madein

Palolemről elvonatoztunk Hospetbe. Innen már csak 15 km-nyi motoros riksára volt a végleges úticél: Hampi.
Kis híján karambolozunk egy elég masszívnak tűnő, előző terepjáróval, ami nem volt túl jó kezdet, de annyi előnye biztosan volt, hogy a riksás nem traktált sightseeing ajánlatokkal a búcsúnál.

A hotellel (1500 Ft/éjszaka) kapcsolatban egyedül az eredeti vízvezetékszerelés érdemel említést: képzeljetek el egymástól viszonylag messzire két zuhanyrózsát, az egyikből tűzforró, a másikból jéghideg víz jön. Ezt a kettőt próbáltuk valahogy úgy irányítani, hogy összekeveredjen a víz, mire a testünkre ér. Nem sikerült.

A fenti világi élményekre mindenképp szükség van az elkövetkezendő önfeledt ódazengés ellensúlyozására. Ugyan még csak az út elején vagyunk, de már most egyértelmű, hogy megtaláltuk a világ egyik legcsodálatosabb helyét.

Indiában hamar megtanulod, hogy a hinduknak végtelen mennyiségű szent tárgya, helye, napja, állata és embere van. A „Csak nem szent helyre megyünk holnap, te Marci?” „De bizony, egy nagyon ősi, szent helyre megyünk, Sárám.” beszélgetés már annyiszor hangzott el, hogy kezdjük a szentet mint olyant köznapi jelzőként használni. De ez a városka? Ez szent.
Hampi valóban szent.

Ilyen erős benyomást hely még soha nem tett rám. Hatalmas, gömbölyded sziklák, véget nem érő antik oszlopok, meleg, vöröses színek, fűvel benőtt romok. Olyan a táj, mintha valami óriás aprólékosan és szeretettel elkészített makettje lenne.
Mikor anyukám látott egy fotót, azt kérdezte: És azokat a köveket ki rakta oda? És tényleg: azokat a nagy nagy köveket ki rakta oda?

Hampit (pontosabban Vijayanagart) egy testvérpár alapította a 14. században. Fiatal korukban a muszlimok Delhibe hurcolták és muszlim hitre térítették őket. Mikor már kellően elhivatottak voltak, a szultán temérdek pénzzel Délre küldte őket, hogy lázadásokat szítsanak a hindu uralom ellen. A testvérek egy percet sem tétlenkedtek: alapos rablóhadjáratok után felépíttettek egy várost, Vijayanagart, és létrehoztak egy független hindu királyságot. A város hamarosan Dél-India kereskedelmi központja lett, és az is maradt háromszáz évig. A 17. században érte utol a muszlim reváns: hat hónap ostrom után a mohamedán katonák többször feldúlták, majd földig rombolták a várost. (Hampi valójában csak egy falu, ami a valaha volt királyság közepén fekszik, és remekül megél a turizmusból.)

A teljes területet bejárni csak riksával, motorral vagy biciklivel lehetséges, mi ez utóbbit választottuk. A muszlimok alapos munkát végeztek, szinte csak összedőlni látszó templomok és oszlopok maradtak. Szürreális élmény kilométereken át biciklizni a dombocskákon, és újra meg újra romokra bukkanni az óriáskavicsokkal borított tájban: a végtelen réteken, a vörös dombokon.

Ha nem lett volna vonatjegyünk, minden bizonnyal több hetet is el tudtunk volna itt tölteni sétálgatva, sziklákon sütkérezve, a sziklák árnyékában szundikálva

vagy a véget nem érő, sima kőfelületen naplementét nézve. A törzshelyünkről, a csodás olasz étteremről (azok a reggelik!) a kedves nepáli pincérekkel nem is beszélve.