Kochiban (vagy régi nevén Cochinban) két napot is eltöltöttünk sétálgatással: egyszer Alleppey előtt, egyszer utána. A várost - nem túl korrekt módon - India Velencéjének is mondják, mert két részre osztja egy öböl: az egyik oldal Eranakulam Town, ahol a hatalmas bazár van és élet zajlik, a másik Fort Kochi, amin a turisták és a kikötő kereskedői osztoznak A város két fele között a legvidámabb tömegközlekedés zajlik mindenféle rozoga sétahajóval és komppal.

Az emberek szépen sorba állva megveszik a jegyüket két és fél rúpiáért (tizenkét és fél Ft), majd mikor a hajó megérkezik, csirkéstül-biciklistül egymáson átmászva megrohanják, hogy ülőhelyük legyen. A frissen érkezett turista sűrű bocsánatkérések közepette, rettegve araszol a hajó felé, mi immáron a helyiekkel megegyező lelkesedéssel verekszünk előre: ablak melletti hely kell, mert fotózunk, mormolom, miközben átlépek egy kisfiú felett és arrébb taszajtom a rám dőlő biciklit.
HAJÓKÖZLEKEDÉST BUDAPESTRE!

Eranakulamtól Fort Kochiig mintegy negyedóra az út valószerűtlenül nagy óceánjárók között – az öbölben van egy nagy tengeri kikötő. Mindkettőnket lenyűgöztek a hajók, daruk és egyéb furcsa szerkezetek, ennek megfelelően – bár próbáltunk könyörtelenül szortírozni - a blogot el fogják árasztani a kikötői képek.

Fort Kochi az egyik legkorábban alapított európai települések egyike. A Keralában termesztett fűszerek legfontosabb kereskedővárosa volt évszázadokig, úgyhogy a legkülönbözőbb nációk telepedtek itt meg rövidebb-hosszabb időre. A végeredmény egy toleráns kisváros a tenger partján, ahol az emberek kínaiak, portugálok, indiaiak, zsidók, muzulmánok, szírek (ha valakinek mond valamit Arundhati Roy neve) és angolok zabigyerekei.

Az utcák hozzák a tökéletes gyarmati település érzést: a parti sétányon  képeslapkötelező „kínai halászhálók”, beljebb Szentendrét idéző kapuk és ablaktáblák, két emeletes, fehérre meszelt téglaépületek.

A helyiek fő foglalkozása a mai napig a fűszerkereskedelem. Őseiket követve portáik alsó szintjén van egy iroda, ahol nagy zsákok között van egy íróasztal papírokkal. Ennél ül a kereskedő indiai, aki inkább tűnik sziesztázni, mint számolni. A fűszerkereskedés láthatóan nem egy stresszes meló.

A városrészben szerteszét több száz éves óriási fák terpeszkednek Sáta teljes extázisára, és valamiért itt a tehén diktatúrát megtörték a kecskék, akik a legkülönbözőbb helyeken tudtak felbukkanni, még fán is láttunk.

Eranakulam az öböl túlpartján tökéletes ellentéte a másik oldalnak. Ez egy nyüzsgő nagyváros, a fejlődő Indiára jellemző rengeteg építkezéssel, óriási tömeggel, dzsúzosokkal és plázákkal.

Mindenki tudja, aki idejön, hogy Keralában indiai táncot kell néznie. A késő télen tartott templomi fesztiválokon egész éjszakás táncelőadásokat tartanak (és igazából erre vágytunk nagyon), de turistáknak vannak butított és lerövidített pár órás változatok is minden nap. Utolsó esténken elmentünk megnézni egy két órás Kathakali táncot. Korán érkeztünk, úgyhogy végignézhettük a sminkelést is.

Az este: két táncos egy lepedőnyi színpadon egy papírról horror akcentussal angolul olvasó konferansziéval (aki vagy tízszer mondta el, hogy ez a festék jót tesz a bőrnek). Ennek ellenére magával ragadtak minket a tánc ősi, szent mozdulatai, az élénk, mélyről jövő testbeszéd és főleg az öregember szemöldöke. Akárhogy is jó este volt.

(A következő posztokban megnézhetitek a videókat, amiket az előadáson készítettünk.)