Bhaktapur
Katmanduból nehezen indultunk el, túl közel volt a sajtosszendvics árus a pórias hotelünkhöz, ahol bár gyakran embargós volt a víz és a villany is, mégis kizárólag pénzes koreai suhancok szálltak meg rajtunk kívül.
Bakhtapurba az utat egy busszal tettük meg a borzalmas összekötő úton. Én úgy képzeltem, hogy egy csapat nepáli suttyó ellopta, és csajozni indultak vele falura. Ezt alátámasztotta, hogy rajtunk kívül nem nagyon volt utas, a leszálláskor pedig Sára közelharcot vívott a legkisebb suttyóval, aki még egy kis baksist kívánt levenni rólunk. Sára győzött.
Bakhtapur a harmadik királyi székhely a Katmandu völgyben - szerencséjére távolabb fekszik a mindent elemésztő fővárostól. A városból kitiltották a nehéz járműveket, csak motorral és biciklivel közlekednek a helyiek. A város középkori napjait éli a huszonegyedik században: vannak cserepesek, kosárfonók, joghurtosok, az emberek az utcán élik a mindennapjaikat. Mindenhol négy- ötszáz éves téglaépületek, a gyakori földrengések miatt egészen elképesztően girbegurbák.
Szegény Sárának Bakhtapurból az első két nap csak a hangok maradtak, betegen feküdt a hotelszobában. Mivel a szobánk ablakai egy templomudvarra néztek, hajnalban a helyiek harangozására keltünk, esténként a vallálos vezető okítása után világ legsántább öregemberének mankócsattogásával tértünk nyugovóra.
Azért pontyot etetni eljött velem. Találtam ugyais egy víztározóval egybekötött halfarmot (hallod, Petyus?), ahol semmi pénzért koi pontyokat etettünk puffasztott izével.
Katmandu
Egy busz tetején utaztunk majdnem egészen Katmanduig, ami utazni olyasmi mint hullámvasutazni vagy kis magasságban repülni. Sajnos a városba sötétedés után érkeztünk, úgyhogy nem láthattunk rá a völgybe lefelé menet. Később aztán kiderült, hogy egyébként sem nagyon lehet látni a szmog miatt.
Katmandu a nepáliak szemében a bűnös város, ami tele van rablásokkal, prostituáltakkal, utcagyerekek lődörögnek, szemét borít mindent és büdös van. Az útikönyv is hasonlóképp festette le, és a németek, akikkel találkoztunk úgy emlegették, mint Nepál Delhijét. Ugyanakkor ez a város egy külföldinek olyan mintha hazatérne: pékségek, túraboltok, csecsebecse- és hasisárusok, éttermek, ahol tízig szól a csikidám. Könnyű belefeledkezni ebbe és pompás elmerülni abban, hogy itt majdnem minden egyszerű és természetes, ami nyugatinak eszébe jut.
A város egy nagy, tál alakú medencében terjeszkedik: mint amőba, falja fel a környékbeli falvakat, kisvárosokat. Furcsa elgondolni azt, hogy ami egykor két királyságnyi terület volt (Katmandu, Patan), az most 20 percnyi taxiútra van egymástól.
Katmandu szigorúan vett belvárosa egyetlen végtelenített hömpölygő embertömeg, amit a bögre/lufi/pashmina/gumislag árusok tömege tart életben.
Afféle főtér a Durbar Square, itt van a királyi palota és persze rengeteg templom. Voltunk drágán a palotában: itt egy végtelenül unalmas és angol feliratokban nem bővelkedő múzeumot rendeztek be az uralkodók mindennapjairól (saját biciklitől a kitömött énekesmadáron át az akvárium kiegészítőiig). Az egész múzeumból áradt az a fajta szolgalelkűség, amelyet bármelyik környékbeli ázsiai diktátor megirigyelne. A trónörökös herceggel foglalkozó termeket – amelyek valószínűsíthetően hasonlóan rajongó hangvételűek voltak - nem sikerült a közelmúlthoz (polgárháború, családlemészárolás) igazítani, így azt nemes egyszerűséggel zárva tartják.
A palota mellett van a Kumari rezidenciája. A Kumari egy isten földi megtestesülése, a Katmandu völgy királyságainak versengésére jellemző, hogy három is él a völgyben. Az istenség háromévesen költözik bele a körültekintően kiválasztott kislányba, és a pubertásig lakik benne. Napjainkban emberi formája egy 5 éves kislány erős sminkben.
Naponta egyszer megjelenik palotájának egyik ablakában. Némán áll néhány másodpercig, ezalatt tekintetével megválaszolja az udvarán tolongó turisták és önjelölt guide-jaik egy-egy kérdését, majd csendben eltűnik aznapra. Szerencsénkre (meg a japán turistacsoport pénze okán) pont jókor érkeztünk, és sikerült élőben látnunk őt.
Rafting
A vadvízi evezésről annyi ismeretünk volt, mint valószínűleg a magyar emberek többségének: több ember mentőmellényben élénk színű felfújható hajókban száguld lefelé gyors hegyi folyókon miközben úgy tesz, mintha evezne.
Nos, egy 6 órás könnyű és közepes közti túra (a Seti folyó 3-4 fokozatú alsó szakaszán, ha valakinek ez mond valamit) után bizton kijelenthetjük, hogy a rafting valóban ezt jelenti, csak igenis evezel néha.
Mi öten ültünk egy hajóban - mind totális kezdők -, a hatodik a „raft guide”-unk volt, aki a mi és a hajó irányításáért felel. Ez az alacsony, vékony, kis nepáli először tartott egy eligazítást (mikor mit csinálj és ne csinálj), majd bepattant a hajónkba, kiosztotta a helyeket, és átvette a működésünk feletti teljes uralmat. A következő pár órában megismertem a tökéletes bizalmat és engedelmességet. Egy vadidegen ember utasításait követtük vakon mindannyian másodpercre és mozdulatra pontosan. Száz beszélgetés, történetmesélés, cukkolódás maradt hirtelen és azon nyomban félbe, ha hátulról a gerincvelőig fúródott a rikkantás: forward!, stooop!, everybody right!, forward, faster, go!.
Három társunk - két srác és egy lány - angol katonák voltak (saját bevallásuk szerint just soldier pussies), akik azért jöttek Nepálba, hogy a brit hadsereg legendás Gurkha osztagának újabb generációját kiválasszák a hatalmas túljelentkezésből (képzelhetitek a nepáli és angol életszínvonal közti különbséget). Épp a nepáli nyelvtanfolyamuk közepén jártak, és hétvége lévén eljöttek kicsit tisztára mosni a fejüket. Kedvesek, érdeklődőek, lelkesek és nem mellesleg nagyon izmosak voltak.
Nagy baja senkinek nem esett. Az egyik brit vízbe esett (a következő másodpercben már nyilvánvalóan a hajóban ült nevetve), mi, lányok pedig nem hazudtoltuk meg magunkat: egyszer a biztonsági kajakosoknak kellett minket kihúzniuk a partig. Úgy kezdődött, hogy egy nyugodtabb szakaszon úszhattunk a folyóban (pontosabban ernyedten feküdtünk, és folytunk lefelé, de ez részletkérdés). A guide nem szólt időben, hogy ki kéne mászni, és mindketten elsodródtunk a fiúktól be a folyó hevesebb közepébe. A folyó kénye-kedvére mozdult a testem minden erőfeszítésem ellenére: lecibált a víz alá, feldobott újra, tehetetlen voltam. Rég féltem ennyire.
Végeredményben azonban mindketten (mindöten) nagyon jól éreztük magunkat, a nap végén hullafáradtan, de elégedetten másztunk fel a Kathmandu felé tartó busz tetejére. Soha senki nem fogja elhinni már, hogy sikerült rávennem Marcit a nepáli busz tetején való utazásra, mert sikerült memóriakártya nélkül ellőni fotók százait.
Mindegy, az emlék szeles, kanyargós, kényelmetlen, koszos, de csodás marad.
Trekking with Sára
Ősi törvény, hogy aki Marcival él, az időnként túrázni megy, úgyhogy nem volt kétségem: Nepálban fel fogunk menni valami hatalmas hegyre.
Tekintve, hogy az elmúlt négy évemet kis túlzással élve egy kanapéba süppedve töltöttem latint és molekulákat magolva Csucsuval, kicsit aggódtam az állóképességem miatt.
És lőn: az első két nap a biológus Bsc oltárán áldoztatott. Többször volt légszomjam, szerintem többet voltam hisztérikus állapotban, mint beszámíthatóban. Előbbiben csak álltam, csurgott a könnyem, és ráztam a fejem, hogy nincs az az Isten, utóbbiban álltam, büszke voltam, hogy nem csurog a könnyem és azt kérdeztem, hogy még mennyi.
Aztán jobb lett. Megtanultam, milyen pózban, milyen tempóban kell menni, mikor kell megállni, mennyit érdemes pihenni, mikor és mennyit szabad enni. Hozzászoktam az igénybevételhez, az agyam megszokta a terep sajátosságait, már nem kellett olyan erősen koncentrálnom a meredek lefeléknél sem. Elkezdtem élvezni a tájat, tudtam figyelni a természetre, a lélegzetállító hegyekre a közelben-távolban, a taknyos, huncutkodó kisgyerekekre a falvakban.
Több dologra is rájöttem az öt nap alatt. Felfelé menni a tűző napon egy meredek hegyoldalon objektíve nagyon rossz dolog: a füledben dobol a vér, olyan helyekről folyik izzadtság, amelyek létezéséről annak előtte egy nő nem is tud, elfolyik az idő, magányos vagy, csak te meg a hegy feletted. Viszont ezzel együtt túrázni tényleg csodajó, lelkileg pihentető és tartalmas dolog, marhára élveztem.
Az út csúcspontja elvileg a Poon hill 3320 méteres csúcsáról végignézett napfelkelte lett volna. A józan eszem és a szervezetem eleve karöltve rosszallották, hogy hajnali négykor négyszáz métert mászok felfelé csúszós kőlépcsőkön tökéletes sötétségben és istenverte hidegben. Amikor pedig több száz turista barátommal együtt a hegytetőre fagyva engedelmesen végignéztem a napfelkeltét, de semmilyen "francba is, ez azért megérte" lelki áttörést nem éreztem, kissé megvető tekintetek között elsőnek indultam meg lefelé, hogy nekem még jusson forró víz a zuhany alatt.
Utolsó kommentek