantunk, hogy végig szántsunk vele Datongon a vasútig, ahol a hotelünket reméltük megtalálni.


A város annyira sivár és jellegtelen volt, hogy a kevés látnivalótól, ami gyaloglótávolságon belül volt teljesen el is ment a kedvünk. Inkább csak kivettünk egy szobát az útikönyvből kiszemelt, de időközben átnevezett és teljesen átépített hotelben. Este az állami utazási irodában vettünk egy buszos túrát másnapra a környékbeli látnivalókhoz, és visszaváltottunk egy fölöslegessé vált vonatjegyet a vasútállomáson, miközben két férfi elszántan csépelte egymást öt méterre tőlünk.


Másnap reggel aztán útitársunkká szegődött egy kedves francia srác és egy kínailány-angolfiú friss házaspár a nyugati apóssal és anyóssal, egy kínai paraszt, aki csak a sofőr szórakoztatásáért utazott velünk és egy kedves ugyancsak kínai idegenvezetőlány.


Az idegenvezetőnk elmagyarázta, hogy Datong eddig a külszíni szénbányászat központja volt, DE az új városvezetés most mindent átalakít, hogy turistacentrummá váljon az eddigi tipikus bányászváros. Tényleg mindent megtesznek, a város határától nem messze fekvő barlangok elé fel is építettek egy komplett buddhista templomimitációt, hogy eltakarják a völgy túloldalán éktelenkedő szénbányát. Ennek azóta is minden kínai turista megörül, és minden nyugati turistát kiborít a giccses, frissen mázolt, de régieskedő stílusával.


Gabriel (a francia) egy jó időben elejtett és kellően erélyes mondatával megakadályozta, hogy az idegenvezetőnk beszámolót tartson a kamu templomról, úgyhogy hamar a barlangokra tértünk. Ezt mindenki üdvözölte, a nulla fok körüli hőmérséklet és az erős szél miatt fáztunk mint az istennyila.


A barlangokat és az ötödik és hatodik században Datong székhelyű buddhista uralkodók építették. Az építkezésre még Indiából is érkeztek kőfaragó munkások, így a barlangok egyesítik az akkori kínai és közép-ázsiai buddhaábrázolások stílusjegyeit.


A barlangok egy pár száz méteres szakaszon vannak egy szikla oldalába vájva, hasonlóan az indiai társaikhoz (Ajanta-, Ellora barlangok). Van nagybuddhás terem, sokkisbuddhás terem, mitológiai terem, eléggé sokfélék ahhoz, hogy az ember még a sokadik után is találjon újat és nézegetnivalót. Némelyik barlang nagyon érdekes fúziója a kínai szobrászatnak, festészetnek és az indiai, buddhista hagyományoknak. Mások inkább csak a méretükkel vagy színeikkel nyűgöznek le.


A barlangok és egy rövidke menzaebéd után elindultunk a nagyon várt „függő kolostor” irányába. Útközben megállapítottuk, hogy ha valaha forgatnánk posztapokaliptikus filmet, azt legszívesebben Sanxiban tennénk. Minden van itt, ami kellhet: pusztaság, elhagyott és működő külszíni fejtések, szmog, hullámpala falvak.


A függő kolostor egy vízierőmű tövében van, a Heng hegynél, a függőleges sziklafalra tapasztva. Az egész épület alapterülete nem nagyobb mint egy átlagos otthoni családi ház, így nagyjából öt perc alatt bejárható. Ennek ellenére a belépőjegy ára itt is nagyon magas: a negyedórás séta nagyjából 4000 Ft-ba fáj. Ha nem lett volna diákigazolványunk, amivel félárú a jegy, valószínűleg nem megyünk be, az épület leginkább kívülről érdekes. Onnan viszont lenyűgöző.


Az épület belsejében öt icipici szentély található a szokásos kínai keverékvallás alakjaival és a szokásos szobrokkal, ezt nem tudjuk megmutatni, mert az épület belsejében fényképezni még ennyi pénzért sem lehetett.


A hangulat nem volt felhőtlen, útitársaink között ha nem is látványos, de érezhető feszültség volt. A kínai lány görcsösen próbálta megkedveltetni magát anyukával, aki viszont egyáltalán nem tett semmit az ügy érdekében egy-két kényszeredett közös fotót leszámítva. Apuka nem is apuka volt, hanem válás utáni új szerelem, ő meg a fiúnál igyekezett bevágódni, aki viszont az egyre elkeseredettebb lányt pátyolgatta folyton. Egyszer megpróbáltunk beszélgetni az idős párral, de nem sült el nagyon jól: rögtön félhagosan megjegyezték a lány előtt, hogy ők igazából Indiába akartak menni, de hát ide kellett jönniük (az esküvőre - a szerk.). Még biztosítottuk őket, hogy Magyarország az EU tagországa, és felhagytunk a próbálkozással. (Sára elemzése.)

Az estét aztán a végtelenül intelligens Gabriellel töltöttük, a vonatindulásunkig beültünk egy kínai bárimitációba. Az éjszakai vonat 11 után indult Pingyaoba, ekkor elbúcsúztunk, és mindenki felmászott a maga kis harmadik emeleti kuckójába az emeletes ágyon.