madein

Biztos, hogy nem megyek ki az ajtón. Itt elüldögélek az ágyon, nézem a víztisztító reklámokat, míg az emberek odakint megmosakodnak, munkát kapnak, megismerkednek a nyugati n?kkel, s?t megunják ?ket, lesz elég pénzük, szép biciklijük, nem köpködnek és nem akarnak már eladni semmit nagy barna szemekkel. Így keltem, biztató, igaz?
A tegnapi sokk nem múlt el, sőt mindent belepett: tényleg alig mertem kimerészkedni az utcára.

Végül mai nap pont úgy telt, ahogy a beszámolók szerint az ember els? indiai napjának telnie kell. Mi is és az indiaiak is ugyanazt a felállást képzeltük el; minden simán ment. Egész nap turisztoffiszerek, taxisok és hotelmenedzserek pingpongoztak velünk. A legzseniálisabb azért messze az a faszi volt, aki az orrunk el?tt érkez? panaszkodó smseket mutogatott nekünk azoktól a turistáktól, akik nem hallgattak az ? igéjére, és maguk indultak Észak-India felfedezésére. Miután viszonylag öntudatosan körülbelül hetvenezer forintnyit sikerült lealkudnunk az árból és megegyeztünk vele egy háromhetes túrában sof?rrel, jegyekkel, szállással, esett csak le, hogy a kétségbeesett smsek minden bizonnyal az irodában üldögél? alantas és sumák férfiak valamelyikét?l származtak.

Ez megy. Meg vagyunk ijedve mindketten.

Nem értjük, amit mondanak, ?k nem értik, amit mondunk. Vagy épp nem hallják: a sof?rrel folytatott gotoashop versus gotomonument küzdelem el?bbi indulója még nevezni is esélytelen volt, úgyhogy az elveszett (és az Aeroflot igérete szerint holnap érkez?) csomagokban maradt alapvet? higiénia beszerzése el?tt még megnéztük a kötelez?ket India kultúrájának terjesztése iránt mélyen elkötelezett vezet?nk megelégedésére.

Mivel egész nap autóban vagy turistaszagú monument-nél voltunk,   igazi arculcsapás volt a sof?r utolsó aznapi akciója: egyszer csak megállt a tömeg közepén és közölte, holnap itt találkozunk.

Bocs a kerdojelekert, javitani fogjuk.

Az Aeroflot kicsi volt, büdös, és késve indult. Repülobol szépek voltak a felh?k, körülöttünk egy vlagyivosztoki hokicsapatban harcolt a tesztoszteron a jólneveltséggel.
Moszkvában „kvikli, kvlikli szpesöl kontrol”- rohantunk át a terminálunkon, hogy elérjük a Moszkva-Delhi gépet. Ez nagyobb volt, mint az el?z?, videóval, amin remek orosz rajzfilmet adtak a királyfiról, aki az erd? összes állatát megmenti.

A Delhi repül?tér hatalmas és kongó üres vadonatúj terminálja az els?, ami India. Gyanúsan tiszta és új volt, nem értettük, hogy lehet ez, nem Frankfurtba vettünk jegyet. A csomagátvételnél beigazolódott a gyanúnk: a reptér valóban Indiában van, a hájtek csomagszalagon egy ponton minden csomag elakad, amit egy külön csomagelakadás-kezel? ember kezel még hajnalban is. A mienk sajnos nem akadt sehova sem, lekéste a gépet a vihogó kínai lányok nagy kék dobozai miatt még Moszkvában.

A csomagkönyörg?knek van egy laminált csomagtípus beazonosító lapjuk, amir?l egy indiai asszony képtelen volt beazonosítani a csomagját nagyon-nagyon-nagyon sokáig. Rajtunk kívül még két holland lány, egy orosz család és néhány indiai nézte ezt rezignáltan. Három óra aktív bürokrácia után született két indigóval másolt, szanaszétpecsételt dokumentünk a csomagjaink nemlétér?l.

A reptéren kívül kaptuk meg az els? adagot a klímából, olyan közepes szaunameleg, égett olajszag.
A taxisunk, akit öt indiai irodista utalt ki nekünk (sehol a hírhedt „taxi, taxi, sir!”), egyáltalán nem tudta, hol a hotelünk, de kitartóan próbálkozott: gátlástalanul ébresztett fel riksáikon alvó riksásokat. Az utakon mindenfelé kutyák, tehenek, dolgozó munkások lámpával, sok ember kicsi járm?veken.

És végül Hotel Keston, hajnali négy. Taxisunk addig zörgetett az ajtón, míg a pult mögül a földr?l felkászálódott egy id?ponthoz képest udvarias indiai, aki nem tudván mit kezdeni a „hotel reservation paper”-ünkkel felébresztette a közeli, irodának nevezett lyukban alvó f?nököt, akinek minden mindegy volt, úgyhogy megkaptuk a szobánkat. Mintegy negyedóra alatt felvette a szandálját, és felkísért az emeletre egy hetven fokos szögben emelked? lépcs?n.
Mindketten nagyon kutyául voltunk.

De hogyan tudunk kivinni annyi vérnyomásgyógyszert?

Ez a kérdés jelentette utunk tervezésének hivatalos kezdetét úgy fél évvel ezelőtt. Addig is álmodoztunk persze kettesben álmos hétvégi délutánokon a kanapén fetrengve, színházból hazafelé a sötétben, tengerparti fotókat nézegetve, indiai étteremben, internetet böngészve, téli hidegben fagyoskodva; de melyik pár nem álmodik világkörüli útról?

Még aznap délután másfél órát töltöttünk a konyhapulton beszélgetve, aminek eredménye a konkrét elhatározás: augusztus végén elindulunk és megvalósítjuk régi álmunkat - bejárjuk a Távol-Keletet.

Hat hónapja egyre többet és többet foglalkoztunk az úttal, két hónapja (mióta Sára lediplomázott) pedig egyre kevesebbet nem.

Egy évig tervezünk utazni Indiában, Nepálban, Thaiföldön, Mianmarban, Thaiföldön, Kambodzsában, Laoszban, Vietnámban, Kínában, Tibetben, Japánban, Malajziában, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken.

Hátizsákos túra lesz, de görcsös forintszámolásra nem lesz szükség, hála Marci 3 éves gondos spórolásának és egy kicsit Sára borzasztóan szigorú és átgondolt költségvetésének az utóbbi időből.

Youth hostelekben, nem a legolcsóbb, de nem is a legdrágább hotelekben, családoknál lakni.

Hajón, tevén, lovon, repülőn, bármiféle szárazföldi tömegközlekedésen utazni.

Jókat enni, sokat beszélgetni, búvárkodni, várost nézni, pihenni, túrázni, tengerparton feküdni, ismerkedni, kérdezni.

Ezek a terveink.

A blogot ketten írjuk: Marci informatikus, aki feladta az állását az útért, Sára a mesterképzésén halaszt két szemesztert.

Durván kétféle olvasót tudunk elképzelni:

aki érdeklődve olvassa, hogy milyen a világ nagyon messze, de nincs pénze, ideje, kedve, bátorsága, társa, hogy megnézze maga,

és aki felkerekedik, hogy megtegye.

Az előbbieknek mesélünk, az utóbbiaknak reményeink szerint információt, friss tapasztalatot, fórumot nyújtunk (sőt mi kérdezünk?).

Talán még az is lehet, hogy közben valaki az első csoportból csendben átkerül a másodikba.

Marci ás Sára

2010. augusztus 21.