Ajanta három óra buszútra fekszik Aurangabadtól. A busz összes utasa segítőkész kórusként tudatta velünk, hogy Ajanta caves, leszállás. Itt a (fél)drágakő árusok kezébe kerültünk, akik kedvesen elirányítottak, majd halálos komolysággal szavunkat vették (promise me, ma'am, promise me), hogy benézünk a boltukba visszafelé.

Az előző nap ellorai nehézségei után már fel voltunk készülve, hogy a barlangok tulajdonképpen nem egyebek, mint levegőtlen, meleg lukak a sziklafalban. Ajantában tömeg is volt, így ez még testszagot és dörgölőzős-simisimit is adott az alapérzethez.

 

 

Ajanta Ellorával szemben nem a szobrokról, hanem a freskóiról vált híressé. Az összes barlang idősebb az elloraiaknál, éppen ezért zömében buddhisták. A több, mint ezer éves freskók egyik szerencsétlen tulajdonsága, hogy nem viselik jól a megvilágítást, emiatt az összes barlangban félhomály van. Nehéz kivenni a képeket, fotózni csak igazán jó géppel érdemes.

A hely mindennek ellenére lenyűgöző. Némelyik barlangban a padlótól a plafonig színes festmények, sokalakos jelenetek - kicsit a pompei-i falfreskók és az ókeresztény festészet határán. A téma teljesen ázsiai, zömében Buddha életéről szóló jelenetek, különböző aspektusai. Állítólag van egy gyerekevő ogre is, de nem találtuk meg.
Vannak termek, amik soha nem készültek el teljesen, érdekes volt látni, miből lett a cserebogár.

 

 

Sára művészet iránti roppant érzékenysége negatívan korrelál a hőmérséklet emelkedésével. Ha melegben mégis ilyen helyekre viszed, add oda neki a Nikont és legyen nálad csoki – így egészen szépen viselkedik. A két barlangos élménye után azért megállapította, hogy a barlangok unalmasabb felét fel kéne tölteni betonnal, úgy élvezhető és befogadhatú mennyiség maradna.

Hazafelé még jótékonységból vettünk egy kis kőbuddhát egy boltban (hisz megígértük) elosztogattuk az utolsó tízforintosainkat a gyűjtőknek és visszautasítottuk az egyik fazon ajánlatát, hogy cseréljük el az elemlámpánk öt darab féldrágakőre.