Mumbaiban mindenképp el szerettem volna menni meglátogatni egy nyomornegyedet. Az utazási irodát, ami ezeket a túrákat szervezi (okos névvel, mint Real Travels) azonban sehogy sem sikerült elérnünk.
A harmadik napunk reggelén épp egy netkávézó előtt üldögéltünk azon tanakodva, hogy mit csináljunk aznap, amikor egy Jack Sparrow (LINK) szakállat viselő, rockernek öltözött fazon - még Mumbaiban is kiugróan jónak számító angolsággal - leszólított bennünket.
Szó szót követett, és nem sokkal később már egy helyi reggelizőben ecsetelte, hogy a slumlátogatás ötletét MINDENKI tőle lopta a Slum Dog Millionare sikere után. Olyan magára hagyott és különc figurának tűnt, hogy hajlandóak voltunk kifizetni a nem éppen olcsó napidíját (6000 Ft-ot): cserébe megmutatja Mumbai másik - igazi - arcát, ígérte.
A napunkat tehát Terence-szel töltöttük.
Vonatoztunk, sétáltunk egy nyomornegyedben, láttuk a város hatalmas, szabad ég alatti mosodáját, voltunk egy több ezer éves víztározóban és este elvitt a vörös lámpás negyedbe is.
Nem tudom, hogy melyik volt megdöbbentőbb, sokkolóbb: a helyek, ahova vitt, vagy ő maga.
Sokszor gondoltam rá, hogy na jó, jobb lesz nekem nélküled, én a hotelben leszek, jó szórakozást, fiúk - de mindig győzött a józan ész, hogy ha visszataszító is néha, de jobb maradni, mert különleges élményt nyújt a maga módján.
Még el sem jutottunk a nyomornegyedig (ami első program lett volna aznap reggel), betolt minket egy kocsmába, ahol a tenyeremből olvasott és sörözött – a mi kontónkra. Halál másnapos, mindenkinek jobb lesz, ha iszik egy sört, gondolta Marci, milyen gerinctelen egy alkoholista, gondolta Sára. Később egy szolid ebédet is kikunyizott magának pillanatnyi szánalmamat kihasználva. Aztán mikor a nap vége felé egy újabb kocsmában találtuk magunkat, ahol negyed liter konyakot rendelt forró vízzel - a fájó torkára -, már a sarkunkra álltunk. Tüntetőleg vizet rendeltünk, és Marci kedvesen közölte, hogy nem szándékozunk kifizetni a fogyasztását. Szó nélkül kifizette a sajátját, de szent kötelékünk szemmel láthatóan megtört.
Terence egyértelművé tette az első perctől fogva: ő egy különleges ember. India neki nem hazája, India chickenshit, ha tehetné ő Európában zenélne valami rockbandával. Hangosan elmélkedett a vonaton a házasság intézményének hazug, felesleges és chickenshit voltáról. Kiabálva ecsetelte nekem, hogy minden indiai férfi álma, hogy fehér nővel szexeljen, úgyhogy nagyon-nagyon vigyázzak magamra. (Nem tudom, hogy a mindenhova csak rám nem néző férfiak akarták jobban, hogy leszálljak végre, vagy én magam.) Folyton hangosan káromkodott, minden taxist „shameless motherfucker bastards”-nak nevezett, egyszer pedig üvöltésig összeveszett egy chickenshit jegyárussal, mert az először azt mondta, nem tud visszaadni.
Miután este berúgott már csak Marcival kommunikált, így hála égnek én csak a távolból követtem, ahogy Pakisztánról és Bollywood undorító voltáról kiabált teljes felháborodással.
Európai szemmel Terence-nek rengeteg mindenben igaza volt, és rég láttunk igazibb punkot nála, társra lelni benne mégis képtelenség volt. Sokat segített megérteni dolgokat, amiket nap mint nap látunk, de borzasztó volt az egyoldalú gyűlölködés, amit árasztott, nem beszélve a félelmetes egoizmusáról. (Nem lehetett lefotózni, amíg meg nem fésülködött, és az összes képét egyesével végig kellett néznem (vagy inkább dicsérnem) a facebook-ján.)
Jóindulatúan és minden konyhapszichológiai képességünket megfeszítve megállapítottuk, hogy teljesen egyedül lenni majd egy egész országban könnyebb egoista alkoholistaként.
Mellesleg amit a tenyeremből kiolvasott, az baromság volt: akármennyire keresztezve volt az az életvonal, nem volt soha komolyabb egészségügyi problémám. Chickenshit, Terence, chickenshit.

Mumbaiban mindenképp el szerettem volna menni meglátogatni egy nyomornegyedet. Az utazási irodát, ami ezeket a túrákat szervezi (okos névvel, mint Real Tours and Travels) azonban sehogy sem sikerült elérnünk.

A harmadik napunk reggelén épp egy netkávézó előtt üldögéltünk azon tanakodva, hogy mit csináljunk aznap, amikor egy Jack Sparrow szakállat viselő, rockernek öltözött fazon - még Mumbaiban is kiugróan jónak számító angolsággal - leszólított bennünket.

 


Szó szót követett, és nem sokkal később már egy helyi reggelizőben ecsetelte, hogy a slumlátogatás ötletét MINDENKI tőle lopta a Slum Dog Millionare sikere után. Olyan magára hagyott és különc figurának tűnt, hogy hajlandóak voltunk kifizetni a nem éppen olcsó napidíját (6000 Ft-ot): cserébe megmutatja Mumbai másik - igazi - arcát, ígérte.


A napunkat tehát Terence-szel töltöttük.


Vonatoztunk, sétáltunk egy nyomornegyedben, láttuk a város hatalmas, szabad ég alatti mosodáját,

 

 

voltunk egy több ezer éves víztározóban

 

 

és este elvitt a vörös lámpás negyedbe is. Nem tudom, hogy melyik volt megdöbbentőbb, sokkolóbb: a helyek, ahova vitt, vagy ő maga.


Sokszor gondoltam rá, hogy na jó, jobb lesz nekem nélküled, én a hotelben leszek, jó szórakozást, fiúk - de mindig győzött a józan ész, hogy ha visszataszító is néha, de jobb maradni, mert különleges élményt nyújt a maga módján.

Még el sem jutottunk a nyomornegyedig (ami első program lett volna aznap reggel), betolt minket egy kocsmába, ahol a tenyeremből olvasott és sörözött – a mi kontónkra. Halál másnapos, mindenkinek jobb lesz, ha iszik egy sört, gondolta Marci, milyen gerinctelen egy alak, gondolta Sára. Később egy szolid ebédet is kikunyizott magának pillanatnyi szánalmamat kihasználva. Aztán mikor a nap vége felé egy újabb kocsmában találtuk magunkat, ahol negyed liter konyakot rendelt forró vízzel - a fájó torkára -, már a sarkunkra álltunk. Tüntetőleg vizet rendeltünk, és Marci kedvesen közölte, hogy nem szándékozunk kifizetni a fogyasztását. Szó nélkül kifizette a sajátját, de szent kötelékünk szemmel láthatóan megtört.

 


Terence egyértelművé tette az első perctől fogva: ő egy különleges ember.

India neki nem hazája, India chickenshit, ha tehetné ő Európában zenélne valami rockbandával. Hangosan elmélkedett a vonaton a házasság intézményének hazug, felesleges és chickenshit voltáról. Kiabálva ecsetelte nekem, hogy minden indiai férfi álma, hogy fehér nővel szexeljen, úgyhogy nagyon-nagyon vigyázzak magamra. (Nem tudom, hogy a mindenhova csak rám nem néző férfiak akarták jobban, hogy leszálljak végre, vagy én magam.) Folyton hangosan káromkodott, minden taxist „shameless motherfucker bastards”-nak nevezett, egyszer pedig üvöltésig összeveszett egy chickenshit jegyárussal, mert az először azt mondta, nem tud visszaadni.

Miután este berúgott már csak Marcival kommunikált, így hála égnek én csak a távolból követtem, ahogy Pakisztánról és Bollywood undorító voltáról kiabált teljes felháborodással.


Európai szemmel Terence-nek rengeteg mindenben igaza volt, és rég láttunk igazibb punkot nála, társra lelni benne mégis képtelenség volt. Sokat segített megérteni dolgokat, amiket nap mint nap látunk, de borzasztó volt az egyoldalú gyűlölködés, amit árasztott, nem beszélve a félelmetes egoizmusáról. (Nem lehetett lefotózni, amíg meg nem fésülködött, és az összes képét egyesével végig kellett néznem (vagy inkább dicsérnem) a facebook-ján.)


Rosszindulatúan és minden konyhapszichológiai képességünket megfeszítve megállapítottuk, hogy teljesen egyedül lenni majd egy egész országban csak ekkora egóval és ennyi alkohollal lehet.