madein

Ez a kis porfészek az első olyan látnivaló az utunk során, amelyet igazán ajánlanánk bárkinek, akit a sorsa erre szalajt. 10 nap sivatag után érkeztünk meg ide, Dél-Rajasthanba, a hegyek közé. A táj olyan mintha a Tirolt beültetnénk trópusi erdővel: hegycsúcsok egyre-másra, minden zöld, virágzik, színes pillangók, tarka madarak, majmok, satöbbi.

Ennek a kedves kis helynek a közepén, mindentől távol, egy völgyben építettek egy templomegyüttest a Jainok, akik egy 2500 éves, indiai mércével mérve kicsi, vallási közösség.

Mivel a vallásuk inkább hasonlít a buddhizmusra, mint a hinduizmusra, a templom is inkább buddhista jellegű. Az épületet márvány faragások borítják, nincsenek piros-neonzöld állatfeju istenszobrok, csak mélázó buddhaszerű alakok. Az egész lenyűgözoen részletes, mégsem válik nehézzé vagy csicsássá. Ha nem aggódunk a ciponk szétázása miatt (amit kint kellett hagyni a gyülekező felhok alatt), valószínuleg az egész délutánt itt töltöttük volna tátott szájjal.

És nagyon üdítő élmény volt, hogy az emberek végre nem másztak az arcunkba vécéülőkét meg vasszeget eladni, őszintén kedves és barátságos volt mindenki.

Ez a város Rajastan központja, általában csak átszállási pont Jaipur és Jaisalmer között. Mi mégis eltöltöttünk itt egy napot, megtapasztaltuk a monszunt, szokás szerint voltunk a fortban és alkudtunk egy jót a piacon.

Majd egy boltban megtudtuk, hogy még mindig nem a valódi árat fizettük az almáért, amit vettünk.

Jaisalmer egyik (ha nem a) legfobb attrakciója a tevegelés a sivatagban. Sok erre szakosodott iroda van a városban, ami az egy napostól a kéthetes túráig szervez sivatagi utazást, vagy ahogy itt hívják: camel safarit. Az utunkban csak egy egynapos volt inclusive, de visszagondolva három napnál többet úgysem bírtunk volna ki ép ésszel.

Délután négy-öt körül a sofor kivitt minket egy ötven kilométerre fekvo poros kis faluba (még falunak sem mondanám), ahol kaptunk egy-egy tevét a fenekünk alá, hogy azzal menjünk ki a körülöttünk elterülo sivatagba megnézni a naplementét.
A mindkettonk által nagyon várt sivatagi túra nem egészen az hozta, amire számítottunk.

A Nagy Indiai sivatag valóban hatalmas, de nem az a tipikus, romantikus fajta. Inkább félsivatag, ami dús, szavannaszeru növényzettel borított (hála az égnek, hogy ezt már nem olvassák az ökológia tanáraim), mivel épp monszun után vagyunk (július, augusztus: nagy esok, szeptember: levezetés). Van egy közeli rész, ami valódi homoksivatag képét mutatja, de öt nagyobb bucka az egész. Komoly kihívás volt úgy fotózni, hogy a láthatár zöldje ne tegye tönkre a borzasztónak szánt sivatagi képeket.

Itt tettek le minket a tevérol: tessék megcsodálni a naplementét. A hely szemetes volt, eldobált palackok mindenhol. Hamarosan megjelentek a kéregetok is, sorra járták a külön kis kupacokban üldögélo turistákat. Ki énekelt, ki rágcsát árult, ki hiányzó lábát mutogatta pénzért. A német srácok jóízuen ették a frissen vásárolt chipset a sivatagi naplementéhez. Láthatólag mindenki meg volt elégedve, a kisfiúk (akik a tevéket vezetik) és a turisták is úgy tettek, mintha többórányi autóútra volnánk a legközelebbi vízforrástól. Csak mi voltunk kicsit csalódottak.
A Nap rendben lement a felhok mögött- mintha derengett volna valami pirosas -, mi pedig felkászálódtunk a tevére.

Azt hittem, hogy a lánytevém és én barátok leszünk. Nos, már a kifelé úton kiderült, hogy o nem így gondolta: úgy lábon rúgott, hogy kicsordult a könnyem. A többihez képest is rossz állapotban volt, meg úgy a megelozo teveképem szerint sem kéne ennyi rohadék rovarnak ülnie rajta.

Hazafelé már imádkoztam, hogy rajta maradjak, annyira dobált és rugdosott. A kisfiú eleinte az orrán átfuzött zsineggel vezette, amikor pedig már szerinte is komolyra fordult a helyzet (igen laza és felelotlen kisfiú volt), akkor a már a szakállánál fogta. Túléltem, de legközelebb fiúra ülök.

Raj túrájának csodás tulajdonsága, hogy olyan hotelekben alszunk, amikbe árról érdeklődni sem jöttünk volna be, ha magunk vagyunk. Ez alól a Hotel Royal Jaisalmer sem kivétel ízlésesen berendezett, légkondícionált szobáival és úszómedencéjével.

Az úszómedencét a kötelező delfineken kívül egy nagy mikiegér díszíti, a tulajdonos ennél nyugatiasabb mintát gondolom nem tudott kitalálni.

Az egész városra ez jellemző: minden a turisták köré épül. Az árusok egytől egyig jól beszélnek angolul – nem úgy, mint Bikanerben –, és ott vannak mindenhol. Textilt, ruhát, takarót, képeslapokat, kis szobrokat (az istenekről) vehetsz nagyon kevés és nagyon sok pénzért egyaránt - csak rajtad múlik. Mi egy kalapot (Marcira) és egy különös eljárással készült kendőt (nem Marcira) vettünk. A textiles indiai - szinte könnyekig hatódva önnön jóságától - mesélte a kendőm történetét: szegény emberekkel és gyerekekkel batikoltatja (vagy valami hasonló) ezeket a darabokat, szóval ha ezt veszem, nem neki fizetek, hanem árva gyerekek életét mentem meg. Meg is vettük, hátha tényleg nekik adja.

Mióta luxusturisták vagyunk, az efféle költekezéseket nagyon meggondoljuk, eddig egy nadrágon kívül semmit nem vettünk. Ezekre azért volt szükség, mert a következő estét és éjszakát a sivatagban fogjuk tölteni, ami már egy külön poszt dolga.

A templomokba kettőből kétszer nem sikerült eljutnunk dél előtt (akkor zárnak). Egy haveliben jártunk a sok közül, ide a tulaj tessékelt be minket, hogy ingyen van, nézzük meg, csak meséljük el mindenkinek otthon, hogy milyen szép hely ez a Jaisalmer. Végigvezetett a négyszáz éves, elhagyott palotán, ami hat generációval ezelőtt a maharadzsa titkáráé volt. A városból és négy környező faluból jártak ide peres ügyekben a helyiek a maharadzsa ítéletéért. A találkozó előtt a titkárnak kellett elpanaszolniuk, hogy miért jöttek. Házában megszállhattak, ételt kaptak, és megvárták, amíg a maharadzsa fogadta őket.

Végigjártuk a különféle szobákat sűrű „mind your head, sir” közepette. A helyiségeket nagyon alacsony ajtók kötik össze ugyanis a meleg távol tartása, az esetleges támadók bejutásának lassítása és a kényszerű lehajlással való tiszteletadás miatt. Az igazán szimpatikus tulajdonosnak végül persze adtunk negyven rúpiát (ennyi volt nálunk).

Bikaner után következő állomásunk a Rajasthan legnyugatibb csücskében, a Thar sivatagban fekvő Jaisalmer. A város két részre osztható: van a hatalmas, lenyűgöző erőd (fort) és a köré épült érdektelen városka a bazárral (Bhatia bazaar).Nem véletlenül ez az egyik legnépszerűbb turistacélpont: az egész város sárga homokkőből épült (hívják Golden citynek is), tipikus sivatagi település, mintha az Ezeregyéjszaka meséinek színhelyébe csöppennél.

A várost 1156-ban alapították, az ezt követő 900 év háborúkkal, ostromokkal, ópiumkereskedéssel telt. A függetlenséget csak két alkalommal vesztette el a település, egyszer nagy stílusérzékkel: a 13. században hét éves muszlim ostrom után az erőd lakói tömeges öngyilkosságot követtek el, a férfiak a halálukba rohantak a mohamedánok közé, az asszonyok pedig egy hatalmas máglyába ugráltak. A britek érkeztével beköszöntő viszonylagos nyugalom és függetlenség gazdaggá tette a települést. A britek távozta után a kettészakadó India szélére kerülve a település kereskedelme megszűnt,  Jaisalmer legatyásodott.

A pakisztáni háború során szerzett újra stratégiai fontosságot, máig fontos katonai bázis.

A város nem csak a tovatűnt gazdagságot siratja, napjainkban újabb problémával kell szembenéznie: a gyenge alapkőzetre és gyenge alapanyagból épült fort vízterhelése nagyon megnőtt a fő bevételi forrást jelentő turisták miatt. A csatornarendszer problémái miatt a víznek igen magas százaléka kerül az erőd alatti talajba kimosva az alapot. Épületek, bástyák dőlnek össze, és több ember vesztette már életét. Egy nemzetközi kampány, a JiJ (Jaisalmer in jeopardy) vette fel a harcot a vízzel és a helyi vezetőkkel a fort megmentésének érdekében. Utóbbiak a Jij eredetileg használt anyagokkal való fokozatos helyreállítási munkáival szemben az egész erődöt evakuálni akarják egy teljes körű felújítás idejére: ez a turistákból élő helyiek számára egyet jelentene az éhhalállal.

Ittlétünk alatt is munkások dolgoztak a fort falánál, a tűző napon farigcsáltak építőkövet óriási sziklatömbökből.

A városba öt óra kocsikázás után érkezünk meg. Ez itt már szárazabb terület, a helyiek tevékkel, marhákkal, kecskékkel legeltetik le az amúgy is gyér növényzetet, a fákat pedig törzsig visszavágják tüzifának, így a vidék elég szánalmasan fest.

Bikaner nagyváros, mondjuk két Miskolcnyi. Történelme nem különösebben izgalmas, a látnivalók a következok: egy palota (haveli), egy erod (fort) és egy régi belváros (old city). Mivel mindketten untuk már, hogy sehova sem tudunk anélkül menni, hogy valaki kényszeresen ne játsszon idegenvezetot, kicseleztük a Jodát, aki nagyon határozottan állította, hogy veszélyes, és beriksáztunk magunk a régi belvárosba.
Az indiaiaknak itt is olyanok voltunk, mint az urlények, tátott szájjal bámultak, leginkább Sárát. Amerre mentünk, megállt az élet, a boltokból kijöttek az emberek. Senki nem tudott angolul, semmi nem volt kiírva angolul, legfeljebb kacifánttal (jobb híján így hívom az indiai betuket). Az a kevés, aki a turistaangolt beszélte, a verárjufrommal igyekezett a kiváncsiságát kielégíteni, bár a választ általában már nem értette. Hungry? Angry?

Rengeteg ember volt, olyan mennyiség, amit európai nehezen visel, plusz a tehenek, plusz a tevék. Nagyon sok tehén és bika volt, ennyit még egyszer sem kellett kerülgetni oket. Mivel nincs turistaszezon, talán ha három fehér embert láttunk.

A belvárosban öt érdekes utca van szétszórva, követhetetlen kuszaságban. Ezek felkutatása nagyon hamar kultúrális extrémsporttá alakult, több óra elkeseredett küzdelem és félkiló méregdrágán vásárolt gyümölcs után végül pánikszeruen visszariksáztunk a szállásunkra, megállapítva, hogy gyümölcsöt nem sivatagi városban kell venni, és hogy talán Yodának igaza volt.

Karni Mata egy középkori hindu szent asszony, Durga isten egyik inkarnációja (vagyis megtestesülése). A története szerint, vízfakasztó és halálból visszahozó csodatevései után, kasztjának, a Charannak legbefolyásosabb vezetojévé vált a régióban. Egy alkalommal fia megbetegedett, és a késon érkezo szent asszony már nem tudta megmenteni. Lement így hát Yamához, az alvilág istenéhez, hogy visszakérje a fiát, de az visszautasította. Karni Mata begozölt, és elhatározta, hogy kasztja eztán csak patkány képében reinkarnálódik, mivel minden állat közül csak azokra nincs befolyása Yamának.

A templom sokkal prózaibb okkal épült. Karni Mata, mint rengeteg követovel rendelkezo befolyásos vezeto, szövetségre lépett a közeli Bikaner alapítójával, Rao Bikával, aki az így megerosödött hadseregével sikeresen verte vissza a muszlimokat. Ennek emlékére építették a templomot, ahol a patkányként újjászületett Charanoknak nem kell nyomorúságos patkányéletet élniük, etetik, itatják oket.

Érdekes kérdés, hogy a Charanok úgy általában, miként vélekednek a bosszúról: a patkányéletrol. A templomban élo patkányokat elnézve annyira azért nem rajonghatnak érte. Amerre csak nézel, nyomorúságos állapotban lévo rágcsálók. Mint Keleten általában itt is levetett cipovel, zokniban kellett a templomba bemenni, ami itt eloször kapott jelentoséget a természetes kulturáltságon túl: mászkáltunk az ürüléken, a szétszórt narancssárga ételen, a félhalott patkányok levált darabjain (A zoknikat ki fogom dobni. Sára). A szag leírhatatlan, a szukebb helyekre nem is bírtunk bemenni. Mikor már azt hittük, mindent láttunk, és az iszkoló Sára vezetésével kifelé tartottunk, egy idosebb indiai odajött kérdezgetni, és miután megtudta, hogy MI MÉG NEM LÁTTUK A FEHÉR EGERET, visszaterelt bennünket az udvar egy eldugott szegletébe, ahol megpillanthattuk több száz undorító fekete között azt az egy undorító fehéret. Mi lefotóztuk, o megnyugodott, mi pedig távoztunk az eddigi legbizarrabb helyrol, ahol valaha voltunk.

A sofőrünk fontos, vele töltünk 15 napot, rá vagyunk utalva. Ugyan Delhiben egyszer bemutatkoztunk, akkor még nem tudtuk, hogy ő a végleges sofőr, így a neve mindkettőnk memóriájában elsikkadt. Öt együtt töltött nap után nem merjük megkérdezni még egyszer, úgyhogy én sofinak, a Marci Jodának hívja, ami szerintem felháborító. Neki könnyű, mi csak Sir és Ma'am vagyunk.

Hallgatag, alacsony, kedves szemű indiai. Sokkal félénkebb a többieknél. Nehezen érteni, amit mond, hindi szórendbe szervezi az angol szavakat, egészen sajátos a kiejtése, a segédigéket nem használja, és nem is nagyon érti. Kicsit úgy töri az angolt, mint Joda. Mivel nem értjük egymást, nem nagyon beszélünk, és ettől mindannyian egy kicsit zavarban vagyunk. Mióta elindultunk, csak fehér ingben van – szerintem bizonyosan az úri sofőr szerepében. Igen kellemetlen tulajdonsága, hogy folyton megpróbál nekünk guide-okat szervezni. Nehéz udvariasan úgy visszautasítani egy ilyen fickót, hogy előtte már a haver megígérte neki, hogy itt jön élete pénze.

Eddig sikeresen vettük az akadályt, Bikanerben meg is sértődött, hogy ellógtunk egyedül a városba a „Mandawa no guide, Bikaner with guide” ellenére.

Elindultunk Delhibol Rajasztánba autóval.

Delhit nagy megkönnyebbülés volt elhagyni. A város utáni táj teljesen jellegtelen, elöntött rizsföldek mindenütt. Ahol nincs rizsföld, ott valami furcsa nád no.
A város, ahova tartunk, Mandawa akkora, mint Koszeg, öt érdekes utca az egész. A várost kereskedohercegek alapították, erre haladt a karavánútvonal Delhibol a tengerpart felé az 1700-as évektol kezdve. A környék - mivel az uralkodók jó viszonyban voltak az angolokkal - nem volt soha angol megszállás alatt. A hercegek a kereskedelembol jól meggazdagodván, arra a dologra költötték a pénzük nagy részét, amire minden indiai tenné: kidekorálták a házaikat. Így épültek fel egymással versengve ezen a környéken a Havelik, ezek a furcsa paloták tetotol talpig kidekorálva. Minden lehetséges falfelület gazdagon díszített színes festményekkel, amik a kor legújabb vívmányait ábrázolták a nép okulására. A vonat például állandó motívum, de gyakori az állatok, a mitológiából és a Káma Szutrából származó jelenetek ábrázolása is.

A boldogság akkor ért véget, amikor az angolok megépítették a vasútvonalakat, majd egy kis noszogatás után elhagyták az országot, a karavánutak pedig elnéptelenedtek. A meggazdagodott családok elköltöztek a nagyvárosokba, csóróság és nagy, szétporladó, üres paloták maradtak. Ezeket a tulajdonosok nem adták el, hazajárnak évente néhányszor egy-egy éjszakára, hatalmas presztízsértéke van a múltjuknak, a palota képe pedig nagyon jól fest a bombay-i, trendi irodájuk falán. Orzésüket kiadják a helyieknek, akik mivel be nem mehetnek, szó szerint az udvaron élnek. Mi is csak ezeket az udvarokat nézhettük meg vezetonk, egy megjegyezhetetlen nevu kisfiú segítségével. Megállapítottuk, hogy már level2-n vagyunk, az eroszakos guide-okat már el tudjuk hajtani, a szelíd, udvarias „im not your guide, i wanna practise my english” srácnak még bedolünk.

India legnagyobb tartománya az a hely, amelyet egy átlagturista kap egy kéthetes észak-indiai út során Agra (Taj Mahal) és Varanasi (hullaégetés) mellett. Hogy ez így van, két dolognak is köszönhető: közel van Delhi és rengeteg a látnivaló.
Radjasthan mint olyan valójában csak egy csinálmány, egy korábban nem létezett tartomány, amely mindössze 50 éves múltra tekint vissza.

A terület története 1300 évvel ezelőtt kezdődött a Rajputokkal, akik – a monda szerint - a Napból alászállván meghódították a helyi hindukat és teheneiket. Az őslakosokkal nem nagyon keveredtek, önálló népcsoport maradtak. A tartomány lakosságának tíz százalékát jelentik. Felépítették a szikkadt síkvidék fölé magasodó dombokra a hatalmas és bevehetetlen erődjeiket, majd elhúzódó háborúkba kezdtek egymással változatos szövetségekben. A terjeszkedő muszlimok az egész kompániát soha nem tudták elfoglalni, mivel egymás gyilkolászásának ötszáz éves tradíciója kellő tapasztalattal és haditechnikával – az audioguide-ok szerint lovagiassággal - vértezte fel őket.

A muszlimok megrogyása után, a Rajputok egy alkalmas szövetségesre leltek az angolokban, így mind a huszonkét államocska függetlensége megmaradhatott az új India megalakulásáig. Kis ösztökélés után végül Rajasthanként olvadtak bele.
Az egész tartományt belengi valami elkeseredett múltsiratás. A függetlenség után az uralkodóosztály okosabbja lelépett, aki nem tudott vagy nem akart, az gyorsan elszegényedett. Az ópiumkereskedés már nem volt olyan virágzó üzlet, az új pakisztáni határ pedig kettévágta a kereskedelmi útvonalakat. 
Minden második ember határozottan állítja, hogy a maharadzsa titkárának, lovászának, vajákosának, ha nem magának a maharadzsának az ükunokája, egyáltalán nem holmi kecskepásztor.

A rengeteg omladozó palota a turistákból él meg így-úgy. Sokban a mai napig ott lakik a tényleges leszármazott, néhányat hotellé alakítottak, a nagyobb részét azonban pénzhiány miatt hagyják elrohadni. Mint azt megtudtuk egy kedves, idősebb úrtól: szívesen felújítaná ő a házát, de a hozzáértő munkaerő és az alapanyag is megdrágult, neki pedig pénze csak a hagyaték kiárusításából van.

Miután elso napunkon ijedtségünk és kultúrsokkunk kihasználva betoltak bennünket egy turisztoffiszba (elvileg a belvárosba mentünk a taxissal), Mr. Raj karmaiba kerültünk. Lehengerelt bennünket intelligenciájával, az indiai lehúzás kello fokú, valahol mégis megérto helytelenítésével és gyorsaságával. A lelkünkre kötötte, hogy reklámozzuk mindenfelé, amerre csak járunk, de foleg otthon, hát most itt a reklám.Kifizettünk neki egy elég drága (Indiához képest nagyon drága), nászútszeru észak-indiai túrát. Saját sofor (neki saját posztot fogunk szentelni) visz végig bennünket légkondis autóval a megbeszélt útvonalon:

Delhi, Mandawa, Bikaner, Jaisalmer, Jodhpur, Ranakpur, Udaipur, Pushkar, Jaipur, Agra, Varanasi, Pokra.

Jaisalmerben sivatagi túrára visznek teveháton, egy éjszakát a sivatagban töltünk. Agrából Varanasiba éjszakai vonattal megyünk, onnan tovább pedig busz visz át a határon Nepálba: Pokrába.

Mindent elore megszerveztek nekünk, kézbe kapjuk a jegyeink, a szállásokon csak egy cetlit kell bemutatnunk, és már visznek is a gyönyöru, légkondícionált, tiszta szobákba.

Pont nem ezt a fajta turizmust szerettük volna a mienknek tudni (erre pénzünk sincs, illetve ezentúl biztosan nem lesz), de sok érv szólt a döntés mellett.
Az útvonal, amelyet bejárunk, tömegközlekedéssel nagyon nehezen megoldható, túl sok idot és utánajárást igényelt volna, ezért nem is mertük álmodni, hogy például Mandawába eljutunk.

Még elég esetlennek érezzük magunk a klíma, a lehúzás, a zaj, az angol hiánya és a bámulás miatt, három hét nyugalom és biztonság pedig pont elég ido arra, hogy beleszokjunk ezekbe a dolgokba (reméljük).

Így nagyon kényelmesen utazunk. Jóval kevesebb szituáció akad, ahol lehúzhatnak (tulajdonképpen egyszer húztak le nagyon, és nem sokszor kicsit - lelkileg ez nekünk jobb). A szállásra jó szívvel menekülünk vissza, ha hisztirohamot kapok, hogy ezredszer is robogóval köröznek körülöttem. A vezetonk megmondja, hogy körülbelül minek mennyibe kéne kerülnie, mert oszintén szólva ugyanazt a gránátalmát húsz és száz rúpiának is elhiszem, és változó, hogy az eladó mennyire mond eloször fölé a reális árnak (ami megint városonként más és más).