madein

A képek nem azért ilyen színtelenek, mert elrontottunk valamit, egyszerűen ilyen nagy a szmog Kínában. Varázsolhattunk volna rajtuk, hogy szebbek legyenek, de nem tettük, azt akarjuk megmutatni, amit szabad szemmel láttunk.

Az utolsó pekingi napunkon szedtük össze magunkat a betegségből  annyira, hogy elzarándokoljunk a Nagy Falig, és mászkáljunk egy kicsit rajta fel s alá, mint jó turista. A szállásunk utazási irodája ajánlott háromféle nagyfalat is túra jelleggel. Az olcsóról tudtuk, hogy kerülni kell mint a tüzet, mert a közeli szakaszra visz, ahol annyi a turista, hogy a kisebb gyerekeket és a bátortalanabb európaiakat agyontapossák.

A maradék kettőből, ahova mi igazán szerettünk volna menni, azt épp felújították, így kizárásos alapon a Mutianyu szakaszra esett a választásunk. Mivel sokalltuk a 12ezer Ft/fő árat, amire még a belépőt is rá kellett volna fizetnünk, úgy gondoltuk, hogy nekivágunk tömegközlekedéssel és minibusszal.

Reggel elmetróztunk a megfelelő buszpályaudvarig, amit kivételesen ott találtuk meg, ahol a térképen is volt, és fel is pattantunk gyorsan a 906-os buszra, ami a Moszkva tér helyett egy megfelelő autópálya szakaszig repített minket. Itt két kedves lány segítségével egyedüli nyugatiként leszálltunk a buszról, és az ott megtalált egyetlen minibuszossal kezdtünk el tárgyalni egy értelmes fuvardíjról. Sikerült kb. a felére lealkudnunk az általa ajánlott viteldíjat, am még így is rengeteg pénzt jelentett. A Mutianyu Nagy Falnál található gigaparkolókomplexumig azon tanakodtunk, hogy:a. mennyire lettünk pofátlanul átverve,b. még így is, mi az ördög kerül a buszos-csoportos verziónál majdnem háromszor ennyibe.

A parkoknál, teljesen zöldfülű módon, sikerült még megenni a sofőrünk gusztustalan húzását, miszerint „ő tud egy olcsóbb éttermet a Subway-nél”, és fizetni 2500 Ft-t egy undorító frájdrájszért és két teáért. Sára még okosan előre megkérdezte, hogy mennyi a rizs, és azt nem tudta a sátáni nő felverni, de a mindig fillérekért kapott teára nem kérdeztünk rá, hát azért kért csillagászati összeget. Ettől aztán az agyam ledobta a láncot, és a sílift tetejéig bazdmegoltam, szegény szerencsétlen Sára meg szoborként hallgatta.

Mert persze a falra síliftlibegő visz fel, ha akarod. Mi akartuk. Annak ellenére, hogy a bejáratnál kiderült, az utóbbi években – a kétéves útikönyvben említetthez képest - az itteni belépő ára is a duplájára emelkedett, mint oly sok helyen eddig Kínában. Plusz a libegő ára. 
A Nagy Fal maga grandiózus és felemelő, ha az ember kifogja azt az öt napot az évben, amikor a környéket nem lepi el egyenletesen a szürke szmog. Mi egy közepesen jó napot választottunk, még a viszonylag távol lévő dombokat is láttuk, igaz szürkén, kicsit sem zöld növényzettel.

Három örökérvényű dolgot sikerült megállapítanunk a falról: nagyon hosszú (ahogy gondolnád), néhol nagyon meredek (nem is gondolnád), és ahova út vezet, ott nagyon sok rajt a turista (gondolnád, gondolnád, de azért rossz).

Viszonylag könnyen szabadultunk meg a késztetéstől, hogy mind az öt  bejárható kilométert bejárjuk, és egy okosan választott kitérővel lesétáltunk a domboldalról a bejáratig, lefelé menet biztosítva minden izzadó felfelé mászót, hogy már nincs olyan messze és nem olyan meredek, csak egy kicsit. Lent mereven előrekoncentrálva, rendíthetetlenül ignorálva mindenkit áthatoltunk a félelmetes koncentrációjú gagyiárus soron, és bepattantunk a minibuszunkba.
Ez letett minket valahol teljesen máshol, mint ahol felvett, „jön ám ide is a busz” felkiáltással.

Jött is, de mint kiderült, a világ ezen részén legalább három 906-os jelzésű zöld busz közlekedik, amik mindössze a számok mellé firkantott, számunkra tökéletesen megkülönböztethetetlen karakterekben és nem mellesleg a bejárt útvonalukban különböznek. 
Mi hősiesen mindegyikre fel-, majd különböző mennyiségű másodperc után mindegyikről leszálltunk, hol a sofőr, hol az utasok biztatására. Pont mielőtt komédiába fulladtunk volna (még szerencse, hogy a kínaiak nem nagyon nevetnek, mert hogy mi halálra röhögtük volna magunkon magunkat otthon, a hetes megállójában, az biztos), a legtömöttebben érkező 906-os busz valóban Pekingbe tartott.

A buszon öt azaz öt darab kínai kooperációjából kiderült, hogy huszonnégy yuant kell fizetnünk a jegyekért, amit mi hálásan megtettünk, majd állva összepréselődve mintegy száz kínaival. Innentől 3 óra volt a dugókkal és durva fékezésekkel teli út, aminek minden egyes megállójában akadt egy hatvanas néni, aki mindenképpen megpróbált - valószínűleg titkos ülőhelyek reményében - az első ajtón felszállva hátrajutni a busz hátuljába, rajtunk, gyerekeken, és más kevésbé elhivatott néniken keresztül. Egy idő után persze mind rájött, hogy a tömeg annyira zsúfolt, hogy a szerencsésebbje is maximum annyit tud mozdulni, hogy felváltva kapaszkodik a jobb és bal kezével, úgyhogy maradtak ameddig jutottak levegő és kapaszkodó nélkül.

Gyilkos út volt, mi ételekről való álmodozással töltöttük, és egyben érkeztünk a buszállomásra, ahonnan rohantunk haza, mert estére akrobata show-ra volt jegyünk.