Mysore-t nagyon sajnáltuk otthagyni, de kötött minket a vonatjegyek egymásutánja, úgyhogy busz után kellett néznünk Ooty-ig, amit sajnos nem Oty-nak, hanem Uti-nak kell ejteni. Innen indul a híres-neves Nilgiri Toy Train, ezt elérni volt a cél.

Ez egy híres vasútvonal a Kék-hegységben Ooty-tól Mettupalayam-ig: egyrészt gyönyörű, teaföldekkel borított hegyvidéken át visz a vonat, másrészt a pálya egy része fogaskerekű, amitől a külföldiek ágyba vizelnek – nem lakhat mindenki Budapesten. A felsőosztálybeli indiaiak kedvenc nyaralóhelye a három hegyvidéki állomás (itt „hill station”) a vonalon.

Ellenérzésekkel, de besétáltunk érdeklődni egy utazási irodába is a helyi pályaudvar előtt. Meglepően kevés pénzért (2500 Ft kettőnknek) ajánlottak turistabuszt, ami Ooty-ig visz, de megáll út közben két nemzeti parkban, egy tónál és egy vízesésnél, hogy gyönyörködhessünk. Vércse módjára mindent alaposan végigkérdeztünk, az esetleg később felmerülő belépőjegyektől a vonatjegyünkön át a pontos időrendig, de minden okénak tűnt, úgyhogy belementünk.

Én komolyan mondom, ha bárki Indiában jár, az utolsó dolga legyen utazási irodához fordulni. Igen, minden elővigyázatosság ellenére megint félresikerült a dolog.

Amikor azt kérdeztem a pasitól, hogy lesz e még rajtunk kívül elég turista, hogy megérje elindulni, és ő mosolygott, hogy ezzel nem lesz gond, átsuhant egy homályos gyanú valahol az agyam egy eldugott szegletén, de arra soha nem gondoltam volna, ami másnap történt. Közölték, hogy ezek a helyek itt és itt és itt mind foglaltak, úgyhogy a busz leghátuljába szorultunk, ami ugyan osztálykiránduláson a legmenőbb hely, itt azonban pont az ellenkezőjének bizonyult. Öten élvezhettük az utat négy helyen, valaki mindig előre kellett, hogy dőljön, hogy elférjünk.

A túra vezetője az indulás után megszűnt angolul beszélni – kivéve, mikor elkért konkrétan tízszer annyi pénzt belépőre (még így is csak 1000 Ft, de nem ez a lényeg), mint előzetesen ígérték. Hosszasan hallgattunk magyarázatokat tehát malayam nyelven, amiből a következőket sikerült elcsípnünk: 60 rupíz, kamera, area, waterfalls, botanical gardens, lunch break, mountain, hotel és party kaki.


Aztán néha megállt a busz, mindenki leszállt, és csak némelyik kedves utas magyarázta el angolul, hogy most hol vagyunk és mennyi időnk van rá. Egyetlenegyszer álltunk meg értelmes helyen (tehát nem enni vagy szárit vásárolni), a félig elapadt vízeséseknél, ahol mindenki majmok fotózásával töltötte el az időt. Ez legalább egy nagyon hálás fotótéma, és nem mellesleg a legjobb szórakozások egyike, teljesen bele vagyok bolondulva.

Az idegenvezető teljesítménye Ooty-ban érte el csúcsát, mikor egy utazási iroda küszöbén állva újra elmondta, hogy nyugalom, a (napi egyetlen) vonatunk háromkor indul, miközben négy másik indiai magyarázta a háta mögül, hogy kettőkor, úgyhogy szerintük induljunk, van még tízpercünk.

Elvágtattunk a pályaudvarra, ahol természetesen kiderült, hogy kettő tizenötkor megy a vonat, és nincs első osztályú jegy, amit a könyv és más utazók is a lelkünkre kötöttek. Váltottunk hát kemény 30 Ft-ért két jegyet az „unreserved”-re, és beálltunk a kígyózó sor végére.

Akkora tömeg volt a kocsiban, hogy sajnos alig láttunk ki az ablakon, és Nepál még mindig mindennél szebb, de Coonoor, ahol leszálltunk, mindenért kárpótolt. Egy gyönyörű, régi vágású hotelben laktunk, ahol egy házaspár - minden bizonnyal a világ legkedvesebb vendéglátói - gondoskodtak rólunk. Élveztük a hegyi levegőt, csodásakat ettünk (a néni remek szakács volt), néztük a Diwali tűzijátékot és elsétáltunk a városka botanikus kertjébe.

A Sims Garden olyan volt, mint maga India. Észbontóan buja, éppen hogy rendben tartott, olcsó, zegzugos, rendszertelenül kitáblázott és gyönyörű. Mint minden műemléket, ezt is ellepték a csoportokban vonuló húszas éveikben járó fiúk és a piknikező családok. Több órát sétáltunk álmélkodva az ösvényeken egészen a monszun szokásos délutáni zuhéjáig. Ha már teavidék, hát teáztunk egyet. Egy istenit.

Délután felhajtottuk a buszt, ami Coimbatoréba tartott, és a buszról órákon át igyekeztünk hegyeket fotózni a hajtűkanyarokban teljesen eredménytelenül.