madein

Mumbaiból egy napon át vonatoztunk délnek, hogy elérjük Goa tartományát. Útközben Sára kiolvasta a Millenium III-at, én meg hosszasan beszélgettem egy kikötőtervező mérnökkel Indiáról és Magyarországról.

Sötétedés után érkeztünk meg a tengerpartra, Benaulimbe. Egy édes-kedves családnál vettünk ki szobát furcsa házirenddel (pl.: „a törülköző kizárólag az arc és a test szárazra törlésére használható”) - látszott, hogy sokat láttak már Goán nyaraló nyugati fiataltól.

Másnap a strandon egyértelművé vált: szezon előtt érkeztünk. Az éttermek a felújítás közepén jártak, sok még ki se nyitott idén, a kendő- és bizsuárusok száma pedig megegyezett a turistákéval. Ez utóbbi bizonyult goai vendégeskedésünk rákfenéjének. Ezek a nők és férfiak India minden tájáról sereglenek ide vackokat árulni, és bizton kijelenthetjük, hogy ők a legelkeseredettebb, leglerázhatatlanabb és leggátlástalanabb kereskedők, akikkel valaha találkoztunk. Bizonygathattad bármeddig, hogy nem kell lepedő, henna sem kell, karkötő végképp nem, lepedő sem kell továbbra sem, és nem viselek ékszert - képtelenek voltak felfogni. Arra jutottunk, hogy bizonyára „a hisztis gyerek eléri amit akar” effektusra alapoznak: ha elég sokáig jön utánad, a szabadságodat fogod megvásárolni karkötőnek álcázva.

Volt egy fenevad, aki egy egész álló napon át minket követett, és azt magyarázta, hogy ő bizony ránk vár, ő nekünk akar eladni, ő szívesen megvárja még, ha kávézunk egyet, ő egy türelmes típus, nem gond. Előle menekültünk étteremből vízbe, vízből étterembe. Komoly szervezést és kooperációt igényelt, hogy a kettő között lévő húsz métert biztonságban megtegyük.

Valószínű, hogy ha sok a turista, a kereskedők tolerálhatóbbá olvadnak a tömegben. Cserébe tömeg van.

Benaulim azonban nekünk is - ahogy a legtöbb utazónak - csak egy megálló volt útban Goa többi strandja felé. Mi Palolemre, a hátizsákosok egyik legkedveltebb strandjára buszoztunk tovább, ami nagyságrendekkel szebbnek bizonyult az előzőnél.

A félhold alakú, mintegy két kilométer hosszú, fehér homokos, pálmafás strand valóban paradicsomi volt. 2006 óta csak bungalók lehetnek a parton (a kőépületeket egytől egyig ledózerolták), amelyeket minden szezon végén le kell bontani. Az időzítésnek köszönhetően mindenhol teljes sebességgel folyt az építkezés, alig találtunk szállást. A nagy nehezen szerzett fakunyhónk (3000 Ft/éjszaka) végül csak egy építkezésnyire volt a tengertől.

Többet terveztünk, de végül csak három napot töltöttünk itt. A tengerpart gyönyörű volt, és voltak csuda dolgok, evések-ivások,

de nem igazán éreztük jól magunkat. Ebben a durván elüzletiesedett világban nem találtuk a helyünk. Az árusok miatt nem lehetett kifeküdni a partra, a bárokat ellepték a kiabáló oroszok, az éttermek drágák voltak, a falut leginkább a balatoni sétálóutcákhoz lehetett hasonlítani: „turistagagyi” mindenütt. Amikor egyik este ellopták a napszemüvegem és Sára vadiúj pólóját, annyira elkeseredtünk, hogy az interneten átszerveztük az összes vonatjegyünk és összepakoltunk.

Leléptünk tehát idejekorán, és be kellett valljuk magunknak, hogy hiányzott India.