madein

Mysore piac, eladó festékek

Útban Ooty felé egy nemzeti parkban. Lehet tippelni, vajon mit láthat a majmocska.

Az utcán sokszor eszel levélről, levélből. Ők leginkább kézzel, te azzal, amit kerítenek neked.

Bangalore legfontosabb tulajdonsága, hogy nem India.
Mumbai sem hasonlított Indiára, de van egy lényegi különbség a két város között. Utóbbi szerethetően, eredetein és stílussal nem hasonlított rá, Bangalore sajnos mindezeket nélkülözi.

Ez egy nagyváros, India és a világ egyik fontos IT központja. Ha egyszer valamilyen szeszélyes okból felhívni kényszerülnél egy számítástechnikai helpdesk-et, majdnem biztos, hogy egy bangalorei irodaházban üldögélő indiaiaval beszélnél.

Szinte minden, amit szerettünk Indiában, az eltűnt, és szinte minden, ami otthon megszokott – jó vagy rossz – jelen volt: ideges autósok, gyorséttermek egymás hegyén hátán (KFC Indiában!), papírkávéval siető öltönyös emberek, vihogva összekapaszkodó miniszoknyás lányok. Nincs abc, csak szupermarket, nincs bolt, csak pláza. De mennyi! Mammut1-ek szinte kétháztömbönként.

A portástól korán nyitó étteremről érdeklődve azt a választ kaptuk, hogy van szemben egy igen jó étterem, az a neve, hogy McDonald's.
A hotelbe (4000 Ft/éjszaka) lift vitt fel, alattunk egy night club üzemelt, az ócska diszkózenétől éjfélig berezonált az ágy a szobában. Az áruházban volt külön „ethnic wear” osztály szárikkal a maradiaknak.

Elvileg csak átszállásni és fürdőruhát venni akartunk itt, de sajnos eltévesztettük és így lekéstük a tovavonatunk, úgyhogy kénytelenek voltunk egy extra napot itt tölteni. Az HBO és a hotel ingyen wifije sokat segítettek, de a Bangalore is tartogatott meglepetést: egy elvarázsolt erdőt a város szívében. Persze adtak neki nagyvilági nevet, mint Cubbon park, de attól még mágikus erdő maradt. Sokszor félelmetes, de nagyon szép volt itt sétálni.

Bangalore az utolsó pillanatban mentett: csak ezért a elvarázsolt sétáért megérte.

Bangalore. Délen már sok a keresztény.

Na, mit találtunk Bangalore egyik csodás könyvesboltjában?

Palolemről elvonatoztunk Hospetbe. Innen már csak 15 km-nyi motoros riksára volt a végleges úticél: Hampi.
Kis híján karambolozunk egy elég masszívnak tűnő, előző terepjáróval, ami nem volt túl jó kezdet, de annyi előnye biztosan volt, hogy a riksás nem traktált sightseeing ajánlatokkal a búcsúnál.

A hotellel (1500 Ft/éjszaka) kapcsolatban egyedül az eredeti vízvezetékszerelés érdemel említést: képzeljetek el egymástól viszonylag messzire két zuhanyrózsát, az egyikből tűzforró, a másikból jéghideg víz jön. Ezt a kettőt próbáltuk valahogy úgy irányítani, hogy összekeveredjen a víz, mire a testünkre ér. Nem sikerült.

A fenti világi élményekre mindenképp szükség van az elkövetkezendő önfeledt ódazengés ellensúlyozására. Ugyan még csak az út elején vagyunk, de már most egyértelmű, hogy megtaláltuk a világ egyik legcsodálatosabb helyét.

Indiában hamar megtanulod, hogy a hinduknak végtelen mennyiségű szent tárgya, helye, napja, állata és embere van. A „Csak nem szent helyre megyünk holnap, te Marci?” „De bizony, egy nagyon ősi, szent helyre megyünk, Sárám.” beszélgetés már annyiszor hangzott el, hogy kezdjük a szentet mint olyant köznapi jelzőként használni. De ez a városka? Ez szent.
Hampi valóban szent.

Ilyen erős benyomást hely még soha nem tett rám. Hatalmas, gömbölyded sziklák, véget nem érő antik oszlopok, meleg, vöröses színek, fűvel benőtt romok. Olyan a táj, mintha valami óriás aprólékosan és szeretettel elkészített makettje lenne.
Mikor anyukám látott egy fotót, azt kérdezte: És azokat a köveket ki rakta oda? És tényleg: azokat a nagy nagy köveket ki rakta oda?

Hampit (pontosabban Vijayanagart) egy testvérpár alapította a 14. században. Fiatal korukban a muszlimok Delhibe hurcolták és muszlim hitre térítették őket. Mikor már kellően elhivatottak voltak, a szultán temérdek pénzzel Délre küldte őket, hogy lázadásokat szítsanak a hindu uralom ellen. A testvérek egy percet sem tétlenkedtek: alapos rablóhadjáratok után felépíttettek egy várost, Vijayanagart, és létrehoztak egy független hindu királyságot. A város hamarosan Dél-India kereskedelmi központja lett, és az is maradt háromszáz évig. A 17. században érte utol a muszlim reváns: hat hónap ostrom után a mohamedán katonák többször feldúlták, majd földig rombolták a várost. (Hampi valójában csak egy falu, ami a valaha volt királyság közepén fekszik, és remekül megél a turizmusból.)

A teljes területet bejárni csak riksával, motorral vagy biciklivel lehetséges, mi ez utóbbit választottuk. A muszlimok alapos munkát végeztek, szinte csak összedőlni látszó templomok és oszlopok maradtak. Szürreális élmény kilométereken át biciklizni a dombocskákon, és újra meg újra romokra bukkanni az óriáskavicsokkal borított tájban: a végtelen réteken, a vörös dombokon.

Ha nem lett volna vonatjegyünk, minden bizonnyal több hetet is el tudtunk volna itt tölteni sétálgatva, sziklákon sütkérezve, a sziklák árnyékában szundikálva

vagy a véget nem érő, sima kőfelületen naplementét nézve. A törzshelyünkről, a csodás olasz étteremről (azok a reggelik!) a kedves nepáli pincérekkel nem is beszélve.

Erre nincsenek szavak. Menő.

Páva Hampiban.

Az iskolákban egytől egyig egyenruhát kell hordani.

A lencsében tükröződő arcát vizsgáló majom Hampiban.

Mumbaiból egy napon át vonatoztunk délnek, hogy elérjük Goa tartományát. Útközben Sára kiolvasta a Millenium III-at, én meg hosszasan beszélgettem egy kikötőtervező mérnökkel Indiáról és Magyarországról.

Sötétedés után érkeztünk meg a tengerpartra, Benaulimbe. Egy édes-kedves családnál vettünk ki szobát furcsa házirenddel (pl.: „a törülköző kizárólag az arc és a test szárazra törlésére használható”) - látszott, hogy sokat láttak már Goán nyaraló nyugati fiataltól.

Másnap a strandon egyértelművé vált: szezon előtt érkeztünk. Az éttermek a felújítás közepén jártak, sok még ki se nyitott idén, a kendő- és bizsuárusok száma pedig megegyezett a turistákéval. Ez utóbbi bizonyult goai vendégeskedésünk rákfenéjének. Ezek a nők és férfiak India minden tájáról sereglenek ide vackokat árulni, és bizton kijelenthetjük, hogy ők a legelkeseredettebb, leglerázhatatlanabb és leggátlástalanabb kereskedők, akikkel valaha találkoztunk. Bizonygathattad bármeddig, hogy nem kell lepedő, henna sem kell, karkötő végképp nem, lepedő sem kell továbbra sem, és nem viselek ékszert - képtelenek voltak felfogni. Arra jutottunk, hogy bizonyára „a hisztis gyerek eléri amit akar” effektusra alapoznak: ha elég sokáig jön utánad, a szabadságodat fogod megvásárolni karkötőnek álcázva.

Volt egy fenevad, aki egy egész álló napon át minket követett, és azt magyarázta, hogy ő bizony ránk vár, ő nekünk akar eladni, ő szívesen megvárja még, ha kávézunk egyet, ő egy türelmes típus, nem gond. Előle menekültünk étteremből vízbe, vízből étterembe. Komoly szervezést és kooperációt igényelt, hogy a kettő között lévő húsz métert biztonságban megtegyük.

Valószínű, hogy ha sok a turista, a kereskedők tolerálhatóbbá olvadnak a tömegben. Cserébe tömeg van.

Benaulim azonban nekünk is - ahogy a legtöbb utazónak - csak egy megálló volt útban Goa többi strandja felé. Mi Palolemre, a hátizsákosok egyik legkedveltebb strandjára buszoztunk tovább, ami nagyságrendekkel szebbnek bizonyult az előzőnél.

A félhold alakú, mintegy két kilométer hosszú, fehér homokos, pálmafás strand valóban paradicsomi volt. 2006 óta csak bungalók lehetnek a parton (a kőépületeket egytől egyig ledózerolták), amelyeket minden szezon végén le kell bontani. Az időzítésnek köszönhetően mindenhol teljes sebességgel folyt az építkezés, alig találtunk szállást. A nagy nehezen szerzett fakunyhónk (3000 Ft/éjszaka) végül csak egy építkezésnyire volt a tengertől.

Többet terveztünk, de végül csak három napot töltöttünk itt. A tengerpart gyönyörű volt, és voltak csuda dolgok, evések-ivások,

de nem igazán éreztük jól magunkat. Ebben a durván elüzletiesedett világban nem találtuk a helyünk. Az árusok miatt nem lehetett kifeküdni a partra, a bárokat ellepték a kiabáló oroszok, az éttermek drágák voltak, a falut leginkább a balatoni sétálóutcákhoz lehetett hasonlítani: „turistagagyi” mindenütt. Amikor egyik este ellopták a napszemüvegem és Sára vadiúj pólóját, annyira elkeseredtünk, hogy az interneten átszerveztük az összes vonatjegyünk és összepakoltunk.

Leléptünk tehát idejekorán, és be kellett valljuk magunknak, hogy hiányzott India.

Két hónapja úton vagyunk: a hajam kezdett zavaróan lenőni, a mennyiségéről nem is beszélve, úgyhogy esedékessé vált egy hajvágás. Sóvárogva gondoltam haza a Hairskul-ra, majd sorra vettem az itteni lehetőségeimet. 
Hoztam szakállnyírót, vigyorgott Marci a háttérből nyilvánvalóan nem érezve a helyzet komolyságát. 

Indiában általában borbélyok vágják elég lepukkant „szalonokban” – a férfiak haját. Létezik ötféle forma a fejükben, lényegében csak kiválasztják azt, amelyik a legközelebb áll az igényeidhez.

A nőknek egytől egyig hosszú hajuk van (még a frufru is ritka), a hajápoló, hajdúsító reklámok mennyiségéből ítélve ez az egyik sarokköve a női szépségnek. Régen ráadásul a rajtakapott prostituáltak haját nyírták rövidre, elvéve tőlük nőiességük koronáját és hosszú időre megbélyegezve őket. Nőt tehát nem látni hajat vágatni. 
A lehetőséget, hogy besétálok egy férfi hajvágóhoz fenntartásokkal ugyan, de lehetőségként kezeltem, egészen addig, míg Marci le nem vágatta a haját egy ilyen pacákkal.



A remény, hogy az isteneivel szembeni nagyobb bűnök elkövetése nélkül levágja a kellő rövidségűre a hajam, teljesen szertefoszlott. Gondoltam inkább nem zongorázom egyikőnk idegein sem, nemsokára jön Bombay, ott van minden nyugati ártalom, lesz fancy fodrász is. Ezek közül is valami vadállatot kell keresni, hogy meg tudjon birkózni a gondolattal, néhol egy centi hosszúra kell vágnia a hajam.


Bombayban azonban nem volt minden második sarkon szalon, és bánatomra nem volt hajvágó negyed – Indiában mindent kényszeresen negyedekbe rendeznek, ezt épp nem. Felismerve, hogy nem fogunk megfelelő fodrászt találni, offenzív taktikára váltottam, és bármerre jártunk a fél szemem mindig kellően divatos, szupermenő ruhákba öltözött, trendire vágott hajú lányok-fiúk után kutatott. 

Egyik este végre találtam egy shoppingoló, Indiához képest megdöbbentően rövid hajú lányt, és - a „rövidhajúlányok” mély lelki közösségére alapozva - sűrűn dicsérve a remek frizuráját kedvesen megérdeklődtem tőle, hogy ki a fodrásza és ugyan mi az elérhetősége.

Irulva-pirulva, remegő kézzel kaptam egy névjegykártyát a „Mad-O-Wot?” (LINK) szalonba Avanihoz, aki mindegy háromnegyedóra vonatútra lett volna a belvárostól. A honlapjuk pontosan azt ígérte, amit kerestem, kattant fodrászok, túl menő dizájn. Az interneten még kutakodtunk kicsit, hátha van közelebb is, végül Marci talált egy Juice nevezetű szalont, ami mindössze két utcával volt arrébb.

A kényelem nagy úr, legyen a Juice. Vettem egy nagy levegőt, beléptem az üvegajtón, ahol rögtön megcsapott az ismerős szag: a hajfesték szagával keveredő gyümölcsillat. Mindjárt megkérik, hogy foglaljak helyet, és megkérdezik, hogy teát vagy kávét kérek-e. 
Teát kértem. Illetve csájt persze, ez India.

A fodrászom egy fiatal indiai srác szűk nadrágban és éppen hogy feszül pólóban: Nikhil. Érezhetően nagyon zavarban volt: annyira izgult, hogy én egy csapásra megnyugodtam.
Minden ugyanúgy zajlott, mint otthon szokott:

Angyali mosollyal kérdezte, hogy jó-e így a hőmérséklet, miközben jéghideg vizet zúdított a fejemre, és én mosolyogva hazudtam, hogy jó így.

Hülye kérdéseket tett fel a hajápolási szokásaimról. (Kelletlenül azt válaszoltam, hogy Wella termékeket használok, és szinte hallottam Attila röhögését.)

Megpróbált beszélgetni a semmiről. Annyira nem értettem az angolját, hogy ezt egy idő után feladtuk.

Elmondtam, hogy hány centimétert vágjon, és újra szembesültem vele, hogy a fodrászok saját mértékegység rendszere nem egyezik a mindenki más által használttal.


Azért nem volt minden olyan, mint otthon. 
Egyrészt hihetetlenül lassan dolgozott (de ezt annak tudtam be, hogy izgul), másrészt minden egyes levágott centi után, imádkoznom kellett, hogy ennél még tényleg rövidebbet szeretnék. Még.
Még.
Igen, még mindig. Tényleg. 
Jó, még a homlokomból innen ezt le, meg itt a bal fülemnél egy kicsit, legyen aszimmetrikus.
Jó, már mindjárt jó, csak ezt itt nyírd fel géppel.
Oké, szuper lett, köszönöm.

Közös másfél óránk végére már négyen gyűltek körénk, hogy a nyugati fertőt csodálják a fejemen. Nikhil még kerített gyorsan egy fényképezőgépet, és a létező összes szögből lefotózta a művét, majd a kezembe nyomott egy névjegykártyát a nevével, és a lelkemre kötötte, hogy ha Mumbaiban járok, akkor nála vágassam a hajam.

Kifizettem a 3500 Ft-ot – Marci hajvágásának tízszeresét – és újra embernek érezve magam elsétáltunk a tengerpartra, hogy a szél összekócolja.

Mysore piac, a növényolaj árus büszkén mutogatja a Magyarországot, amit Detti rajzolt neki tavaly.

A Hampiban elköltött csodás reggelijeink egyike. (Bal oldalon humusz, a jobb oldalon gombás-spenótos rántotta.)

Ami szerettünk:

- Lenyűgöző, ősi és szent emlékművek félelmetes koncentrációját.

- Az újra és újra megdöbbentő árakat, mint 25 Ft egy kompjegyért vagy egy 100 Ft-os múzeumbelépő. 350 Ft-ból degeszre reggelizni magad? 500 Ft-ból nadrágot venni? 100 Ft-ból frissen facsart gyümölcslevet inni? Legjobb.

- Az emberek rendíthetetlen nyugalmát, lazaságát és nemtörődömségét.

- A szülőket. Csak remélni tudom, hogy én is ilyen laza és a „majd a maga kárán megtanulja” anyuka leszek: sosem láttunk még ilyen szabad és önálló gyerekeket, mint itt. Az apukákról nem is beszélve: gyengédek, gondoskodóak és rengeteget foglalkoznak a gyerekekkel.

- A gyerekeket. Hangosak, gátlástalanok, aktívak. Játszanak, ismerkednek, csintalankodnak folyamatosan. És senki nem szól rájuk. Ami még megdöbbentőbb volt, hogy nem hisztiznek! Két és fél hónap alatt összesen két bömbölő gyereket láttunk.

- A ruganyos öregembereket. Guggolnak, hajolnak, lépcsőznek, cipelnek, le a kalappal.

- A biszbaszárusokat.

- A kizökkenthetetlen teheneket.

- Hogy nem lopnak. Az útikönyv írta, hogy a lopás nem nagy probléma Indiában. Hittük is meg nem is, aztán szép lassan hozzászoktunk, hogy egyszerűen nem szokás. Egyedül Goán lopták el dolgaink, de hát ahol drog, ott lopás, hogy kényelmes világnézettel éljünk.

- Hampit.

- A Dolce&Gabbana feliratú, zsírfoltos pólóban feszítő riksásokat. Marci egy ideig azt tervezte, hogy Budapesten óriásplakátokon fogja mutogatni a róluk készült fotókat a fiatalok okulására.

- Az ételt. Amilyen olcsó, olyan finom tud lenni. Nagyon fűszeres, sokszor nagyon csíp, de rohadt finom. Mi Északot jobban szerettük, de Délre sem panaszkodunk .

A déli embereket. Kedvesek, mosolygósak, érdeklődőek, és másodszorra (!) megértik, hogy nem kell riksa, kendő, hasis és nyaklánc.

A gyönyörű dolgok at a bazárban. Kendő, szobor, ékszer, szőnyeg, antikvitás, bármi.

Az őszintén kedves hoteleseket.

A működő, megfizethető, kényelmes vasútat.

Hogy nincsenek az alkoholtól tönkrement, emberi mivoltukból kivetkőzött, fetrengő, artikulálatlanul üvöltő hajléktalanok az utcán. Mi egy durván leromlott emberrel sem találkoztunk, pedig félelmetesen sok ember él az utcán.

Azokat az embereket, akik csak úgy maguktól segítettek vagy útbaigazítottak. Hát lehet valaki ennél kedvesebb?

A nyugalmat. Nem féltünk az utcán soha. Egy a buszunk által lefröcskölt és az ablakon egy PET palackot bosszúként behajító, kiabáló fiún kívül nem találkoztunk agresszióval. Nem kötött bele senki senkibe, a részeg, kiabáló Terence-t (LINK) megmosolyogták, a közlekedési káoszt napi rutinként kezelték, a félórás titokzatos egyhelybenállásokat a busszal némán végigülték.

A büszkeségüket. Egészséges nemzeti öntudat beteges túlzások nélkül.

Az egyenruhás iskolásgyerekeket. (LINK) A boldog „hiii!”, ami lépten-nyomon felcsendült, amerre csak jártunk, ellenállhatatlanul aranyos.

A rengetegféle gyümölcslevet.

A munkához való hozzáállást. Senki sem panaszkodik vagy háborog, mindenki teszi a dolgát. A nincstelen riksás, aki az utcán alszik és az minden tulajdona, ami épp rajta van, nem kesereg, hanem szó nélkül, sőt vidáman hajnaltól napnyugtáig keményen biciklizik a pénzéért.

Az érdekes növényeket.

A szárik színét.

Folyamatosan fotóznak minket. Főleg engem. Van, aki sunyin, van aki megkérdez, van aki beállított pózt szeretne.

Egy lifeguard - miután befejezte a szolgálatot - épp az őt jelző zászlót húzza ki a homokból Palolem tengerpartján (Goa).

Iskolások pózolnak boldogan Goán.

Babalógatásos babona Goán az építkezéseken.

Palolem tengerpartja (Goa)

A mumbai-i nyomornegyedek egyidősek a várossal. Mivel a városban drága az élet, a vidékről ideáramló legszegényebb emberek egyetlen lehetősége, hogy megvessék a lábukat, ha itt letelepednek. 
A város legnagyobb slumja a Dharavi: nagyobb a területe, mint Budapest teljes belvárosának. Mi is itt voltunk Terence-szel.

A legfontosabb dolog, amit megéltünk, hogy Dharavinak köze nincs ahhoz, ahogy az ember elképzel egy „nyomornegyedet”. Amerre nézel, érdeklődő, otthonukba invitáló, nem kéregető (!) emberek, vidám, kedves, fotóért kuncsorgó gyerekek, viszonylagos tisztaság, taxik, a négyzetméternyi konyhákból szivárgó, finom ételszag.

Az itt lakók – akik több mint egymillióan vannak - mind dolgozó emberek. Sok a kézműves, akik kicsi műhelyeikben készítenek fazekaktól ékszerekig mindent, ami kézzel és kevés eszközzel elkészíthető.

A legtöbben szemetet szednek szerte a városban, és itt újrahasznosítják. (Azt már máshol is megfigyeltük Indiában, hogy a szemét csak nagyon kis része értéktelen a helyiek szemében: vannak műanyag-, fém-, fa-, üveggyűjtögetők, még a használt zacskókat is összeszedik.)
Megdöbbentő, de a város gazdaságának egy jelentős része származik a nyomornegyedből. Mintegy 1.4 milliárd USD éves forgalmat becsülnek a teljes területen, és a nyomornegyedben élők átlagkeresete bőven az Indiai átlag fölött van.

Az emberek jobbára tíz-húsz négyzetméteres kunyhókban laknak, amik egymáshoz támaszkodva, egymásra épülve alkotnak egy teljesen átláthatatlan sikátortengert.

Bár egyszobányiak a lakások, jellemző, hogy majd mindben van tévé. Láttunk ATM-et, bankot, kicsi mozitermet és rengeteg taxit utasra vadászni. A BBC remek riportsorozatából kiderül, még diplomások is laknak itt, ha nem tudják kifizetni a bérleti díjat a belvárosban. Itt ez ugyanis már ötezer Ft-ból megoldható.

Az infrastruktúra a legnagyobb gond: nincs csatornázás, nincsenek kórházak, tizenötezer emberre jut egy működő WC (a gyakorlatban ez egy luk a földben).

Vannak felszámolási tervek, fejlesztési programok, ottjártunkkor is folyt az építkezés: új, nagyobb lakások, ahova családokat terveznek átköltöztetni.

Sok helyi ellenáll azonban azoknak a fejlesztéseknek, ami a kitelepítésükkel járna, mert így elvesztik a helyet, ahol űzhetik a mesterségüket és a vásárlóikat. Az elköltözöttek helyére pedig újabbak érkeznek vidékről, úgyhogy egyelőre nincs sokat ígérő megoldás a láthatáron. 

Mumbaiban mindenképp el szerettem volna menni meglátogatni egy nyomornegyedet. Az utazási irodát, ami ezeket a túrákat szervezi (okos névvel, mint Real Tours and Travels) azonban sehogy sem sikerült elérnünk.

A harmadik napunk reggelén épp egy netkávézó előtt üldögéltünk azon tanakodva, hogy mit csináljunk aznap, amikor egy Jack Sparrow szakállat viselő, rockernek öltözött fazon - még Mumbaiban is kiugróan jónak számító angolsággal - leszólított bennünket.

Szó szót követett, és nem sokkal később már egy helyi reggelizőben ecsetelte, hogy a slumlátogatás ötletét MINDENKI tőle lopta a Slum Dog Millionare sikere után. Olyan magára hagyott és különc figurának tűnt, hogy hajlandóak voltunk kifizetni a nem éppen olcsó napidíját (6000 Ft-ot): cserébe megmutatja Mumbai másik - igazi - arcát, ígérte.

A napunkat tehát Terence-szel töltöttük.

Vonatoztunk, sétáltunk egy nyomornegyedben, láttuk a város hatalmas, szabad ég alatti mosodáját,

voltunk egy több ezer éves víztározóban

és este elvitt a vörös lámpás negyedbe is. Nem tudom, hogy melyik volt megdöbbentőbb, sokkolóbb: a helyek, ahova vitt, vagy ő maga.

Sokszor gondoltam rá, hogy na jó, jobb lesz nekem nélküled, én a hotelben leszek, jó szórakozást, fiúk - de mindig győzött a józan ész, hogy ha visszataszító is néha, de jobb maradni, mert különleges élményt nyújt a maga módján.

Még el sem jutottunk a nyomornegyedig (ami első program lett volna aznap reggel), betolt minket egy kocsmába, ahol a tenyeremből olvasott és sörözött – a mi kontónkra. Halál másnapos, mindenkinek jobb lesz, ha iszik egy sört, gondolta Marci, milyen gerinctelen egy alak, gondolta Sára. Később egy szolid ebédet is kikunyizott magának pillanatnyi szánalmamat kihasználva. Aztán mikor a nap vége felé egy újabb kocsmában találtuk magunkat, ahol negyed liter konyakot rendelt forró vízzel - a fájó torkára -, már a sarkunkra álltunk. Tüntetőleg vizet rendeltünk, és Marci kedvesen közölte, hogy nem szándékozunk kifizetni a fogyasztását. Szó nélkül kifizette a sajátját, de szent kötelékünk szemmel láthatóan megtört.

Terence egyértelművé tette az első perctől fogva: ő egy különleges ember.

India neki nem hazája, India chickenshit, ha tehetné ő Európában zenélne valami rockbandával. Hangosan elmélkedett a vonaton a házasság intézményének hazug, felesleges és chickenshit voltáról. Kiabálva ecsetelte nekem, hogy minden indiai férfi álma, hogy fehér nővel szexeljen, úgyhogy nagyon-nagyon vigyázzak magamra. (Nem tudom, hogy a mindenhova csak rám nem néző férfiak akarták jobban, hogy leszálljak végre, vagy én magam.) Folyton hangosan káromkodott, minden taxist „shameless motherfucker bastards”-nak nevezett, egyszer pedig üvöltésig összeveszett egy chickenshit jegyárussal, mert az először azt mondta, nem tud visszaadni.

Miután este berúgott már csak Marcival kommunikált, így hála égnek én csak a távolból követtem, ahogy Pakisztánról és Bollywood undorító voltáról kiabált teljes felháborodással.

Európai szemmel Terence-nek rengeteg mindenben igaza volt, és rég láttunk igazibb punkot nála, társra lelni benne mégis képtelenség volt. Sokat segített megérteni dolgokat, amiket nap mint nap látunk, de borzasztó volt az egyoldalú gyűlölködés, amit árasztott, nem beszélve a félelmetes egoizmusáról. (Nem lehetett lefotózni, amíg meg nem fésülködött, és az összes képét egyesével végig kellett néznem (vagy inkább dicsérnem) a facebook-ján.)

Rosszindulatúan és minden konyhapszichológiai képességünket megfeszítve megállapítottuk, hogy teljesen egyedül lenni majd egy egész országban csak ekkora egóval és ennyi alkohollal lehet.

Benaulim tengerpartján hesszel a tehén. (Goa)

Minden valamit magára adó szobában van egy légkeverő (fan) a plafonon.