A mumbai-i nyomornegyedek egyidősek a várossal. Mivel a városban drága az élet, a vidékről ideáramló legszegényebb emberek egyetlen lehetősége, hogy megvessék a lábukat, ha itt letelepednek.
A város legnagyobb slumja a Dharavi: nagyobb a területe, mint Budapest teljes belvárosának. Mi is itt voltunk Terence-szel.
A legfontosabb dolog, amit megéltünk, hogy Dharavinak köze nincs ahhoz, ahogy az ember elképzel egy „nyomornegyedet”. Amerre nézel, érdeklődő, otthonukba invitáló, nem kéregető (!) emberek, vidám, kedves, fotóért kuncsorgó gyerekek, tisztaság, taxik, a négyzetméternyi konyhákból szivárgó, finom ételszag.
Az itt lakók – akik több mint egymillióan vannak - mind dolgozó emberek. Sok a kézműves, akik kicsi műhelyeikben készítenek fazekaktól ékszerekig mindent, ami kézzel és kevés eszközzel elkészíthető. A legtöbben szemetet szednek szerte a városban, és itt újrahasznosítják. (Azt már máshol is megfigyeltük Indiában, hogy a szemét csak nagyon kis része értéktelen a helyiek szemében: vannak műanyag-, fém-, fa-, üveggyűjtögetők, még a használt zacskókat is összeszedik.)
Megdöbbentő, de a város gazdaságának egy jelentős része származik a nyomornegyedből. Mintegy 1.4 milliárd USD éves forgalmat becsülnek a teljes területen, és a nyomornegyedben élők átlagkeresete bőven az Indiai átlag fölött van.
Az emberek jobbára tíz-húsz négyzetméteres kunyhókban laknak, amik egymáshoz támaszkodva, egymásra épülve alkotnak egy teljesen átláthatatlan sikátortengert. Bár egyszobányiak a lakások, jellemző, hogy majd mindben van tévé. Láttunk ATM-et, bankot, kicsi mozitermet és rengeteg taxit utasra vadászni. A BBC remek riportsorozatából kiderül, még diplomások is laknak itt, ha nem tudják kifizetni a bérleti díjat a belvárosban. Itt ez ugyanis már ötezer Ft-ból megoldható.
Az infrastruktúra a legnagyobb gond: nincs csatornázás, nincsenek kórházak, tizenötezer emberre jut egy működő WC (a gyakorlatban ez egy luk a földben).
Vannak felszámolási tervek, fejlesztési programok, ottjártunkkor is folyt az építkezés: új, nagyobb lakások, ahova családokat terveznek átköltöztetni. Sok helyi ellenáll azonban azoknak a fejlesztéseknek, ami a kitelepítésükkel járna, mert így elvesztik a helyet, ahol űzhetik a mesterségüket és a vásárlóikat. Az elköltözöttek helyére pedig újabbak érkeznek vidékről, úgyhogy egyelőre nincs sokat ígérő megoldás a láthatáron.

A mumbai-i nyomornegyedek egyidősek a várossal. Mivel a városban drága az élet, a vidékről ideáramló legszegényebb emberek egyetlen lehetősége, hogy megvessék a lábukat, ha itt letelepednek. 
A város legnagyobb slumja a Dharavi: nagyobb a területe, mint Budapest teljes belvárosának. Mi is itt voltunk Terence-szel.

 



A legfontosabb dolog, amit megéltünk, hogy Dharavinak köze nincs ahhoz, ahogy az ember elképzel egy „nyomornegyedet”. Amerre nézel, érdeklődő, otthonukba invitáló, nem kéregető (!) emberek, vidám, kedves, fotóért kuncsorgó gyerekek, viszonylagos tisztaság, taxik, a négyzetméternyi konyhákból szivárgó, finom ételszag.

 



Az itt lakók – akik több mint egymillióan vannak - mind dolgozó emberek. Sok a kézműves, akik kicsi műhelyeikben készítenek fazekaktól ékszerekig mindent, ami kézzel és kevés eszközzel elkészíthető.

 

 

A legtöbben szemetet szednek szerte a városban, és itt újrahasznosítják. (Azt már máshol is megfigyeltük Indiában, hogy a szemét csak nagyon kis része értéktelen a helyiek szemében: vannak műanyag-, fém-, fa-, üveggyűjtögetők, még a használt zacskókat is összeszedik.)
Megdöbbentő, de a város gazdaságának egy jelentős része származik a nyomornegyedből. Mintegy 1.4 milliárd USD éves forgalmat becsülnek a teljes területen, és a nyomornegyedben élők átlagkeresete bőven az Indiai átlag fölött van.

 


Az emberek jobbára tíz-húsz négyzetméteres kunyhókban laknak, amik egymáshoz támaszkodva, egymásra épülve alkotnak egy teljesen átláthatatlan sikátortengert.

 

 

Bár egyszobányiak a lakások, jellemző, hogy majd mindben van tévé. Láttunk ATM-et, bankot, kicsi mozitermet és rengeteg taxit utasra vadászni. A BBC remek riportsorozatából kiderül, még diplomások is laknak itt, ha nem tudják kifizetni a bérleti díjat a belvárosban. Itt ez ugyanis már ötezer Ft-ból megoldható.


Az infrastruktúra a legnagyobb gond: nincs csatornázás, nincsenek kórházak, tizenötezer emberre jut egy működő WC (a gyakorlatban ez egy luk a földben).

Vannak felszámolási tervek, fejlesztési programok, ottjártunkkor is folyt az építkezés: új, nagyobb lakások, ahova családokat terveznek átköltöztetni.

 

 

Sok helyi ellenáll azonban azoknak a fejlesztéseknek, ami a kitelepítésükkel járna, mert így elvesztik a helyet, ahol űzhetik a mesterségüket és a vásárlóikat. Az elköltözöttek helyére pedig újabbak érkeznek vidékről, úgyhogy egyelőre nincs sokat ígérő megoldás a láthatáron.