Khajuraho felé és onnan elfelé kénytelenek voltunk az éjszakát egy Jhansi nevű kisvárosban tölteni. Egy régi angol katonai kaszárnyából kialakított szállodában szálltunk meg, ahol akkora belmagasság volt, hogy egy galériára telepített ugróasztal sem jelentett volna problémát. A bútorzat egyértelműen az angolok által hátrahagyott darabokból állt: rozoga, sárgára mázolt art-deco asztalkák, rég rossz, porosodó ingaórák, festmények pózoló, elfeledett arisztokratákról. Furcsa keverék az Indiában elmaradhatatlan Ganesha képekkel, büdöskefüzérekkel.
A városka azonban nem emiatt érdemel említést. Hajnali háromharmincötkor indult a vonatunk a pályaudvarról, úgyhogy tízperc önámító álldogálás után be kellett látnunk, hogy nem fogunk riksát találni. Csendben, a másik álmát tiszteletben tartva indultunk el az út mentén a méltatlankodó kutyák között. Rezignált sétánkat egy motoros szakította félbe, aki szelíden felparancsolt minket a háta mögé, mondván nem biztonságos ilyenkor külföldinek az utcán, trust me, my friends. Hárman-négy táskával-két körforgalommal-egy motorral, de eljutottunk az állomásig, ahol hálálkodásunkra csak annyit felelt: Of course I'm kind, I'm Indian. Mi egyáltalán nem gondoltuk ezt egy ilyen egyszerű és általános igazságnak, de hát kik voltunk mi akkor vitatkozni egy szent emberrel.
Ő elhajtott, mi pedig hálát adtunk az égnek, hogy a vonat csak negyed órát késett, és nemsokára már alhattunk békében: én a második, Sára a harmadik szintjén az emeletes ágynak a harmadosztályon.

Khajuraho felé és onnan elfelé kénytelenek voltunk az éjszakát egy Jhansi nevű kisvárosban tölteni.

 

Egy régi angol katonai kaszárnyából kialakított szállodában szálltunk meg, ahol akkora belmagasság volt, hogy egy galériára telepített ugróasztal sem jelentett volna problémát. A bútorzat egyértelműen az angolok által hátrahagyott darabokból állt: rozoga, sárgára mázolt art-deco asztalkák, rég rossz, porosodó ingaórák, festmények pózoló, elfeledett arisztokratákról. Furcsa keverék az Indiában elmaradhatatlan Ganesha képekkel, büdöskefüzérekkel.

 

A városka azonban nem emiatt érdemel említést.

 

Hajnali háromharmincötkor indult a vonatunk a pályaudvarról, úgyhogy tízperc önámító álldogálás után be kellett látnunk, hogy nem fogunk riksát találni. Csendben, a másik álmát tiszteletben tartva indultunk el az út mentén a méltatlankodó kutyák között.

 

Rezignált sétánkat egy motoros szakította félbe, aki szelíden felparancsolt minket a háta mögé, mondván nem biztonságos ilyenkor külföldinek az utcán, trust me, my friends. Hárman-négy táskával-két körforgalommal-egy motorral, de eljutottunk az állomásig, ahol hálálkodásunkra csak annyit felelt: Of course I'm kind, I'm Indian.

 

Mi egyáltalán nem gondoltuk ezt egy ilyen egyszerű és általános igazságnak, de hát kik voltunk mi akkor vitatkozni egy szent emberrel. Ő elhajtott, mi pedig hálát adtunk az égnek, hogy a vonat csak negyed órát késett, és nemsokára már alhattunk békében: én a második, Sára a harmadik szintjén az emeletes ágynak a harmadosztályon.