Az Andamán-szigetek – India anyaföld – Thaiföld utat nem akármilyen három nap alatt tettük meg: volt több többórás sorban állás, problémás repülőgép, reptéren alvás, meglepő vízumszabályzat és sok egyéb kihívás. Az út végén félhalottként zuhantunk egy bangkoki szálloda hófehér lepedős ágyába. De kezdjük az elejéről.

Első nap. (Havelock-sziget – Port Blair)


Ugyan csak másnapra szólt a repülőjegyünk vissza az indiai félszigetre, de mivel a szigetek közti hajóösszeköttetésnek nem előnye a gyakoriság, egy nappal korábban kellett hajóra szállnunk, hogy elérjük a gépet. Megpróbáltuk két nappal és egy nappal korábban is megvenni a jegyünket a hajóra, de egy röpke félórás sorban állás után mindkétszer azt mondták, jöjjünk vissza holnap. Nincs előzetes jegyvétel mondta az indiai az „előzetes jegyvétel 9-től” tábla alatt.

Elhajózásunk napjának reggelén tehát teljes úti pompánkban odavonultunk a kasszához nyitásra, hogy az elvileg 10:30-kor induló hajóra legyen helyünk. Két és fél hónap India megkeményíti az ember szívét és elveszti minden európai gátlását a másokkal való fizikai kontaktust illetően. Minden tanult agressziónk kevés volt azonban AHHOZ a tömeghez, ami itt a nyitás után hömpölyögni kezdett.

Női sor, mi? Csodálom, hogy nem tapostak halálra. A buli tetőpontján a kasszás rendőrt hívott, aki egy hatalmas bottal nyomatékosítva felszólított minden kedves jegyvásárlót, hogy alkosson egy sort, és tartsa tiszteletben a női sort is, mint olyant. Ez volt az a pillanat, mikor Marci kiparancsolt a tömegből, és a méregtől remegve hősiesen a negyedik helyet szerezte meg a kialakuló sorban. (A nyugatiak között első helyezett!)

Mintegy két órával az érkezésünk után sikerült két jegyet venni a délután 3-kor induló hajóra. Hogy miért van egy egészen másik indulási időpont kiírva a hirdetőtáblára – bármennyire is jogos kérdés  is -, azt nem volt erőnk megkérdezni. A választ tulajdonképp ismerjük: csak.

Elüldögéltünk itt-ott, ettünk ezt-azt, aztán hajóztunk három és fél órát, hogy tök sötétben megérkezzünk Port Blair-be, a „fővárosba”. Míg Marci ATM után kutatott a városban, én a hotelünk menedzserével (és a szokásos, semmittevő férfi pereputtyal) próbáltam dűlőre jutni a szobánkat illetően. Minden indiai hotelben regényeket kell írni, ha kiveszel egy szobát: legalább két papírt ki kell tölteni a legkülönbözőbb információkkal. (Volt már például, hogy meg kellett adnunk a külső ismertetőjegyeinket és a köztünk lévő pontos viszonyt.) Ez általában egy öt perces rutinmunka.

Na, itt nem volt ilyen egyszerű. A pasas ragaszkodott hozzá, hogy mindent neki kell kitöltenie, különben a rendőrséggel gyűlik meg a baja, hogy olvashatatlan. (Képzelem.) Negyven percen át betűnként diktáltam neki a magyar szavakat. Eleinte még becsülettel (Marci Kerepestarcsán született) (miért is született volna rövid nevű helyen), később arcátlanul és fantáziadúsan (Nemtud utca 5., Angolul, 2000, Hungry). Ezúton üzenem a magyar útlevél tervezőinek, hogy a kiállító szervet „Nyilvántartó Hivatal”-nak elnevezni egy szemétláda dolog volt. Vagy legyen egy befogadható rövid neve, vagy ha szemétkednek, akkor csinálják rendesen: legyen Nyúlvántőrtó Hívűtal.

Második nap (Port Blair – Chennai)

A másnapi rendkívül emberbarát reggel 7-es kicsekkolás után realizáltuk, hogy hétfő lévén semmi érdekes nem lesz nyitva, és sikertelenül kutattunk egy darabka árnyék után két órán át a dimbes-dombos városban. Az Antropológiai Múzeumba sikerült bejutni végül,  ami nem is volt rossz. A reptérre India legédesebb riksása vitt ki, még azt is szó nélkül hagytuk neki, hogy zsebre tegye a visszajárónkat.

Koradélután értünk a chennai-i reptérre, ahonnan - hősiesen átvágva az összes taxison és riksáson - bevonatoztunk a városba, és utolsó indiai napunkhoz méltón egy hiper-szuper hotelben vettünk ki szobát. Itt kiderült, hogy azért Indiában is tudják, ha akarják, mi az, hogy tiszta lepedő.

Harmadik nap (Chennai - Colombo - Bangkok)

Másnap egy megbocsáthatatlanul korai kelés és egy egész napos városnézés után este 8 körül kivonatoztunk a reptérre. A Sri Lanka Airlines gépe az anyaországban, Colombo-ban tett le minket, itt kellett megvárnunk a hajnali fél 2-es csatlakozásunkat Bangkokig. A boarding-gal ugyan bejutottunk egy kapun, de ez egy rejtélyes, levegőtlen szobába vezetett, ami tele volt kíniakkal. Kiderült, hogy a gép Pekinkig repül bangkoki pihenővel.

Mulatságos volt hajnali kettőkor Bábel csodájában elmerülni: egy kétségbeesett sri lankai hosszasan próbálta angolul elmagyarázni az egyik kínai asszonyságnak, hogy nem vihet fel egy zacskóban tíz darab fadarabot a fedélzetre. Mikor végre rájött, hogy az egy szót sem ért angolul, a tömeghez fordult, hogy közvetítsen valaki, de egyre növekvő rémületére  „do you speak english?” kérdésre még egy „no” választ sem kapott, mindenki boldogan mutogatta neki a repülőjegyét.
Miközben jókat derültünk a helyzeten, igyekeztünk elhessegetni a gondolatot, hogy nem is olyan sokára két hónapig majd mi próbálunk köztük angolul eljutni A-ból B-be.

A gépre ugyan feljutottunk, de a felszállás még odébb volt. Valami nem volt rendben a radarral, és még egy laza másfél órát ücsörögtünk a helyünkön, mígnem olyan hajnali 3 körül sikerült felszállni. Az időeltolódás miatt csak háromnegyed 9kor értünk Bangkokba. Az angolok és a németek átsétáltak a határon, mi még egy órácskát sorba álltunk a vízumunkért az indiaiakkal.

Thaiföldön magyarként (jövő tavaszig) ingyen vízumot kapsz érkezéskor. Mindenki esküdött mindenfelé az interneten, hogy harminc napos vízum jár automatikusan, ha repülővel érkezel. Mindenkit, aki erre alapozva Thaiföldre indul, ki kell ábrándítsunk! 15 napot kapsz összesen, és szigorúan elkérik az elrepjegyed. Nekünk nem gond, két hét múlva Mianmarba repülünk, de el tudok képzelni kellemetlen meglepetéseket a határon.

Vízummal a zsebünkben utolsó erőnkkel bebuszoztunk a városba, leráztunk egy utazási irodás fickót, és az utunkba kerülő második hotelben kivettünk egy szobát. Azóta alszunk.