madein

A mumbai-i nyomornegyedek egyidősek a várossal. Mivel a városban drága az élet, a vidékről ideáramló legszegényebb emberek egyetlen lehetősége, hogy megvessék a lábukat, ha itt letelepednek. 
A város legnagyobb slumja a Dharavi: nagyobb a területe, mint Budapest teljes belvárosának. Mi is itt voltunk Terence-szel.

A legfontosabb dolog, amit megéltünk, hogy Dharavinak köze nincs ahhoz, ahogy az ember elképzel egy „nyomornegyedet”. Amerre nézel, érdeklődő, otthonukba invitáló, nem kéregető (!) emberek, vidám, kedves, fotóért kuncsorgó gyerekek, viszonylagos tisztaság, taxik, a négyzetméternyi konyhákból szivárgó, finom ételszag.

Az itt lakók – akik több mint egymillióan vannak - mind dolgozó emberek. Sok a kézműves, akik kicsi műhelyeikben készítenek fazekaktól ékszerekig mindent, ami kézzel és kevés eszközzel elkészíthető.

A legtöbben szemetet szednek szerte a városban, és itt újrahasznosítják. (Azt már máshol is megfigyeltük Indiában, hogy a szemét csak nagyon kis része értéktelen a helyiek szemében: vannak műanyag-, fém-, fa-, üveggyűjtögetők, még a használt zacskókat is összeszedik.)
Megdöbbentő, de a város gazdaságának egy jelentős része származik a nyomornegyedből. Mintegy 1.4 milliárd USD éves forgalmat becsülnek a teljes területen, és a nyomornegyedben élők átlagkeresete bőven az Indiai átlag fölött van.

Az emberek jobbára tíz-húsz négyzetméteres kunyhókban laknak, amik egymáshoz támaszkodva, egymásra épülve alkotnak egy teljesen átláthatatlan sikátortengert.

Bár egyszobányiak a lakások, jellemző, hogy majd mindben van tévé. Láttunk ATM-et, bankot, kicsi mozitermet és rengeteg taxit utasra vadászni. A BBC remek riportsorozatából kiderül, még diplomások is laknak itt, ha nem tudják kifizetni a bérleti díjat a belvárosban. Itt ez ugyanis már ötezer Ft-ból megoldható.

Az infrastruktúra a legnagyobb gond: nincs csatornázás, nincsenek kórházak, tizenötezer emberre jut egy működő WC (a gyakorlatban ez egy luk a földben).

Vannak felszámolási tervek, fejlesztési programok, ottjártunkkor is folyt az építkezés: új, nagyobb lakások, ahova családokat terveznek átköltöztetni.

Sok helyi ellenáll azonban azoknak a fejlesztéseknek, ami a kitelepítésükkel járna, mert így elvesztik a helyet, ahol űzhetik a mesterségüket és a vásárlóikat. Az elköltözöttek helyére pedig újabbak érkeznek vidékről, úgyhogy egyelőre nincs sokat ígérő megoldás a láthatáron. 

Mumbaiban mindenképp el szerettem volna menni meglátogatni egy nyomornegyedet. Az utazási irodát, ami ezeket a túrákat szervezi (okos névvel, mint Real Tours and Travels) azonban sehogy sem sikerült elérnünk.

A harmadik napunk reggelén épp egy netkávézó előtt üldögéltünk azon tanakodva, hogy mit csináljunk aznap, amikor egy Jack Sparrow szakállat viselő, rockernek öltözött fazon - még Mumbaiban is kiugróan jónak számító angolsággal - leszólított bennünket.

Szó szót követett, és nem sokkal később már egy helyi reggelizőben ecsetelte, hogy a slumlátogatás ötletét MINDENKI tőle lopta a Slum Dog Millionare sikere után. Olyan magára hagyott és különc figurának tűnt, hogy hajlandóak voltunk kifizetni a nem éppen olcsó napidíját (6000 Ft-ot): cserébe megmutatja Mumbai másik - igazi - arcát, ígérte.

A napunkat tehát Terence-szel töltöttük.

Vonatoztunk, sétáltunk egy nyomornegyedben, láttuk a város hatalmas, szabad ég alatti mosodáját,

voltunk egy több ezer éves víztározóban

és este elvitt a vörös lámpás negyedbe is. Nem tudom, hogy melyik volt megdöbbentőbb, sokkolóbb: a helyek, ahova vitt, vagy ő maga.

Sokszor gondoltam rá, hogy na jó, jobb lesz nekem nélküled, én a hotelben leszek, jó szórakozást, fiúk - de mindig győzött a józan ész, hogy ha visszataszító is néha, de jobb maradni, mert különleges élményt nyújt a maga módján.

Még el sem jutottunk a nyomornegyedig (ami első program lett volna aznap reggel), betolt minket egy kocsmába, ahol a tenyeremből olvasott és sörözött – a mi kontónkra. Halál másnapos, mindenkinek jobb lesz, ha iszik egy sört, gondolta Marci, milyen gerinctelen egy alak, gondolta Sára. Később egy szolid ebédet is kikunyizott magának pillanatnyi szánalmamat kihasználva. Aztán mikor a nap vége felé egy újabb kocsmában találtuk magunkat, ahol negyed liter konyakot rendelt forró vízzel - a fájó torkára -, már a sarkunkra álltunk. Tüntetőleg vizet rendeltünk, és Marci kedvesen közölte, hogy nem szándékozunk kifizetni a fogyasztását. Szó nélkül kifizette a sajátját, de szent kötelékünk szemmel láthatóan megtört.

Terence egyértelművé tette az első perctől fogva: ő egy különleges ember.

India neki nem hazája, India chickenshit, ha tehetné ő Európában zenélne valami rockbandával. Hangosan elmélkedett a vonaton a házasság intézményének hazug, felesleges és chickenshit voltáról. Kiabálva ecsetelte nekem, hogy minden indiai férfi álma, hogy fehér nővel szexeljen, úgyhogy nagyon-nagyon vigyázzak magamra. (Nem tudom, hogy a mindenhova csak rám nem néző férfiak akarták jobban, hogy leszálljak végre, vagy én magam.) Folyton hangosan káromkodott, minden taxist „shameless motherfucker bastards”-nak nevezett, egyszer pedig üvöltésig összeveszett egy chickenshit jegyárussal, mert az először azt mondta, nem tud visszaadni.

Miután este berúgott már csak Marcival kommunikált, így hála égnek én csak a távolból követtem, ahogy Pakisztánról és Bollywood undorító voltáról kiabált teljes felháborodással.

Európai szemmel Terence-nek rengeteg mindenben igaza volt, és rég láttunk igazibb punkot nála, társra lelni benne mégis képtelenség volt. Sokat segített megérteni dolgokat, amiket nap mint nap látunk, de borzasztó volt az egyoldalú gyűlölködés, amit árasztott, nem beszélve a félelmetes egoizmusáról. (Nem lehetett lefotózni, amíg meg nem fésülködött, és az összes képét egyesével végig kellett néznem (vagy inkább dicsérnem) a facebook-ján.)

Rosszindulatúan és minden konyhapszichológiai képességünket megfeszítve megállapítottuk, hogy teljesen egyedül lenni majd egy egész országban csak ekkora egóval és ennyi alkohollal lehet.

Benaulim tengerpartján hesszel a tehén. (Goa)

Minden valamit magára adó szobában van egy légkeverő (fan) a plafonon.

Mumbai víztározó

Van könnyen elérhető alkohol Indiához képest tolerálható árakon. (Egy 6,5 decis sör 500, egy 3,5 decis vodka 1000 Ft.)

Vannak kocsmák sok-sok férfival és zenegéppel. A zenegépben van teszem azt Iron Maiden.

Vannak koedukált bárok, ahol nők alkoholt ihatnak.

Van éjszakai élet.

Vannak koncertek, ahol nem valami istent imádnak.

Vannak drága, fényűző bárok, ahol már a bejárat közelébe sem engednek, ha nem vagy talpig csinosban.

Van trendi kávézólánc (Café Coffee Day), ahol laptoppal üldögélnek a fiatalok.

Vannak miniben feszítő, erősen sminkelt, éjszakai pillangók - tudjátok,  akiket otthon mindenki lekurváz, de senki nem bír nem bámulni.

Van tömegközlekedés: buszok, emeletes buszok, helyi érdekű vasút.

Vannak közlekedési lámpák, amik, ha pirosra váltanak, az autók nagy része hajlandó megállni. Viszont élő embert nem láttam, aki rápillantott volna valaha, ha átkelt a 2x2 sávos úton a csúcsforgalomban. (Mi nemes egyszerűséggel csak mindig csapódtunk valami indiai átkelő mögé.)

Vannak járdák.

Vannak nyugati ruhák hatalmas mennyiségben.

Vannak trendi hajszalonok.

Vannak rövid hajú lányok, nők, nénik.

Vannak szűk farmeros, tornacipős, pilóta napszemüveges srácok.

Vannak szép számmal magyar turisták. (Mi öt nap alatt hatba futottunk bele.)

Vannak hajnali, melegítős futók a sétányon.

Van kukásautó.

Van taxióra.

Van PestiEst.

Vannak celebek.

és

Szinte nincsenek tehenek az utcán.

Nincsenek csirkék az utcán.

Nincsen horribilis mennyiségű szemét.

Nincs biciklis riksás, legalábbis mi egyet sem láttunk. A belvárosban motorost is alig.

Van a nyomornegyedben taxi.

Nincs bámulás.

Majdnem egy hónap kisebb városok és vidék után megérkezni Mumbaiba óriási minőségi lépés volt. Mumbai egy valódi nagyváros felhőkarcolókkal, tömegközlekedéssel, széles utakkal, plázákkal, gyorséttermekkel,

járdákkal, zebrákkal, közlekedési lámpákkal, viszonylagos tisztasággal - az első az utunk során.
A főváros, Delhi inkább hasonlít egy óriásira nőtt, büdös, koszos falura, ahol az emberek - mind a hatmillióan – zavartalanul élik falusi életüket a 6 utcányira terjedő kis világukban. Ha újrakezdenénk, biztos nem ide vennénk repülőjegyet. Delhi mély víz, kezdjétek Mumbai kivilágított úszómedencéjével.

A belváros építészetileg hasonlít Londonra: széles sugárutak, nagy virágos parkok, art-deco épületek és egy óriási pályaudvar. Ezek, a kockásra festett járdaszegélyek és az angol taxik mind-mind azt akarják veled elhitetni, hogy ez itt London, csak levontatták az Egyenlítőig, hogy legyen egy kis napsütés.
A külvárosok – nem beszélve a nyomornegyedekről - már sokkal inkább indiaiak: végeláthatatlan kockaházerdő, zegzugos utcák, szemét, a házakról masszív sávokban folyik le a sötét mocsok.

Mumbai egy hosszú félszigeten nyúlik el, és a méreteire jellemző, hogy az buszút utolsó két óráját egy kétszer hat sávos autópályán száguldottuk végig a belváros felé át a véget nem érő külvároson. A város számos negyedre osztható, ízelítőül van vásárló-turista negyed (a Colaba, itt laktunk), üzleti negyed felhőkarcolókkal, egy hatalmas tengerparti sétány, számos nyomornegyed.

Ffelszabadultság és globalizáltság jellemző - főleg az országhoz képest. Ez az első olyan indiai nagyváros, ahol - és ez a mondat végtelen számú véget érhet. Olvasd el itt, mégis hányfélét.

Az első két napot végre bambulós semmittevéssel töltöttük. Voltunk egy óriási moziban megnézni egy bollywoodi filmet, vettünk pár felsőt a kínai piacon (itt szégyentelenül Fashion Street-nek hívják), sétáltunk egy nagyot Bombay legfestőibb nyugati tengerparti sétányán, ami a kivilágított toronyházaival egy kicsit olyan volt, mintha Rioban lennénk. Sajnos a tenger annyira koszos, hogy még az indiaiak sem merészkednek a vízbe, úgyhogy a fürdés elmaradt.

Ettünk nagyokat, ittunk kicsiket és kávéztunk sokat.

Mumbai: kis UFO-k az anyukával a szálláson.

Aurangabadból Mumbaiba visszatekintve a legkevésbé kényelmes módon jutottunk el, ahogy csak ember teheti. A Rough Guide-ra hallgatva – ami szerint ezek „good value luxury buses” - vettünk két jegyet egy éjszakai buszra Mumbai-ig.

Egy kicsit gyanús volt, hogy a jegyre „semi luxury bus” (fél luxus busz) volt írva, tekintve, hogy az eddigi indiai „luxury” buszokat kettővel elosztva egy biciklit kapunk. Inkább nem merengtünk rajta, hogy mit fog nélkülözni a busz, amit eddig élvezhettünk.
Aztán aznap este megérkezvén az állomásra, megláttuk azt a pergő festékű zöld roncsot, amin az elkövetkező fél éjszakánkat terveztük tölteni. Hosszas keresgélés után megtaláltuk a félluxust is: viszonylag új üléshuzat a nem dönthető (!) székeken.

A busz persze teletömve indult el. Az első pár órát teljes sötétségben valamiféle szekérúton tettük meg, ahol csak egy jármű fért el teljes szélességében, így gyakorta húzódtunk le a dzsindzsába egy erős kormányrántással. Az utastérben valamiért félóránként váltogatták a teljes sötétséget a szemkivájó teljes kivilágítással, a rendszerre nem sikerült rájönnünk. Az extra komfort érdekében legelőre kaptunk jegyet, így az összes szembejövő jármű a szemembe reflektorozta a szándékait.
A reflektort ugyanis éjszaka - a nepáliakhoz hasonlóan - az indiaiak is a duda helyett használják. Egy plusz funkciója van csak: ha szembejön veled valami egy egysávos úton, akkor addig rohantok egymás felé villogva, míg valamelyikőtök látóidegei kisülnek és félreáll.

Egy idő után az éber kómát egy helyiség szakította meg, ahol majdnem mindenki leszállt, így lett helyünk fetrengeni. Az út is egy csapásra autópályává változott: a rázkódás és az életveszély is jelentésen csökkent, úgyhogy aludtunk kicsit.
Hajnalban hét körül tizennégy óra (kétszáz km) buszozás után meg is érkeztünk Bombayba.
Összefoglalva: ha Aurangabadból Mumbaiba mennétek, mi a vonatot ajánljuk. Csak foglaljatok jegyet jó előre.

Mumbai víztározó

Mumbai nyomornegyed

Ajanta három óra buszútra fekszik Aurangabadtól. A busz összes utasa segítőkész kórusként tudatta velünk, hogy Ajanta caves, leszállás. Itt a (fél)drágakő árusok kezébe kerültünk, akik kedvesen elirányítottak, majd halálos komolysággal szavunkat vették (promise me, ma'am, promise me), hogy benézünk a boltukba visszafelé.

Az előző nap ellorai nehézségei után már fel voltunk készülve, hogy a barlangok tulajdonképpen nem egyebek, mint levegőtlen, meleg lukak a sziklafalban. Ajantában tömeg is volt, így ez még testszagot és dörgölőzős-simisimit is adott az alapérzethez.

Ajanta Ellorával szemben nem a szobrokról, hanem a freskóiról vált híressé. Az összes barlang idősebb az elloraiaknál, éppen ezért zömében buddhisták. A több, mint ezer éves freskók egyik szerencsétlen tulajdonsága, hogy nem viselik jól a megvilágítást, emiatt az összes barlangban félhomály van. Nehéz kivenni a képeket, fotózni csak igazán jó géppel érdemes.

A hely mindennek ellenére lenyűgöző. Némelyik barlangban a padlótól a plafonig színes festmények, sokalakos jelenetek - kicsit a pompei-i falfreskók és az ókeresztény festészet határán. A téma teljesen ázsiai, zömében Buddha életéről szóló jelenetek, különböző aspektusai. Állítólag van egy gyerekevő ogre is, de nem találtuk meg.
Vannak termek, amik soha nem készültek el teljesen, érdekes volt látni, miből lett a cserebogár.

Sára művészet iránti roppant érzékenysége negatívan korrelál a hőmérséklet emelkedésével. Ha melegben mégis ilyen helyekre viszed, add oda neki a Nikont és legyen nálad csoki – így egészen szépen viselkedik. A két barlangos élménye után azért megállapította, hogy a barlangok unalmasabb felét fel kéne tölteni betonnal, úgy élvezhető és befogadhatú mennyiség maradna.

Hazafelé még jótékonységból vettünk egy kis kőbuddhát egy boltban (hisz megígértük) elosztogattuk az utolsó tízforintosainkat a gyűjtőknek és visszautasítottuk az egyik fazon ajánlatát, hogy cseréljük el az elemlámpánk öt darab féldrágakőre.

Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon nagy a kosz.

Mumbai gumihardverei

Mumbai, nyomornegyed széle

Jhansiból 12óra vonatozás és 6 óra buszozás az út Aurangabadig, ami a következő pár napunk szállásadó városává vált. A buszozás valami számunkra ismeretlen okból egy hektikus, senki-nem-mond-semmit-de-löködnek átszállással lett színesebb, ami lássuk be meglepő volt egy direktnek mondott buszúttól. A nap végére nem nagyon akartunk többet egy ágynál, amiben alhatunk az idők végezetéig.

Az Ellora barlangokba egy óra buszút eljutni, de úgy döntöttünk egyszer élünk és a fenekére csaptunk a napnak: soha nem látott luxust megengedve magunknak béreltünk egy riksást egy egész napra.
Vad riksásunk, Masi odafelé padlógázzal egy lejtőn lefelé megdöntötte az általam ismert riksasebesség-rekordot, visszafelé pedig azt a játékot játszotta, amit én is gyerekkoromban a kemping biciklimmel: na milyen messze gurul le a jármű a dombról. Nagy lendület, motor kikapcs, száguldás, gurulás gyorsan, egyre lassabban - egész, míg meg nem álltunk a lejtő alján. Mindezt persze a délutáni csúcsforgalomban.

Odafele útbaejtettük Daulatabadot, ami a szépszámú indiai elhagyatott fővárosok egyike a még szebb számú erődök egyikével. Ezt épp muzulmánok építették valamikor a középkorban. Lehangoló hely: a romok omladoznak, majd mindent embermagas gaz borít, a helyreállított helyeken a falak leköpködve, telefirkálva.
De láttunk egy hatalmas kígyót.

Az Ellora barlangokhoz déltájt érkeztünk meg. A legelső barlangokat 1500 évvel ezelőtt kezdték el kivájni előbb a buddhista, később hindu és jain szerzetesek lakhelyéül. A könyv szerint vándorlásaik során itt kerestek menedéket a monszun esőzései elől, de elég nehéz elhinnem, hogy a szimpla szükségérzet elegendő volt, hogy nekiálljanak sziklát vájni egy ház építése helyett. Mindenesetre a végeredmény így lenyűgözőbb, azt meg kell hagyni.

Minden, ami a barlangban van – legyen funkcionális vagy díszítőelem – az egy sziklatömbből lett kifaragva, ráadásul legjobb tudásunk szerint a bazalt a legnehezebben faragható kőzetek egyike. Embertelen munka lehetett.

A 34 számozott barlang közvetlen egymás mellett fekszik a függőleges sziklafalban egy sétánnyal egybekötve. A leggrandiózusabb mind közül a 16-os számot viselő hindu templom. Ez a többivel ellentétben egy klasszikus, szabadon álló templom, amelyet felülről-lefelé haladva vájtak ki a tömör sziklából nagyjából 100 év alatt.

A hely óriási mérete, a 35 fok és a 80 százalékos páratartalom gyorsan megették a kezdeti lelkesedésünket, így sajna a legjobb részeket már a szürke kőszobrokkal szembeni fokozott intoleranciával terhesen néztük végig. De végignéztük.

SQUAT WC - a wikipedia szerint hívják még keleti, francia, török, iráni, indiai vagy természetes pozciójú toalettnek is.

Mumbai tengerpart

Mindenhol szarvasmarhák. A bikának púpja van, a tehénnek nincs púpja.

Khajuraho felé és onnan elfelé kénytelenek voltunk az éjszakát egy Jhansi nevű kisvárosban tölteni.

Egy régi angol katonai kaszárnyából kialakított szállodában szálltunk meg, ahol akkora belmagasság volt, hogy egy galériára telepített ugróasztal sem jelentett volna problémát. A bútorzat egyértelműen az angolok által hátrahagyott darabokból állt: rozoga, sárgára mázolt art-deco asztalkák, rég rossz, porosodó ingaórák, festmények pózoló, elfeledett arisztokratákról. Furcsa keverék az Indiában elmaradhatatlan Ganesha képekkel, büdöskefüzérekkel.

A városka azonban nem emiatt érdemel említést.

Hajnali háromharmincötkor indult a vonatunk a pályaudvarról, úgyhogy tízperc önámító álldogálás után be kellett látnunk, hogy nem fogunk riksát találni. Csendben, a másik álmát tiszteletben tartva indultunk el az út mentén a méltatlankodó kutyák között.

Rezignált sétánkat egy motoros szakította félbe, aki szelíden felparancsolt minket a háta mögé, mondván nem biztonságos ilyenkor külföldinek az utcán, trust me, my friends. Hárman-négy táskával-két körforgalommal-egy motorral, de eljutottunk az állomásig, ahol hálálkodásunkra csak annyit felelt: Of course I'm kind, I'm Indian.

Mi egyáltalán nem gondoltuk ezt egy ilyen egyszerű és általános igazságnak, de hát kik voltunk mi akkor vitatkozni egy szent emberrel. Ő elhajtott, mi pedig hálát adtunk az égnek, hogy a vonat csak negyed órát késett, és nemsokára már alhattunk békében: én a második, Sára a harmadik szintjén az emeletes ágynak a harmadosztályon.

Mumbai tengerpart

Itt a Legyen ön is milliomos!-ban (tudjatok) van bemutatkozó kisfilmje a bejutó játékosnak. Sőt, a kérdések között még édi videók is vannak a gyerekeiről. Sőt felhívták a gyereket telefonon, és nevettünk a gügyögésen. A kérdés angolul van, a válaszlehetőségek hindiül (ezen már fent sem akadunk, igaz?). A második fix pénzig minden kérdésre megszabott ideje (egész pontosan 45 másodperce) van csak a játékosnak, úgyhogy pörgősebb a műsor. Szabadabbak a kérdések, van például, hogy bejátszanak egy dalt, és fel kell ismerni a szerzőt. Négy segítség van.

Az indiai Vágó Istvánnak pedig végtelen kúl a szemüvege.

méret: 147.000 km2 (Magyarország: 93.030 km2)

főváros: Katmandu

valuta: NRP (nepáli rúpia) Amikor mi itt voltunk (2010. szeptember-október): 1 USD 70 NRP-t, 1 NRP 3 HUF-t ért.

GDP: 1200 USD A lakosság egynegyede napi egy USD-nél is kevesebből él.

turizmus: Nagyjából félmillió turista évente. A többség a túrázás, a hegymászás, a siklóernyőzés vagy a vadvízi evezés miatt jön. A monszun közép júniustól- közép szeptemberig tart, ekkor kezdődik a szezon: késő szeptembertől késő novemberig. A helyiek mind a tavaszt ajánlották a látogatásra, mikor a hatalmas rododendronerdők virágoznak a hegyekben és tisztán látszanak a távoli hegycsúcsok is.

vallás: hindu (80%), buddhista, muszlim

nemzetiségek:chhettri 15.5%, brahman dombi 12.5%, magar 7%, tharu 6.6%, tamang 5.5%, newar 5.4%, muszlim 4.2%, kami 3.9%, yadav 3.9%

vízum: Elég a határon kiváltani. A repülőtereken (ha otthonról jössz) és Sonauli-nál (ha Indiából) is megkapod gond nélkül.
15 napos vízum 25$, 30 napos vízum 40$
Ha hosszabbítást szeretnél, Kathmanduban és Pokharában is van lehetőséged. Picit lehúznak, de szó nélkül megkapod. Mindenki Pokharát ajánlja, mi is ott hosszabbítottunk.

oltások: Többek között hepatitis A-t, meningitist, veszettséget, dipertent javasolnak. Budapesten az Országos Epidemiológiai Központban részletesen tájékoztatnak a szükséges oltásokról, az egyéb fontos óvintézkedésekről, és persze be is oltanak. Malária tabletta használatáról is érdeklődni kell, függ attól, hogy hova mész és mikor mész.

egy tejeskávé: 120-210 Ft. Jobbára csak porkávét kapsz mindenhol, még a fővárosban is. Ez alól egyedül Pokhara kivétel, ahol több kávézóban is van kávégép (ez már 300 Ft).

egy sör: 5-700 Ft körül.

egy ebéd egy olcsóbb étteremben két főre: 1200-1500 Ft (Alkohol és a leveseket leszámítva hús nélkül. Ezekkel együtt jóval drágább tud lenni)

mit nem lehet kapni: A nagyvárosokban mindent lehet kapni. Kathmandu és Pokhara annyira a turisták köré szerveződik, hogy mi nem találtunk olyan igényt, amit ne tudtak volna kielégíteni. A Nikon akkutöltőjétől a nyugaton megszokott kozmetikai termékekig, minden van.

mit lehet olcsón kapni: Eredeti és hamis, de korrektül kinéző kínai trekking cuccokat elképesztő mennyiségben. Főleg The North Face, Deuter, de sok más márka is. Yak wool, pashmina textil.

helyi közlekedés: A városok között helyi busz, turistabusz, minibusz, dzsip. Minden mindig eléggé tömött, kivéve jobb esetben a turistabuszt, ami ennek megfelelően jóval drágább is. Repülhetsz is, nem olcsó. Városon belül taxi, motoros és biciklis riksa.

Ajanta barlangok

Teljesen magától értetődő és természetes, hogy az emberek beszélgetés közben hindiről angolra váltanak. Sokszor beszéd közben a mondat fele angol, vagy bizonyos szavak angolul vannak. Sokszor olyan mintha a lényegibb részeket emelnék ki angolul. A tévében is előfordul, nem utcaszokás. Esti politikai műsorban gyakori, hogy a kérdés hindi, de a válasz angol, vagy fordítva. Az is jellemző, hogy ha ott vagyunk, egyre több angol szót használnak, és oda-odapislognak ránk.